A szerző ebben a fejezetben ismételten különbséget tesz ’Anfechtung és ’Versuchung között. A régebbi német nyelvben az előbbi is kísértést jelentett. Miután a magyarban nem áll rendelkezésünkre két ilyen kifejezés, megközelítő szót kellett használnunk.

Az utolsó három fejezet az időbeli egzisztencia egyik alapdimenzióját próbálta feltárni: az ember még nem ’otthonos’ saját lényében; hogy a rábízott emberlétet megvalósítsa, múltjában szét kell választania a jót és a rosszat (megbánás), jelenét meg kell nyitnia valami nagyobb felé (hit), és olyan jövő felé kell tartania, amely beteljesedést ígér neki (remény). Ami egzisztenciánkban valóban maradandó, az nincs kezdettől fogva ’megadva’. Csak a szabad önrendelkezésben, a ’magunk megszülésében’ jön létre. Az ember ’szubsztancialitása’ nem annyira kezdet, mint inkább vég. Azáltal ’áll fenn’, hogy szabadságával ’véglegesíti’ önmagát. Az igazi emberlét feladat^[72], ’bontakozó lét’. A megvalósítás szüntelenül lemarad a követelés mögött. Egész lényünkben mindenütt állandó eltérést találunk a vágy és a mű között. Még nem ’vagyunk’. Szakadatlan újra kell magunkat ’teremtenünk’ megbánásban, hitben és reményben. A tulajdonképpeni feladat tehát nem az, hogy ’szállj magadba’, hanem ’lépj ki magadból’, ’légy több’. Az egzisztencia ’zsenialitása’ így abban áll, hogy tudjuk odaadni’ magunkat. Csak ezáltal teremtődik az emberben nagy, maradandó és érvényes^[73]. Állandóan meg kell újítanunk mindent, ami bennünk van. Csak így keletkezhetik ’lényegi emberség’. Dióhéjban ez az eredménye a három utolsó vizsgálódásnak.

Ezzel viszont azt is kijelentettük, hogy az emberi autenticitás állandó veszélyben forog. Még nem ’hódítottuk meg’ saját lényünket. E1 tudjuk veszíteni önmagunkat. Az emberi egzisztencia lényege szerint ’ingadozó’. Sajátmagunk ’megteremtése’ a bizonytalanságnak, az elveszítés lehetőségének szférájában megy végbe, a ’kísértés’ körében. E fejezet első részében meg szeretnénk állapítani, hogy lényünk csak a leküzdött kísértésben tudja megteremteni saját magát. A második részben aztán azt kell majd megmagyaráznunk, hogy a názáreti Jézus élete folyamán kísérthetetlennek bizonyult és ezzel áttörte embermegértésünket.

Nehéz dolog ma a kísértésről beszélni. Azt a hatalmas egzisztenciális folyamatot, amelyet ’kísértésnek’ nevezünk, manapság sokszor észre sem veszik, vagy a brutális érzékiség kicsinyes, banális és unalmas tünetének értelmezik. Sokszor az a benyomásunk, hogy a mai ember úgy gondolja: minél ’testhezkötöttebb’ egy lény, annál inkább érzi magát kitéve a kísértés szférájának. Valójában azonban éppen az ellenkezője igaz. Minél jobban kötve van egy lény testi mivoltához, annál kevésbé ’szabad’, s ennek következtében annál kevésbé van kitéve igazi kísértésnek. És megfordítva: minél magasabb létfokon áll egy lény, azaz minél szellemibb, szabadabb, annál inkább van veszélyeztetve igazisága. Ennek a szabadság által kell megteremtődnie benne. De minél szabadabb egy lény, annál ’összeszedettebb’ a szabadsága, annál inkább csődöt mondhat szabad önrendelkezésében. Ha tehát az emberi kísértés igazi lényegét és fő formáit akarjuk megérteni, akkor azoktól az emberektől kell tanulnunk, akik eljutottak az emberi autenticitás legvégső határáig: a szentektől. Az ő harcaikból ismerhetjük meg egzisztenciánk valóban veszélyeztetett pontjait. Az emberi kísértés lényege ott van, ahol a szenteket érte kísértés.

Először azonban egy fontos megkülönböztetést kell tennünk. Az, amit általában ’kísértésnek’ neveznek, két lényegesen különböző jelenséget tartalmaz. Ezeket világosan el kell választanunk egymástól, ha meg akarjuk valamennyire érteni a ’benső élet’ folyamatait. Az első jelenséget egyszerűen ’próbának’ nevezhetjük. Csak a második jelenség számára kellene fenntartani a ’kísértés’ megnevezést.

A ’próba’ nem más, mint a szívnek az a ’próbáratétele’, amiről a zsoltárok oly gyakran szólnak. A 138. zsoltárban ezek a rendkívüli teremtményi merészségről tanúskodó szavak állnak: „Vizsgálj meg Isten és ismerd meg szívemet, – próbára vess, lásd hogyan érezek. – És lásd, hogy nem a bűnök útja von, – és vezess engem az Ősi úton!” (Zsolt 138,23-24. Sík Sándor ford.)A szívnek ez a megpróbáltatása szerfölött fájdalmas folyamat. Nagy elhagyatottság ragadja meg ebben az állapotban a szentek lelkét; az ’Istennel való egység’, lelkük ’átérzett’ ereje, mintegy megtört. Krízisek lépnek fel, amelyekben a szellem végső döntések elé kerül. Ezekben a krízisekben kell megmutatkoznia, hogy az ember szíve valóban Isten felé hajlik-e. A döntő azonban ebben a megtámadott állapotban az, hogy a ’próbatétel’ egész folyamata a világosság és a meglátott értelmes összefüggés terében játszódik le. Kiutakat látunk és előrevonszoljuk magunkat. Az újrakezdés útja nyitva áll. Maguk a próbák az a láthatatlan út, ahol az ember végigvándorol, hogy ’tovább’ jusson. Ebben a fáradozásban sűrűsödik össze az összes teremtmény nagy törekvése. A szellemiség felé val6 menetelés fáradságos és fájdalmas eksztázis az elleniünk álló világon keresztül. A ’kereszt’ ebben az értelemben a szellemi létben való kiválasztás elve. Az élet mint megerőltetés teljesedik be. A próba szívettépő ’magát-előre- küzdés’, ’előre-törekvés’. De ez minden élet uralkodó törvénye. Ami ezután a megerőltetés után az emberből megmarad, az benne a legértékesebb. Az 56. zsoltár így ír a szenvedő, bolyongó, éjjeleit a legmélyebb lelki szorongatottságban töltő emberről: Isten „összegyűjtötte könnyeit korsajába” (Zsolt 56,9).

