Nagyböjt első vasárnapjának evangéliuma (a hároméves perikóparend szerint, mindhárom évben) Jézus megkísértéséről szól. A szinoptikusok közül Máté és Lukács felsorolja a három kísértést: a test kívánságát (kenyér), a szemek kívánságát (birtoklás) ós az élet kevélységét (dicsőség). Márk evangélista csak annyit mond; hogy „megkísértette a sátán”.
Jézus visszautasítja a kísértőt. Az ő éhsége nem megvásárolható, az ő ambíciója nem a gazdagság, és isteni mivolta nem bűvészmutatványokra való. Jézus célja nem a test szolgálata, ereje nem a külső hatalom, és dicsősége nem az emberi elismerés.
A három kísértés mindegyike megegyezik valamiben: Jézus figyelmét önmagára akarja fordítani. Ne foglalkozzék mással, csak saját nyomorúságával, saját vágyaival és lehetőségeivel. Ne törődjék a Küldővel és a küldetéssel, hanem maga pillanatnyi jólétével, hasznával és érdekével. Ez Jézus negyedik kísértése, az a három kísértés gyökere, nagyon is átlátszó háttere. A kísértőt sohasem egyedül a személy érdekli csupán, hanem más is: általában az ügy, Isten és az emberek ügye, amelyet valaki képvisel, és amiért valaki dolgozik. Lélektanilag nézve: milyen pontosan van kiszámítva a kísértés ideje! Jézus megkísértése az ő küldetése teljesítésének a kezdetén történik. Hogy lehetőleg semmi sem valósuljon meg a tervből, mindjárt az elején zátonyra fusson a nagy szándék.
Ez a kísértés mindig elrejtett a mi életünkben is. Hol a félelem és aggódás ruhájába öltözik, és így akar társunkká szegődni, hol a lustaság és a kényelemszeretet álarcában közelit felénk. Van, amikor elkeseredettség formájában szállja meg szívünket, máskor meg alaptalan optimizmussal vagy elbizakodottsággal csábit munkátlanságra, tétlenségre és hűtlenségre. Sokszor az emberi okoskodást is felhasználja: kimagyarázkodásra ad lehetőséget, és önvédelem címén fordít szembe önmagunkkal és küldetésünkkel. „Törődj csak magaddal, mi gondod a világgal!” – sokszor hallott kísértő szólamok ezek.
Az üdvösség ügye, magunk és mások üdvösségének ügye a legfontosabb a világon. Ezt állítja elénk a nagyböjt. Ennek behatóbb munkálására kőteleztük el magunkat hamvazószerdán, amikor tekintettünket a világi lét határain túlra irányítottuk, örök jövőnket idézve.
Jézus felkészült küldetésének teljesítésre. Negyven napon át készült a pusztában kemény aszkézissel. És ha – az evangélium tanúsága szerint – neki szűksége volt erre a felkészülésre és pusztai aszkézisre, nekünk százszorosan szükségünk van rá. Azért; hogy megtanuljuk önmagunk megtagadását, a kísértések visszautasítását, az igazi értékek keresését. Hogy hűségesebbek legyünk Isten elgondolta önmagunkhoz, célunkhoz és küldetésünkhöz. Hogy megtanuljunk mindent az üdvősség viszonylatában szemlélni, önmagukat is. Hogy felmérjük reális lehetőségeinket, és elhárítsuk a tévutak csábítását. Hogy végül is Istenre hagyatkozva megerősítsük vele való kapcsolatunkat.
Minderre különlegesen alkalmas a nagyböjti szent idő.
