Míg az előző fejezetekben Jézus emberi valóságát ’emberien’ próbáltuk megérteni és eközben elsősorban arra figyeltünk, amit mondott és tett, ebben a befejező elmélkedésben figyelmünket hallgatására szeretnénk fordítani. ’Jézus hallgatásának’ jelentőségére Antiochiai Ignác apostoli atya, Péter második utóda az antiochiai püspöki székben utalt elsőként. Az efezusiakhoz írt levelében ez a mondat áll: „Aki Krisztus szavát bírja, hallja az ő hallgatását is”^[76]. Az a kijelentése pedig, amelyre egész elmélkedésünket föl szeretnénk építeni, a magnéziaiakhoz írt levelében található. Ebben Jézust „a hallgatásból keletkezett Igé”-nek nevezi^[77]. Jézus hallgatag ember volt, de nem egyszerűen úgy, amint más jóságos, elmélyült emberek hallgatagok tudnak lenni. Mintha egész lénye a hallgatásból tört volna elő. Ebben nyilvánul meg tökéletesen ’más-volta’, sőt isteni mivolta.

Először azzal akarunk számot vetni, hogy mi lényegünknél fogva mennyire képtelenek vagyunk a csendre, hogy azután a második részben Jézus hallgatását állítsuk magunk elé. A mi csendességünk leküzdött zaj. Jézus beszéde leküzdött csendesség volt.

Az emberi lény egy ’magaslat’ irányában épül fel. Az ember a világ anyagából keletkezik. Benső élete azokból az ingerekből és hatásokból táplálkozik, amelyek az érzékszerveken keresztül jutnak el az idegrendszerbe, hogy ott az ingerfeldolgozás igen komplikált folyamatán keresztül átalakuljanak érzéki észrevételekké. „Nihil est in intellectu, quod non erat prius in sensu.” A középkori skolasztikának ez a mondása egyértelműen fejezi ki egzisztenciánknak az érzékekre való egész ráutaltságát: mindannak, amit lelkünkben hordozunk, előbb – valamilyen formában – érzékletes megtapasztalásként kellett odajutnia. Tehát az ember lényegéből kifolyólag rá van utalva a világra. Bensejét a dolgok sokaságából kell ’összegyűjtenie’. Lénye ’az alapból kiindulóan fejlődő természet’ (ez a skolasztikusok ’substantia potentialis’-a). Annyira bele van ágyazva a világba, hogy csak nagy egzisztenciális megerőltetés árán sikerül ’kivonnia’ magát belőle. Létének ez a ’kiemelése’ vagy ’összeszedése’ nem más, mint ’önmagának elkülönítése’, távolságtartás, határvonal-húzás. Lényünk a világ ’zajából’, sokrétűségéből visszahúzódik saját magához, lényegileg ’saját magává’ lesz. Ebben a világiasságból való ’visszavonulásban’ keletkezik az ’öntudat’. Tehát azt figyeljük meg, hogy az ember egzisztencialiter a dolgok, személyek és hatások ’lármájából’ származik. Igen, ontológiailag ebből a ’zajból’ kell magához térnie, bele kell először merülnie a világ sokrétűségébe ahhoz, hogy legyen benne egyáltalán valami tartalmas. Különben ’üres’ lenne, mint egy íratlan papírlap. Az öntudat szikrája csak a sokrétű világgal való találkozásból pattan ki. Az embernek a létszerű hallgatáshoz vezető útja tehát tulajdonképpen mindig ’visszavonulás’. A visszavonulásban ’összeszűkül’ az emberi lét. Így keletkeznek a lélekben a világ ’képei’. Közben érzéki tapasztalatainkat darabokra szedjük, szerkezetileg rendezzük, újból összeállítjuk, összekapcsoljuk, kiemeljük közvetlen összefüggéseiből, újjáalakítjuk. A világ a képeken át csöndesebb és lényegre- központosítottabb lesz az emberi lélekben.

A képekben a világ elveszti ’világiasságát’, belénk hatol lényünkké lesz; szinte belénk ’ássa’ magát, vérünkké változik. Egyesülnek a jelentések. Értelemmel terhes formák keletkeznek, amelyek a sokrétű és sokértelmű valóságot összeolvasztják és átlátszóvá teszik valami más felé. A legellentétesebb érzéki tapasztalatok olvadhatnak össze ezekben az értelmi formákban. Így a világ egymással birkózó ellentétei ellenállhatatlanul saját magukon túlra utalnak. Soroljunk fel néhány ’lényeges képet’!

A világ fényeinek és színeinek számtalan változatából keletkezik bennünk az egyetlen ’fény’ képe, amelyben a fénylőt, melegítőt, megvilágosítót és izzót ragadjuk meg. Ebben a képben megérti az ember, hova kell mennie. A ’sötétség’ képében megismerjük, hogy van titok, bolyongás, felfoghatatlanság; elkezdjük létünket a ’még-fel-nem-ismert’ szempontjából értelmezni. A ’magasság’ képe megsejteti velünk, hogy van valami, ami mindent felülmúl, beárnyékol, mindenen elhatalmasodik, s megfoghatatlanságát csak az emberi szellem legnagyobb megerőltetése árán lehet kifürkészni. A ’mélység’ képe közel hozza lelkünkhöz a rejtettet, az örvénylőt és bensőségeset. A ’tavasz’ képében sokszor azt sejti meg az ember, ami a tavaszi mámor legvégső mélyén ujjong, valamit, ami minden fiatalságnál fiatalabb, az ’örök tavaszt’, az ’örök fiatalságot’. A ’nyár’ mint kép a telített bőséget érezteti meg velünk, a gyümölcs érésének nehéz illatát, az ’örök delet’, valamit, ami árad, és soha ki nem apad. Az ’ősz’ képében azt tapasztaljuk meg, ami elérhetetlen magasságban, hűvös magányban minden keletkezést és elmúlást túlél. És végül a ’tél’ képében megértjük, hogy az élet el tud rejtőzni, hogy sokszor elnémul, befelé hallgatózik, bensőségbe csendesedik, vár. Mindezekben a képekben áttetszővé válik a világ valami más felé. Ez a ’más’ még nem ’volt adva’ az érzéki tapasztalatokban, annak ellenére, hogy azokból ’fejlesztjük ki’^[78]. Ez különben egyértelműen bizonyítja, hogy már magukat az érzéki tapasztalatokat is átjárta egy magasabb elv, a szellem.

