Ez az elmélkedés az előző fejezet gondolatait szeretné továbbfejtegetni. Ott bemutattuk, hogy igazi emberlét csak a hitben válik lehetővé. A ’hit’ fogalma számunkra nem olyasvalamit jelentett, ami tartalmára nézve már kidolgozott, artikulált, hanem a lélek ős-mozdulatát, a lét feltárulását valami nagyobb felé. Ez az ’őshit’ élhet olyan emberben is, aki ’hitetlennek’ nevezi magát. Ezúttal a reményről lesz szó, mégpedig ismét nem valami ’tematizált’ reményről, hanem csak ’a szív nyugtalanságáról’, amelynek erejében az ember bizalommal lép a jövőbe, és annyi várakozással, ami ’kifutja’. ’Ősreménynek’ szeretnénk ezt elnevezni. Ez a remény nem más, mint a lélek rejtett ’hajtóereje’, a szellemnek a még el nem ért nagyságra való bízó lendületvétele és felajzottsága, tehát az, amit a régiek ’extensio animi ad magna’ névvel illettek[65]. Ebben az érőelemben a remény szorosan összefügg a hittel. A hit feltöri a jelen ajtaját, nem hagyja, hogy az ember önmagában otthonra találjon”, tehát egyáltalán lehetővé teszi a ’nagyobb jövőbe’ való előretörést. A reményben már most a hit ezt a jövőbe vezető lépést meg is meri tenni. Így érthetővé válik az is, miért hat tovább, sőt még erősödik a reményben is a hit minden ’bizonytalansága’, ’kétségbevonhatósága’ és ’sötétsége’. A reményhez lényegileg hozzátartozik, hogy valami, mégpedig az, amit be kell teljesítenünk, ’még nincs’, hogy még mindig, nyugtalan szívvel kell keresnie az embernek az igazit. A názáreti Jézusnál azonban sehol sem találjuk meg ezt a nyugtalan, valami másra váró ’fürkészést’. Ebben az értelemben életét emberi remény nélkül töltötte el. Ezt elmélkedésünk második részében fogjuk megmutatni.
Az első részben azt kell kifejtenünk, hogy az ember csak a reményben lesz teljesen emberré. Az emberi remény fenomenológiai megvilágításánál elsősorban a marxista Ernst Bloch elemzéseire támaszkodunk, ahogyan azokat jelentős művében, ’A reménység elvé’-ben (Das Prinzip Hoffnung) találjuk. Meglátásait természetesen tovább kell fejlesztenünk, s nézeteit alkotó módon továbbvinnünk[66]
A hit úgyszólván feltépi az ember egzisztenciáját. Előidézi bennünk azt, hogy megnyílunk valami nagyobb felé. Ezen a nyíláson keresztül kiárad egzisztenciánk a jövőbe. A hit által ’megnyitott’ létnek kockáztatnia kell egy újabb lépést előre. Pillanatnyi életünk még sötét. Az emberi öntudat a jövőre irányul. Az éppen ’megélt’ a legkevésbé ’megélhető’. A világítótorony lábánál nincs fény. Gyökerénél, pontszerű közvetlenségében a világ még sötét. Az elkövetkezendőnek, a jövőbelinek azonban megvan az a távolsága, amelyre az öntudat sugarának szüksége van, hogy bevilágíthassa. ’Élni’ tehát mindig valami másnak az előízét jelenti. Ebből az a különös tény is megvilágosodik, hogy egy ember sincs igazán jelen, nem ’él’ valójában. Mi még nem ’vagyunk’, tulajdonképpeni létünknek csak vázlatai vagyunk. ’Élni’ azt kellene hogy jelentse: ’jelen lenni’; a napot, a pillanatot megélni a legegyszerűbb, legalapvetőbb értelemben. De mivel voltaképpen még nem vagyunk, nem is vagyunk ’jelen’, nem élünk valóságosan. Pillanatunk még ’üres’ és ’sötét’. Ezt az ’üreget’ szeretnénk a jövővel kitölteni. Az ember lényegileg elégedetlen már elért helyzetével. Szebb jövő után éhezik, tökéletesebb létre vágyódik.,Éhség’ itt annyit jelent, mint ’megélt elégtelenség’, ’éber álom’, ’kívánság’ és főleg: ’vágyakozás’, minden embernek ez az egyetlen őszinte állapota. Minden vágy a jövőre vonatkozik. Nemet foglal magában a meglevőre és igent az eljövendőre. Így alakul át az ’éhség’ a nélkülözés börtönének robbantóerejévé. És éppen ezen a helyen képződik valami, ami a vágyban élőt egy jobb élet célja felé lendíti: az éber álmok. Minden álom ’jobb életről’ szól. A ’várakozás’ nem akar elaludni bennünk. Az ember kívánságokat gondol ki magának és rengeteg – ha nem is mindig a legjobb és legtartósabb – anyagot talál sajátmagában hozzájuk. Az állat ilyesmit nem ismer. Az ember mintegy kevésbé ’sűrű’, annak ellenére, hogy a növényhez vagy az állathoz viszonyítva sokkal intenzívebben él. Az emberben valami ’űr’ maradt, sőt éppen benne keletkezett a lét ürege. Ebben vándorolnak az álmok. Nem alszik el benne a ’jobb-sorsotakarás’.
Talán kényelmesebb volna elfelejteni a vágyakozást. De kívánságaink nem szűnnek: mindig új alakot öltenek. Az embernek eszébe sem jut vágy nélkül élni. Lénye ’előresejtő’, afelé tart, ami ’még nincs itt’. Így merülnek föl bennünk folyvást még soha-nem-létezett dolgok. Arról álmodunk, hogy vágyaink valóra válhatnak, sőt egyszer csakugyan valóra is válnak. Ahogy a szólás mondja: ’éjjel-nappal’ (tehát nemcsak éjjel) álmodunk róluk. Most ezekről a jövő-tükröző, ’éber álmokról’ lesz szó.
Az ember ki szeretne lépni saját magából. Már mint gyermek álmokból táplálkozik. A mesék világában él. De vegyük csak szemügyre az egyszerű mesét: észrevesszük, hogy alapjában véve kísérlet egy ’más világba’ való bejutásra. A mesében a teremtő termékenység világmindenségét sejtjük meg, olyan állapotot, amelyben az élet örökre boldog biztonságban van. A rideg szikla a pusztaságban máris csodálatos vár, s elég a varázslat egyetlen lehellete, hogy azzá váljék, ami mindig is volt. Amikor az óra tizenkettőt üt, hintóvá válik a tök. A ’terülj asztalkám’ szava soha nem sejtett ínyencségeket varázsol elő, ételekkel dúsan megrakott asztalkát, amilyet egy vendéglős sem tudott volna előteremteni, nagy pohár vörös borral. A királylányt egyetlen csókkal föl lehet ébreszteni halálos álmából. A hét fekete holló le tudja vetni fekete tollát. Hamupipőke elhagyhatja a konyhát. A szeretet olyan erős, hogy a halottakat új életre tudja támasztani. És végül mindig kristálypalota száll le az égből, az lesz végleges lakásunk. Hiszen a mesében mindnyájan királyi származásúak vagyunk.
A gyermek, hogy kitöltse ürességét, mindennek utánakap, majd ismét elhajít mindent; nyugtalan, kíváncsi, és nem is tudja, mire. Oda kívánkozik, ahol ’élénkebb’ az élet. Kalauz vagy cukrász akar lenni. Ez lehet még csak valami! Ebben a korban olyanok az állatok, a dolgok és a bélyegek, mint a kagylók, amelyekben a tenger morajlik, ha elég közel tartjuk a fülünkhöz. Az ifjú aztán sokszor kitör, nemesebb életformát kerget, mint adott esetben az apáé, óriás tettekre kész.
