Az imádságos elmélkedésben az ember életének értelmi középpontjára összpontosítja figyelmét, visszaszorítja a hétköznapok szétszórtságát, felületességét és nyugtalanságát, és engedi magában feltörni a lét alapvető élményeit: az egyedüllét, a remény, a félelem, az öröm, a boldogság, a szeretet és a barátság utáni vágy élményeit. Az ilyen egzisztenciális összeszedettség igazi teljes-személyi élmény. Nem alkot elnagyolt elméleteket a létnek ezen elemi élményeiről, hanem egyszerűen „megéli” őket. Az elmélkedésben az ember ismét kibányássza a lélek mélyéről azokat az elemi élményeket, amelyeket a hétköznapok zűrzavara eltemetett, s addig küzd, amíg csak meg nem találja a léthez való eredeti viszonulást. Minden rendszeren, minden iskolás véleményen és megfogalmazáson túl újra megsejti az élet értelmét.
Kiindulva ebből a magatartásból, amely a titokkal való közvetlen kapcsolatból fakad, imádságos elmélkedésben szeretnénk most reményünk isten-emberi forrásain elgondolkodni. A keresztény élet a remény gyümölcse. Lényegében nem más, mint a jövőbe tekintés, a jövőre irányulás, az ismeretlenbe való elindulás, exodus. Krisztus előttünk ment az abszolút jövő titkába. A„valamire való várás” az életnek az a közege, a létnek az a hangulata, melyben a keresztény ember megismerkedik hitének tulajdonképpeni tartalmával.
Az Újszövetség üzenete lényegében ez: Krisztusban teljesen új létdimenzió nyílt meg, a mennyország. Ez a mennyország nő és érlelődik Isten gyermekeiben, Krisztus testvéreiben. Ettől kezdve az ember nem érthető meg egyszerűen földön való létezéséből. Isten az embert a mennyországra tervezte, vagyis egy olyan állapotra, amely közel van ugyan, s mégis távol. Mindaz, ami a mennyország előtt történik, az a keresés és tapogatódzás, amely az emberiség és minden egyes ember történetét alkotja, csak születés. A világ a maga teljességében csak akkor jön majd létre, ha az ember átlépte a mennyország küszöbét. A szó igazi értelmében tehát még nem élünk. A lényeget még nem látjuk, nem halljuk és nem értjük. Az élet még nincs „itt”, csak reményként közeledik felénk. A „remény teológiájá”-nak egzisztenciális előfeltételeit megfontolni, nem jelent kevesebbet, mint felvázolni azt a dinamikát, amely az egész keresztény mivoltot eltölti. Első elmélkedésünkben legyen szabad, rendszertelen egymásutánban, „a keresztény reményben való gondolkodás” néhány előfeltételét felsorolni.
Az első a kérdezni-tudás. Hogy az ember kitörhessen a puszta „létért való küzdelem” korlátai közül, ismét és ismét arra kell törekednie, hogy megtapasztalja életének és gondolkodásának törékeny voltát. Be kell látnia, hogy az emberi éleslátásnak semmiféle törekvése, semmiféle „számítás” és „tervezés” nem tud felvilágosítást adni arról a mély értelemről, amely a világmindenségben uralkodik. A kiszámíthatatlan, a távoli és elérhetetlen az, ami a tulajdonképpeni értelmet adja. A válasz utáni kutatás felemeli az embert az „esetleges” fölé, általa kezd „reménykedő ember”-ként élni, és általa áll a „kiszámíthatatlan” elé. A „felelet” mindig személyes élményt jelent, amely azonban mindig telve van bizonytalansággal és veszéllyel is. Sokszor mélyértelmű, de nem vállalhatunk érte garanciát. Az a törekvés, hogy az ember „befogja” gondolataiba a „reménység Istené”-t, olyan kisérlet, amely az embert mindig valami új, valami meglepő, valami egyszeri elé állítja, sőt képes őt egészen a lét széléig sodorni. Az ilyen ember a lét „terra incognita”-ja felé fordítja tekintetét. Az emberi válasz azonban sohasem jelent „birtoklás”-t, hanem állandó fejlődést és útonlevést.
Ezzel a titkunkról szóló elmélkedésünk egyik leglényegesebb elemére bukkantunk. A „látás”-t nem lehet egyes tapasztalatokból összerakni, nem lehet tanítani, sem másnak átadni, hanem őseredeti valóságként bele van ágyazva az emberi lélekbe. Nem részlet-összefüggésekre vonatkozik, hanem a reményben horgonyzó ígéret egészére és egyszeriségére. Nem bizonyít semmit, de utat nyit a meg-nem-ismerhető felé. Az ember a világ legegyszerűbb dolgaiban és mozdulataiban valami olyasmit tapasztal meg, ami magában véve már tökéletes. Így alakul ki imádságos szemléletünkből az, amit minden bensőséges ember ismer: Isten országa, a veszély és a kockázat, a mindig újrakezdés és újjálevés, a nyílt szellem és bensőség, egyszóval: a remény országa. Ez az ország a „szent bizonytalanság” országa. A teremtőerő mindig valahol a lét szélén található meg. Aki nem adja oda lelkét, nem juthat el még saját lelkéig sem, s nem adhatja Istennek sem. A reménynek ilyen megfontolása és szemlélete talán a „ma” kereszténységének legkeresztényibb feladata. Vagyis: gondolkodásunk és szemlélődésünk által egységet teremteni a felületes kettősségből; értelmet hordozó egységet hozni a világba; ismét és mindig mélyebben leszállni a dolgoknak abba a hatalmasan váltakozó mélységébe, amelyet Istennek nevezünk.
A gondolkodó keresztény embernek imádságos kérdésfeltevése mindig újra olyan mondatokban kristályosodik ki, amelyek az emberi nyelvnek ezt a két, sorstól sújtott szavát tartalmazzák: „miért” és „Én” (számos variációjukkal együtt). „Miért kényszerítették rám a létet? Miért nem kérdeztek meg engem? Miért ragadja el a halál életem végén mindazt, amit egész idő alatt építettem, amiért dolgoztam és amit megszerettem? Miért enged Isten ennyi szenvedést? Miért nem segít éppen akkor, amikor legjobban rászorulunk segítségére? Miért kell tehetetlenül néznünk, hogyan gyötrődnek a kín és kétségbeesés, a félelem és aggódás óceánján – talán egy örökkévalóságon – keresztül azok, akiket annyira szerettünk? Van még ebben az életben egyáltalán valami ígéretes? Milyen Isten az, akinek ilyen megaláztatások árán ki vagyunk szolgáltatva?!”
S a kérdések így mennek tovább, így dolgoznak bennünk, s így zavarják biztonságunkat. Annyira eluralkodnak rajtunk, hogy hitünk ingadozni kezd, hogy bolondoknak tartjuk önmagunkat, ha továbbra is hiszünk. De éppen a megdöbbent, kétkedő és kereső kérdezésnek ez a keserűsége, – éppen ez a titkon való elgondolkodni-tudás, a reményben való gondolkodás előfeltétele. A kérdezésre való állandó ösztönzés igazi kiválasztottságot jelent: kegyelem is, feladat is egyszerre. Mint valamiféle végzet, olyan érthetetlen és mégis bizalmatkeltő hatalomként nehezedik ránk. A tudattalan mélyéből száll fel bennünk. Olyan, mint a szeretet: belső szükségesség, önként magunkra vállalt kényszerűség, amely az embert – ha egyszer megtapasztalta – teljesen hatalmába keríti és nem ereszti el többé. Így az a belátás is, hogy a lényeget, a lényegileg megválaszolhatót illetően nincs véglegesség, vagyis a kétség is hozzátartozik az ilyen egzisztencia lényegéhez. A keresztény gondolkodónak minden válaszra a lelkét kell rátennie. És még akkor sem tudja, igaz-e felelete. Néma imája mindig ez marad: „Uram, hiszek, segíts hitetlenségemen!”
Ezzel egyben a „reményben való gondolkodás” másik alapfeltételét is érintettük: az elnémulni-tudást. A kinyilatkoztatás, keresztény szemlélődésünknek „tárgya” nem hézagnélküli rendszer, hanem sors. Az ember sorsa Istennel és – ez Krisztusban válik világossá – „Isten sorsa” is az emberrel. Ehhez még azt is meg kell fontolnunk: Isten csak annyit nyilatkoztatott ki, amennyi elegendő arra, hogy reménnyel eltelve meg merjük tenni a következő lépést a sötétségbe, bízva abban, hogy az ő fénye továbbra sem fog kialudni számunkra. Isten mindent kinyilatkoztatott, ami segít bennünket ahhoz, hogy a mennyországba juthassunk. Mindezt, de csak ennyit. A kinyilatkoztatás sok kérdésre egyáltalán nem is ad választ. Isten egyszerűen szeret bennünket, egészen a keresztig. Ez az önmagát feláldozó szeretet Isten végső „kinyilvánulása”; s egyben annak kinyilatkoztatása is, mit nem adott meg Isten a kinyilatkoztatásban. Sajnos, éppen azok a kérdések a minket legjobban gyötrő kérdések, amelyekre a kinyilatkoztatás nem adott választ. Így pl. a szenvedés kérdése, amelyet a Szentírás sehol sem fejt ki „elméletileg”. Jób könyve nem más, mint az embernek elnémulása a szenvedés előtt.
Az emberek gyakran megkisérlik, hogy a szenvedést észérvekkel igazolják, pl.: a szenvedés az élet szempontjából éppen olyan fontos, mint az árnyék és a sötétség a fény számára, ti. hogy a fényt még jobban „kiemeljék”. Ha csak ez a nyomorúságos, elkopott és felületes válaszunk lenne a szenvedésre, akkor minden okunk megvolna a lázadásra. Ha valaki csak egyetlen egyszer is látott szenvedő, a halál kínjaiban fetrengő, segítségért hozzánk kiáltó gyermeket, akin nem tudtunk segíteni, az egyszersmindenkorra megértette, hogy a világ minden szépsége, a teremtés minden öröme és ragyogása nem tudja igazolni egyetlen gyermek szenvedését sem! Mi, keresztények, azonban nem hallgathatunk azokra, akik mindent meg akarnak „magyarázni”, akik éppen akkor tartanak készen gyors választ, amikor nincs igazi feleletük. Valljuk meg inkább, hogy nem értjük Istent. Hogy nem tudjuk megérteni, miért teremtette Isten a szenvedést, annyi és oly értelmetlen szenvedést. Nem tudjuk felfogni, miért telítődött Krisztus szeme életének végén, a kereszten annyi fájdalommal és könnyel, hogy e pillanatban még Ő sem ismerte fel Istent. Isten nem „feleletet” ad az emberi szenvedésre, hanem egyszerűen magára veszi. Engedi, hogy az őt körülvevő szenvedés tengere belehatoljon az Ő saját – emberré lett – egzisztenciájának belsejéig.
Máténál ezt olvassuk: „Egyszercsak szomorkodni és gyötrődni kezdett.” Márk még erőteljesebben fejezi ki magát: „Egyszerre csak remegni és gyötrődni kezdett.” Lukács azt írja, hogy Krisztuson „halálfélelem vett erőt”. Krisztus testi-lelki egzisztenciája az olajfákhegyi agóniában annyira az élet beszűkülésének kiáltásává lett, hogy „verejtéke, mint megannyi vércsepp hullott a földre”. Istennek e tette előtt elnémul minden kérdezés, bár mindez még nem igazolja a szenvedést. Ez az elnémulni-tudás a reményben való gondolkodás teremtő eseményeihez tartozik. A legszebb és valóban segítő szavak sokszor a szenvedéstől áthatott hallgatásban születnek meg. Isten olyan embereken keresztül beszél nekünk, akik szenvedtek, akik keresztülmentek az emberi ínség magányosságán. A szenvedés kiválasztás és küldetés lett számukra: minden szenvedéssel bensőleg összekötve érzik magukat. Isten azért engedte meg, hogy megtapasztalják az emberi nyomorúságot, hogy egyszer majd leülhessenek egy másik ember mellé, benső fogságának szürke priccsére, és azt mondhassák: „Remélj! Nem vagy egyedül!” Az ilyen ember valóban „kivívta” magának azt a jogot, hogy mások szenvedését hordozza.