Még sok más olyan kép van lelkünkben, amely egy lépéssel közelebb visz a ’még ismeretlenhez’, az ’eddig-még-nem- tapasztalthoz’: a ’vándorlás’, az ’út’, a ’sivatag’, a ’leleplezés’, a ’gyermekség’, az ’atyaság’, a ’szeretett nő’, a ’megmentő’, a ’koldus’, az ’ittasság’, az ’ünnepi lakoma’, az ’esküvő’ és sok más. E képek közül sok már ősrégi. De az emberi tudatban mindig új képek keletkeznek. Gondoljunk csak arra a képre, amely nélkül meg sem érthetnénk az emberiség újkori szellemtörténetét, a ’Tánc a Bastille romjain’ képére^[79]. A fontos és jelentős, az egyedül-szükséges, mintegy a ’még-értelem-nélküli’ sokrétűségéből merül fel. Ezekben a képekben már a világ lényegi ’elnémulása’ megy végbe. De még mindig ’zajt’ jelentenek: sokrétűek, feszültség van köztük; egyik a másikat fejleszti vissza, ha hagyjuk, hogy teljesen érvényesüljenek. Van azonban egy fontos tulajdonságuk: mind egyértelműen ’érzelmileg hangsúlyozottak’. Érzelmi hangsúlyozottságuk által még jobban átalakulnak emberi valósággá. Ellentétességük csökken; ’jelentékenyebbek’, azaz ’csöndesebbek’ lesznek.

A hangulatban (amelyet természetesen nem szabad összetéveszteni az ’érzelemmel’) beáll az ember kifinomult ’egyetértése’ a valósággal. Az ember szinte hangszerré válik, amelyen, ha jól van ’hangolva’, az egész világ ’játszhat’. A hangulatok mintegy a világ ’harmadik hatványát’ jelentik (az érzéki tapasztalatok és a képek után). Új, fokozott, lényegesebb egység keletkezik a hangulatokban ember és világ között. Heidegger erősen hangsúlyozta a ’hangulati egységet belső és külső világ között’: „A hangulat sem ’kivülről’, sem ’belülről’ nem jön, hanem a világban-létezés módjaként magából ebből a létezésből születik… A hangoltság nem elsősorban lelki vonatkozás, nem is belső állapot, amely aztán rejtélyes módon kiárad belőlünk és megszínezi a dolgokat és személyeket… Egzisztenciális alapfajtája ez a világ, együttlétezés és egzisztencia egyformán-eredeti feltártságának”^[80]. Ha a hangulatok sokaságát megpróbáljuk áttekinteni, akkor először is két nagy csoport válik külön: a vidám és a szomorú, vagy egy kicsit határozatlanabbul és mégis pontosabban kifejezve, az emelkedett és a nyomott hangulatok csoportja. A pontos kutatásnak mindkét oldalon meg kellene különböztetnie a hangulatok különböző formáit. Az emelkedett hangulatok közé tartozik a bolondozás, dévajkodás, vidámság, jókedv, derű, és a boldogság különböző formái, egészen az,üdvözült érzésig’ és annak kifinomult mimikai kifejezésmódjáig, az alig észrevehető, néma ’mosolyig’. A nyomott hangulatok ennek megfelelő sorozatát a következőképpen lehetne megjelölni: levertség, kedvetlenség, csüggedtség, szomorúság, bosszankodás, mérgesség és ingerültség, egészen a boldogtalanság különböző formáiig, a gondig és bajig, a gyászig, aggodalomig és kétségbeesésig. A hangulatoknak ez a nagyon hiányos rendszerezése is mutatja már, hogy bennük lényegesen lecsökken a képek sokfélesége és ’belenémul’ az ember bensőségességébe. Sokszor mondják, és joggal, hogy nem szabad túlságosan ráhagyatkoznunk hangulatainkra; azok kelleténél jobban alá vannak vetve a pillanatnak. Ebben nagy életbölcsesség nyilvánul meg. És mégis: a hangulatok egy átfogóbb valóság alapját adják, amelyet ’érték-élménynek’ nevezhetnénk. Az ember úgy érzi, hogy huzamosan, hosszabb időn át, mindig ugyanazok a dolgok, ugyanazok az elhatározások teszik boldoggá vagy boldogtalanná. Bár meghúzódhatik az előtérben lévő elégedettség mögött valami nagy csalódás, de az ember elég hamar megtanulja megkülönböztetni a talmi holmit az aranytól. A hangulatok világából halkan emelkedik ki az értékek világa, az az értékskála, amelyhez az ember a világot, embertársait és saját magát méri: az értékek rangsora^[81].

Lassan különbséget tesz az ember a különböző alkatú és fajtájú értékek, ösztönértékek, érzéki értékek, életértékek, szociális, pszichológiai, lelki, szellemi és vallási értékek között. Könnyű belátni, hogy az értékek lényegi tartalmuk szerint az értékskálán alacsonyabb vagy magasabb osztályban foglalnak helyet. Az ember pedig mindinkább annak az elérésére törekszik, ami valódi boldogságot és nemcsak felszínes megelégedést ad, azaz a magasabb értékek után.

Az emberi intelligencia konkrét genezisében az ismeretet valószínűleg megelőzi a boldogság-ösztön. Ha boldogabbak akarunk lenni, ismernünk kell a boldogságot. Így válik az ember egzisztenciálisan, konkrét létbeteljesítése szerint, a boldogság-ösztön által ’intelligenssé’, ’létbelátóvá’. Az érzéki tapasztalatok, a képek, a hangulatok és az értékmegítélések az emberben értelemmé összpontosulnak, ’némulnak’. Az értelem az ’áttetszőségnek’, a,lét átláthatóságának’ képessége.