Egészen másképp van a tulajdonképpeni ’kisértés’-nél, bár a különbséget nehéz szavakba foglalni. Minél mélyebb dolgokról beszélünk, annál nagyobb a veszély, hogy meghamisítjuk Őket. Talán így lehetne megfogalmazni a különbséget a ’próba’ és a ’kísértés’ között: Az előző az életnek csupán már fennálló értelmi összefüggéseit teszi próbára; benne mutatkozik meg, helytáll-e a lét struktúrája túlfeszítés, túlterhelés esetén. A kísértésben viszont mintegy semmivé lesz ’nyilvánítva’ a teljes egzisztencia: az ember egész eddigi élete ’lényegtelennek’ tűnik; valami újat kell elérni; az ember ’kiélte magát’; eddigi létsíkján valami ’peremhez’ jut; ha még tovább akar élni, magasabbra kell emelkednie, de nem megközelítés és átmenet, hanem elhatározás és ugrás által; fölfelé nem vezet ’út’; a különböző egzisztencia-síkok között szakadék tátong, amelyet csak végső merészséggel lehet átugrani. Ebben a merészségben az egész egzisztencia, minden, amit elért és felépített, minden értékvonatkozás és minden meggyőződés döntés elé kerül; nincs többé kiút, csak a ’sötétbe ugrás’; az ember legsajátosabb lényege az, amit ebben az ugrásban át tud menteni magából a másik partra. A legegyszerűbb képlet formájában: a kiállt támadás által ’előbbre’ jut az élet, a kiállt kísértés által ’följebb’ kerül. így a próba és a kísértés elsőrangú szellemi események, az önmagunkká-levés lehetőségének feltételei. Egyúttal azonban egzisztenciánk legvégső veszély-jelenségei is.

Milyen pontokon érte mármost kísértés azokat az embereket, akikben emberi egzisztenciánk fénylő megvalósulásra jutott, és akiket ’szentek’-nek nevezünk? Az Ő tapasztalataikból szeretnénk ’kiolvasni’ általános emberi veszélyeztettségünk belső struktúráját, és így a ’kísértés metafizikáját’ felvázolni.

A szentek gyakran beszélnek egy olyan kísértésről, amely teljes egzisztenciájukat lázadásba hozta és végső döntések elé állította őket: a ’gazdagság utáni mohó vágy’-ról. Ez a banális kifejezés egy átfogóbb valóság rövidített formája. ’A gazdagság utáni mohó vágyat’ magunkban hordozni nem jelent szükségképpen anyagi javak utáni törekvést. Valami fontosabbat, alapvetőbbet tartalmaz: azt, hogy,az egész valóságot, de mindenekelőtt Istent és az ő kegyelmét a manipulálhatóság hatáskörébe akarjuk vonni’. ’A gazdagság utáni mohó vágy’ ebben az értelemben emberlétünknek első, minden szent dolgot veszélyeztető és legalapvetőbb kísértése. A szentek akarata, ami őket szentté teszi, arra irányul, hogy Istent magukban hordozzák és másokhoz vigyék. Ez szentség és kísértés egyszerre. Kísértés, mert ezáltal az ember Istent hatalmába akarja keríteni. Isten mindig kisiklik az ember markából, mégpedig éppen amikor azt hinné, hogy már-már megragadta. ’Istent kényszeríteni akarni’- ez ennek a kísértésnek lényege: úgy fogva tartani, ahogy szeretnénk, hogy a mienk legyen; őt és kegyelmét szabályokba, rendszerekbe és m6dszerekbe befogni; azt akarni, hogy közelségével, szavával, kinyilatkoztatásával mindig rendelkezhessünk és állandóan érezhessük vigaszát, fényét, melegét, közvetlen kegyelmét. így akarják sokszor még a szentek is az Isten országát ’hálójukba fogni’. Ebből a kísértésből keletkeznek az emberi istenkeresés bűvészmutatványai: a vallásosság tervszerűtlenül sziporkázó felfokozása, a fanatikus kultusz üzem csalóka sokrétűsége, a vallásos gyakorlatok, elképzelések és érzelmek bizarr alakulása, a kereszténység fanatikus és türelmetlen kiélezése. így csúszik le a szent élet a lényegtelenbe. De Isten nem hagyja magát kényszeríteni készülődéseink halmozása, imádságunk szavainak szaporítása vagy hosszas töprengéseink által. A szentség tulajdonképpeni tevékenysége: a készség, a kitartás, a várakozás, az ajtók megnyitása, a karok kitárása. Ezt azonban a szent csak a kísértésben tanulja meg. Isten annak ajándékozza magát, akinek akarja. Az embernek utat kell készíteni neki. Dombokat lehordani és völgyeket feltölteni. Hogy Isten rátér-e ezekre az előkészített utakra, hogy bemegy-e az ember ajtaján, hogy megengedi-e az ölelést, az csakis tőle függ, azt rá kell az embernek bízni. Ebben az első kísértésben a szent valami titokzatosat tanul meg: Isten közelségét megtapasztalni annyit jelent, mint közelségét rejtettségként megélni; tulajdonképpeni ’itt-létét’ csak ’ki-vonulásakor’ fogjuk fel. így magafelfedése egyúttal áthatolhatatlan elrejtőzés, jelenléte fájó távollét. Még legközelebbi közelségében is mindig távol van, sőt távolsága közellétével még csak fokozódik. Isten tehát ott és akkor adja jelenlétét, ahol és amikor akarja. Tisztán kegyelemből, tisztára ’ingyen’. A rómaiakhoz írt levélben az ember istenviszonyának ezt a dimenzióját így fejezi ki Pál: „Azon könyörülök, akin akarok, és kegyelmes vagyok aziránt, aki iránt nekem tetszik. Tehát nem azon múlik, aki erőlködik, vagy aki törtet, hanem az irgalmas Istenen” (Róm 9,15-16). Az emberi egzisztenciának ez a teljesmértékű ráutaltsága Isten személyes, minden ’miért’-től mentes szabadságára a 126. zsoltárban jutott lenyűgöző kifejezésre: „Hogyha az Úr nem építi a házat – aki építi, hasztalanul fárad. – Hogyha az Úr nem őrzi meg a várost: – az éjjeli őr haszontalan virraszt. – Hasztalan nektek hajnal előtt kelni, – késő éjjelig dolog mellett ülni,- Akik kemény munkával esztek kenyeret: – álmában is bőséggel ád az Úr annak, akit szeret.” (Zsolt 126,1-2. Sík Sándor ford.) Az ’Isten-esemény’ olyasvalami, ami az embert megrohanja és hatalmába ejti. Mit sem használ az embernek, ha akár tengernyi szánalmat, megbánást, aggályt, önmarcangolást és nyugtalanságot forgat a fejében. Mindez nem képes ’kényszeríteni’ az Istent. Az ember nem keresheti Istent úgy, mint egy tárgyat, amit véletlenül rossz helyre tett, de ha jól eltesszük, mindig ’kéznél’ van. Isten az, akit lényegéből kifolyólag mindig csak keresni lehet és soha végleg megtalálni. A ’megtalált Isten’ nem Isten. Újdonság és ’kierőszakolhatatlanság’ Isten lényeges meghatározói. A valódi Isten mindig alapvetően ’új’. Lényével nem lehet ’rendelkezni’, azaz nem lehet a ’gazdagság utáni mohó vágy’ ’tárgyává’ tenni.