És itt merül fel a „reményben való gondolkodás” harmadik előfeltétele, a testvériesség. A kérdező és a kérdezésében elnémuló ember mélységesen megszenvedte a felületes rendszerezések hiábavalóságát. Ismeri az emberi törekvés kilátástalanságát valami maradandó és végleges megalkotására. Ezért nem ítél el senkit, nem bírál, a világot nem osztja barát és ellenség, a rokonszenvesek és ellenségesek táborába. Belső tapasztalatból – és nemcsak elvont bizonyítékok gondolati következtetése alapján – tudja, hogy Krisztus valóban minden emberért szenvedett és halt meg, s hogy mindenkinek reményt akart adni. Minden ember Krisztus szelíd uralma alatt áll, Hozzá tartozik, elidegeníthetetlen tulajdona.
A reménykedő keresztény mélységesen megilletődik attól az egzisztenciális merészségtől, amellyel Krisztus országának feltételeit, a remélt Isten-közvetlenséget leírja: Krisztus egyetlen szóval sem említi Istent magát, csupán az embert, akinek enni adtunk, akinek italt nyújtottunk, akinek szállást szereztünk, akit felruháztunk, akit betegágyán, vagy börtönében meglátogattunk. Ez a gondolat Jánosnál hallatlan radikalitást kap: Isten azért szeretett bennünket, „hogy mi is szeressük egymást.” Mintha Krisztus nem is törődnék azzal hogy őt kifejezetten elismerjük és szeressük. A felebaráti szeretet már elegendő számára. Isten iránti szeretetének konkrét megvalósításaként az ember számára nem marad más, mint – itt a földön és odaát az örökkévalóságban – a felebarát. Lényegében tehát rászorul a felebaráti szeretetre, mint olyan feltételre, amely a hitet egyáltalán lehetségessé teszi. Nincs más út az ember számára, s nincs más út a keresztény gondolkodás számára sem. A végső odaadás, a teremtmény irányában megvalósított szeretet, amely nem más, mint véges odahajlás a szorongatott helyzetben lévő és mégis boldogító „másik”-hoz: mindez már eleve Isten iránti szeretet, remény, hit és imádság. Mindaz, aki becsületesen szeret, közvetlen belátással éli meg Isten valóságát, még akkor is, ha eddig sohasem hallott róla. Isten annyira szentnek tartja a véges szeretetet, hogy az emberi, sőt a keresztény egzisztenciából – a hitből, reményből, szentségekből, imádságból és egyházból – a végső időben semmi sem marad meg, csak éppen ez a véges szeretet.
Ki keresztény? Keresztény mindaz, aki belemerült Krisztus érzésvilágába. Olyan emberek, akik a keresztséget vagy teljes szentségi formájában (vízkeresztség), vagy életük maradéktalan odadobásával (vérkeresztség), vagy pedig burkoltan, gondolataiban még artikulálatlan, sőt a jelen pillanatban talán nem is artikulálható mély vágyból (vágykeresztség) vették fel. A legkevésbé feltűnő megmozdulás embertestvéreink felé már Krisztus érzésvilágának elsajátítását, az egyházhoz való tartozás „votum implicitum”-át jelenti. Az egzisztencia megmozdulása ez, amely az egész világalakulásba, az emberiségnek mindig felfelé ívelő akaratába vezet bele, a végső áttörésbe, Krisztus „exodus”-ába: a feltámadásba. Keresztények azok az emberek, akik – Szent Pál fogalmazását használva – „a feltámadás dinamikáját” hordozzák magukban, akik„Krisztus szenvedésének közösségébe” léptek és életükben megvalósítják „Krisztus halálának képmását”; röviden: azok, akik remélnek. Ezekről szabad hinnünk, hogy megérik „a holtak feltámadását”. Ezek az emberek mind tagjai az egyháznak, a világ-üdvösség csúcsának, függetlenül attól, hogy számot tudnak-e adni erről önmaguknak, vagy hogy ezt a tagságot még biblikus artikulálatlansággal élik-e meg.
Ilyen értelemben ez az axioma – „extra ecclesiam non est salus” („az egyházon kívül nincs üdvösség”) – a keresztény hittan egyik legfelszabadítóbb tanítása. Ha ezt az elvet a logika legelemibb szabályai szerint gondoljuk végig, akkor más olvasási módhoz jutunk, olyanhoz, amely már nem nyomasztó vagy megbotránkoztató, hanem mélységesen felszabadító. Egy általános érvényességű és kizáróértelmű mondatnak ugyanis akkor is meg kell tartania igazság-tartalmát – persze, pozitív értelemben –, ha„visszafelé” olvassuk, tehát így: „Mindenütt, ahol üdvösség van, ott van az egyház” („Ubi salus, ibi ecclesia”). Ebben az értelemben ez a sokszor támadott tan nagyszabású szabadságlevéllé lesz. Nem felszabadító gondolat-e, hogy az egyház mindenütt ott van, ahol egy ember szívének becsületességében igazra és jóra törekszik, ahol egy „nagyobb” reményében odaadja, a felebarát szolgálatában kiüresíti, vagy egy „ügy” szolgálatába maradéktalan beleveti önmagát? Minden ilyen alkalommal üdvösség fakad tehát; mindenütt jelen van az egyház, talán sokkal inkább, mint ahogy véljük vagy el akarjuk ismerni.
Végül még a kritérium kérdését kell felvetnünk. Hogyan, milyen mérce alapján ítélheti meg egy-egy keresztény a maga „megértett reménységé”-nek őszinteségét? Milyen kritérium segítségével mérhetjük meg azt az őszinteséget, amely egyedül ad örök értéket cselekvésünknek?
Annak alapján, amit eddig mondottunk, mindenekelőtt a vértanúságot kell ilyen – mégpedig egzisztenciális értelemben egyedül érvényes – mércének tartanunk. Hans Urs von Balthasarnak hálásaknak kell lennünk, hogy a keresztény egzisztenciának erre a lényeges szempontjára felhívta figyelmünket egy polémikus, mégis a lényegre törő írásában, amely a „Cordula, oder der Ernstfall” címet viseli. A keresztény egzisztenciának mindig a vértanúsággal kell vonatkozásban állnia. Csak az, amiért meg tudok halni, csakis ez alkotja meggyőződésem magvát, csak ennek van örök értéke életemben, imádságomban és gondolkodásomban. Közben azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy ennek a „meghalás”-nak nem kell feltétlenül a szó szoros értelmében vett halálnak lennie, lehet, hogy csupán a napi felmorzsolódásról, embertestvéreink egyszerű szolgálatáról, vagy esetleg csak a „sikertelenségre való elhivatottság”-ról van szó. Egyetlen keresztény sincs arra hivatva, hogy végiggondoljon minden titkot, hogy elmondja az egyház minden imáját, vagy hogy mindent egyforma határozottsággal képviseljen. Megvan az a joga és kötelessége, hogy a misztériumnak csupán abba a részébe mélyedjen bele, amelyre teljes odaadással hivatást érez. Ez lesz azután egyéni kegyelmi életének karizmatikus egzisztenciája, egyéni „theologia orans”-a, imádsággal telített elmélkedése. Mondd azt, gondold végig azt, mélyedj bele abba, amit életed áldozatával át szeretnél menteni az örök beteljesülésbe, a „megvalósított remény” birodalmába. Tedd azonban mindezt Krisztus magatartásában, a vértanúk magatartásában, a vértanúk magatartásának mintájára: kiszolgáltatottságban. Ezen a kiszolgáltatottságon múlik minden, a „nem-küzdeni” és a „nem-diadalmaskodni-akarás”-on. Krisztus kíntól vonagló, kiszáradt ajkának néhány töredékén múlik: a kereszten kimondott szavakon. Nem-viszonozni, nem-ellenálni, görcsös erőlködés nélkül felülemelkedni a világon – ebben rejlik az érett és fenntartás nélküli keresztény egzisztencia mélysége. Olyan magatartás ez, amely a világon oly sokszor bukásra van ítélve, amelyből azonban örök hazánk, a mennyország fog kinőni. Ebből a szellemből és ezekből a feltételekből kiindulva kellene a mai keresztényeknek hitük titkain elgondolkodniok. S eközben talán felvillan majd azoknak a szavaknak szépsége, amelyeket Antiókiai Ignác írt hittestvéreinek Rómába: „Most tanulom meg, hogy megbéklyózottként semmit se kérjek. Azt keresem, aki meghalt értem. Azt szeretném, aki értem feltámadott. Születésnap előtt állok. Engedjetek tiszta fényt merítenem! Odaátra megérkezve, végre ember leszek. Engedjétek, hogy Istenem szenvedésének utánzója legyek. Ha valaki Őt hordozza magában, meg fogja érteni, mit akarok, s imádkozni fog értem, hogy eljussak őhozzá.” Ez a tanúságtételként megélt „remény teológiája”!
Ennek a magatartásnak semmi köze a világtól elfordult rajongáshoz. Ellenkezőleg! Csak ilyen magatartással lehet a világot valóban komolyan venni. A kereszténynek (először is) meg kell győződnie arról, hogy földi léte igazában véve jelentéktelen, s hogy erre az életre egy örökkétartó boldogság és öröm állapota következik. Az egész világmindenséget meghaladó Istenből él és mindinkább beljebb hatol ebbe az Istenbe. Reményében – vagyis egzisztenciájának lényeges vágyakozásában – már megérkezett „odaátra”. Gondolkodását tehát semmi sem rendítheti meg. A földön nincs maradandó városa. Krisztus magával vitte az ő életét is. De éppen ez a maradéktalan felülemelkedés a világon, a keresztény embernek ez a „világfelettisége” magyarázza meg, miért kell ennek a kereszténynek belépnie a világba, annyira, hogy közben majdnem elfelejti a mennyországot. Ami ugyanis a világot igazában „alkotja” az az, amit tekintélyre, sikerre és önigazolásra való tekintet nélkül, más szóval: amit emberi jóságban viszünk végbe. Mivel Isten nagyobb mindennél és éppen ezért mindenütt, még a legjelentéktelenebb dolgokban is megtalálható. A világ minden útján találkozhatunk Istennel. Az ilyen magatartásból állandó készenléti állapot alakul ki, amely szeretné Isten hívását minden helyzetből „kihallani”, a felebarát szolgálatára való alapvető készség, a szív nyíltsága mindennel szemben, ami él és ami van. A kereszténynek az a feladata, hogy mindenben, még a legkisebb dolgokban is Istent keresse. Közben persze, elég erejének kell maradnia ahhoz is, hogy elégedetlen legyen. Az a kötelessége, hogy ne legyen „maradandó városa”, csak a „nyugodt” Isten felé való nyughatatlan vándorlásban. Semmi sem elégítheti ki, ami nem Isten. Élete – itt a földön és odaát az örökkévalóságban – soha véget nem érő vándorlás a végtelenbe. Minden töltekezés csak kezdete egy újabb keresésnek. A legnagyobb, a legszebb, a legszentebb sem elég nagy, elég szép és elég szent számára. Paradox megfogalmazással: nem engedi magát beszűkíteni semmiféle nagyságtól. Vágya, reménye mindig meghaladja a legteljesebb megvalósulást is.
Másrészt: vágyának nagyságát mindig a földi valóság kicsinységébe kell „belerejtenie”. Mindent, még a legszerényebb eszközt is használhatónak kell minősítenie, ha Istennek szolgálhat vele. Reménye mindig nyitva áll felfelé, nyitva a mindig nagyobb felé. Egzisztenciájának igazi mértéke a mértéktelenség. Ennek ellenére reményének a földi-elérhető kicsinységébe kell bezárva lennie. Aki mindkettőt meg tudja valósítani életében – a nagyban való mértéktelenséget és a kicsinnyel való megelégedettséget –, az éli meg a keresztény reményt a maga sajátos emberi valóságában. „Nem hagyni magát beszűkíteni a legnagyobb által és mégis beszűkülni a legkisebb keretei közé is” – ez lenne a keresztény gondolkodás és egzisztencia találó meghatározása. Nyugalom a nyugtalanságban, béke a békétlenségben, saját szűkösségünk elfogadása és vég nélküli vágyódás a határtalan felé, megelégedni a legjelentéktelenebbel is és állandóan a tökéletesebb felé törekedni: ebben van annak a magatartásnak a lényege, amelyet Krisztus a keresztény tökéletesség alaptörvényeként előttünk megélt. Az ég és a föld közötti minden feszültség dolgozik az ilyen emberben.