A ’lét átláthatóságá’-ra való képességünk gyakorlása új, a világ világiasságától elvont ’világot’ nyit meg nekünk. A valóság lényegi törvényeit ismerteti meg velünk, segít ezeket visszavinni legtitkosabb alakjukra, és így uralmunk alá keríteni. De a ’világon való uralkodás’ a megismerő szellemnek nem egyetlen, még csak nem is legmagasabb tevékenysége. A világ megélt áttetszőségével összefüggően belső szükségszerűséggel új létvonatkozást tervez meg az emberi elme: a kultúrát. A világ meglevő adottságaiból más valóságot hoz létre, amelyben ’kötetlenebbül’, szabadabban élhet, mint a ’világi’ világban: létünk új ’terét’ teremti meg. „E térnek más a felépítése, mint a közvetlen valóságé. Nemcsak hogy pontosabb, szebb, mélyebb, elevenebb, mint a hétköznapi lét, hanem van még egy sajátos tulajdonsága is: nyíltak benne a dolgok és az ember is… Ebben a térben a dolgok olyan közel állnak egymáshoz és az ember hozzájuk, ahogyan ez a közvetlen világban nem fordul elő”^[82]. De minden világ-legyőzésnél és minden kultúrateremtésnél magasabbra és hatalmasabbra emelkedik az ember szelleméből a valóban egységet teremtő erő: a szeretet. A szeretet szellemi képessége teszi lehetővé, hogy a lények valóban és ne csak képletesen ’eggyé legyenek’. Ez a szellem tulajdonképpeni csúcspontja, amelyet végelemzésben ’az egyesülés képességének’ kell neveznünk. Az ember a szeretetben a tökéletes odaadás által tökéletesen ’össze tudja szedni magát’. A szeretet magaslatain azután végleges ’csend’ uralkodik, összpontosított jelenlét. Ilyenformán épül ki az emberi lét ’fölfelé’, miközben mindig csendesebb, mindig lényegibb lesz.

Ez az egész világ végül az emberi lélekben négy nagy és nagyszerű értelmi központtá összpontosul. Ezeket az emberlét leglényegesebb eszméinek tekinthetjük^[83]: A ’világmindenség’, a világ átfogó eszméje, a ’lélek’, az emberlét tulajdonképpeni lényege, ’Isten’, minden ’más’ után való vágyódásunk célja, és végül a ’Te’, a ’szeretet alanyának’ összfoglalata, annak legszemélyesebb megnevezése, amiért élni valóban érdemes. A végső egységet, az emberi lét leglényegibb csöndjét tehát csak olyasvalami által lehet megvalósítani, ami (vagyis inkább: aki) egyesíti magában mindezt a négy értelem-tartalmat, tehát egyszerre ’világmindenség’, ’lélek’, ’Isten’ és ’Te’. Így tör fel az emberi szellemből, amint az érzékelhetőből kiindulva mindjobban összpontosul, benső kényszerűséggel az ’Istenember’ eszméje. Az ’Istenember’, mivel mint ’Isten’ minden világvonatkozás fölött áll, be tudja tölteni az egész ’világmindenséget’; mivel ember, tökéletesen meg tudja valósítani ’lelkünket’, legbensőbb bensőségünket; és mint végtelen és kimeríthetetlen valóság, minden egyes ember számára a legszemélyesebb ’Te’ lehet. Így ’szűkül össze’ az emberi lét az ’Istenemberben’, így találja meg benne legsajátosabb beteljesülését. Az ember egész egzisztenciális fejlődése az ’Istenemberre’ összpontosul, – nem is lehet elgondolni nélküle. Ő lényünk legigazibb ’célpontja’, az emberi valóság létszerű ’ómegája’. Az emberré lett Isten hozzátartozik emberlétünk lényegéhez^[84]. Valóságunk egész felépítése az Ő szempontjából van megtervezve: az emberi valóság felépítése, amelyben összpontosul és öntudatra ébred a világ. Így válik a kolosszeiekhez írt levél mondata: „benne teremtett mindent” (Kol 1,16), minden belátás központi felismerésévé. Hasonlóképpen a hitvallás mondata: „értünk emberekért leszállott a mennyből”. Nem fejezi-e ki ez a mondat, hogy az ’Istenember’ egyszerűen az emberlét lehetőségének feltétele?^[85]

Az emberi valóságnak ezt az egzisztenciális ’beszűkülését’ a csendbe tömör, de létünk lényegi felépítését kifejező formában fejezi ki egy történet, az a beszámoló, amelyet Aurelius Augustinus ’Vallomásainak’ kilencedik fejezetében írt le, és amelynek mi a ’Látomás a tiberisi Ostiánál’ nevet adtuk. Ez a szöveg, amely anyának és fiának közös élményét írja le – „ascensus mentis ad Deum” (a lélek felszállása Istenhez) – a benső élet azon kisszámú írásos tanúsága közé tartozik, amelyek szerint meg lehetne alkotni a lét mércéjét. Nekünk most elég, ha a beszámoló központi részét idézzük^[86]:

„Mikor már közel volt a nap, hogy távoznia kellett ebből az életből, úgy történt, hogy mindketten, ő meg én, egyedül álltunk az ablaknak támaszkodva. Látni lehetett onnan a ház belső udvarát, amelyben laktunk, ott a tiberisi Ostiában, ahol a tülekedésből visszahúzódva ki akartuk pihenni a hosszú út fáradalmait az átkelés előtt. Magányos társalgásunk szerfölött kedves volt. Kérdezgettük egymást, milyen lesz vajon egyszer a szentek örök élete. Fokról-fokra keresztülvándoroltuk az egész testi világot, bensőleg meggondolva, megbeszélve és megcsodálva műveidet. Így jutottunk el szellemünkhöz, de átléptünk azon is, hogy végülis elérjük a kimeríthetetlen termékenység birodalmát. És ahogy így beszéltünk és az igazság után vágyódtunk, könnyedén megérintettük azt szívünk teljes dobbanásával. Ekkor felsóhajtottunk és visszatértünk ajkunk beszédéhez, oda, ahol születik és elhal a szó”^[87].