A kívánkozás később sem múlik el. Az idősödő ösztön azonban közelebbre céloz; jobban kiismeri magát. De nem úgy, hogy elfogadná az életet olyannak, amilyenné lett. A lényeg még mindig ugyanúgy hiányzik; tehát nem szűnik meg az álom. Minden képzelődés nem nekifutás-e annak, hogy mások legyünk, – ha csak megálmodott alakok átélésében is? Vagy gondoljunk a bennünk lakozó ’állhatatlanságra’, arra a hajlamunkra, hogy ’változtassunk’: házat ruhát, országot, foglalkozást. Mindenekelőtt ruhát: kicsinosítjuk a kis meglévőt, vagy kifordítjuk. A kiagyusztálást hamar megtanuljuk. Senki sem tud kibújni a bőréből. De könnyen bújunk bele egy újba. A friss ing reggelente úgy fekszik előttünk kiterítve, mint az ifjú nap. Egy új kabát a múltat fedi be. Vagy gondoljunk természeti élményeinkre. Alkalomadtán ráeszmélünk földünk csodálatosságára; mintegy belemerülünk és a lét soha nem sejtett bőségét éljük meg. Ezt érezzük a tenger hullámaiban, az erdők zúgásában, a síkság végtelenségében, a hegyek magaslatán. Ugyanez rejlik a ’nagy élmény utáni törekvésünkben’, abban a kívánságban, hogy változtassunk megszokott állapotunkon és valami újat, soha nem sejtettet tapasztaljunk meg. Talán ezért utaznak az emberek olyan sokat. Hisz minden utazás jövendővel terhes, kifürkészhetetlen boldogság felé vezet. Vagy az a törekvés, amellyel az ember saját magán dolgozik, képzi és gyakorolja magát: mindebben az a sokszor csak homályosan érzett vágy hajtja, hogy túljusson önmagán, mássá legyen. Ehhez hasonlóan a reménynek még számos más ’tükröződését’ lehetne fölfedezni az emberi öntudatban, egészen a legfurcsább megjelenési formákig: mint például a vásári bódékig, ahol mélyen leszállított árakkal kecsegtet a remény, ahol az ember valamivel ’hitegeti’ magát, elképzel valamit, ami még nincs, brutális szemléletben, vulgáris háttérben; a bűnügyi és rémregényekig, amelyekben hosszú utazásokat tehetünk teljes idegenséggel beborított tájakon – sötét folyosó, lépcső, éjszaka, temető, csapóajtók, rejtekhelyek, gótikus szobák, túlságosan élénk szemű ijesztő festmények – és eközben még csak a karosszéket sem kell elhagynunk; sőt egészen a legolcsóbb szórakozásig, a ’happy-end’ filmekig, reményeink kábítószereiig. Ha ezek jól vannak meggyártva, bizony még a legelmésebb embert is hatalmukba kerítik. És ha a film egészen áttetszően az emberi álmok irányába tart, a néző az éber álom birodalmába lép: Vágyaink világa leszáll a földszintre. Fontos, hogy még az emberi banalitást is átvilágítsuk filozófiailag, éspedig két okból. Elsősorban: mert boldoggá tehet minket, ha a legjelentéktelenebb adottságokban is az örök méltóság tükröződését fedezzük fel. És azért is, mert egy kijelentés általánosabb érvényűvé lesz, ha a legegyszerűbb hétköznapi adottságokból is kihámozzuk az illető dolgot. Ha ’még’ ezekben a legegyszerűbb összefüggésekben is megtaláljuk az emberi lét jegyeit, akkor biztos, hogy az emberi létben mindenütt megtalálhatjuk.
Valóban elpusztíthatatlan ösztön munkálkodik az emberben és hajtja a ’jó vég’ felé. Nem szorítkozik ez a tömeg hiszékenységére. A ’szebb jövő reménye’ kitéphetetlenül gyökerezik az emberi boldogság-ösztönben. Világosan ez az igazi emberi alkotás motorja.
