János evangéliumának prológusa az általános összefoglalás, a bevezetés után az evangélium elejére a Keresztelő alakját állítja oda Keresztelő Szent János az az ádventi alak, az az embertípus, aki az Úr eljövetele és a múlt között áll. Ezért semmi különös nincs abban, hogy ádvent folyamán olyan sokszor felidézzük alakját. Így jobban meg tudjuk érteni: mi az ádvent. Az Úr ugyan itt van már közöttünk, de elrejtett formában.

Mi olyan emberek vagyunk, akiknek nincs itt maradandó városunk, akik zarándokként élünk az időben, és az örökkévalóságra készülünk.

Olyan emberek vagyunk, akik a karácsonyi időben is ádventet ünnepelünk. Nekünk tudnunk kell, hogy életünk csak kezdet és zarándoklás itt a földön. Az a feladatunk, hogy vándoroljunk, öröm és bánat közepette, de hívő lélekkel az örök fény felé. Ez azt jelenti számunkra, hogy az örökkévalóság még nincs itt. Nem jelenti azonban azt, hogy el kell fordulnunk ettől a földtől, hanem azt, hogy a másik fényt nem szabad szem elől tévesztenünk. Tekintsünk fel az Előfutárra!

Ő a pusztában van. Nyilván azért, mert ezt a vidéket saját létének érzi: a magányban, a szárazságban, a tájban, amely határtalan, amelyben nem lehet otthon az ember. Mi sem vagyunk másként, amikor újra és újra azt tapasztaljuk, hogy életünket pusztaság veszi körül. Pusztaság a nagyvárosban, pusztaság a magányban, pusztaság, ahol bizonytalanok vagyunk, pusztaság, ahol nem érezzük magunkat otthon. Emberek vagyunk mi is, akiknek ha külső életterüket aszerint kellene alakítaniok, ami belül van, akkor pusztában érzik magukat.

Az áll tovább az írásban Jánosról, hogy a farizeusok küldöttei megkérdezik, ki ő. Sőt bizonyos mértékig inszinuálják is, hogy kapjon az alkalmon, amikor személyének elismerését megtapasztalhatja. Miért is ne? Hiszen az Úr mondta róla, hogy ő a legnagyobb az asszonyok szülöttei között. De ő mégis azt mondja: „Nem, nem én vagyok az!” Nincs-e valami hasonló a mi létünkben is, amelyben mindig újra és újra azt kell állítanunk: Nem, ez nem én vagyok! Nem én vagyok az erős, hanem Isten ereje műveli bennem a csodákat, ha magam közre is működöm a kegyelemmel. Rádöbbentem-e már arra, hogy a magam erejéből nem sokra vihetem? Életem valódi értelme abban rejlik, hogy felismerem kicsinységemet és ennek tudatában még jobban bízom az Istenben. Túlzott önértékelésünket és nagy büszkeségünket el kellene hagynunk.