A szenteknek ebben a tapasztalatában egzisztenciánk metafizikai magyarázata rejlik. Igazi lényünket ott kell keresnünk, ahol szabadság, juttatás, ajándékozás történik, azaz a szabad személyi kapcsolatok szférájában, vagyis azon a területen, ahol a lét kezdi elvonni magát a birtoklás, rendelkezés és kényszeríthetés világából. Pontosan az igazit, azt, amiben lényegien emberek vagyunk, nem birtokolhatjuk, hanem mint ajándékot kell megkapnunk. Emberlétünknek első lényeges kísértése abban áll, hogy a személyest – bármi legyen is az: barátság, szeretet, tisztelet, összetartozás, egyáltalán mindaz, amit egy másik személy ad – nem szabad mivolta szerint, hanem birtokként akarjuk ’kezelni’. Ha ez a kísértés legyőzi az embert, akkor tönkreteszi saját magát és létfelépítő kapcsolatait: dologivá vált, lényegtelen, összetört világ jelenik meg körülötte, az, amit Gabriel Marcel így nevez ’le monde cassé’. Ezzel szemben ha az ember lemond arról, hogy a másikat saját céljaira ’használja’, hogy ’sajátmaga gyarapításának’ eszközévé alacsonyítsa le, akkor új, tiszta, lényegi világ teremtődik körülötte, a szelídség, a szabad adás, a kímélet, a tapintat, a békesség és a türelem létvonatkozása. Az ilyen ember lénye annak bizonyítékává válik, hogy van még valami más is, mint amit kikényszeríthetünk, meghódíthatunk és hatalmunk alá vethetünk. A személyes és mind személyesebbé váló világ a ’gazdagság utáni mohó vágy’ mindennap új leküzdéséből keletkezik.

A szentek a maguk sokszor együgyű, de a lényegre célzó nyelvén második alapkísértésüknek ’a világ hiú dicsőségét’ nevezik. Ez a kifejezés átment a jámborság szókincsébe, és sokszor csak úgy meggondolás nélkül mondjuk ki, pedig mély egzisztenciális tapasztalatra vonatkozik. Isten a szentek számára világunkban sokszor nem eléggé ’fénylő’. Azt szeretnék, ha szebb, hatalmasabb, ’csodálatosabb’ lenne. Miért nem mutatja meg világosabban hatalmát? Miért kell Isten barátjának ugyanúgy szenvednie, mint ellenségeinek? Miért nem kíméli meg őket a villámtól, fergetegtől, pestistől, éhségtől és háborútól és mindattól, aminek ezek a képek szimbólumai? Isten türelme elviselhetetlen! Megjár minden kanyargós ösvényt, ami csak teremtésében lehetséges; végeérhetetlen tekervényes vonalakat és köröket húz, amelyek látszólag mindig ugyanarra a pontra vezetnek vissza. Semmit nem rövidít meg. Időt hagy magának. Pazarolja az időt, időrabló kerülőket tesz, ellenlábasokat enged fellépni. úgy tűnik, mintha eltékozolná a legértékesebbet. Félig kész műveket figyelmetlenül félretesz és rombadőlni hagy. Mindent folyton elölről kezd. ’Kiábrándító’ Isten ő. Művei, világkormányzása, csodái, egyháza, igazsága és kinyilatkoztatása, mindez végtelen messze van attól a világosságtól és megbízhatóságtól, amit az ember Istentől el szeretne várni. Olyan Isten, aki a bűnös várost, Ninivét nem pusztítja el, de Jónás kis bokrát hagyja kiszáradni. A gonoszokat, eretnekeket és a bűnösöket szelíden kezeli, sőt istápolja és kíméli. Mily sokszor jelenik meg az istenség mint kicsinység, hiányosság, szegényesség és üresség! Az Isten nem ’bír’ a világgal! „Felfoghatatlanul nagy az a türelem, amit Isten szentjeitől elvár. Nem csoda, hogy ez… legtitkosabb kísértésük: a türelmetlenség kísértése; hogy Istent magukkal rántsák, rövidítsék útjait, meggyorsítsák Isten kezét, kormányozzák, mérjék és felmérjék Isten szemét, sőt szeretetét; hogy Istennel szemben erőszakot alkalmazzanak… Milyen nagy dolgot követel az Űr tőlünk: hogy gyermeklépéseinket az ő nagy lépéseihez illesszük, rohanásunkat hozzászoktassuk az ő lassú járásához, hogy túl hangos szavaink letompuljanak Isten leghalkabb szaváig, sőt örök hallgatásáig”^[74].