Minden művészi alkotás ’új teremtés’. A művész felveszi magába a ’világ’ jelenségeit, majd – átalakítva és megváltoztatva – visszavetíti őket a világba. Ezáltal ’új világ’ keletkezik, amely ugyan valamiképpen a régiből születik, megtartja annak elemeit, de nem lehet egyszerűen azonosítani vele. A művészet magyarázólag, értelemadóan avatkozik bele a jelenségek sokértelmű világába. Nem ábrázol vagy tükröz, hanem sokkal inkább átváltoztatja a valóságot és új létállapotot ad neki. A művészileg teremtett ’új világ’-nak megvannak a saját törvényei, a saját élettere, amelyben másként viselkedtünk, mint különben; más viszonyban van az élettel: itt másként szerethetünk, remélhetünk, ismerhetünk meg, vágyakozhatunk és lélegezhetünk, mint a ’régi világban’. A művész valami újat hozott elő a világból, annak legmélyebb rejtekéből.
A festőnek és költőnek közös vonása az álom a szebb jövőről: mindkettő új tökéletességet akar adni világunknak azáltal, hogy a dolgokat teljesebben ábrázolja és szebben mondja ki, mint amilyenek ma még. El szeretnék tüntetni a világ ’sikerületlenségét’ és így elővételezik a belsőleg fényessé vált világ jövendő állapotát. A valóban nagy és alkotó táncosok is az emberiség jövő álmait élik művészetükben. Táncukban olyasmit utánoznak, ami hétköz napunkban még nincs meg. Mintegy kitáncolják szebb mozdulatok és feloldottabb test utáni vágyakozásunkat saját ’táncos valóságukban’. Tökéletes mozgásuk képében a tökéletes élet elevenül meg. Fra Angelico még az ég angyalait és szentjeit is ’táncolva’ festette meg. Őrök mozgás rezeg bennük még akkor is, ha látszólag állnak. Úgy tűnik azonban, hogy az igazi, jövőt ígérő remény kitörését az ember legföljebb a zenében képes hosszabban elviselni. Ki látta meg valaha tökéletesebben az ember feloldottságát, mint Mozart, álmodozó mesezenéjében? Amit saját alkotásmódjáról ír, tisztára olyan, mintha azt írná le mikor az emberiség ’jövőbe álmodja’ magát: „Ez hevíti most a lelkemet, mindig nagyobb lesz benne, mindig széle sebben és világosabban teregetem ki, és a dolog a fejemben már valóban majdnem kész, ha hosszú is, úgyhogy át tudom tekinteni egy pillantással, mint egy szép képet, vagy egy csinos embert, és képzeletben hallom is, nem egymásután, mint ahogy majd következnie kell, hanem mindent egyszerre.”
Még a valóság kemény legyőzői, a technikusok is ’jövőálmodók’-nak mutatkoznak. Minden nagy technikusnak az a vágya, hogy feltárja a világot és teljesen alávesse az emberiségnek, olyan világot teremtsen, amely az embernek szabad kibontakozást enged. Az építészek is mindig tökéletes jövőről álmodnak. Építményeikkel a világmindenséget akarják megszelídíteni, otthont akarnak számunkra teremteni ebben a fenyegető és barátságtalan világban. Ezek az ’előre-megépített otthonok’. Minden nagy építész álma a tökéletesen otthonná vált univerzum, és benne a teljes-magává kivirult humánum. A nagy hódítók és felfedezők is azért keltek útra, hogy az emberiségnek új világot tárjanak fel. Elindultak az ígéretek világába, ahol van még valami új. Az ismeretlen mindig mint valami szebb és hódításraméltó csalogatta az embert. És még ma is csábít bennünket. Az orvosok is mindig a tökéletes testről álmodoztak. Nem csupán a betegséget akarták megszüntetni, hanem fel akarták frissíteni, át akarták formálni és új erőkkel akarták felszerelni egész testi mivoltunkat. A szociális igazságosság gondolkodói, Platontól Marxig, több mint kétezer év óta olyan világ alapjait tervezték meg, ahol soha többé nem zsákmányolja ki ember az embert, hanem olyan állapot uralkodik, mint Brecht írja le a ’Háromgarasos regény’-ben: „Az aljasság elveszítette dicsőségét, a hasznos hírhedt lett, a butaság elvesztette előjogait, a durvasággal nem csináltak többé üzletet ”’ Végül a filozófusok, a föld e legvakmerőbb álmodozói, sohasem érezték magukat egészen jó1 mostani világunkban. Hiszen a filozófia ’bölcsesség-kutatás’, azaz annak a keresése, amivel valójában egyikünk sem rendelkezik. Ezért előzték meg mindig a filozófusok korukat, társadalmukat, szellemi korszakukat. A lét szellemmel átjárt eldorádójába álmodták magukat. A legkülönbözőbb megfogalmazásokban és gondolatrendszerekben fejezték ki a mindnyájunkban élő reményt, annak reményét, hogy végképp megszabadulunk a gonosz hatalmától; a szabadság, a bizakodás, a végleges beteljesedés reményét, azét a világét, amelyben a tökéletesség második természetünkké válik.
