A Filippi-beli közösség volt az első európai közösség, amelyet Szent Pál első tartózkodása idején alapított. Ezt a tartózkodását ugyanis hamarosan meg kellett szakítania. Ez az egyházközség volt Pál kedvence, xnert jól szervezett közösségnek látszott, és ott valóban keresztény élet uralkodott. Persze azért ők is emberek voltak: előfordultak súrlódások és hasonló dolgok. Szent Pál mindezek ellenére mégis „apostolkodása koronájának” nevezte. Ahogyan ebben a levelében írja: fogságából írt nekik hálás szívvel, mert adományaikkal támogatták. Nem tudjuk pontosan, hogy melyik volt ez a fogság. Talán első római fogsága lehetett vagy valamelyik ennél korábbi, ahonnét Pál európai közösségének írt. Bárhogy is áll a dolog, annyi bizonyos, hogy személyes jellegű írás volt, amelyben nem tárgyalt elvont hittani tételeket, és őszintén, szívéből írta. Ezért az egyes fejezetek nem függnek szorosan össze egymással. Pál úgy írt, ahogyan a szívéből jött. Imákat fűz közbe, aztán megint mond valamit a közösségnek, hogy mit kíván, mit köszön meg nekik, és közben megemlít néhány nevet a közösségből.

Ezért a szentlecke szövegét úgy foghatjuk fel, mint egy kicsi, önmagában is megálló fejezetet a levélből. Pál így szól: „Örüljetek az Úrban mindenkor!” Pál az örömre figyelmeztet minket. Az öröm tehát keresztény erény: Ha szükségünk van arra, hogy az örömre figyelmeztessen bennünket az Apostol, valószínű, hogy nem birtokoljuk olyan mértékben, ahogyan örülnünk kellene. Engedjük azért, hogy nekünk is mondja az Apostol: „Örvendezzetek az Úrban mindenkor!” Még egyszer hangsúlyozza: „Ismét mondom, örvendezzetek!” Úgy látszik, ez igen fontos figyelmeztetés. És még hozzá fűz egy másikat is: „Jóságos emberségteket ismerje meg mindenki!”

Nem mindenki ismeri mindazt, amit a keresztény gondol, hisz vagy átél, amire vágyakozik. Miként Szent Pál mondja: „Csak a lélek tud a lélekbe behatolni, és mi, akiket Krisztus Lelke éltet, nem fogunk mástál megítéltetni”. Az emberek talán észre sem veszik, ha valami keresztény jellegű. De egyelőre ez nem számít. Azt vegyék észre, hogy ti jóságos emberek vagytok, barátságosak, szelídek, nyugodtak, megtisztult lélekkel és nyílt szeretettel teli emberek. Ezt mindenki felismerheti. Talán nem ismerik fel azt a legmélyebb gyökeret, amelyből mindnyájan éltek, de meg kell tapasztalniok kereszténységtek gyümölcsét. Pál szerint ezt mindenkinek észre kell vennie. Aztán lassanként majd feléled bennük a sejtés, hogy mindezt mélyebb forrásból merítitek, mint amilyent ők birtokolnak. Ami jó bennetek, legyen minden ember előtt nyilvánvaló.

Érdekes, hogy Pál ezekhez a figyelmeztetésekhez már nem fűz újabbakat, hanem ezt mondja: „Az Úr közel van!” Mily különös, hogy amikor erkölcsöt prédikál, Krisztusra gondol; ha pedig a keresztényekre gondol, és azokra, akik között a keresztények élnek, akkor meg az Úrra gondol. Úgy gondol az Úrra, mint aki közel van, nem mint olyanra, aki valamikor élt és most egyszerűen tovább ment és az égben van. A közeli Úrra gondol, aki Lelke és Igéje által bennünk, az ő testvéreiben és nővéreiben él, aki mindig jön és mindig mélyebbre akar behatolni életünkbe, aki ezt a mi életünket mindig jobban magához vonja, aki az ő Lelkének ereje által saját történelmét éli, és állandóan eljövőben van. És valóban közel is van, mégpedig mindnyájunkhoz. Jön a mi életünkben is, amely végkifejlete felé halad, a halál és az ítélet felé, mely talán közelebb van, mint gondolnánk. Az Úr mindnyájunkhoz közel van! Vajon mi is közel vagyunk-e őhozzá?

Ettől a közelléttől azonban nincs mit félnünk. Úgy kell ezt éreznünk, mint boldogító és védelmező közelséget, mint üdvünk és erőnk közellétét, mint az ígéret és beteljesedés, mint a tulajdonképpeni valóság közelségét; mint annak a közellétét, amire egész lényünk, egész történelmünk, egész rendeltetésünk irányul. Ha az Urat valóban így érzékelnénk, ha hitben, reményben és szeretetben ilyen közel lennénk hozzá, akkor az ő közelsége öröm és béke lenne számunkra.