Az emberi szellem egyik leghatalmasabb kísértése: csalódni abban, ami a legdrágább nekünk, amivel igazi valónk ajándékozott meg, amit mindenkorra megszerettünk. Ennek a kísértésnek legkézenfekvőbb oka az, hogy minél személyesebb és anyagtalanabb az érték, annál inkább veszít hatóerejéből a hétköznapi élet embere számára. Nincs meg benne a materiális valóság fogható nyilvánvalósága, mintegy sűrű ’jelenléte’. Az ember azt szeretné, hogy amit ő ’fénylőnek’ tapasztalt, az mindenki másnak is valahogy csodaképpen fényeskedjék. Nem bírja elviselni, hogy ami neki szép, az nem mindenkinek szép. És így kezd el kételkedni abban, ami legkedvesebb neki: anyjában, feleségében, barátjában, Istenében. Ha ezt a kísértést leküzdi valaki, észreveszi, hogy az igazit nem lehet bebizonyítani, hanem olyan mértékben nő, amilyen mértékben tisztul odaadásunk. Nem szabad elvárni a legkedvesebbtől, hogy mindenkinek kedves legyen, és a legdicsőbbtől, hogy mindenki számára dicső legyen. Van az emberi egzisztenciában egy végső mélység, ahol az ajándék egészen egyéni lesz, csak egyszer és csak erre az egyetlenegy emberre érvényes. A ’világ hiú dicsőségének’ kísértését leküzdve, szellemileg elmélyül körülöttünk a világ, feltárja lényeges dimenzióit, a mindenki által felfogható felület mögött. Minden előretörésünknek a szellemi világba ezen a kísértésen kell átjutnia.

Végül (harmadszor) a ’féktelen gőgöt’ nevezték meg a szentek utolsó alapkísértésükként. Ha az ember kiállta a ’gazdagság utáni mohó vágy’ és a ’világ hiú dicsősége’ kísértését, szelleme érzőbb, világosabb és ’tágabb’ lesz. Kitágulnak létének határai. A létnek azt a magasságát éri el, amely egyúttal a világnak is magaslata. A kedély fénylő szakadék felett lebeg. Ebben a pillanatban az egész világ kicsinek és nyomorúságosnak tűnik. A szellem a másba nyúlik fel, az ismeretlenbe, túl minden világin. ’Istennel rokonnak’ érzi magát abban a félelmetes értelemben, hogy úgy érzi magát, mintha Istenné vált volna. Hatalmas erőérzet és uralkodó nagyság ébred benne. A világnak és saját énjének ezekről a magaslatairól kell a szentnek visszatérnie a ’kis emberek’ nyomorúságos életébe, a ’hétköznap jámborságába’, ahová Isten hívja; a hosszú órákba és napokba, amelyek tele vannak mindennel, csak Istennel nem. Így tör be az éjszaka a szent lelkébe. Csalódott, és ez az üresség érzésévé válik. Az értelem elhomályosul, az akarat összeomlik, az emlék üressé lesz és a szív nehéz, tele keserűséggel: bensőleg megtört az ember. A szentek ezt az állapotot maradéktalan odaadással küzdik le. Szótlanul, értelmetlenül, kifosztva, lelkük éjét vak szemmel szemlélve térdelnek érthetetlen Istenük előtt. Felkeresik testvéreiket a hétköznap önzetlen, önfeledt szolgálatában. Belemennek Isten kifürkészhetetlen akaratába. És ekkor valami alapvető történik, ami az emberi szentség határát jelenti: a szent kész feladni örök boldogságát és készségesen elébe sietni a kárhozatnak, ha ez Isten akarata. Ezt a magatartást találjuk Sziénai Katalinnál, Folignói Angélánál, Szalézi Ferencnél. Sőt Loyolai Ignáctól sem esik távol ez a gondolat. Tu1 kényelmes lenne mindezt mint abszurdumot, ’per impossibile’ feltevést félretenni. A tiszta szeretet szívbeli gyakorlatai ezek. így nő Isten az ember életében az öndicsőítés és a ’féktelen gőg’ kísértésének leküzdése által.