Valódi ’megtapasztalás’ mindig a ’tülekedéstől’ való visszahúzódásban megy végbe. A szellem ős-valódi magatartása – amint Hérakleitosz mondja – ’a dolgok igazságára való figyelés’, távolság-tartás a lényegtelennek, a félségnek, a középszerűségnek és a fecsegésnek tülekedésétől. Csöndben, csodálkozó, tágranyílt szemmel kellene a lét tájain bolyongani. Az ’igaziság’ bősége csak annak az embernek tárul fel, aki megvalósítja a mindent beborító csöndet, másképpen kifejezve: aki lényegi magatartásává tett az egész lét iránt valami gyengéd, tartózkodó udvariasságot. Ezt az előkelő magatartást, amelyet annyira elveszített a tülekedés és fecsegés embere, ezt nevezte J. H. Newman ’a gentleman tudományának’, a ’gentleman’ szónak azt az értelmet adva, amelyet a ’The Idea of a University’ c. esszéjében fejtett ki: olyan ember, aki semmilyen lénnyel szemben sem erőszakos vagy bántó^[88]. Az ilyen ’csendes feloldottságban’ megnyílik az ember előtt a valóság. Csend és visszavonultság (pontosabban: tartózkodás) szabadítja fel a dolgokat igazi létük felé. Belülről csillantják meg a dolgokat. Ezért érvényes az ’igaziság’ emberére az ószövetség utalása: „Olvaszd össze aranyad és ezüstöd és csinálj belőle mérleget szavaidnak” (Sir 28,29). Nekünk a fecsegés embereinek ismét benső szükségletté válik a hallgatás. Ha egyszer végre egészen csend lenne; ha elhallgatna minden bizonytalan, véletlen és sokrétű; ha megszűnnék a zaj, amit érzékeink okoznak: akkor talán végig lehetne gondolni a valóságot és osztatlan szívvel lehetne szeretni^[89].

Aki hallani akarja az igazit, annak számára egyszer el kell némulnia minden hangnak. A csend azonban nem csupán a beszéd hiányát jelenti. Nem negatívum. hanem ő maga ’valami’. Az elrejtett élet mélye, telje, nyugodt áradása. Minden igazi és nagy dolog csendben nő. Hallgatás nélkül elhibázzuk a valóságot, nem mérjük fel a lét mélységét. Mélyen igaz, amit az éleslátó Kierkegaard egyszer így fejezett ki: „A csöndes emberek az egyetlen kis kereszténység, ami még megmaradt nekünk”. Ami lesz, csöndben lesz. „És akkor is, ha egy másik ember felé fordulunk, legyen bátorságunk hozzá, hogy néha ne fecsegjünk, hanem egyszerűen éber lényünkkel jelen legyünk a másiknál, a másikért. Kell, hogy megint legyen érzékünk a lélekkel betöltött jelenlét harsogó beszédére.”^[90] „Együtt lenni, és hallani az óraütéseket” – így nevezték ezt egyszerűen és kifejezően. Hiszen nem véletlen, hogy éppen az emelkedett emberség köreiben különös kötelességként gyakorolják a hallgatás művészetét. Az összes kolostori szabály megköveteli a hallgatás különleges gyakorlatait. Mert csak a hallgatásban kezd a lélek felfigyelni valami nagyobbra. A csönd tele van nagysággal és igazisággal. Ami fontos, a szív mélyén beszél. Tartózkodva kopogtat a lélek kapuján. Hangját rendesen alig hallani. Egyszer őszintén körül kellene nézni magunk körül (de legfőképpen magunkba tekintenünk), az emberekre a villamoson, a szegény kifestett lányra az írógép mögött, a túlhajszolt háziasszonyra és a maga körül kétségbeesetten szétcsapó férfira: hol árad itt még rejtett élet, hol található itt még csend?

A csend nem nő magától az emberi létben. A csend feladat. Éppen ma van szükség rá, hogy megint előszedjünk a múltból egy porlepte szót, az ’összeszedettség’ fogalmát. Az összeszedettség az egység győzelme a lélek mélyén. Az ’összeszedett’ ember csak hosszas fáradozás végén születik meg, a begyakorlott gondolattársítások gépezetéből való kitöréssel, a lélekbe válogatás nélkül befogadott sokrétűség elhagyásával. Ez a lényegi csönd leginkább csak hosszú és sok megpróbáltatáson átment élet végén jön létre. Ha van köztünk egy ilyen ’csöndes aggastyán’, akkor a lét új lehetőségét érezzük magunkban, nagy boldogságot és gazdagságot. Ezek az emberek a legmélyebb alapig jutottak és felszabadították ott a lényegest, azt, ami nem függ semmilyen külső körülménytől, ami mindig és mindenütt, örömben és bánatban egyaránt jelen van. Egyszerűen és természetesen hordják magukban a boldogságot, és ez a boldogság mindenkié. Bőkezűen adnak belőle azoknak, akikkel találkoznak. Egész különös erő árad az ilyen ’csöndes aggastyánokból’, a szellemi ’átlátszóság’ ereje, a szelídség. Nagy szerencsétlenség, majdnemhogy tragikus adottság és messzemenő következményekkel jár, ha egy korban sok ugyan az ’öreg’ ember, de kevés az ’aggastyán’. Nehogy azt gondolják: egy fiatal férfi olyan dolgokról ír itt, amelyekről nem lehet igazi tapasztalata, szeretnénk idézni egy olyan ember szavait, aki maga is előrehaladott korban írta ezeket a sorokat azokról az ’öreg emberek’-ről, akik nem ’aggastyánok’: „Higgadtságot és békét várunk tőlük, ők ezzel szemben furcsák, idegesek és pedánsak, örökös terhei türelmes rokonaiknak, akik gondozzák őket. Ahelyett, hogy belenyugodnának a lassú eltávolodásba… a beszélgetés urai akarnak lenni és mindenképpen hallgatóságot toborozni fiatalkori históriácskáik és anekdotáik számára. Ahelyett, hogy az embereket és dolgokat elnézően ítélnék meg, – ezt várná az ember egy hosszú élet tapasztalatától, – tele vannak meggyökeresedett előítéletekkel, és szenvedélyes kritikusok azokkal szemben, akiket nem szívlelnek. Érzékenyek és aggodalmasan vigyáznak előjogaik megvédésére. Pedig azt gondolná az ember, mit is jelenthet már nekik az ilyen semmiség. Elmúlt teljesítményekkel dicsekszenek, holott alázatosakká kellene hogy tegye őket az ítélet közeledése. Mohón élvezik azt a pár örömöt, ami még megmaradt számukra, holott el kellene már távolodniok a föld élvezeteitől.”^[91] Ezek a sorok tulajdonképpen nem az öregeket akarják kritizálni, hiszen ők sokszor nem tudnak másként tenni, – hanem mindnyájunkat, akik oly képtelenek vagyunk arra, hogy elébemenjünk a lényeges csöndnek.