A kereszténység nem más, mint az a meggyőződés, hogy Krisztus feltámadásával a világ sorsa már eldőlt. Amennyiben tudatosan vagy öntudatlanul mint keresztények, azaz „Krisztusban” élünk, megtéveszthetetlenül a mennyország felé haladunk. A világ minden „esetlegességé”-ben már a végleges munkálkodik. Nincs keresés, amely ürességben tapogatna. „Semmi sem választhat el minket Krisztus szeretetétől”. Semmi, egyedül ennek a szeretetnek elutasítása. Végérvényesen megérkeztünk oda, ahol minden szabad, nyílt és örömteli. „Nyitott ajtót bíztam rád, amelyet senki sem nyithat ki” – mondja Krisztus a Jelenések könyvében. Ahol tehát a reménységnek mégoly kicsi lángja is ég, ott már láthatóvá lett az ég fénye. Egyetlen vágyat sem érhet csalódás. Senkit sem veszíthetünk el, legkevésbé azt, amiről földi életünkben lemondtunk. Ilyen világban nincs ok a kétségbeesésre és kishitűségre. A keresztény „élő reménységre született”. Innen fakad a keresztény követelmény: egyszeri életednek sikerülnie kell, hogy az emberiség és a világ általad több fényt és több beteljesülést kapjon; életeddel felelős vagy a világ boldogságáért.
A „sikerült emberi lét” a régi teológia nyelvén „erény”-t jelent. Erényen nem „polgári derekasság”-ot értünk vagy „jámbor rendesség”-et. Ellenkezőleg: az erény a legrobbanékonyabb valóság, amely földünkön egyáltalán lehetséges. Szöges ellentétben áll mindazzal, ami a mindennapi szóhasználat folytán annyira stílustalannak, ízetlennek és egyszerűnek hangzik. Az erény az emberi képességek beteljesülése. Beteljesülés, amely azonban nemcsak most, a jelen pillanatban és helyzetben, nem csak alkalomszerűen következett be, hanem olyan valóság, amely – mint a lényegesre való állandó ráirányulás – döntően hozzátartozik emberi egzisztenciánkhoz. Az erény ezek szerint olyasvalami, ami semmiképpen sem konvencionális, s amivel a legkevesebb valószínűséggel fogunk találkozni: saját erőlködésünk eredményeként megvalósított és tanúságtételszerűen megélt emberi lényeg. Bár az erény egyes cselekedetekben nyilvánul meg, lényege mégis az érzésvilágban rejlik. Az erény a konkrétan megvalósult életsors, az érés, a megismerés és a döntés szélessége és mélysége. Az „erényes emberben” valami olyasmi működik, amit Aquinói Tamás ezzel a különös kifejezéssel illetne: „opinio vehemens”, a felülemelkedettségnek, a befogadóképességnek és életmegvalósításnak összesűrűsödött ereje. Az ilyen ember élete „izzó” és „átlátszó” egyszerre, egészen egzisztenciájának alapjáig.
Az erényes ember egzisztenciájának ez a tanúságtevő átlátszósága önzetlenségből fakad. Ez minden „erényes” életmegvalósulásnak, minden reményben horgonyzó életnek mértéke és mércéje. A szívnek jósággá átalakult önlegyőzése, az emberekkel való érintkezésnek előkelősége és finomsága, az idegenszerű létben a nagy iránti fogékonyság. Ez a magatartás csak abban az emberben valósulhat meg, akinek élet megnyilvánulásai „el-fordulnak” a saját éntől, akinek élet- és élmény-centrumában a másik ember, s nem a saját én áll. Az ilyen ember magába száll és elajándékozza önmagát; nem „számít” folyton, és mind nyíltabbá lesz ebben az „érdektelenségben”, nem néz folyton vissza önmagára, hanem teljesen beleveti magát a testvér szolgálatába. Legbenső és tulajdonképpeni „önmagunkkálevésünk” így nem más, mint önzetlenség. Benne valósul meg az a befogadóképesség, amelyet Krisztus, felejthetetlen követelményeiben „lélekben való szegénységnek” nevez, és amely egyedül képes arra, hogy az élet végén teljesen „üres kezet” nyújtasson velünk Isten felé, hogy Benne a teljesség teljét, a mennyet, mint meg nem érdemelt ajándékot elfogadjuk.
A konkrét reménynek ezt a feltűnésnélküli, de az ember és a világ életét a mennyország beteljesülésébe „ragadó” magatartását, amelynek lényegét létaktussá vált önzetlenségként ismertük meg, állandóan fenyegeti valami életünkben. Talán nem annyira az Isten elleni lázadás tettei és cselekedetei, nem az egyes „bűnök” válnak számára fenyegetővé, sokkal inkább egy különös, szinte észrevétlen lecsúszás a nem-sajátosba, amelynek – kísérletképpen – itt az „élet bűne” nevét szeretnők adni.
A lét lassan áthatolhatatlanná és keménnyé, oldódó- és befogadóképesség nélkülivé válik bennünk. Minden egyes, a mélységbe vivő kis lépésnél az ember mindig azt mondhatja magának, hogy ezek a cselekedetek jogosak, jók, sőt keresztény szempontból kívánatosak. E benső szétbomlás közben azonban lassan olyan ember jön létre, aki kielégül önmagával, sikereivel és szokásaival, aki saját kis bajainak ápolásában éli ki magát, aki már nem tud még nagyobb beteljesülésről álmodni, aki mindig attól fél, hogy nem kap meg valamit, aki már nem tudja önmagát elajándékozni: ez a remény nélküli egzisztencia. Az egzisztenciális elborulásnak ez az állapota úgy jöhet létre, hogy az illető nem is követ el „regisztrálható” nagy bűnt. Az „élet bűne” nem drámai, nem titáni valami, csupán kicsinyes önzés a mindennapi életben, sebző rosszakarat, elhamarkodott ítélet, türelmetlenség, durvaság az érintkezésben, képtelenség arra, hogy másokat meghallgasson, hogy másokat szóhoz juttasson, más hibáinak kibeszélése, a mások lelki élete iránti tisztelet hiánya, szeszély, időpocsékolás, belső restség. Minderre és még sok másra kellene gondolnunk, ha az élet bűnéről, a „reménytelenség bűné”-ről beszélni akarnánk. Egy „halálos bűn” elkövetése néha nagy erőfeszítést, felőrlő tevékenységet kíván. Vannak helyzetek az életben, az egzisztenciális gyengeség idői, amikor az ember nem is jut el odáig, hogy teljesen belevesse magát, hogy belső, alapvető döntését cselekedetté alakítsa, hogy az ún. „engagement global” külsőleg is kifejezésre juthasson. De talán egzisztenciájának mélyén már régen kudarcot vallott Isten előtt. Talán teljes élethazugságban él, totális „önmagába-omlás”-ban, remény nélkül és reményt nem osztva senkinek.
Ha ezeket az utalásokat teológiailag ki akarjuk értékelni, akkor (még jobban, mint azelőtt) rádöbbenünk az annyira elkopott fogalmak, mint a „tisztitótűz” és az „ítélet” egzisztenciális értelmére. A tisztítótűz: a halálban összeomlik minden, amit az ember mint nem-sajátosat, mint reménytelenséget összegyűjtött magában. Az ember szembekerül mindazzal, ami valóban ő, ami saját lényegében maradandó. Sikerei összetörnek, hatalma szertefoszlik, vagyona elfolyik. Egzisztenciánk Krisztus szeretetének tűzében izzik fel. Egyetlen ember sem képes arra, hogy földi törékenységében megtapasztalja a remény teljességét, a mennyországot. Még Isten sem képes őt „tisztátalanul” a mennyországba „áthelyezni”. Az ember belepusztulna a mennyország megtapasztalásába. A halálban azonban Krisztus egy utolsó – sokak számára első – lehetőséget nyújt arra, hogy magunkévá tegyük az ő érzésvilágát, hogy maradéktalanul őszinték lehessünk. A lét mankói lehulltak. Az ember teljes lényével azzal áll szemben, ami erre a pillanatra megmaradt saját énjéből: a vággyal, a segítségért való kiáltással, az irgalomnak való teljes kiszolgáltatottsággal. Ekkor ismeri fel az ember, hogy – lényegében – mindig csak annyi volt, életéből csak annyi maradt meg, amit valójában „feladott”, – reménysége és önzetlensége: azok az órák, amelyekben kitartott szenvedő embertestvére mellett, a becsületes szeretetben és barátságban történt odaadás élményei, a már-nem-önmagáé-levés boldogságának megtapasztalása, az az elhatározás, hogy sírjon a sírókkal és örüljön az örvendezőkkel; egyszerűen: reménynek lenni azok számára, akiknek nincs reményük. Az embernek ezt a végleges visszavezetését érzésvilágának lényegébe, a nagyság felé való megnyílásra, a reményre, egyszerűen „tisztítótűz”-nék nevezzük. A tisztítótűz tehát nem más, mint az a halálban végbemenő folyamat, amelyet tulajdonképpen minden szerető szív ismer: az odaadásban való alázatossálevés.
Mivel azonban az ember nem lehet ilyen maradéktalanul „önmaga”, anélkül, hogy egyben saját „emberré-válásában” az értünk emberré lett Istent meg ne tapasztalja, ezért az embernek önmagával való találkozása a halálban (tisztítótűz), Krisztusban Istennel való találkozássá (ítélet) fokozódik. Azzal, hogy az ember maradéktalan őszinteséggel megismeri önmagát, egyben Krisztust is megtapasztalja. Ebben az értelemben egzisztenciánk legmagátólértetődőbb és egyben legmeglepőbb tényévé lesz: annak a reménynek krisztusi dimenzióba való kitágulása, amelyet másoknak adtunk. A Máté-evangéliumban az igazak (és a kárhozottak is) azt kérdezik Krisztustól: „Uram, mikor tettük ezt neked…?” Mikor láttunk téged éhesen, szomjasan, mezítelenül, betegen, idegenként, fogságban? Életük legnagyobb tetteit nyilvánvalóan úgy hajtották végre, hogy számot sem vetettek róluk. Az ítélet földi tetteinknek azon dimenzióit fogja kinyilvánítani, amelyek konkrétan megtapasztalt, időhöz kötött esetlegességből közvetlenül Krisztusba torkollanak: élményeink, kívánságaink, a barátság és a jóság iránti vágyunk – más szóval: reménységünk – mélységeibe. Semmi más nem számít többé, minden más lehull, semmi sem zavar többé, semmi sem hátráltatja az embert abban, hogy behatoljon a maradéktalan öröm országába.
A tisztítótűz és az ítélet tehát alapjában véve ezt jelenti:
A mennyországot csak az bírja elviselni, akinek van bátorsága ahhoz, hogy cselekvő szeretettel reménységet sugározzon önmaga és embertestvérei felé; ez annyit jelent: aki tud önzetlen lenni. Az ítélet és a tisztítótűz Isten szeretetének tüzében jön létre. Isten tulajdonképpen nem ítélhet el egyetlen embert sem. Az Ő lényege csupa szeretet, önzetlen odaadás. Isten (mindenhatósága ellenére) képtelen arra, hogy bármely teremtményt elutasítson magától. Mindig és mindenhol szeretettel emeli magához. Ezért az ítélet csak az embernek önmaga felett való ítélkezéseként fogható fel, amelyet Isten iránti szeretetének és reményének fényénél önmaga hoz.
A tisztítótűz és az ítélet nem misztikus események, hanem végérvényessé vált remény, az emberi szívnek jóságra, igazságra és ragyogó életre való vágyakozása. Benne történik az emberi magatartásnak teljes megnyílása, az, amit a középkori teológia az emberi lélek „ős-gesztusa”-ként értelmezett: a „szív nyugtalansága”, amely arra készteti az embert, hogy „kinyújtottkezű” várakozással haladjon jövőjébe. A tisztítótűzben és az ítéletben történik érzésvilágunk végső megfordítása: a lényeghez való megtérés. Mindezt – legalábbis kísérletképpen – már a földi esetlegességben megvalósítani: ebben áll a keresztény, a reménykedő egzisztencia tanúságtétele.
A keresztény remény logikája kikerülhetetlen: a való lét a reménységben születik; a reménység odaadásban jön létre; az odaadás önmagunkról való megfeledkezést jelent; az önmagunkról való megfeledkezés nem más, mint önmegtagadás; az önzetlen önmegtagadás már szeretet; a szeretet pedig Istennel rokon; a szeretetben kiharcolt Isten-közelségből új világ születik: a mennyország. A megélt remény a maga konkrét megvalósulásában azt jelenti: keserűség nélkül odaadni önmagát, lemondani sekélyes önbeteljesülésünkről, hogy így mindenkihez közel lehessünk, hogy mindenkinek a reménység sugarát áraszthassuk.