A szentek ebben is az igazi emberség útmutatói. Maradandó nagyság mindig a saját nagyságunk elfeledésében és mellőzésében, a gőg leküzdésében bontakozik ki. A nagyság azokban az emberekben keres hajlékot magának, akik tudják, hogy semmik, akik egy szép napon megunják magukat, saját dicsőségüket. Szoros, felbonthatatlan, létszerű kapcsolat áll fenn a nagyságról való lemondás és az igazi emberi nagyság, vagy más névvel kifejezve az áldozat és az öröm között. Éppoly ellentmondásnak tűnik ez, mint ami abban a pillanatban történik, mikor egy anya gyermekének életet ad. Hogy áldozat és öröm összetartozik, hogy az ember csak adással gazdagodik, hogy le kell mondanunk, ha valóban nagyok akarunk lenni, – ez olyan igazság, amit megtapasztalunk, de bizonyítani nem lehet. Az embermivolt végső alapjainak ez a ’bebizonyíthatatlansága’ létünk leghatalmasabb kísértése. Csak az életünk végéig kiállt kísértés hozza meg a tapasztalatot és ezáltal a belátást: aki naggyá teszi magát, azt megalázzák, és aki megalázza magát, azt felmagasztalják. Szinte lehetetlen a szív világának e legfinomabb vonatkozásait találó szavakkal kifejezni. Mária éneke, az igazi emberségnek ez a himnusza, értette a módját: „Nagyszerű dolgokat művel karja erejével: Szétszórja a szívük szándékában gőgösködőket. Uralkodókat taszít le trónjukról, de fölemeli az alázatosakat. Éhezőket tölt be minden jóval, de üres kézzel bocsátja el a gazdagokat” (Lk 1,51-53).

Ezzel ismét az ember lényegi mivoltának egyik alapfogalmát dolgoztuk ki: igazi emberség mindig a leküzdött kísértésben, a ’gazdagság utáni mohó vágy’, a világ hiú dicsősége’ és a ’féktelen gőg’ kísértésével val6 fájdalmas megbirkózásban teljesedik ki. A nem-igaziság támadásainak leküzdésében lesz lényünk ’lényegi’. Most feltehetjük a kérdést, vajon a názáreti Jézus is a kísértés által lett-e nagy. Éppen ennél a pontnál mond csődöt nála embermegértésünk. Jézus nem a kísértésben lett tökéletes.

Vizsgálódásunk folyamán már utaltunk arra, hogy Krisztus ún. ’megkísértésének’ története Jézus érzületének az evangelisták által már teológiailag megszerkesztett értelmezése volt^[75]. Ott, a pusztában, hosszas böjtölés után került sor arra az üdvtörténeti méretű harcra amelyben Jézus lénye legtisztább formájában jelent meg. Máté erről a hatalmas eseményről így számol be: „Akkor a lélek a pusztába vitte Jézust, hogy megkísértse az ördög. Negyven nap és negyven éjjel böjtölt, és végül megéhezett. Odalépett hozzá a kísértő és így szólt: ’Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek kenyérré váljanak’ Erre azt felelte: ’írva van: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten ajkáról való’ (5Móz 8 3). Az ördög ezután a Szentvárosba, a templomépület párkányára állította. ’Ha Isten Fia vagy, mondta vesd le magadat! írva van: Angyalainak parancsolt felőled. Tenyerükön fognak hordozni téged, hogy kőbe ne üssed lábadat’ Jézus így felelt: Írva van az is: Ne kísértsd Uradat, Istenedet!’ (5Móz 6,16). Végül egy igen magas hegyre vitte őt az ördög és megmutatta neki a világ valamennyi országát és azok gazdagságát. ’Mindezt neked adom, mondta, ha leborulva imádsz engem’ Jézus elutasította: ’Takarodj, sátán! írva van: Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj!’ (5Móz 6,13). Akkor otthagyta őt az ördög, angyalok jöttek és szolgáltak neki” (Mt 4,1-11 ).

Ha minden előítélet nélkül olvassuk ezt a szöveget, először is feltűnik, hogy itt tulajdonképpen nem is történik ’kísértés’. Nehéz megmondani, milyen megmozdulásokat okoztak ezek az események Jézus lelkében. Semmiképpen sem voltak a ’kísértés’ felindulásai, mert annak lényegi formája a belső harc. A megkísértés mindig bensőleg hasadt, meghasonlott lélekben történik. Jézusnál azonban nem így volt. Valami hatalmas mutatkozik meg itt: A kísértés csak kívülről érinti és mintegy lepattan róla. Nem ébred benne semmiféle vágyakozás. Semmit sem kell leküzdenie. A kísértés egyszerűen lesiklik róla, nem talál visszhangra lelkében. A döntés egy pillanatra sem kérdéses. A kísértőt fölényesen elhárítja. Mintha csak azt a célt szolgálná a kísértés, hogy világosan megmutassa: Jézusnak nem is volt kísértése; hogy kinyilvánítsa: lénye mentes volt minden benső meghasonlástól és hasadástól. Ha ennek a szűkszavú beszámolónak segítségével megkíséreljük kifürkészni Jézus higgadt magatartásának belső felépítését, akkor a kísértések negatívumán át megsejtjük azt a pozitívumot ami benne minden kísértéssel szemben mintegy el volt zárva: szívét, legbenső érzületét. így vezet a ’kísértés’ története Jézus szívéhez.

A három kísértés titokzatos összefüggésben van egymással. Amint ezt Jézus feleletei világosan mutatják, mély kapcsolatban állnak Izrael történetével. A feleletek idézetek a Deuteronomiumból, Mózes ötödik könyvéből, amely visszapillantás a nép egész pusztai vándorlására és elmélkedve értelmezi az ott tapasztaltakat és a kapott törvényeket. Ezáltal kap Jézus megkísértésének története üdvtörténeti dimenziókat.