Az ember lényegileg a zajból jön. A csönd megbízatás számára – sokszor elérhetetlen, vagy csak hosszú fáradozás végén elért cél. Az egész lényét betöltő lármából kell átküzdenie magát a csöndbe. Benső fejlődésének ez a vonala. A názáreti Jézusnál radikálisan megfordulnak ezek az emberi lényünk alapját alkotó viszonyok. Jézus a csöndből jött és a szóhoz kellett magát ’átküzdenie’.

Jézus csöndje olyan valóság, amely az evangélium olvasásakor minden szóból és minden cselekedetből felénk árad, amelyet egész lényünkkel érzünk, de mégis (vagy éppen ezért) csak nehezen lehet szavakba foglalni. Jézus körül nem volt lárma; legsajátosabb cselekvése nem külső események nagy felhajtásával ment végbe. Hatalma halk volt és éppen ezért oly erős. Sokáig, harminc évig hallgatott: „Akkor hazatért velük Názáretbe és engedelmeskedett nekik” (Lk 2,51). A hallgatás bőségéből lépett az emberek közé, türelmesen várt, alázatosan és csendesen, míg elérkezett az órája. Egyetlenegy szó jellemzi az evangéliumi Jézust, és fejezi ki lényeges magatartását: ’praeia’. Ezt a szót csak nagyon pontatlanul lehet visszaadni a mi nyelvünkön. Általában a ’gyengédség’, ’szelídség’ és ’békesség’ szavakat használják fordítására. Valójában azonban egyúttal ’alázat’, ’szerénység’ és mindenekelőtt ’higgadtság’. Ezt a megjelölést arra az emberre is használják, aki nyugodtan, halkan és békésen beszél. Ez az a szó, amely a nyolc boldogságban az alázatosakkal kapcsolatban visszatér (Mt 5,5). Jelentős továbbá az is, hogy Jézus éppen azokat a messiási jövendöléseket vonatkoztatta magára, amelyekben a Messiás szelídsége és csendessége volt kiemelve: „Így kellett beteljesednie Izaiás próféta jövendölésének: Nem vitatkozik s nem kiabál, szavát sem hallják az utcákon” (Mt 12,17-19). Csak azért beszélt az emberekhez, hogy „békességük legyen benne” (Jn 16,33). Jézus nem olyan ember volt, aki kiabál. „Nézd, királyod jön hozzád, szerényen, szamárháton, teherhordó állat csikaján” (Mt 21,5). „Útjuk közben beértek egy faluba. Egy Márta nevű asszony házába fogadta őket. Ennek nővére, Mária, leült az Úr lábához és hallgatta szavait. Márta ellenben sürgött-forgott a sok házi dologban. Egyszercsak odalépett és így szólt: ’Uram, nem törődöl vele, hogy nővérem egyedül hagy szolgálni? Szólj neki, hogy segítsen.’ Az Úr azonban így felelt: ’Márta, Márta! Sokmindennel törődöl, sokminden nyugtalanít. Pedig csak egy szükséges. Mária a legjobb részt választotta. Nem is veszti el soha’ ”(Lk 10,38-42).

Jézus szívében mindig a csöndeseké volt az elsőbbség. Az ő szemében a szeretet fontosabb, mint a teljesítmény, a tisztaság fontosabb, mint a siker, az érzület fontosabb, mint a mű, a hallgatás fontosabb, mint a beszéd. Életének legfontosabb döntései mindig ’félreeső helyeken’, a ’csöndben’ történtek. „Hajnal felé, amikor még sötét volt, fölkelt és kiment egy magányos helyre, hogy ott imádkozzék” (Mk 1,35). „Ezután nyomban fölszólította tanítványait, hogy szálljanak bárkába és keljenek át a túlsó partra, Betszaidába, amíg ő hazaküldi a tömeget. Miután elbúcsúzott tőlük, fölment egy hegyre, hogy imádkozzék” (Mk 6,45-46). Jézus magányos imádkozása Lukács evangéliumának vissza-visszatérő motívuma: „Mikor a nép keresztelkedni ment, Jézus is megkeresztelkedett. Miközben imádkozott, megnyílt az ég” (Lk 3,21-22). „Híre egyre jobban elterjedt. A nép nagy tömegben tódult hozzá, hogy hallgassa és betegségeiből gyógyulást nyerjen. Ő azonban inkább magányos helyekre vonult vissza, hogy imádkozzék” (Lk 5,15-16). „Azokban a napokban fölment egy hegyre, hogy imádkozzék. Az egész éjszakát Isten imádásában töltötte. Másnap magához hívta tanítványait és kiválasztott közülük tizenkettőt, akiket apostoloknak nevezett” (Lk 6,12-13). „Mikor egyszer egyedül imádkozott és csak tanítványai voltak vele, megkérdezte őket: ’Kinek tartanak engem az emberek?’” (Lk 9,18). „E szavai után mintegy nyolc napra kiválasztotta Pétert, Jánost és Jakabot és fölment velük egy hegyre imádkozni. Imádság közben arcának színe elváltozott, ruhája pedig fehéren ragyogott” (Lk 9,28-29). „Történt egyszer, hogy valahol éppen imádkozott. Mikor befejezte, egyik tanítványa kérte: ’Uram, taníts meg minket imádkozni’ ”(Lk 11,1). „Ezután kiment és szokása szerint az Olajfák hegyére tartott. Tanítványai követték. Mikor odaért, így szólt hozzájuk: ’Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek.’ Aztán mintegy kőhajításnyira továbbment és térdre borulva így imádkozott: ’Atyám, ha lehetséges, vedd el tőlem ezt a kelyhet! De ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd.’ Akkor megjelent egy angyal a mennyből és megerősítette. Majd halálfélelem vett erőt rajta és még állhatatosabban imádkozott. Verejtéke, mint megannyi vércsepp hullott a földre. Aztán felkelt imádságából és tanítványaihoz ment, de a szomorúságtól kimerülve, alva találta őket” (Lk 22,39-45). Jézus külső tevékenységét egészen körülvette a csönd. Nem nagyon érdekelték a harcok, pártok, szervezetek és intézmények. És éppen ebben mutatkozott erősnek. Életében nem volt meg a nagyszerűség pátosza. Jézus lénye a legvégsőkig készséges nyugalom, csöndesség volt. Hogy jobban megértsük Jézus lényegi csöndjét, ki szeretnénk ragadni életéből három eseményt. Ezek hallgatásának három alapvető oldalát állítják elénk.