Az ember reménysége, belső vágyakozása és törekvése mindig a „parttalan” felé tart. Folytonosan valamiféle hatalmas, lényegévé vált „szerénytelenség” mozgatja. Minél határozottabban remélünk, annál inkább vagyunk emberek. Ennek ellenére azt is figyelembe kell vennünk, amit Paschasius Radbert oly találó módon így mond: „A remény hegycsúcsait szent félelem őrzi”. Az Ószövetség mindezt – egyszerűen és mégis magasztosan – így fejezi ki: „Az Úrban remélnek, akik Őt félik.” Az ember reménye tehát félelembe torkollik. A félelem és a bizonytalanság arra figyelmeztetik, hogy az emberi egzisztencia, bár az elgondolható Legnagyobbra, sőt a minden gondolatot Meghaladóra irányul és Őrá van beállítva, mégis állandó veszélyben van. Bár mindig a remény irányába haladunk, mégis könnyen elveszíthetjük. Veszélyt jelent számunkra hétköznapi szürkeségünk. Álmaink bizonytalanok. Képtelenek vagyunk arra, hogy beletekintsünk abba, ami nyitott, hogy megérezzük a tulajdonképpenit és mindezt mellékgondolat nélkül magunkba is fogadjuk.
Hol sűrűsödik össze az emberben a remény elleni kísértés? Hol jön létre létünknek az az elborulása, amely már nem képes Krisztus létét befogadni, amely már nem nyújt otthont Istennek? És – másrészt – milyen önlegyőzés árán jut el a keresztény ember az ígéret teljességére? Kettős kérdésünkkel kapcsolatban a teológiailag legjelentősebb szöveg Krisztus megkísértésének története. Az a kérdés, hogy ez az evangéliumi szakasz valódi történeti eseményt ír-e le, vagy inkább Krisztus érzületének az őskeresztény közösség által megkísérelt magyarázatáról van-e szó (vagy esetleg mind a kettő együtt: esemény is, magyarázat is), nem válaszolható meg egyértelműen. De még abban az esetben is, ha ezt a történetet az őskereszténység „tiszta teológiai magyarázatá”-nak kell is tekintenünk, akkor is világos: Krisztust barátai olyannak tapasztalták meg, mint aki emberségünket a végső szükségből mentette ki. Ezt a „végső szükséget” fejezi ki a bibliai „pusztaság”. „A pusztába vonulni” annyit jelent: önmagát kitenni a félelmetes veszélyének, megélni a veszélyt; a rosszat saját otthonában – a démonok hazájában – megtámadni. De milyen is lényegében a reménytelenségnek ez az otthona? Krisztus hármas pusztai megkísértésének történetében három olyan pontot találunk, amely alkalmas arra, hogy az emberi remény elleni kísértés lényegét felvázoljuk.
Siker. Krisztus „a lélek ösztönzésére” elhagyja az emberközelség biztonságát. Elmenekül az emberi sokadalomból. S most erőinek végére jutott. Negyven napot és negyven éjjelt böjtöl: Krisztus elmegy az emberileg kibírható határáig. Ekkor elemi éhség tör fel belőle. Talán nem is annyira ételre, mint inkább emberi közelségre éhezik. S ekkor rendkívül finomságú kisértés lepi meg. Mi lenne, ha a köveket kenyérré változtatná? A kisértés ezt szeretné: Krisztus fecsérelje el azt az erőt, amely őt benső, az emberiség lényegére alapított lénnyé, az „élet vezérévé” avatta. A veszély nagy. Nemcsak a keresztény egzisztencia, hanem az emberlét maradéktalan becsületessége forog itt kockán.
Krisztus istenemberi egzisztenciájának összegyűjtött erejével vállalja a merész feladatot: benső ember akar lenni; belülről kifelé élni, kettős szerep és színészkedés nélkül; az elnyomottak és megtaposottak oldalán állni; az emberség nyomorúságát és erőtlenségét kibírni. S itt egy elképzelhetetlen fontosságú döntés jött létre: Krisztus semmissé nyilvánította a siker látszatvalóságát, és ugyanakkor a vágyat és reményt, a szeretetet és a barátságot, a halkszavú szerénységet tette meg a keresztény egzisztencia végső mércéjének. Itt egy ember végre meg merte tenni azt, hogy nem azzal azonosította önmagát, amit más előtt „el kell játszania”. Egészen „reménynek és érzésnek” lenni, az életnek és a megélésnek belső valóságából élni, mindazzal, amit ez a magatartás a mi világunkban mint együttérzés, egyedüllét, kétség, megfélemlítés a barát számára jelent, egészen a végső kétségbeesésig; ez volt Krisztus döntése:
A szíveket akarta átváltoztatni egyszerű jósággá, s nem köveket kenyérré. Ezzel azt mondta nekünk: több vagy annál, mint amit életedben elértél vagy megvalósítottál; több a sikernél. Aki mindezt már nem tudja kimondani szívének fogékonyságában, az már elbukott a reménység elleni kísértésben, bár lehet, hogy a „regisztrálható bűnök” elleni harcban nagyon is sok sikert aratott.
Hatalomvágy. Krisztus második megkísértésének története még mélyebben vezet be bennünket a reménységet fenyegető veszélybe. Krisztus lelkét szédítő érzés fogja el. Lélekben ott áll a templom ormán, látja az alatta tátongó mélységet és szakadékot, látja az emberek nyüzsgését. „Vesd le magad, nem történhetik semmi bajod!” Vagyis: a Messiás legyen rendkívüli. Felülről szálljon le, váratlan, meglepő benyomást okozzon. A kísértő azt akarta elérni, hogy az emberi lét legnagyobb eseménye – Isten emberrélevése – az alant nyüzsgő és királyról álmodó népnek hatalmi tényezőként nyilvánuljon meg, és így bensőleg megromoljon, külsőleg pedig félreértést szüljön. Megváltás mint önmegdicsőülés. Itt tehát ismét az emberi mivolt lényege forog kockán.
Krisztus nem akarta a feltűnést. Nem akart angyalok kezén hordoztatni; nem akarta, hogy lába kőbe ne ütődjék. Magára vette azt a hiábavalóságot, amelyet minden mély emberi viszonyban – a szeretetben, barátságban és együttlétben – meg kell egyszer élni: rálépett a kereszt útjára egészen az Istentől való elhagyatottságig. Gyenge akart lenni. Alázatosságának gyengesége azonban nem görcsös erőfeszítésből vagy a lét tagadásából fakad, hanem az élet igenléséből. Mindenkinek osztatlanul akarja magát odaajándékozni. Még azoknak is, akik – mint a vámos – messze vannak Istentől és szemüket sem merik felemelni Hozzá. Az alázat – érett szeretet. Az a többlet, az életigenlésnek az a „plus et ego”-ja, amit a reményben való odaajándékozás jelent. Mindenki, aki igazán szeret, életében el fog érni egy határpontot, amely az „önmagát-megalázni-engedés”-ben nyilvánul meg. S ekkor már a szerető egzisztencia egészéről van szó.
Milyen erőtlen és esetlen lehet az az ember, aki ennyire szeret! Lemond saját erejéről, kiteszi magát az idegen sorsnak, mást védeni és oltalmazni akar, másért akar küzdeni, el akarja viselni és velük együtt akarja hordani mások gyengéit, szerencsét és bajt egyaránt meg akar osztani velük. Mindig mások rendelkezésére állni, nyíltnak lenni más bajának befogadására, mások életét fenntartás nélkül elfogadni: ebben a magatartásban erő rejlik, de egyben a másoknak reményt sugárzó szeretet erőtlensége is. Belső lázadásunk a teher ellen, a szeretetnek emberi megvalósíthatatlansága és megalázottsága ellen, ez volt Krisztus második megkísértésének lényege.
Gazdagság. Krisztus harmadik megkísértése a Megváltónak visszavonhatatlan, végleges győzelmét jelenti a gonosz hatalmán. Ugyanakkor az emberi reménységet leginkább fenyegető veszélybe vezet be bennünket. Krisztust a kísértő „felvezeti egy magas hegyre”; látja a világ minden gazdagságát és fenségét. Nagy űrben, bizonyos értelemben más térben érzi magát. Lelkéből egzisztenciális kötetlenség érzése tör fel. Lelkét eltölti a bírás, a birtoklás és uralkodás hatalmas érzése. Krisztus azonban már ezt az érzést is kísértésként űzi el magától. Az egész világ lába előtt feküdt. Az érzésnek erről a magaslatáról azonban visszatér életünk nyomorúságába, a kis emberek körébe, életünk „poros” zugaiba. A szegények világában akar élni és tanúságot tenni arról, mire képes a szeretet, ha meg meri tenni azt, hogy csupa szeretet legyen. A feltétel nélküli merészség, türelem és beteljesülés tanúja akart lenni: a reménység tanúja. Ez volt Krisztus életstílusa: maradéktalanul másokért élni; kiszolgáltatni magát a pillanat közvetlenségének és az ember benne megnyilvánuló szükségleteinek. Más egzisztencia érvényrejuttatása, teremtő jelenlét – ezek életének uralkodó vonásai.
A „lelkileg szegények” magatartása a bensőleg szabadok életstílusa, akik bírják ugyan az élet javait, de nem „megszállottjai” ezeknek a javaknak. Az igazság csendes megtevése, minden látszat kerülésével. Semmi sem tűnik fel; nem jön létre „rendkívüli egyéniség”, az ember visszavonul és szinte láthatatlanná válik. Itt csak egyszerűség, felelősségvállalás, önmagunk élvezéséről való lemondás, önlegyőzés és csend uralkodik. A világnak ránehezülő kényszere által olyan ember jön létre, aki a reményben találta meg azt a kiutat, amely Istenhez vezet. Mit jelent Krisztusnak ez a szegénysége a keresztény egzisztencia szempontjából?
Az új, a lényegileg Krisztusban gyökerező embernek meg kell kisérelnie magáravállalni a szegények és reménytelenek sorsát. A döntő itt a szándék, amellyel oda akarjuk adni önmagunkat. Az ilyen ember talán nem fog sokat alkotni a világban. Élete azonban mások számára különös kegyelem forrása. Az ilyen ember a hétköznapok szürkeségét szereti. Nem akar többé önmagáé lenni. Olyan ember, aki igazán „jó”, akinek helyes szándékai vannak az élettel kapcsolatban, mégpedig belső indítéktól hajtva elajándékozza önmagát. Elajándékozni önmagunkat, odaadni mindazt, amink van és amit szereztünk: ez a jóságnak lényeges tulajdonsága. De ez még mindig nem a teljes valóság. Krisztus még ennél is jobban szeretett minket. Személyes válaszra teremtett bennünket. Szeretetünket, válaszunkat koldulja. Isten keresett bennünket, s rettenetesen elfáradt belé. Így ült le Jákob kútjánál a tűző nap hevében. Egyszer majd a halálban így, koldus alakjában fog megjelenni mindnyájunk előtt. Ott áll majd jóságosan, megértéssel és védtelenül, szeretetének ragyogó fényében. A keresztény is koldus, koldusnak kell lennie. Isten azt akarja, hogy szeretete a gyengeség, az alázatosság és szegénység alakját vegye fel. Micsoda önzetlenségbe vezet bele minket az Isten; a reménységnek micsoda példaképét akarja bennünk felállítani!
így abból a magatartásból – a bensőségesség, a védtelenség és lelki szegénységre való odahajlásból – amelyet Krisztus a pusztában való megkísértése által vívott ki, ragyogó lét fakadt. Krisztus szembeszállt a káosszal. Csak azzal a készséggel volt felruházva, hogy teljesen és tökéletesen feláldozza magát értünk. Mint a fáklya ragyogott fel léte a sivatagban. A világ fényes lett, megnyílt a fény számára. A jelentéktelenség váza összedőlt, és a dolgok lényegének igazsága, a mennyország megnyílt. Az a keresztény, aki magatartását minden heveskedés és önző kérlelhetetlenség nélkül, hétköznapjainak csendes egyszerűségében törekszik megvalósítani, boldog lesz Isten szolgálatában. Krisztus reménységet adott az életnek. Életével győzte le a kétségbeesést.