Az első kísértést Jézus a Deuteronomium nyolcadik fejezetének szavával utasítja vissza: „Nemcsak ken érrel él az ember”’ (5Móz 8 3). Ott Izrael pusztai ’morgolódására’ történik célzás: „Ekkor morgott Izrael egész gyülekezete Mózes és Áron ellen. Így szóltak az izraeliták hozzájuk: ’Bárcsak meghaltunk volna Egyiptom földjén az Úr keze által, midőn a húsosfazekak mellett ültünk és bőségben volt kenyerünk! Mert ti kivezettetek minket ebbe a pusztába, hogy éhenhaljon az egész nép’ ”(2Móz 16,2-3). Erre a zúgolódásra táplálta Isten a népet mannával, hogy megtanulja Izrael: nemcsak kenyérrel él az ember. Ha már most Jézus ezt a mondást idézi, ez azt jelenti: Izrael népe, Isten fia, nem állta ki a kísértést; Jézus azonban leküzdötte ugyanazt a kísértést; ő tehát új és hatalmasabb értelemben Izrael, Isten fia, aki nem okoz csalódást Istennek.

Mi tehát ennek az első ’kísértésnek’ az értelme? Hosszas böjt után éhes lesz Jézus. A kísértő azt akarja, hogy a köveket kenyérré változtassa, hogy tehát ’földöntúli hatalmát’ mintegy ’dologivá tegye’, Istent kényszerítse. Tehát ugyanaz a helyzet, mint amit elmélkedésünk első részében ’gazdagság utáni mohó vágy’-nak neveztünk. Az a tiszta, tökéletesen egyértelmű ’nem’, amit Jézus mintegy odavág a kísértőnek, összefoglalja egész magatartását az élettel szemben.

Jézus sehol, életének egyetlen pillanatában sem rántotta le a szentet a manipulálhatóság hatáskörébe. Sohasem kötötte össze az istenit a pillanatnyi érdekkel. Nem akart azért csodát tenni, hogy fizikai éhségét csillapítsa mert Istent minden pillanatnyi érdek fölé helyezte. Számára Isten kisugárzási középpont volt, minden bensőségen belüli bensőség. Létalap, amelyből titkon forrásoznak a formáló és átalakító erők. Nem akarta az istenit ’lényegteleníteni’ azáltal, hogy ’használja’. „Pilátus így szólt hozzá: ’Tehát király vagy te?’ Jézus azt felelte: ’Igen király vagyok. Én arra születtem és azért jöttem a világra, hogy tanúságot tegyek az igazságról’” (Jn 18,37). „Az én országom azonban nem e világból val6. Ha e világból volna országom, harcra kelnének szolgáim, hogy a zsidók kezére ne kerüljek. De az én országom nem innen való” (Jn 18,36). Jézus egy benső ’országot’ akart felépíteni: ’Mikor az emberek látták, hogy Jézus csodát művelt, beszélni kezdtek róla egymás közt: ’Bizonyosan ez a Próféta, akinek el kell jönnie’ Mikor Jézus észrevette, hogy megindulnak feléje, hogy erőszakkal királlyá tegyék, visszavonult a hegyre, egészen egyedül” (Jn 6,14-15).

Márk evangéliuma olyan eseményről ír, amely megsejteti velünk Jézus viszonyát a ’gazdagsághoz’, azaz a ’bensőség külsőséggé válásához’: „Akkor egy leprás jött hozzá, térdre borult előtte és kérlelte: ’Ha akarod, megtisztíthatsz engem.’ Könyörületre indulva feléje nyújtotta a kezét, megérintette és így szólt hozzá: ’Akarom, tisztulj meg!’ Erre azonnal elhagyta a lepra és megtisztult. De mindjárt ezzel a szigorú meghagyással küldte el: ’Nézd, ne szólj senkinek semmit!’… ő azonban alighogy kiment, hangosan kezdte híresztelni és terjeszteni a történteket, úgyhogy Jézus már nem mehetett nyilvánosan a városba. Inkább távoli, magányos helyeken tartózkodott” (Mk 1,40-45). Ugyanezt vehetjük észre más gyógyításoknál is: „Volt ott a zsinagógában egy tisztátalan lélektől megszállt ember, aki így kiáltozott: ’Mit akarsz velünk, názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket! Tudom ki vagy, az Isten szentje’ De Jézus ráparancsolt: ’Hallgass!’ ” (Mk 1,23-25). „A tisztátalan lelkektől megszállottak pedig, amint meglátták, leborultak előtte és így kiáltoztak: ’Te vagy az Isten fia!’ ő azonban szigorúan meghagyta nekik, hogy ne mondják el, hogy kicsoda” (Mk 3, II-12). „Megfogta a gyermek kezét és így szólt hozzá: ’Kislány, mondom neked, kelj föl!’ A kislány azonnal fölkelt és járni kezdett. Tizenkétéves volt. A jelenlevők szinte magukon kívül voltak a nagy csodálkozástól. De Ő szigorúan meghagyta nekik, hogy senki meg ne tudja a dolgot. Aztán szólt, hogy adjanak neki enni” (Mk 5,41-43). „Ott egy süketnémát vittek hozzá és kérték hogy tegye rá a kezét. Föltekintve az égre, fohászkodott és így szólt: ’Nyílj meg!’ Tüstént meg is nyílt a füle, megoldódott a nyelve és érthetően beszélt. Megparancsolta, hogy ezt senkinek se mondják el. De minél szigorúbban tiltotta nekik, annál inkább hirdették” (Mk 7,32-36). „Közben Betszaidába érkeztek. Ott egy vakot vezettek hozzá és kérték, hogy érintse meg… Szemére tette kezét, mire az tisztán kezdett látni és meggyógyult, hogy távolról is élesen látott mindent. Aztán hazaküldte, de meghagyta neki: ’Ne menj be a faluba!’ ” (Mk 8,22-26). Ugyanez ismétlődik meg az apostolokkal szemben: „Ekkor megkérdezte őket: ’Hát ti kinek tartotok engem?’ Mire Péter így válaszolt: ’Te vagy a Messiás.’ Akkor szigorúan megparancsolta nekik hogy ezt senkinek se mondják el róla” (Mk 8,29-30). Vagy másutt: „A hegyről lejövet Jézus meghagyta nekik, hogy senkinek se szóljanak a látomásról, amíg az Emberfia halottaiból föl nem támad” (Mk 9,9).