Hallgatása (először) ’megvizsgálás’ volt. „Jézus kiment az Olajfák hegyére. Kora reggel ismét megjelent a templomban. A nép mind köréje sereglett, ő pedig leült és tanította őket. Az írástudók és farizeusok akkor egy házasságtörésen ért asszonyt hoztak oda és elébe állították. ’Mester, mondták, ezt az asszonyt éppen most érték házasságtörésen. Mózes azt parancsolta a törvényben, hogy az ilyent meg kell kövezni. Te mit mondasz?’ Jézus lehajolt és ujjával írni kezdett a földön. További faggatásukra fölegyenesedett és így szólt hozzájuk: ’Aki bűn nélkül van közületek, az vesse rá az első követ!’ Aztán újra lehajolt és tovább írt a földön. Ennek hallatára azok egymásután eltávoztak, kezdve az idősebbeken, úgyhogy Jézus egyedül maradt az előtte álló asszonnyal. Jézus akkor fölegyenesedett: ’Asszony, szólt hozzá, hol vannak a vádlóid? Senki sem ítélt el téged?’ ’Senki Uram!’ – felelte az. Mire Jézus így szólt: ’Én sem ítéllek el. Menj és többé ne vétkezzél!’” (Jn 8,1-11). Itt Jézus csöndje megmozgatta a szíveket: az önteltek szívében szégyen, a bűnösökében megtérés született. Senki fölött nem hangzott el ítélet, mégis mindenkit latra vetett. Nem űzött játékot az igazsággal, a bűn bűn maradt; de az önteltség sem kapott támogatást. A szelídség mindig igazság. A szelídek hallgatása lehetővé teszi, hogy kitörjön szívünkből az igazság. Ahhoz azonban, hogy így tudjon hallgatni, hatalmas lelki csöndnek kellett beborítania a názáreti fiatal próféta egész lényét.

Jézus hallgatása (másodsorban) ’tudás’ volt. Jézus tekintete mélyen behatolt az emberi egzisztenciába. Ezért tudta, mikor és hogyan kell hallgatnia. „Az emberek, akik őrizték, csúfot űztek belőle és bántalmazták. Szemét bekötötték, arculütötték és így gúnyolták: ’Találd el, ki ütött meg?’ Aztán mindenféle szidalommal illették” (Lk 22,63-65; Mt 26,67-68; Mk 14,65). Jézus hallgatott. Nem is volt itt mit mondani. Hallgatása elég felelet volt. Pilátus sok kérdésére sem válaszolt Jézus: „Pilátus erre újra megkérdezte: ’Nem válaszolsz semmit?’… De Jézus nem válaszolt többé. Ez meglepte Pilátust” (Mk 15,4-5). Heródes sem kapott feleletet Jézustól: „Jézus láttára Heródes igen megörült. Már régóta szerette volna őt látni, mert sokat hallott róla, és azt remélte, hogy valami csodát tesz szeme láttára. Hosszasan faggatta, de ő feleletre sem méltatta. Odajöttek a főpapok és az írástudók is és szüntelenül vádolták. Heródes akkor udvarával együtt gúnyt űzött belőle, csúfságból fehér ruhába öltöztette, aztán visszaküldte Pilátushoz. Aznap Heródes és Pilátus jó barátok lettek, előbb ugyanis haragban voltak” (Lk 23,8-12). Gúnyolódók, hazugok és megvetők számára nem volt Jézusnak mondanivalója. Ellenben azoknak az embereknek, akiknek a szívéből kicsordul a szenvedés, mindig mondott valamit, akkor is, ha azok nem is merték megszólítani, csak csendesen megérintették köntösének szegélyét. De ahol csupán hamisság, közönségesség, önteltség és keménység uralkodott, ott nem tudott mit mondani, nem is volt szabad szólnia, mert ezek az emberek nem voltak jóakaratúak az élettel és a léttel szemben. Még Júdáshoz is szólt egy szót. De a hóhéroknak, Pilátusnak és főként Heródesnek nem mondott semmit. Végig kell egyszer elmélkedve olvasni a passióról szóló beszámolókat, hogy megragadjon minket, milyen sajátságosan csendes és összeszedett volt szenvedésében. A bíró előtt, a tomboló nép előtt higgadtan állt, csodálatos hallgatásba burkolózva. A gyűlölet viharai, a tombolás és a lárma nem hatoltak be lelkébe. Puszta jelenléte, lényének összeszedett ereje által több volt, mint mindazok, akik kiabáltak, akik – mint Lukács mondja – „nagy szóáradattal kérdéseket intéztek hozzá”. Egy tudó ember a vakok között. Emögött a hallgatás mögött áll csak igazán a valódi, a nagy, a csodálatos. Gazdagság és boldogság ez, még a szenvedésben is. összeszedett jelenlét, szent készség, bensőséges nyugalom. Mi köze azokhoz, akik becstelenek, akik igaznak tartják magukat, akik minden fölött ítélkezni akarnak, akik soha nem tapasztalták a kétségbeesést, a néma szenvedést? Mit mondhat nekik? Semmit! És ezért nem is mond semmit. Szabad folyást engedett az eseményeknek. Sosem volt ’patetikus’ szenvedésében, nem adott megrázó válaszokat; semmi sem hozta ki nyugalmából. Ezek az emberek saját magukat vetették el, nem őt. Csel és erőszak: ehhez Jézusnak semmi köze sem volt. De hogy minderről tudomása volt és mindehhez hallgatni tudott, éppen ez múl felül minden emberit.