Ebben az elmélkedésben az emberi élet egyik legkínzóbb problémáját szeretnők felvetni: hogyan birkózhat meg a keresztény a szenvedéssel? A szenvedés misztériuma alapvető kihívást jelent a keresztény gondolkodás, a keresztény kérdésfeltevés és elnémulni-tudás ellen. A szenvedés kemény valóságát nem szabad egyszerűen „kidisputálnunk” a világból. Magát a feleletet is meg kell szenvedni, – szenvedésünknek egy darabjává kell lennie. „Mondd meg nekem, mit tartasz a szenvedésről, és megmondom ki vagy” – és azt is, hogy mennyit szenvedtél. Abban, hogy hogyan gondolkodik valaki az emberi szenvedésről, a lét mélysége tárul fel és világosan megmutatkozik az élet kérdéseinek megoldása. Kérdésünkre a kereszténység sokrétű választ tud adni. Hogy helyesen felelhessünk, mindenekelőtt két alapvető igazságot kell megfontolnunk:
A kereszténynek alapvető, minden egyéb magatartást is meghatározó beállítottsága az élettel és így a szenvedéssel szemben is: a remény. Konkrétabban: a lét miatt érzett öröm. Ez talán a legnehezebb tanúságtétel mindazok között, amelyeket az élet a hívő embertől megkíván. Az öröm azonban a keresztény élet „spiritus principalis”-a, „uralkodó szelleme”, az „örömhír lelke”. Az őskeresztény közösség számára Krisztus az „élet szerzője”, „az elhúnytak elseje”, „az új teremtés kezdete”, „az első gyümölcs”, „az új világ alapja” volt. A Megváltónak ezek a ma már részben feledésbe merült – újszövetségi jelzői Krisztust mint „az élet fejedelmét”, mintegy az egész teremtés „kalauzát”, az egyetemes átalakulás „oszlop”-át ünneplik. Krisztusnak ez – a keresztény érzésvilágban (a „keresztény lélekben”) elfoglalt – kozmikus helyzete alapozza meg tiszteletünket a teremtményekkel szemben, az élet nagyraértékelését, az összes teremtménnyel való együttérzést, más szóval: egy egyetemes „jóakarat”-ot. Krisztus feltámadása után az élet már nem vallhat kudarcot: az élet végérvényes alapot nyert a Megváltó átszellemült testében; végtelen értéket kapott, át van mentve az örök beteljesülésbe. Minden teremtményben egy bizonyos mélység tárul fel, amely nem más, mint a mennyországnak egyik dimenziója. A mindent átható örömnek ebbe az alapvető magatartásába kell beleágyaznunk azokat a tapasztalatokat is, amelyeket a halállal és a szenvedéssel kapcsolatban szereztünk, ha és amennyiben keresztény módon akarunk rajtuk elgondolkodni és akarjuk őket legyőzni.
A lét miatt érzett öröm okozza a keresztény emberben azt a finom és csendes higgadtságot, amelyet helyesen a „gondviselés” fogalmával jelölünk. „Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik” – így fogalmazza meg a Római levél a gondviselésről szóló keresztény tan lényegét. A gondviselés nem álmodozás és fantázia szülte „olcsó vígasz”. A keresztény nem tartja magát „burokban született” szerencsefiának. A gondviselés alapjában azt jelenti, hogy Isten szeret bennünket. S ez annyit jelent: nem élhetek sohasem „távol Istentől”, nincs olyan helyzet, amelyből nem találhatnék vissza Őhozzá; egész életem, bármi történjék is velem, Összes dimenziójával mindig „nyitva áll” Isten felé; nincs olyan bonyolult nehézség, nincs szenvedés, nincs halál, sőt nincs olyan bűn sem, amelyből Isten szeretete ne tudna „kegyelmi helyzetet” teremteni. Mindnyájunknak szól a Jelenések Könyvének üzenete: „Nyitott ajtót bíztam rád, amelyet senki be nem zárhat”. Bizonyos, hogy Krisztus kegyelme nem könnyíti meg életünket. Nem is azért lettünk keresztények, hogy a világban „egyszerűbb legyen a dolgunk”. A keresztény ugyanabban a világban él, mint a többi ember; ő is benne gyökerezik a világban, őt is kötik törvényei, ő is függ a világban fellelhető feltételektől. Éppúgy szenved, éppúgy küzd és ugyanúgy hal meg, mint a többi ember. A szenvedés, a küzdelem és a halál azonban más, új értelmet nyer számára: reményteljes ígéretté lesz. A hit nem az élet cirkuszi bódéja, amelyben – mint valami varázsütésre – minden könnyebb lesz. Minden megmarad a maga helyén mozdulatlanul, sőt talán elmozdíthatatlanul. És mégis – ebben a merev valóságban a megértésnek, kitartásnak és egymás elviselésének új lehetőségei nyílnak. De hogyan lehetséges mindez?
Ez minden keresztény ember szorongó kérdése, mindazé, aki reményt ígérő és örömet szülő hitét a szenvedéstől felbarázdált világban becsületesen meg akarja valósítani. Jogunk van arra, hogy feltegyük ezt a kérdést. Ezt a kérdést Mária mondta ki először, aki az üdvözlet angyalát ugyanezekkel a szavakkal ostromolta: „Quomodo fiet istud?” – „hogyan is történik majd mindez?” Amennyire át tudjuk látni ezt a problémakört, erre a kérdésre; „hogyan is tudja a keresztény ember a szenvedést reménységgé változtatni?”, a kereszténységnek három, különféle mélységű felelete van:
Az első válasz így szól: együtt-szenvedéssel. Embertestvérünk szenvedésével Isten lelkünk igazi középpontjában érint bennünket, ott, ahol annak lényege található. S Istennek ez az érintése irgalmat vált ki bennünk. Irgalmas az, akinek „van szíve” mások szerencsétlensége, nyomora és ínsége iránt. Ha a szeretet egy emberben valóban „mély”, akkor a szenvedés azonnal menedéket keres nála. Az emberek bámulatos gyorsasággal észreveszik a szív önzetlenségét és nyíltságát. Az önzetlen szeretetnél segítséget és – mindenekelőtt – emberi melegséget keresnek: az éhesek ételt, a szomjasak italt, a mezítelenek ruhát, az idegenek otthont, a fogságban lévők szabadulást, a betegek támaszt és a haldoklók segítséget. A kereszténység általában ezekkel az egyszerű és mégis fenséges kifejezésekkel jelöli az „irgalmasság testi cselekedeteit”. Bennük az egész emberi lét ínsége tárul ki.
Ezt az ínséget magunkra venni, szenvedést jelent; néha elviselhetetlenül súlyos szenvedést. Mások nyomorúsága sokkal jobban felőrli énünket, mint saját szenvedésünk. Létünket sokkal jobban veszélyezteti az idegen, mint saját törékenységünk. Az irgalmasszívű ember néha túlságosan érzi tehetetlenségét. Emberek jönnek hozzánk szenvedéstől felszántott arccal, és mi tehetetlenül állunk velük szemben anélkül, hogy segíteni tudnánk. Hiszen már kimerítettünk minden lehetőséget a segítésre, mindennel szembeszálltunk, amit a mi világunkban – mint lelki és testi fájdalmat – kiírthatónak és lerombolhatónak véltünk. Ha aztán a szenvedés egyszer valóban a lélek mélyéig hatol, akkor sokszor nem tudunk másként segíteni, mint azzal, hogy egyszerűen együtt szenvedünk a másikkal. Az egyetlen, amit ilyenkor még tenni lehet: szívünket szélesre tárni és engedni, hogy mások szenvedése beléje áradjon, hogy kitartsunk ebben a szenvedésben addig, amíg a szenvedő ember felemelve nem érzi magát, mert egy szerető ember vele együtt hordozza keresztjét; amíg az irgalmasszívű ember Isten kegyelmévé, a remény tanújává nem lett a szenvedők számára. Kíséreljük meg most már, hogy az irgalmasság titkába még mélyebben belehatoljunk.
Az a kereszténység, amely a szegények, az elhagyatottak és reményüket vesztettek iránti feladatok alól kihúzza magát, elveszítette lényegét. Kereszténynek lenni ebben a távlatban azt jelenti: embertestvéreink szenvedése által megragadtatni Istentől. Segítenem kell magányos és szenvedő embertestvéremnek, ezáltal vagyok keresztény.
Tegyük fel azonban ezzel az együttszenvedéssel kapcsolatban még élesebben a szenvedés legyőzésének kérdését: ki is az a „felebarát”, akin a kereszténynek segítenie kell, ha egyáltalán méltó akar lenni a keresztény névre? Amikor Krisztusnak feltették ezt a kérdést, nem adott elvont fogalmi meghatározást, csupán példabeszédet mondott: az irgalmas szamaritánus történetét. Ennek a példabeszédnek a mondanivalóját így foglalhatnók össze: „felebarátom” az, akinek megsegítésére csak én állok rendelkezésre; „felebarátom” az, aki nélkülem elveszne a világban; „felebarátom” az, akinek – ha én nem segítenék – senki sem segítene. A keresztény embernek egész magatartása kerül kifejezésre ebben a példabeszédben; tedd azt, amit helyedben senki sem tud és nem fog megtenni; állj készen; alakíts ki magadban alapvető szívbéli nyíltságot; állj nyitva minden szenvedés számára. Akkor egyszercsak olyan emberre fogsz akadni életedben, akinek senkije sincs rajtad kívül. Vedd magadra sorsát. Állj meg mellette; ne menj tovább; hajolj le. Keresztény az, aki magára veszi felebarátja baját; s az ilyen ember még akkor is keresztény, ha soha nem is hallott talán „Isten”-ről és „Krisztus”-ról. Isten teremtési gesztusa a világ kezdete óta ez: védeni, oltalmazni, sebzéseket elkerülni, okozott sebeket bekötni. Minél jobban igyekszünk visszaszorítani embertestvéreink szenvedését, annál közelebb kerülünk Isten szívéhez, annál több fény és remény árad szét a földön. Az irgalmasság az érzésnek és megvalósulásnak az a közege, amely emberestvéreinkben reménykedő egzisztenciát hoz létre. Hogy mire kötelezhet az irgalmasság parancsa, azt a János-evangélium egyik jelenetéből olvashatjuk ki.
„Jézus egy alkalommal fölment Jeruzsálembe. Van Jeruzsálemben a Juhkapunál egy fürdő, melynek héber neve Beteszda. Öt oszlopcsarnok áll mellette. Ott igen sok beteg, vak, sánta és béna feküdt, s a víz mozdulására várt. Az Úr angyala időnként leszállt a tóra és fölkavarta a vizet. Aki ezután elsőnek lépett a fölkavart vízbe, meggyógyult, bármilyen betegségben sínylődött is. – Feküdt ott egy ember, aki már harmincnyolc esztendeje volt beteg. Mikor ezt Jézus fekve látta és megtudta, hogy már oly hosszú ideje szenved, megkérdezte: ,Meg akarsz gyógyulni?' ,Uram, felelte a beteg, nincs emberem, aki levinne a fürdőbe, mikor felkavarodik a víz. Mire odaérek, már más lép be előttem.' Jézus erre így szólt: ,Kelj föl, fogd ágyadat és járj! Az ember azonnal meggyógyult, fogta ágyát és járni kezdett” (Jn 5, 1-8).
Ez a történet a keresztény irgalom lényegébe vezet be bennünket. Az emberi lét legszörnyűbb élményei közé tartozik ez a panasz:„Nincs senkim!” A szenvedő tehát elsősorban nem segítséget, hanem embert, egy másik személyt kíván. Amíg van valaki környezetünkben, befolyási körünkben, akinek azt kell mondania: „nincs senkim”, addig még nem vagyunk becsületes keresztények. Az irgalmasszívű ember számára jóbarát minden idegen, minden kitaszított és otthontalan. Egy mindazzal, ami a szenvedőben kínjai hatására történik: szorongatottságával, kilátástalanságával, az életére ráboruló sötétséggel. A szeretet – keresztény mivoltunknak ez a lényegi aktusa – nem más, mint az a szándék, hogy a szeretett személlyel tevőleges hűségben létegységet alkosson és benne minden szenvedésen, sőt a halálon keresztül is kitartson. Éppen ezért igazi vígaszt csak ez a szeretet tud nyújtani.