A legvégső, amire az emberek a remény mindezen tükröződésében törekszenek: az ’otthon’. Minden ábránd, bűvészkedés, utópia, gondolatrendszer és művészet homályos mélyén ez rejlik. E megcélzott valóságnak szimbóluma a ’beteljesült pillanat’. A nyugtalan skolasztikus Abélard mondta: „Terminus est illa civitas, ubi non praevenit rem desiderium, nec desiderio minus est praemium.” – „A végcél az a város, ahol a vágy nem előzi meg a valóságot és a jutalom sem csekélyebb a vágynál.”
Tehát a bennünk élő világ tele van valamire való adottsággal, valami felé tartó törekvéssel, valaminek lappangásával. Ezért a várakozás, a remény alapvonása az emberi valóságnak. A lényeg nem az, ami ’lény lett’, vagyis tény lett. Ellenkezőleg: lényegünk még a frontvonalba esik. Az ember igazi-maga még ’maga előtt’ terül el, ’feladata’ saját magának. Az ember: remény. Inkább megálmodott jövőjéből, mintsem múltjából kell megérteni. Sajnos azonban mai lélekgyógyászatunk bizonyos irányai alkalomadtán elfelejtik ezt. A lelkibeteg embernek talán inkább új, ígéretekkel teli jövőt kellene feltárni, semmint állandóan visszahúzni akarni saját, gyakran szennyes múltjához. Sőt össze lehet törni a lelket, ha bezárjuk az elmúltba, ha múltjából ítélve fogjuk fel. Az ember lényegesen több, mint múltja és jelene. A természet a benső görcs és ’ellaposodás’ ellen az egyik leghatalmasabb gyógyító eszközt bocsátotta az ember rendelkezésére abban, hogy állandóan álmodhatik a jövőről. Az ember tulajdonképpeni ’genezise’ még mindig folyamatban van. Jövője hívja ki szükségképpen arra, hogy ember legyen. „A reményeknek és követelményeknek nagyobbaknak kell lenniük a lehetőségeknél, ha a valóságot rá akarjuk kényszeríteni, hogy kihasználjuk a benne rejlő összes lehetőséget és felbuzogtassuk minden rejtett forrását.”[67] Napjainkig a kereszténység volt az az irány, amely halálos komolyan vette az ’álmodozó embert’. A végső beteljesedés túlcsorduló ígéretét a legnagyszerűbben a keresztény életfelfogás Szent Pál-fogalmazta alapelvében találjuk: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt” (l Kor 2,9). Az egész kereszténységet – Karl Rahner egyik kijelentésének módosításával ebbe a formulába foglalhatnók össze: A reményben Isten annyira felülmúlja az emberi vágyakozást, hogy az emberiségnek még legvadabb és legmerészebb álmai is kishitűségnek, majdnem állatias tompaságnak tűnnek[68]. Csupán ebből az egy szempontból tekintve is a kereszténység lenne az a vallás, amely az emberlét benső felépítésének a legjobban megfelel. Ezért érzik magukat a keresztények minden reménnyel szolidárisnak. Testvért látnak mindenkiben, aki a remény nyelvén beszél. A keresztény ember halk mosollyal tud bolyongani az emberek között – akik a hétköz napok apró ábrándjaiban, a vásári zsivajban, az álruhában és kolportázsban, az utópiákban és vágyálmokban (művészet és filozófia időtlen idők óta létrehozott alkotásaiban) egyetlen nagy álmukat vetítik ki – és arra gondolhat: ezek az emberek lelkük legmélyén keresztények és sokszor tudtukon kívül feltámadásról és mennybemenetelről, egy teljesen ’ép’ világról, a mennyről álmodoznak. A mennyország gondolata a legradikálisabb és legközpontibb remény hagyatéka. Mindannak, amit az emberiség valaha is remélt, a mennyország a legintenzívebb értelmi központja.