Jézus hallgatása (harmadszor) ’könyörület’ volt. Hallgatott, mikor Péter megtagadta. „Akkor elfogták és a főpap házába kísérték. Péter messziről követte. Ott az udvar közepén tüzet raktak és körülülték. Péter is közéjük ült. Egy cselédlány meglátta, hogy ott ül a tűznél, szemügyre vette és megjegyezte: ’Ez is vele volt’. De ő tagadta: ’Asszony, nem ismerem őt!’ Röviddel ezután meglátta őt egy másik: ’Te is közéjük tartozol’, szólt rá. ’Ember, tagadta Péter, nem tartozom közéjük!’ Alig telt el egy óra, ismét bizonygatta valaki: ’De bizony, ez is vele volt, hiszen galileai.’ ’Ember, tagadta Péter újra, nem tudom mit beszélsz!’ Még beszélt, máris megszólalt a kakas. Az Úr erre megfordult és rátekintett Péterre. Péter akkor visszaemlékezett, hogyan mondta az Úr: ’Mielőtt ma a kakas szól, háromszor fogsz megtagadni engem.’ Kiment és keserves sírásra fakadt” (Lk 22,54-62; Mt 26,69-75; Mk 14,66-72; Jn 18,25- 27). Lukács, az irgalom evangélistája, kifejezetten megemlíti: „Az Úr erre megfordult és rátekintett Péterre”. Péter megtagadta őt. Azt mondta: „Nem ismerem ezt az embert!” Igen, így mondta: „ezt az embert”. És Jézus egy hallgatag pillantást vetett rá. Erre Péter kiment és keservesen sírt. Kíméletes hallgatás volt ez. Azt mondta: Szád most borzalmasan szól, de én tudom, hogy szíved másképp beszél; mi kettőnknek nincs szükségünk nagy szavakra, semmilyen szóra. Jézus ebben a hallgatag pillantásban sokkal közelebb volt szegény Péterhez, mint amilyen közel tudta volna vinni hozzá akármennyi szava. Ez a tekintet irgalom volt, mint ahogy Jézus egész élete tévedhetetlen, egész a kereszthalálig beteljesített irgalom volt.

Nem Isten hallgatása volt-e ez? Annak a hallgatása, aki végtelen magasan fölöttünk van, és éppen ezért mindegyikünkhöz végtelen közel áll! Ha Jézus Isten, akkor meg tudjuk érteni hallgatag egzisztenciáját. Mert Isten a hallgatásból jön. „Akármi történjék is ezen a világon, semmi vihar, tombolás és semmi lárma nem hatol be Isten benső életébe. Szülessék bár vagy múljék el egy világ, az isteni élet benső tengereinek hullámjárása emiatt nem változik. Oly gazdag és nagy az Isten, hogy előtte nem jöhet számításba semmi teremtmény, semmi szenvedés, semmi vétek, semmi bűn, semmi sötétség, de semmi jó sem, ha ő maga nem akarja pillantására méltatni. Hogy ezt megteszi, ez tulajdonképpen a csoda. Istennek nem annyira a hallgatása csodálatos és megfoghatatlan, mint a beszélni-tudása. Hogy Isten egy szót tud hozzánk szólni, egy jó szót, hogy egy teremtményt barátjául fogad, egy parányi teremtményt szívére ölel, ő, a nagy, a végtelen: ez tulajdonképpen a csoda, a megfoghatatlan”^[92]. És ezt a,jó szót’ a názáreti Jézus által mondta nekünk, a hallgató Istenemberen keresztül, aki életünk beteljesülése, aki nélkül mi teremtmények és bűnösök sötétben és elzárkózottságban bolyonganánk, mint a pásztor nélküli juhok. Olyan ember magaslik fel előttünk, aki hatalmas beszédében és még hatalmasabb hallgatásában, a második isteni személy, a fölfoghatatlan Isten, aki szenvedő emberré lett, végtelen messze és egyúttal végtelen közel, csendesen és hallgatagon, és mégis meghitten mindannyiunk számára; aki megközelíthetetlen fényben lakozik és mégis jóságos és irgalmas. A megfeszített Úrban egészen felismerjük magunkat, a feltámadottban van reményünk. Ilyen a mi Istenünk. őt imádjuk: sírunk és ujjongunk az előtt, aki minket teremtett és megváltott, a hallgató Jézus előtt, minden jóság Ura előtt.

Krisztus felé vezető tíz utat dolgoztunk fel és imádkoztunk át. Tízszer egymásután tapasztaltuk meg emberi fáradozásunk csődjét. Közben a végtelenbe nőtt előttünk Jézus alakja. Megrendülve állunk előtte. A keresztény élet Jézus Krisztus személyi valóságából épül fel. Ezért a keresztény embernek állandó, mindennapi kapcsolatban kellene lennie az evangélium Jézusával. Ha ezt megteszi, akkor saját maga is még más, egyéni utakat talál hozzá. Ezek lesznek számára a leghatásosabbak. Jézusban Isten mint kedvesség és kellem mutatkozott meg. Halk érintésünkre feltárul Krisztus alakja az evangéliumban. Miközben szeretetteljes kapcsolatban találkozunk vele, magát Istent érintjük meg.