A vígasztalónak először szenvedővé kell válnia – és ezt a szeretet hozza létre –, ha a másik embert egyáltalán meg akarja érteni. Ha így mondja ki a vígasztaló szavakat, akkor azok már nem „kívülről”, hanem „belülről”, magának a szenvedőnek lelkéből jönnek. Itt már nem egyszerűen „a” szenvedésről van szó, hanem a „te” szenvedésedről, amely az egymásiránt érzett szeretetből a „mi” szenvedésünkké lett. Aki azonban így, megélt együttszenvedésével mer vígasztalni, annak magára kell vennie önátadásának következményeit is: „teremtő jelenlétét” mindig újra és újra meg kell valósítania, vagyis magára kell vennie azt a kemény, saját egzisztenciánkat elhasználó kötést, amelyet egyszerűen hűségnek nevezünk. A szenvedés csak úgy lesz igazi szenvedéssé, ha időben kihúzódik és így nehezedik egzisztenciánkra. Csak így fejti ki romboló hatásának egész erejét; csak akkor kezdi megmérgezni az élet forrásait, csak akkor kezdi szétmarni az egzisztencia belső rostjait. Az emberi életnek ezt a lassú, hosszantartó felbomlását megélni a szenvedésben, és közben mindig új, „teremtő jelenlét”-et adni másoknak – ez kétségtelenül keresztény életünknek egyik legkeményebb követelménye. Az ilyen hűség végtelenül felülmúlja az „emberileg-előírhatónak” határait. Ez már Isten abszolút jóságának jelenléte a mi sötétbeborult világunkban, a mennyország megjelenése a szenvedésben. Az az ember, akinek Isten küld valakit, akin meg tud és meg szabad könyörülnie, valóban boldognak nevezhető. Isten arra választotta ki, hogy megélje a maradéktalan önátadás követelményét, hogy fenntartsa az emberiség reményét, hogy megvalósítsa a keresztény örömet életének tündöklő tanúságtételével.
A szenvedés reménnyé való átalakulásának második formája a keresztény létértelmezésben így hangzik: önátadás. Miben áll a szenvedő ember keresztény hivatása? Hogyan is boldoguljon keresztény módon saját nyomorával? Pierre Teilhard de Chardin – olyan ember volt, aki saját tapasztalatából maga is sokat tudott a szenvedésről, betegségről, sikertelenségről és testi-lelki összetörésről –, előszót írt súlyosan beteg nővérének feljegyzései elé. Ebben ez áll: „Margit nővérem! Amíg én, a világmindenség pozitív erőinek hatása alatt a kontinenseket és a tengereket jártam és szenvedélyesen azzal foglalkoztam, hogy lássam a világ minden színét és szépségét, te mozdulatlanul kinyújtózva feküdtél és lényed bensejében világossággá változtattad át a világ legszörnyűbb sötétségét. Mondd meg nekem, a mi Istenünk, a Teremtő előtt, ki választotta közülünk a jobbik részt?” Az eddig mondottak után a felelet már nem lesz olyan könnyű. Ennek ellenére mély becsületességgel azt kell mondanunk: valószínüleg Teilhard de Chardin nővére. Miért?
A kereszténynek az a feladata, hogy legyőzze a világban uralkodó sötétséget, hogy fényt és örömet árasszon a világba. Ez minden keresztény ember hivatása. A világ tele van sötétséggel, összekuszáltsággal és fénytelenséggel. Ha egy keresztény Istentől azt a nagy kegyelmet kapja, hogy életének szenvedő kitartásával magában egyesítse ezt a sötétséget, akkor biztos lehet abban, hogy az öröm tanúságtételére van kiválasztva. Isten arra rendelte őt, hogy összegyűjtse és örömmé változtassa mindazt, ami e világon terhes, sötét és nehéz. Ha ezt teszi, lelke ugyan mindinkább elborul ebben a szenvedésben, a világ azonban mind fényesebbé és tisztábbá lesz körülötte. Amennyiben ugyanis a világ sötétségét saját énjében hordozza, és saját sötétségét Krisztusnak megnyitja, boldogabbá teszi a világot, kicsivel közelebb hozza a mennyországot. Az emberiségnek keresztény odaadással elviselt testi-lelki szenvedése az egész világon lejjebb szállítja a szenvedés szintjét. Aki ezt megértette, annak nem kell többet az emberi szenvedés titkáról beszélnünk. Az ilyen embernek még ahhoz is megvan a bátorsága, hogy szenvedéséért hálás legyen Istennek. Megérti, Isten arra választotta ki, hogy kibírja azt, amit a többiek már nem tudnak elviselni. A keresztény módon szenvedő betegek a mi megmentőink: megteremtik számunkra azt a lehetőséget, hogy fényben éljünk, hogy az örömnek szentelhessük magunkat.
Az itt felvázolt gondolatmenet talán nem mindenki számára világos. Ezért szeretnők még egyszerűbben kifejezni. Az ember saját szenvedését hatalmas lendítőerőként tapasztalhatja meg és általa teljes emberségre érhet. Az emberi élet nem folyik mindig ugyanazon a síkon. Egy bizonyos értelmi csúcs felé tör. Az egyéni életútnak azonban különböző szintjei vannak. Magasabb síkon más értelmi összefüggések találhatók. Sören Kierkegaard, a dán filozófus és teológus, „Stadien auf dem Lebenswege” („Az életút állomásai”) c. könyvében ezt világosan kifejtette. Az ember csak akkor éri el a magasabb létszintet, ha egzisztenciájának krízisein keresztül engedi magát kiszorítani eddig szerzett és tapasztalt élményei köréből, ha elhatározó lépést tesz és erre ráteszi „lelkét”. Az igazán megélt emberi lét tehát különböző egzisztenciális síkokat és – az egyes, újabb síkok előtt fekvő – kockázatokat tartalmaz. Szent Ágostont pl. fiatal barátjának halála vitte arra, hogy megtegye egzisztenciájának végső „ugrás”-át. Buddha, a fiatal herceg, a lelki világoslátásnak egyik pillanatában látta meg a világ nyomorát; felkelt – így olvassuk – és magára vette a „hontalanságot”. Sokszor betegség vagy életművünk összetörése, vagy egy szeretett embernek fájdalommal megtapasztalt távozása az, amely megadja nekünk a döntő „lökést”, hogy megtegyük ezt az „ugrást” a „sötétbe”, a „kikutathatatlan”-ba. Ez bizonyos körülmények között a bűnre is állhat. Azoknak a bűnösöknek láttán, akik szentekké lettek, mint Ágoston, Magdolna vagy Lidvina, egy pillanatig sem késlekedünk „felix culpa”-ról, „boldog bűn”-ről beszélni. Nem azért, mintha a bűn nem lenne bűn többé, hanem azért, mert ez a bűn egy embert Isten karjaiba „űzött”. Az emberi szenvedés, a testi betegség, sőt a bűn is csak eszköz volt arra, hogy elszakítson bennünket önmagunktól, sikereinktől, hogy igazi „személyiség”-gé alakítson bennünket. Ha egy-egy szenvedés, megrázkódtatás, baj arra kényszerít minket, hogy egzisztenciánk magasabb síkjára lendüljünk, akkor azt kell mondanunk, hogy mindezek csak az élet és a remény szolgálatában álltak. Ha nem tapasztalnánk meg a testi-lelki krízisnek ilyen élményeit, életünk elsekélyesednék.
E kettős elmélkedés gyümölcseként tartsuk meg a magunk számára a következőt: az emberi élet csak akkor jut „előbbre”, csak akkor nyeri el igazi nagyságát, ha eddig elért szintjéből kiűzi valami, és ha vállalja, hogy kitörjön kicsinységéből. Éppen a szenvedésben és a szenvedés által tapasztalja meg az ember, hogy nem igazán az, aminek lennie kellene, hogy feladat önmaga számára, hogy az ember nem más, mint „remény”. A szenvedésben megtapasztaljuk, hogy saját énünk még nincs meg; még mindig csak „vándorok” vagyunk. Hogy igazán élni tudjunk, szükséges, hogy egyszer valóban kétségbeessünk életünkkel kapcsolatban. Isten őrizzen attól az embertől, akinek az életben minden sikerült, akinek sohasem kellett kikiáltania a világba a maga kétségbeesését, aki sohasem élte meg a világ pillanatnyi értelmetlenségét és veszélyeztetettségét, aki sohasem volt igazában és súlyosan beteg, vagy torkot-szorító lelki szükségben, aki még sohasem ostromolta Istent imádságával, hogy végre váltsa meg a szenvedésétől a halállal, s vigye őt a mennyországba. Az ilyen ember még nem tapasztalta meg annak a reménységgel telt kiáltásnak boldogságát, amely a Szentírás utolsó mondataként olvasható: „Jöjj hamar, Úr Jézus!” Milyen reménye lenne még földünknek, ha ezt az örök beteljesülést kívánó adventi kiáltást egyetlen emberi ajak sem mondaná ki többé?
Végül beszélnünk kell az emberi szenvedés leküzdésének harmadik és legmagasztosabb módjáról is. Egy lépéssel tovább kell mennünk; meg kell tennünk azt a lépést, amellyel életünk teljesen elveszíti a talajt lába alól: az elveszettség lépését. Van olyan emberi szenvedés – elsősorban a halál tartozik ide –, ahol az ember eléri az abszolút határt. A lét eddig biztos alapjai összekuszálódnak. Az ember már nem tud többé uralkodni szenvedésén, nem tud többé megbirkózni sorsával. Ilyenkor felkiált: „Istenem, miért hagytál el engem?!” Ilyenkor még Isten közelségét is csak elhagyatottságként éljük meg. Törésről-törésre kerül a sor, s az ember közben valóban hamuvá omlik össze. Semmi sem maradt meg belőle, csak a fáradtság. Túlságosan megsebzettek vagyunk ahhoz, hogy tovább is élni tudjunk, túl nyugtalanok ahhoz, hogy meg tudjunk halni. S mindebben a legszörnyűbb: azt hisszük, hogy már nem is szeretjük Istent, sőt hogy már nem is akarjuk őt szeretni. Lehetséges még erre valami válasz, lehetséges a remény? Igen! Isten az „Egészen-más”! és ez az „Egészen-más” ott kezdődik, ahol mi végetérünk. Vele mindig csak erőink végén találkozhatunk. Abban talán, ami a világ előtt ostobaság, érzéseinknek elviselhetetlen, értelmünknek felmérhetetlen. A gyökeres kicsinységben, az elveszettség érzésében, az elbukásban az ember hirtelen találkozik azzal, ami ,nagy”, ami „abszolút”. Óvakodnunk kellene attól, hogy jámbor fecsegésünkkel megvonjuk ezt az értékes ajándékot szenvedő embertársunktól, hogy elkábítsuk őt sekélyes érveinkkel, úgy, hogy nem élheti meg többé elveszettségének érzését. Ez odavezetne, hogy senki sem tapasztalhatná meg többé Isten ,más-ságát” és így már senki sem kaphatná meg Istent totális ajándékként. A szenvedésnek ehhez az elviselhetetlenségéhez minden egzisztenciának el kell jutnia, amely részesévé akar lenni az „Egészen-más”-nak. Csak itt nyílik meg a világ, csak itt jön létre az a határtalan átváltozás, amelyben új világ születik, nem emberi erőből, hanem a kereszt tehetetlenségéből, amely aztán magához vonzza Isten erejét.
S innen ismét ajtó nyílik a halál benső megértéséhez. Földi életünk során még távol vagyunk az Igazitól, mindig elmegyünk Isten mellett. Emberek, dolgok, események, vágyaink es álmaink uralkodnak rajtunk. Mindez kitölti a bennünk található „belső” és „külső” teret, teljesen hatalmába keríti az embert. A dolgok sokasága szinte kiszorítja belőlünk Istent. Ha az ember be akar lépni a mennyországba, minden remény végső ígéretébe, akkor egyszer – a halálban – meg kell lennie annak a lehetőségnek, hogy teljesen elveszettnek higyje magát, és hogy ebben az elveszettségben ragyogó fényességgel megtapasztalja az Istent. Az ember mindeddig újra és újra „mással” téveszthette össze az Istent: kívánságaival, életérzésével, a szép és jó felett érzett ösztönös örömével. De ott, ahol már semmi sem maradt meg az emberből, ott áll Isten a maga tiszta valóságával. Az ember valóban Istenbe hal bele. Ehhez azonban mindent el kell tőle venni, amin valóságának összes idegszálával csüng. Csecsebecséit, vagyonát, erejét, álmait, mindent, amit földi életében felépített és elért. Az ember a halál megtapasztalása által megszabadul mindattól, ami eddig akadályozta abban, hogy Isten arcába nézhessen. A halálban az ember teljesen ki lesz szolgáltatva Istennek. Krisztusnak is magára kellett vennie a halálküzdelmet, az elhagyatottságot és a halált, hogy minden ember, aki az önlevetkőzésnek ezt az útját járja, a halálban ragyogó tisztasággal találkozhassék Vele, hogy minden ember – legalább a halálban – egzisztenciájának minden idegszálával megtapasztalhassa Őt és véglegesen állást foglalhasson vele kapcsolatban. A halálban nyílik meg az abszolút remény.