Tehát az ember vágyakozásával és igyekezetével állandóan a ’parttalanba’ tart. Valami nagy, természetévé vált ’szerénytelenség’ hajtja mindenütt. Minél tisztábban remél valaki, annál inkább ember. Mégis figyelembe kell venni Paschasius Radbertus csodálatosan találó mondatát: „A szent félelem őrzi a remény magas ormát”[69]. És az ószövetségben egyszerűen és egyúttal magasztosan ez áll: „Bizakodnak az Úrban, akik félnek tőle” (Zsolt 113,11). Az ember reménye a félelembe torkollik. A félelem, a bizonytalanság emlékezteti arra, hogy az emberi lét ugyan beteljesülésre van alkotva, beteljesülés felé tart – és amiben beteljesedik, az a legelgondolhatóbb, sőt minden gondolkodást felülmúló lét -, de állandóan veszélyezteti a semmi közelsége[70]. A remény mindig ’megfiatalodás’. A ’reménykedő ember’ mindig ’fiatal’. „Fiatalnak lenni, ez a remény oka. Mert a fiatalságnak sok a jövője és kevés a múltja” mondja Aquinói Tamás[71]. Egyedül a remény képes közölni az emberrel azt a feszültséget, amely egyszerre oldott és feszes, azt a könnyedséget és erősszívű frissességet, azt a rugalmas örvendezést és higgadt bátorságot, amelynek egyszerű neve: ’ifjúság’. Azonban éppen ’fiatalságunk’ van állandóan veszélynek kitéve. Még nem ’vagyunk’ fiatalok; folyvást fiatalabbak leszünk, ha remélünk. A remény és az álom lényege rokon: beleálmodjuk magunkat fiatalságunkba. De az álmok mindig ’valótlanok’ – vagy legalábbis annak látszanak. Ezért a fiatalság örökké feladat. Az embernek folytonosan le kell küzdenie ’felnőttségét’, amennyiben az eltompulást, megkeményedést, elfásultságot, önfejűséget és ’belenyugvást’ jelent. Fiatallá lenni: ez a ’megújulás’ belső folyamata. Az embernek személyi valósága komolyságával, szíve egyszerűségével kell elengednie és bevetnie magát. A gyermekek játszanak néha így, ha nem figyeli őket senki. De minket mindig ’figyelnek’ és állandóan veszélyeztet a hétköznapiság. Álmaink bizonytalanok. Képtelenek vagyunk messzire kitekinteni, megérezni az igazit, és hagyni, hadd ivódjék belénk. ’Vándorok’ vagyunk. Saját létünk még nem talált magára. Csak a reményben közeledünk feléje, és el is veszíthetjük. Aki nem fél a lét elveszítésétől, annak nincs reménye; akinek pedig nincs reménye, abban az emberlét ’reménytelenné’, azaz kicsinnyé és kétségbeesetté lett.
Ezzel elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol emberi valóságunkat összehasonlíthatjuk a názáreti Jézussal. Jézus igazi, izzó emberséget valósított meg a sötétben és bizonytalanban előretapogatózó remény nélkül. Ő tehát ízig-vérig emberi is volt, emberlétét azonban az emberileg adott dimenziókon kívül valósította meg. Egész lényével egy mondatot mondott ki, – ezt ugyan az Újszövetségben sehol sem találjuk meg kifejezetten, de lényének valódi magvára vonatkozik: „Alapjában véve mindnyájan rólam álmodtatok” Egy embernek sem lehet és szabad ilyet kijelentenie, ha csak ember.