---

Jegyzetek

76. „Aki Krisztus szavát bírja, az valóban hallhatja hallgatását is, hogy tökéletes legyen, hogy az ő szavával hasson és az ő hallgatásáról ismerjék meg” (ANTIOCHIAI IGNÁC, Levél az efezusiakhoz 15,2).

77. ANTIOCHIAI IGNÁC, Levél a magnéziaiakhoz 8,2.

78. E. PRZYWARA, Gott. Fünf Vorträge über das religionsphilosophische Problem, 1926 (Religionsphilosophische Schriften. Johannes-Verlag, Einsiedeln, 1962, 245-372; szöveg: 272-273 ).

79. E. BLOCH, Tübinger Einleitung in die Philosophie (Edition Suhrkamp, 11, Frankfurt a. M., 1963, 132skk).

80. M. HEIDEGGER, Sein und Zeit (M. Niemeyer, Tübingen, 19537, 136-137). – Lásd erről: O. FR. BOLLINOW, Das Wesen der Stimmungen (Klostermann, Frankfurt a. M., 19563).

81. L. erről K. RAHNER, Die Ignatianische Logik der existentiellen Erkenntnis. Über einige theologische Probleme in den Wahlregeln der Exerzitien des heiligen Ignatius (Ignatius von Loyola. Seine geistliche Gestalt und sein Vermächtnis. Echter-Verlag, Würzburg,1956, 343-405).

82. R. GUARDINI, Über das Wesen des Kunstwerks (Wunderlich, Tübingen und Stuttgart, 19524, 35-36).

83. Az egészhez vö. IMMANUEL KANT, Kritik der reinen Vernunft. (Az eszme meghatározásáról: B 377, B 378, B 379 B 384; az eszmék levezetéséről: B 379, B 391; az eszmék regulatív funkciójának kérdéséről: B 672; irányt adnak a gondolkodásnak: B 380; rendszerbe foglalják: B 380; feladatok elé állítják: B 384, B 380; a kutatást a feltétlenre irányítják: B 384, B 391, B 394; összefüggést teremtenek a gondolkodásban: B 672, B 675; a teremtő értelem termékei: B 701, B 353, B 354). Az ideákról szóló tanában Kant egy jelentős tényre irányította figyelmünket: az értelem dinamizmusára. Kant zseniális intuícióját a keresztény filozófia számára mindenekelőtt J. MARECHAL aknázta ki Le point de départ de la métaphysique c. művében (1-5. k. Editions du Museum Lessianum, Louvain; Alcan, Paris, 1922/26; l. különösen V. füzet: Le thomisme devant la philosophie critique). Az a kísérlet, hogy a transzcendentális filozófia és a perszonalizmus között kapcsolatot teremtsünk, arra kényszerített, hogy a „Te” fogalmát (a személyes lét feltételét, minden személyes viszony foglalatát) is felvegyük az ideák sorába. Csak így vált lehetővé az,Istenember’ fogalmának, mint minden lét és gondolkodás feltétlen feltételének filozófiai felvázolása.

84. RUDOLF KASSNER, a homályos, ezoterikus és sokaknak nehezen hozzáférhető filozófus, különböző esszékben, különösen azonban utolsó írásában: Der Gottmensch und die Weltseele (Eugen Rentsch-Verlag, Zürich-Erlenbach, 1960) kimutatta, hogy az embert nem lehet minden dolog mértékének tekinteni, mert emberségünk nyitott a végtelen tökéletesedés felé. Az embernek önmagában „nincs lezárása”. Hogy „mozgásban tartsuk”, a célnak „végtelenül messze és ugyanakkor végtelenül közel kell lennie”. Ez a,végtelenül messze’ és,végtelenül közel’ az,Istenember’. Benne Isten nem egyszerűen emberivé változik, hanem megnyitja az emberit az isteninek, megteremti a végtelen nyitottság lehetőségének feltételét. „Most a végtelen éppen olyan távol van mint amilyen közel, végtelenül közel és messze.” „A külső, érinthető, fogható világból az örökbe hatolhatunk előre.” Mostantól kezdve mindenütt vég van, de a vég állandóan kezdet: „Mi mást jelent az idők közepe és teljessége, mint hogy a kezdetben mindig ott a vég, mint hogy kezdet és vég mindig összeesik.”

85. Ugyanakkor azonban az,Istenember’ emberileg elérhetetlen, tehát lényegileg ajándék, kegyelem, amit sohasem lehet kikövetelni. Ennek ellenére embervoltunk benne válik tökéletessé. Eszerint embervoltunk tökéletessé válása tiszta kegyelem. A,szükségesnek és egyúttal elérhetetlennek’ ezt a dimenzióját M. BLONDEL roppant élesen juttatta kifejezésre: „A filozófia, amikor követni akarja az emberi cselekvés teljes kifejlődését, odajut, hogy a természetfölöttit egyszerre nélkülözhetetlennek és emberileg hozzáférhetetlennek látja.” (H. BOUILLARD: Blondel et le Christianisme. Editions du Seuil, Paris, 1961, 67; vö. a következő oldalakat is).

86. E szöveg átfogóbb értelmezése: L. BOROS, Was heißt Philosophieren (Orientierung, 25, 1961, 136-141).

87. Confessiones IX,10; 23-24 (PL 32, 773-774).

88. Vö. J. H. NEWMAN, The Idea of a University (London, 1852, 208-211).

89.

90. R. EGENTER, Schweigen und Wort (Stimmen der Zeit, 140, 1947, 199).

91. R. KNOX, Semper agens, semper quietus (Seelsorger Verlag, Herder, Wien, 1961, 156-157).

92. P. LIPPERT, Unseres leidenden Herrn Reden und Schweigen vor den Menschen (Herder, Freiburg i. Br., 1938, 296-297).