A szenvedéssel kapcsolatos kérdést tehát nem válaszoltuk meg. Emberileg nem is adhatunk rá választ. Csak néhány utalást adtunk arra, hogyan is boldogulhat a hitét becsületesen élő keresztény a szenvedéssel, hogyan tudja azt reménységgé átalakítani: együttszenvedéssel, odaadással és önmagáról való megfeledkezéssel. Ebben a magatartásban jön létre az a különös „valami”, ami lehetővé teszi, hogy az emberiség történetében nemzedékről-nemzedékre hömpölygő szenvedés hullámai az örökkévalóság partjai felé sodorjanak bennünket!
Ebben az elmélkedésben döntő lépést szeretnénk tenni reményünk titkába, miközben imádságos lelkülettel elgondolkodunk a mennyországon. Bevezetésképpen legyen szabad néhány – szükségképpen elvont szavakkal megfogalmazott – előkészítő gondolatot adnunk, hogy elmélkedésünk további részében a mennyország tiszta szépséget annál jobban élvezhessük.
Az emberi lét lényeges dimenziójában van valamiféle titokzatos, „felfelé húzó erő”: ez a lélek „magasztossága”, a szellemnek „ívelése”, a magára még várató nagyság felé, vagyis az, amit a régiek ezzel a kifejezéssel illettek: „extensio animi ad magna”, és amely érzésnek itt – kísérletképpen – az „ős-remény” nevet adjuk. Az ember öntudata a jövőre van felépítve. A jelen pillanatban még sötétben van. Az, amit „éppen most” éltünk meg, gyakran a legkevésbé „élményszerű”. A világítótorony aljában nincs fény. Az azonban, amire még várunk, a jövő, elég messze van ahhoz, hogy tudatunk fénye megvilágítsa. Az emberi „élet” tehát mindig valami másnak „előíze”. A várakozás sohasem alszik el bennünk. Az ember mindig újabb kívánságokról álmodik. Ez az állandóan előbbre való tapogatózás abba, ami „még nincs itt”, az ember lényegéhez tartozik. Az emberben valóban elpusztíthatatlan ösztön dolgozik a „jó vég” irányába. S ez az ösztön nem korlátozódik csupán a könnyen hívő tömegre. A „szebb jövő reménye” elpusztíthatatlanul benne gyökerezik az embernek a boldogságra való törekvésében. Kétségtelenül motorja az igazi emberi gondolkodásnak, alkotásnak, álmodozásnak és kívánságnak. Így az „ember születése” még mindig folyik, egészen a haláláig.
Az emberi egzisztenciának ez az „ősreménye” a keresztény létértelmezésben mint a mennyország várása kap konkrét kifejezést. Az embert mindenkor vonzotta az ismeretlen, mint olyasmi, ami szebb és meghódításra méltó. Amit az ember a benne lakozó ősremény sokrétű visszatükrözéseként elér és megsejt, az a „haza”, a „beteljesült pillanat”. Abelárd, ez a nyugtalan skolasztikus, azt mondta: „A cél az a közösség, amelyben a vágy már nem előzi meg a kívánt dolgot, és ahol a beteljesülés nem kisebb a vágynál”. Ha igaz az, hogy az embert jövője ösztönzi arra, hogy igazi emberré váljék; ha igaz az, hogy az ember eddig még „fel nem fedezett” lényege túlszárnyalja a múltat és a jelent: akkor a keresztény gondolat az abszolút jövőről, a mennyországról, az emberi életnek egyik leghatalmasabb rúgóját fedi fel. Mennyország nélkül a föld nem volna elviselhető. A reménynek és a követelményeknek mindig nagyobbnak kell lenniök a lehetőségeknél, ha a valóságot arra akarjuk kényszeríteni, hogy kihasználjon minden lehetőséget, amely bennefoglaltatik és felfedjen minden forrást, amely még el van rejtve. Ezért mindmáig a kereszténység volt az, amely az emberi vágyat, az „álmodozó ember”-t a legkomolyabban vette. A„felülmúlhatatlan”-t, amely a végső beteljesülésben vár ránk, a legnagyszerűbben a keresztény létértelmezésnek az az alapelve fogalmazza meg, amelyet Szent Pálnál olvasunk: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív fel nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt.” Már ebből a szempontból is a kereszténység az a vallás, amely legjobban megfelel az ember belső strukturájának. A keresztények ezért érzik magukat szolidárisnak minden reménnyel, még akkor is, ha csupán földi reményről van szó. Aki a reménység nyelvét beszéli, az testverünk. Talán öntudatlanul, mégis magában hordoz egy „teljesen egészséges” világ – vagyis a mennyország – utáni vágyat. A mennyország gondolata nem más, mint a gyökeres remény magatartása, amely éppen ezért központi jelentőségű. A mennyország értelmi központja mindannak, ami az emberiség vágyaiban él.
Ezért kell csodálkoznunk azon, hogy olyan kevés keresztény engedi magát tudatosan megragadni a mennyország gondolatától. Nem nyugtalanító jel-e, ha meg kell állapítanunk, hogy a papok jelentős része már nem prédikál a mennyországról? Honnan ez a különös közöny vagy képtelenség? Bizonyos, hogy nem könnyű az örök életről szóló üzenetet „objektív” módon hirdetni. Ha a mennyországról beszélünk, akkor – mint már jeleztük – az emberi élet legmélyebb titkát érintjük; olyan titkot, amely azonban már most benne van minden tettünkben és vágyunkban. A szavak sohasem fognak megfelelni a remény belső lényegének, transzcendentális céljának. Még a kinyilatkoztatás sem, amely ugyan világosan beszél az örök boldogság tényéről, de elhallgatja a beteljesülés módját és jellegét. Ki is tudná itt a földön leírni azt, amit a halállal történő találkozásban Isten mint kegyelmet, barátságot és szeretetet ad majd nekünk? A mennyországról nem tudunk megfelelő módon beszélni, de iránta érzett vágyunkról igen. Azt is tudjuk, hogy Isten – vágyakozásunknak tárgya – szent. A „reménykedők Istene” olyan Isten, aki gondos és aggódó vendéglátó gazdaként jellemezte önmagát, aki csak vendégei megérkezésére vár. A várakozó Isten – az emberi szív vágyálma! Nem elég ez arra, hogy a mennyország egzisztenciális teológiáját emberi módon és élettől duzzadóan fejtsük ki, s mégis úgy, hogy benne fellelhető legyen a szent félelem az abszolútum előtt?
Hogy azonban a mennyországról ilyen élettől és élménytől duzzadó módon igazságokat mondhassunk ki, előbb néhány olyan tévedést kell kiküszöbölnünk, amely akadályoz bennünket abban, hogy Isten ragyogó fényébe beletekinthessünk, Így pl. mindenekelőtt a „mozdulatlanság” fogalmát kellene megmagyaráznunk. Teológiánk a mennyország lényegét a „visio beatifica”, a „boldogító színelátás” fogalmával fejezi ki. Egyes teológusoknak sikerült ebből a fogalomból az unalom remekművét alkotniok. A középkori teológia skolasztikusai azonban a „látás”-t a Szentírás értelmezésében használták. A keleti udvarokban a „királyt látni” annyit jelentett, mint jelenlétében élni. A nagy tömegnek nem volt megengedve, hogy eljusson a király közvetlen közelébe. A királyt csak ritkán, messziről, királyi pompába öltözötten láthatta. Csak közvetlen környezete látta őt olyannak, amilyen. A különbség tehát ebben van: az egyik tudja ugyan, kit néz, kivel találkozik, bensejében mégis idegen marad vele szemben; a másik ott él az események és találkozások közvetlen közelségében. Istent „látni” tehát lényegében ezt jelenti: résztvenni az Ő életében, részesülni teljességében, behatolni életének mélyébe, egy szóval: „Vele” élni.
A „megismerni” kifejezés sem jelent a bibliai nyelvhasználatban csupán értelmi tevékenységet, hanem két lénynek szeretetben való egyesülését. A Genezisben olvassuk; „Ádám megismerte feleségét, Évát, és Éva áldott állapotba került és fiat szült”. Két embernek testi-lelki szeretetben való egyesülése lett tehát annak a megismerésnek jelképévé, amely Isten és az ember között a mennyországban létrejön, és amiben Krisztus az örök élet lényegét látta.
Ez a két, csak röviden megemlített példa már világosan mutatja, hogyan is kell a mennyországról gondolkodnunk. Földi tapasztalatainkat nemcsak szabad, hanem – mint egzisztenciánk legszebb és legtisztább élményeit – bele is kell vetítenünk a transzcendenciába, a „beteljesült felemelésbe”, hogy emberi módon gondolkodva, istenit sejtsünk meg. Istennek emberrélevése óta jogunk van ahhoz, hogy „emberiesítsük” az Istent. A mennyország nem „fénnyé átváltozott anyag”, nem „egy külső színjáték” merev és fásult megbámulása, hanem a világnak örök létrehozása, sőt: – Istennel való együttlétünkön keresztül – annak újból való megteremtése. Aki azonban ismeri az emberi nyelvek és földi tapasztalatainknak törékenységét, az a mennyország leírásánál igen óvatos lesz. Csak egy valaki adott hiteles leírást a mennyországról, az ti., aki leszállt a mennyből, Jézus Krisztus. A teológus tehát helyesen teszi, ha tartózkodó udvariassággal Istent engedi beszélni a mennyországról, ha engedi magát megtermékenyíteni a Szentírás képes beszédmódjától, hogy ismét remény térjen a szívekbe és hogy a lelkekben szeretet ébredjen. „Csak Isten beszél helyesen Istenről” – mondja Pascal a „Pensées” 799. töredékében. Csak Krisztus beszélt helyesen a mennyországról, az ő módján: földien-közvetlenül, naívan, meghitten és szépen. És mit mondott ő az örök beteljesülésről?
Krisztus mindenkinek a maga sajátos boldogságát ígérte. Hogy sejtelmet adjon Istennel való örök együttlétünk boldogságáról, Krisztus az ő kinyilatkoztatásában – mind az evangéliumokban, mind pedig a Titkos Jelenésekben – gondosan kerüli a szomorúság és levertség képeit. A mennyország szenvedés-nélküliséget jelent. Ez az újszövetség egyik vissza-visszatérő gondolata, valahányszor az örök dicsőségről beszél. Az üdvözültek „vígasztalást nyernek”, beteljesülést; Isten maga törli le szemükről a könnyet. Halál nem lesz többé, sem szomorúság, sem jajgatás, sem fájdalom, sem fáradság. Nem fognak többé éhezni és szomjazni. A nap nem égeti őket, sem a tűz heve. Az üldözöttek bírni fogják a mennyet. A kinyilatkoztatás egyik képet a másikhoz fűz, hogy örök megajándékoztatásunk végtelen örömét teljes egyszerűséggel hozza közel emberi tapasztalatainkhoz: „Beteljesedett … Én a szomjazónak ingyen adok az élő vizek forrásából – Én Istene leszek, s ő az én fiam.” – Krisztus a győzőt meg fogja vallani Atyja és az ő angyalai előtt. – Az igazak vele együtt fognak Isten trónján ülni. – Az üdvözültek fehér ruhát és koronát kapnak; a világot fogják megítélni; ragyogni fognak, mint a nap; Isten a hajnalcsillagot adja nekik. – A boldogság képei ezek, a tisztaság, a világosság, az élet képei; olyan képek, melyeket a legegyszerűbb ember is megért és mégis – mélységes szimbolikájukkal – meghaladnak minden kimondhatót. Melyik teológus értékelte már ki ezeket a képeket: ülni az Isten trónján, a világ felett ítélkezni, napnak és fénynek lenni, a fenség koronáját viselni, bírni a hajnalcsillagot?
A bibliai képek kiegészítéseként álljon itt egy idézet Abbé Arminjon-tól. Lisieux-i Kis Szent Teréz, olyan szent, aki teljesen a hite által megtapasztalt mennyország közelében élt, első és felejthetetlen benyomását a mennyországról ennek a szövegnek olvasásakor szerezte: „És a hálás Isten azt mondja majd: most én vagyok soron! Hogyan is válaszolhatnék másként azokra az adományokra, melyekben barátaim önmagukat áldozták fel, minthogy fenntartás nélkül önmagamat ajándékozom nekik? Ha a teremtés jogarát kezükbe tenném, ha fényem özönébe öltöztetném őket, mindez sok volna; sokkal több, mint amennyit kívánni vagy remélni mertek volna. Ez azonban nem lenne szívem végső lendülése. Többel tartozom nekik, mint a paradicsommal, többel, mint a tudás kincseivel: életemmel, lényegemmel, örök és végtelen lényemmel tartozom nekik. Ezért szükséges, hogy lelkük lelke legyek, hogy átitassam és áthassam őket istenségemmel, ahogyan a tűz átizzítja a vasat. Amennyiben leplezetlenül megmutatom magam nekik, szemtől szembe szembesülnöm kell velük úgy, hogy megvilágítja és áthatja őket fenségem és kisugárzik létük minden pórusából, hogy megismerjenek engem úgy, ahogyan én ismerem őket, és így maguk is Istenné legyenek”.