Egy fiatal názáreti kézműves állt a zsidók előtt, akiről a falubeliek azt mondhatták: „Nem az ács fia ez? Anyja nem Mária? Testvérei nem Jakab, József, Simon és Júdás? És nővérei, ugye azok is itt élnek köztünk?” (Mt 13,55-56). ő pedig így szólt: „ ’Tudom, hogy Ábrahám fiai vagytok, mégis életemre törtök, mert beszédem nem fog rajtatok. Én azt mondom, amit Atyámnál láttam, ti pedig tegyétek, amit a ti atyátoktól hallottatok.’ Azok azt felelték: ’A mi atyánk Ábrahám’… Jézus így válaszolt: ’Bizony, bizony mondom nektek: Aki tanításomat megtartja, halált nem lát sohasem.’ A zsidók erre azt mondták: ’Most látjuk, hogy ördögöd van. Ábrahám meghalt, a próféták is, és te azt mondod: Aki tanításomat megtartja, halált nem ízlel sohasem. Nagyobb vagy talán Ábrahám atyánknál, aki meghalt? A próféták is meghaltak. Minek képzeled magadat?’ Jézus így válaszolt:…,Ábrahám, a ti atyátok ujjongott, hogy láthatja napomat. Látta és örvendezett.’ A zsidók erre így szóltak hozzá: ’Még ötven esztendős sem vagy, és láttad Ábrahámot?’ Jézus így válaszolt: ’Bizony, bizony mondom nektek: mielőtt Ábrahám lett volna, ’én vagyok’ Ekkor köveket ragadtak, hogy megkövezzék” (Jn 8,37-59).
Tökéletesen érthető ezeknek az embereknek a felindulása. A zsidó nép megélte történelme során az ember lényegi kivonulását’ saját magából. A ’kivonulás’ (Exodus) történelmi létének alapalakzata volt. A zsidó nép mint nép az emberiség nagy reménykedő magatartását a legtisztább formában élte át. E magatartás ősképe Ábrahám volt. „Hittel engedelmeskedett Ábrahám a hívásnak, hogy kiköltözzék arra a vidékre, amelyet örökségül kellett kapnia. Kivándorolt, anélkül hogy tudta volna, hová megy” (Zsid 11,8). Ábrahámnak és törzsének kivonulása a kaldeai Urból valószínűleg nem sokban különbözött akkoriban a többi nomád törzs kivándorlásától erről a szűkösen termő vidékről. Ábrahámban azonban a kivándorlás nomád tette a vallásos egzisztencia ősképévé szellemült át. Benne egyetemes kaland kezdődött: az ember újrafelemelkedése Istenhez. Ezért hívják Ábrahámot ’minden hivők atyjának’, vagyis azon emberek atyjának, akik egzisztenciájukat ’kiteszik’ valami nagyobbnak. Ábrahám elindult, „anélkül, hogy tudta volna, hova megy”. Valami közeledett hozzá, nagyobb mindennél, amit eddig megélt. szó1t hozzá és hatalmába kerítette. Egyáltalán nem volt akadály, hogy ez az ember primitív, nyers és tompa észjárású volt és etikai magatartása igen sok hiányosságot mutatott. Felismerte, hogy ’ki kell lépnie magából’. Ez az az egzisztencia, amelyet a remény határoz meg. Létének ezt az alapstruktúráját a lyoni Irenaeus így fogalmazta meg: „Ábrahámban az ember megtanulta követni Isten szavát”. Ábrahám kitartott a sötétségben. Minden ’előtte’ volt még. A zsidókhoz írt levél azt mondja róla, hogy „mint idegen sátorban lakott” és „várva várta az ígéretet, azt a szilárd alapokra épülő várost, melynek építőmestere és megalapozója Isten” (Zsid 11,9-10). Ez az ember a reményre építette fel egész egzisztenciáját. ő volt a nagy ’megnyitott’ az ’eljövendő’ felé, ami azonban neki éppenséggel ’még eljövendő’ volt. Léte ’tisztára vázlatos egzisztencia’, ’magába az ígéretbe’ való bevonulás volt. Izrael története nem volt más, mint Ábrahám egzisztenciális magatartásának végrehajtása„várakozás valami nagyobbra’. Ebből világossá válik, hogy Jézusnak ez a kijelentése: Ábrahám ’örült neki’, egy zsidó számára nem jelenthetett mást, mint: „Velem véget ér minden keresés; én vagyok a beteljesülés”.