’Csöndben’ akart lenni, ’a rejtekben’ tevékenykedni: „Amit sötétben mondok nektek, mondjátok el fényes nappal, és amit fülbesúgva hallotok, hirdessétek a háztetőről” (Mt 10,27). Mi más ennek a szerénységnek a titka, mint szigorú lemondás minden ’gazdagság utáni mohó vágyról’, a nagynak minden ’lealacsonyításáról’ a ’kicsinyes-hasznos’ba? Az igazán nagynak a szerénységben ’a visszavonultságban’ a bensőségességben kell hatnia. Ez volt Jézus magatartása, egészen sajátos tanítása: „Hasonlít a mennyek országa a mustármaghoz, amelyet fog az ember és szántóföldjébe vet. Ez kisebb ugyan minden magnál, de amikor felnő, nagyobb minden veteménynél” (Mt 13,31-33). „Hasonlít a mennyek országa a kovászhoz, amelyet fog az asszony és három véka lisztbe vegyít úgy, hogy az egész megkovászosodik” (Mt 13,33). „Hasonlít a mennyek országa a szántóföldön elásott kincshez. Egy ember megtalálja a kincset, de titokban tartja. Aztán nagy örömében fogja magát, eladja mindenét, amije csak van, és megveszi a szántóföldet” (Mt 13,44). Erőszaknélküli, földöntúli erőtől hordozott szelídség szól ezekből a szavakból, éppen ellenkezője annak, amit a ’gazdagság utáni mohó vágynak’ neveztünk. Jézus egzisztenciája teljesen kívül esett emberlétünknek ezen az első, alapvető kísértésén.

A második kisértést Jézus a Deuteronomium következő szavával utasította el: „Ne kísértsd Uradat, Istenedet” (5Móz 6,16). A pusztában Izrael népe ’civakodott’ Istennel. Hogy nem volt vizük, ezt bizonyítéknak vették, hogy Isten nem áll Mózes mögött. A nép azt akarta, hogy Isten hatalmasabban, fénylőbben legyen köztük. Rá akarta kényszeríteni Istenre azt a feltételt, amellyel hajlandók hinni vezetésében. Mindez benne volt a nép dacos szavában:,Köztünk van az Úr, vagy nem?„ (2Móz 17,7). Erre Isten Mózes keze által vizet fakasztott egy sziklából. Éppen itt van a kísértés. Az ember azt akarja, hogy Isten ’nagyszerű’ legyen; a ’világ hiú dicsősége’ szerinti Istent szeretne. És a kísértő arra akarta csábítani Jézust, hogy csodával ereszkedjék alá a templom csúcsáról az emberek nyüzsgésébe, akik uralkodóról álmodoztak. Valami különleges, feltűnő és csodálatos módon kellett volna Jézusnak kinyilvánítania magát. De ő ezt a kísértést élesen elutasította. És egész életén keresztül elutasította. Izrael prófétái a nép várakozását gazdag és csodálatos képekkel táplálták. Izaiás így tanította a zsidókat imádkozni: ”Harmatozzátok egek az igazat. Felhők, esőzzétek őt„ (Iz 45,8). Malakiásnál arról volt szó, hogy hirtelen jön el az Úr és a templomban fog megjelenni (Mal 3,1). Ezek a dicsőség képei. Az ember pedig túl könnyen összeköti a nagyot a szokatlannal. Jézusnak ’pompásabban’ kellett volna kifejeznie messiási voltát. ”Ha valóban Isten fia vagy, miért nem mutatod meg világosabban és feltűnőbben hatalmadat?„ A legkülönbözőbb változatokban egész életén át hallotta ezt a szemrehányást. ”A gonosz… nemzedék jelt kíván, de nem kap más jelet, mint Jónás prófétáét„ (Mt 12,39), azaz a megalázás jelét, ami azonban alapjában véve a felmagasztalásé. ó hitetlen és romlott nemzedék! Meddig kell még veletek maradnom? Meddig tűrjelek titeket?” (Mt 17,17). Jézus egzisztenciájában valami olyan vonás érvényesült, amit mi emberek sohasem sejthettünk, nem is gyaníthattunk, ami először szörnyűségnek, szégyenteljes esztelenségnek tűnik: kész volt rá, hogy kicsi, ismeretlen és jelentéktelen legyen. A kisdedeknek és a gyámolításra szorulóknak akarta magát kinyilvánítani. „Abban az időben Jézus így szólt:,Áldalak téged, Atyám, mennynek és földnek Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak előtt, és a kisdedeknek jelentetted ki’ ” (Mt 11,25). „Bizony mondom nektek: Ha meg nem változtok és olyanok nem lesztek, mint a gyermek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát kicsinnyé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában” (Mt 18,3-4). Jézus egész élete az elképzelhető legegyértelműbb visszautasítás volt a ’világ hiú dicsőségé’-nek minden kísértésére. És éppen ez vitte őt a keresztre, legtisztább szimbólumaként annak, hogy a nagyság csak a radikális kicsinnyé-levésben igazolódik.