Itt válik világossá: a mennyország legnagyobb ajándéka maga Isten – és mégis a teremtmények közvetítésével jut el hozzánk. „Isten lesz – számunkra – minden mindenben”. Az örökké szolgálatunkra álló Isten! Megtörténik a megfoghatatlan: „Boldogok a szolgák, akiket uruk érkezése ébren talál! Bizony mondom nektek: felövezi magát, asztalához ülteti és gondosan szolgálja őket.” Isten maga lesz létünk helye. Nem mintha a dolgok, a személyek és események megszűnnének azok lenni, amik, hanem úgy, hogy Isten ezer alakban maga jön eléjük, és mert kis, véges valóságukat hatalmas jelenlétével felemeli, és belőlük véges alakzatban megjelenő végtelen ajándékokat formál. A boldogság és megajándékozottság minden adománya felénk árad, Isten önajándékozásának hullámaként. Mindenféle panteizmus csak gyerekes álmodozás Istennek a teremtménnyel való egyesüléséhez viszonyítva, ahol a különbség nem tűnik el, csak fokozza az egyesülés bensőségét.
Krisztus mindenkinek örök elevenséget ígért. Kíséreljük meg – mindenféle bonyolult és nagy rendszerezés nélkül, a kinyilatkoztatás nyelvét szimbolikus közvetlenséggel és nem egy mítosztalanított örökkévalóság vérszegény és sovány eszmevilága szerint értelmezve – beljebbhatolni az isteni ígéret megértésébe. Mégegyszer: mit ígér nekünk Krisztus mennyországként? A szamaritánus asszonynak élő vizet ígér, a kafarnaumi szegényeknek az örök élet kenyerét, a halászoknak teli hálót, a pásztoroknak nagy nyájat és örökzöld legelőt, a kereskedőnek értékes gyöngyöket, a földművesnek azt, hogy ásója egyszer majd váratlan kincset hoz felszínre, a galileai parasztoknak olyan vetést, amely százszoros gyümölcsöt terem; mindnyájunknak örök mennyegzőt, amely nem más, mint a szeretett személlyel való együttlét végtelen boldogságának jelképe. Az apostolok a görögöknek azt ígérték, ami számukra a legnagyobb boldogságot jelentette: tudást, ismeretet, biztonságot egy teljesen szellemi városban, ragyogó ékkövekből felépített átlátszó létet. Az Apokalipszis kápráztatóan ragyogtatja fel a világ színeit; értékes drágakövek neve hangzik el; a természet hangja emelkedik szólásra, s az ember diadaléneket énekel; a levegő tele van drága edényekből felszálló illatokkal. Fehér paripán, lovagló seregektől körülvéve, megjelenik az, aki „Hűséges” és „Igaz”. Neve: „Isten Igéje”, „Királyok Királya”. Köntöse vértől ázott. Lényünket egy utolsó csatában átmentette a beteljesülésbe. Most a „bárány mennyegzőjét” üli. Az égből hang hallatszik: „Nézd, az Isten hajléka az emberek között! Ő velük fog lakni, azok pedig az ő népe lesznek, és maga Isten lesz velük.”
Annak szemlélése, amit már most az elrejtettségben sejtünk; annak meghallása, amit már ma, földi utánzatában mint valami örök csendből kihallunk néha a világ lármájából; annak tapintható birtoklása, amit földi alakjában mégcsak érintünk, de soha igazán „kezünkben nem tarthatunk”; ez a mennyország. Megtörténik az a kimondhatatlan „valami”, amiért az Egyház a Szentlélekhez szóló himnuszban így imádkozik: „Accende lumen sensibus”. Isten fénye fog felragyogni minden érzékünkben. Egész egzisztenciánk Istennel kerül érintkezésbe. Minden szellemi érzékletessé és minden érzékletes szellemivé lesz, és az ember a maga teljességében – amely test és lélek, lényeg és értelem, alak és fény egyszerre – fogja mindezt megtapasztalni. „A győzőt oszloppá teszem Isten templomában, és többé nem távozik el onnan.” „Oszlop”-nak lenni az Isten templomában azt jelenti: mindig hatni, biztonsággal és nyugodtan hordani a világot, a végtelen egzisztencia Örök elevenségében. Ezekből a képekből már megsejthetjük, hogy közvetlen kapcsolatunk Istennel teljes önmegvalósulásunkhoz fog vezetni bennünket… Minden, amire az ember életében törekedett, de csak félig tudott megvalósítani, mindaz amivé nem lehetett, ami rejtve, tiltva volt előtte, vagy ami csak halvaszületett lehetőségként volt adva számára, mindez most teljes pompájában kibontakozik. Teste „személyé”-vé, létének teljes kifejezésévé lesz. Olyan test, amelyet új, soha véget nem érő hatalmas szellem formált. Mivel azonban ez az önkifejlés mindig önzetlenségben megy végbe, a mennyországban az egész személy Istenhez és testvéreihez való odaadássá, önmaga elhagyásává és a „másikba való belefeledkezés”-sé lesz. Ebből már kitűnik, hogy a mennyországban a boldogságot nem annyira magunkban, mint inkább másokban fogjuk megtalálni. Életünk szerettei lesznek számunkra a „mennyország”. A Te, akit szerettünk, örök boldogság forrása lesz számunkra. Egymásiránti szeretetünk új életteret hoz majd létre. A mennyország nem más, mint örök állapottá fejlődött és az örökkévalóságon keresztül folyton növekvő együttlét a szeretetben. Itt megtapasztaljuk majd annak a szeretetnek mélységét, a sugárzó és éltető lényeget, amely a szeretett Te-ből árad felénk. Örökké, elveszíthetetlenül együtt maradunk. Szeretetében egyszersmindenkorra otthonra találunk. És fordítva: a többiek számára, azok számára, akiket szeretünk, bennünk és általunk jön létre a mennyország. Mi teremtjük meg számukra a mennyországot, sőt: szeretteink számára mi leszünk a mennyország. Isten földi keresése tehát, amely egyben a mennyországra való előkészületet is jelenti, nem más, mint egy emberi Te iránti szeretetem ténye.
Krisztus azt ígérte, hogy mi magunk is „Isten”-né leszünk. Jézus ismét és ismét úgy jellemzi az örök életet, mint „Istennel való egyesülés”-t. „Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk és benne fogunk lakni.” – „Enni és inni fogtok asztalomnál Isten országában.” – „Nézd, az ajtóban állok és zörgetek. Aki meghallja szavamat és kinyitja az ajtót, ahhoz bemegyek és vele étkezem, ő meg velem. A győztesnek megadom, hogy velem üljön trónomon, amint én is győztem és Atyámmal ülök trónján.” Isten örök társammá válik. A mennyország egyesülés, de nem keveredés, nem felszívódás, nem szánalmas „egységesítés”. A kettősség fennmarad, hogy így az eggyélevés öröme minél mélyebben megélhető legyen. Ahogyan egy hindú költő meglepő módon mondja: „Nem, nem önmagáért friss a víz, hanem azért, hogy a szomjas ajkat felüdítse. Nem, nem önmagáért ragyog a gyöngy, hanem a benne gyönyörködő szem kedvéért. Mennyire nem tetszik nekem az a tan, amely egyetlen dologgá akar engem összeolvasztani Veled!” Isten szeretetet teremt és Ő maga a szeretet. A szeretet pedig mindig ezt jelenti: Te. Átistenítésünk titka abban áll, hogy Istent így szólíthatjuk meg: „TE”! Az emberi szeretet vagy barátság példa arra, mi is történik a mennyországban Isten és közöttünk a szeretetben. Az emberi szeretet is közösséget, együttlétet teremt; az egymást szeretők kölcsönös ajándékként egymást kapják cserébe. És ennek ellenére, sőt éppen ezért, sokkal inkább „személlyé” válnak, a szeretetben való igenlésük független központjaivá. Így Krisztus léte is az iránta érzett szeretetben saját énünkké lesz, bár ezáltal nem veszítjük el saját énünket. Ő azonban Isten. Ebből következik valami, amit alig merünk kimondani: szerető odaadásomban Krisztusnak adom magam és egyszersmind visszanyerem életemet az ő életével gazdagítva: Krisztussá leszek. Az Atya fia, mert Krisztus az Ő Fia. Isten iránti szeretetem ugyanaz, mint az Övé, amellyel Atyját szereti: a Szentlélek. Így – földi életemben titokzatosan, de a mennyországban teljes nyíltsággal – „belevettetem” az isteni Szentháromságba. Krisztus iránti szeretetem mögött, véges énem középpontjában, Isten mélysége tárul fel.
Feledjük el egy pillanatra az ilyen szavakat, mint „halhatatlanság”, „feltámadás”, „a világnak újjálevése”, sőt ezt a szót is „mennyország”, és kíséreljük meg közelebbhozni érzésvilágunkhoz Istennel való együttlétünket, amelyet csak dadogva merünk kimondani, és beleérezni abba a titokteljes valamibe, amit Krisztus utolsóvacsorai imájában így fejezett ki: „A világ nem ismert meg téged. Én ismerlek téged, és így ők is megismerték, hogy te küldtél engem. Megismertettelek velük és meg is foglak ismertetni, hogy a szeretet, amellyel engem szeretsz, bennük legyen és én őbennük.”
Az ember tehát Isten iránti szeretetének segítségével át tudja magát menteni az örökkévalóságba. Ez alapvető és döntő reményünk. Hogy hivatásunkhoz – ti. hogy Istent szeressük –, hűek maradjunk, már most meg kell kísérelnünk úgy élni, mintha máris a mennyországban volnánk: Krisztus barátjaiként. Krisztus fáradhatatlanul beszélt erről. Szeretetnek lenni: ez a mi sorsunk és küldetésünk. Krisztus különféle neveken és elnevezésekkel ígért életet az Őt szeretetőknek: mennyország, az élők országa, tökéletes vígasz, kívánságaink beteljesülése, együttlét Istennel. A hozzá vezető utat is megmutatta: lemondás önmagunkról, szelídség, emberi irgalom, tisztaság, békeszerzés, éhség és szomjúság az igazság – vagyis a jóság világa – után. Mindezek a szeretetnek lényeges tulajdonságai, amelyekkel az ember önmagát nyeri el, amennyiben elajándékozza magát. Krisztus semmi mást nem tanított.
Ha és amennyiben keresztények vagyunk, minden okunk megvan arra, hogy ujjongjunk itt a földön. Érezzük ugyan, hogy mennyire kemény és könyörtelen néha az élet; milyen ritkán koronázza siker törekvésünket. Gondok gyötörnek bennünket. Sikertelenség és baj mindennapi sorsunkhoz tartozik. Isten tud szenvedésünkről, és tudja azt is, hogy az emberi szenvedés semmiféle emberi csalafintasággal ki nem küszöbölhető, csupán – reménységgel. A remény nem emel ki bennünket korunk bajaiból, legfeljebb lehetővé teszi, hogy magunkra vegyük a jelen szenvedését, hogy hordozzuk a jelen keresztjét. Az ilyen ember boldog lesz Isten és az embertestvérek szolgálatában, még akkor is, ha élete összetörik bele; még akkor is, ha veszett poszton áll. A világ fenyegető káosza elé veti magát, nem törődve azzal, hogy végül talán őt is maguk alá temetik a romok. Ugyanakkor azonban nagyon emberi is lesz; csendes, szerény, mindig ott segítve, ahol a világot az a veszély fenyegeti, hogy visszasüllyed a magányba és reménytelenségbe. Az ilyen ember akkor is boldog lesz, ha belegörbül a háta, ha ráncos lesz belé az arca, ha egzisztenciája derékbatörik. A világ örök sorsa, az élet Isten felé irányulása megvalósult benne; mindörökre fennmarad általa a teremtés reménye: a mennyország!
Forrás: Szolgálat, 1969.