Ezzel elérkeztünk a harmmadik kísértéshez, a ’féktelen gőg’ kísértéséhez. Izrael életében ez a bálványimádás kísértésének formáját öltötte. Jézus válasza így hangzik: „Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj.” Ha tovább olvassuk a Deuteronomium szövegét, felismerjük e válasznak közvetlen értelmét: „Ne szaladjatok más istenek, a titeket körülvevő népek istenei után” (5Móz 6,14). Mi alig tudjuk megérteni, miképp lehetett Izraelnek a bálványimádás reális kísértéssé. De ha meggondoljuk, hogy Kánaánban termékenységi kultuszokról volt szó, tehát olyan kultuszokról, amelyek jó termést és így gazdagságot garantáltak, akkor mélyebbre látunk ennek a kísértésnek lényegébe: Az ember annak az istennek szolgál, aki jobban érvényre juttatja saját létünket, aki többet ad. Jézusról egyszerűen lepattan ez a kísértés, nem is idéz elő benne semmi indulatot, amelyet fájdalmasan és erőszakkal kellett volna leküzdenie. Nyilvánvaló, hogy ragyogó evidenciával látta: a világuralomhoz vezető legrövidebb út a szegénység, az alázat és a kereszt útja. Ezért nem volt sohasem kérdéses számára a döntés.

Jézus tudatosan ment bele a kiúttalan helyzetbe, a védtelenségbe, a kiszolgáltatottságba. Senkitől sem tagadott meg semmit. Egzisztenciája ez volt: „Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik titeket gyűlölnek, áldjátok átkozóitokat és imádkozzatok rágalmazóitokért. Ha megütik a jobb arcodat, fordítsd oda a másikat is. Ha elveszik a köpenyedet, add oda a köntösödet is. Ha kérnek tőled, adj, és ha elveszik, ami a tiéd, ne követeld vissza” (Lk 6,27-30). Pál a következőképpen ábrázolja Jézus barátjának lelkületét, és ezáltal magáét Jézusét: „A szeretet hosszantűrő, a szeretet barátságos, nem irigy, nem dicsekszik, nem fuvalkodik fel” (1Kor 13,4). Jézus ’szelíd’ és ’irgalmas’ volt. ’Békeszerző’ volt. Ezért tudta kimondani ezeket a félelmetesen csodálatos mondatokat: „Boldogok a szelídek: övék lesz a föld… Boldogok az irgalmasok: majd nekik is irgalmaznak… Boldogok a békességszerzők: ők Isten fiai” (Mt 5,5-9). Pál ugyanezt a magatartást a következőképpen fejezi ki: „Azt mondom tehát testvérek: Az idő rövid. Ezért, akinek valamije van, éljen úgy, mintha nem volna; aki sír, mintha nem sírna… s aki érintkezik ezzel a világgal, mintha nem érintkeznék vele” (1 Kor 7,29-31). Lukács evangélista ezt jegyezte fel: „A meghívottaknak Jézus példabeszédet mondott, mert észrevette, hogyan válogatják a főhelyeket. ’Mikor lakodalomba hívnak, mondta, ne ülj az első helyre…’ Akkor a házigazdához fordult: ’Mikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne hívd meg barátaidat, testvéreidet, se rokonaidat és gazdag szomszédaidat. Különben ők is meghívnak és visszaadják neked. Amikor lakomát adsz, hívd meg inkább a koldusokat, bénákat, sántákat és vakokat. Boldog leszel, mert nem tudják viszonozni neked! De majd visszafizetik az igazak föltámadásakor’ ”(Lk 14,7-14). A dicsőség a tudatosan választott és alázatosan megvalósított szegénységből terem. Ez Jézus tanításának és egzisztenciájának összfoglalata. Kifejezésre jut ez abban a hatalmas heroldkiáltásban, amely mind Lukácsnál, mind Máténál a nyolc boldogság elején áll: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa” (Mt 5,3; Lk 6,20).

Jézus mentes volt mindattól, ami a mi lényünket próbákon, harcokon és kísértéseken keresztül a tökéletességhez vezeti. Egy kísértés sem ért igazán közelébe. Emberi volt; de emberségét nem lehet ’emberileg’ megérteni.

---

Jegyzetek

72. L. ehhez J. B. METZ igen tanulságos vizsgálódásait: Christliche Anthropozentrik. Über die Denkform des Thomas von Aquin (Kösel, München, 1963; különösen 41-95, de főleg 64-67).

73. Amit SCHILLER elvont idealizmusával és általunk nem teljesen osztható természetrajongásával Columbus-költeményében kimondott, az végső soron az ember sajátos valójának pontos leírása:

74. Lásd megfontolásainkhoz P. LIPPERT cikkét, amelyben a szerző a ’szent egzisztencia’ minden ínségét el tudta mondani: Die Versuchungen der Heiligen (Stimmen der Zeit, 130, 1936, 145-152. Idézet: 152).

75. Lásd 16. megjegyzést. – „A kísértések történetének alapjelentése tehát: megmutatni, hogy Jézus valóban Isten fia, aszerint a kijelentés szerint, amelyet a keresztség percében tett; de ugyanakkor megmutatni hogy nem akart olyan lenni, amilyennek kortársai áltálában elvárták; hűséges maradt az Istentől rábízott misszióhoz bármilyen csábítóknak is tűnhettek az evilági messianizmus eszméi; felismerte itt a Sátán sugallatát. Ez a lap így mint az evangélium egyik teológiai csúcsa, a keresztény messianizmus sűrített tanítása jelenik meg előttünk” CJ. DUPONT, L’Arráére-fond biblique du récit des tentations de Jésus. – New Testament Studies, Cambridge, 3 1957, 287-304. Idézet: 304). – Szeretnénk, ha az olvasó ezt a kifejezést: „az evangelisták által már teológiailag megszerkesztett értelmezés”, Dupont módján értené: A megkísértés története többet tartalmaz mint Jézus életének egy (külső vagy belső) eseményéről szóló egyszerű tudósítást. Ezen túlmenően üdvtörténeti helyzetének értelmezése.