Jézus valóban beteljesülésként állította oda magát kortársainak. Fülöp ilyen tudósítást ad róla: „Megtaláltuk azt, akiről Mózes törvényében és a prófétáknál szó van: a názáreti Jézust, József fiát” (Jn 1,45). Tanítványai Jézus halála után fogták fel, hogy benne a végleges beteljesedés tört be: „Tanítványai eleinte nem értették, mi történt, de mikor Jézus megdicsőült, eszükbe jutott, hogy meg volt róla írva, úgy amint végbement” (Jn 12,16). Maga Jézus ’beteljesedésnek’ tekintette saját magát és egészen tudatosan akarta megvalósítani mindazt, ami Izrael írásaiban a ’beteljesítőről’ állt: „Jézus tudta, hogy minden beteljesedett már. Ezért, hogy az írás a végsőkig valóra váljék, így szólt: ’Szomjazom!’ ” (Jn 19, 28). Lukács az emmauszi tanítványokról szóló elbeszélésében leírja, hogyan hozta meg Jézus életükbe a végső beteljesedést: Miközben így beszélgettek és tanakodtak, Jézus közeledett és csatlakozott hozzájuk. De szemük el volt takarva, úgyhogy nem ismerték föl… Azt mondták neki: ’Ami a názáreti Jézust illeti, az szóban és tettben nagyhatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink halálra ítélték és keresztre feszítették. Mi azt reméltük, hogy ő fogja megváltani Izraelt. De ma már harmadnapja annak, hogy ez történt’… Erre ő így szólt: ’Ti oktalanok, milyen nehezen hiszitek mindazt, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen a dicsőségbe?’ Aztán Mózesen kezdve valamennyi prófétánál megmagyarázta, ami az írásokban róla szól„ (Lk 24,15-27). Az őskeresztény hithirdetésnek is ez volt az alapszerkezete: Krisztus mindannak a beteljesülése, ami után az emberiség mindig vágyakozott. ”Akkor egy etióp udvari ember haladt el az úton, az etiópok királynőjének magasrangú tisztje, főkincstárosa. – Jeruzsálemben volt imádkozni. Visszatértében kocsiján ülve Izaiás prófétát olvasgatta… Amikor Fülöp közelébe ért, meghallotta, hogy a prófétát olvassa. Megkérdezte tőle: ’Ugyan bizony megérted-e, amit olvasol?’ ’Hogyan is érthetném, viszonozta az, hacsak valaki meg nem magyarázza?’ Meg is kérte Fülöpöt, hogy szálljon föl és üljön melléje… Erre Fülöp beszélni kezdett és Izaiásnak ebből a szakaszából kiindulva Jézust hirdette neki. Amint így tovább haladtak az úton, egy tóhoz jutottak. Az udvarnok fölkiáltoőt: ’Nézd csak, itt víz van: mi gátol meg abban, hogy megkeresztelkedjem?’ S ezzel meg állította a kocsit. Fülöp és az udvarnok együtt bement a vízbe, s Fülöp megkeresztelte őt„ (Csel 8,27-38). Jézus lényünk beteljesülése: ez volt az apostoli igehirdetés alapvető állítása. Vagy amint Pál egy pregnáns mondatban összefoglalja: ”… az Igen valósult meg benne. Minden ígéret megtalálta benne igen-jét, s ezért az Ámen van itt általa„ (2 Kor 1,19-20). Jézus lényünk Ámenje volt. Ebben a vonatkozásban tanulságos, hogy tudatosan vezette be számos kijelentését Ámennel, Igennel (magyarban ’bizony’-nyal ): ”Bizony mondom nektek…„: ezt a szólásmódot mind a négy evangéliumon keresztül hallhatjuk (Mt 5,18, 18,3… ). Jánosnál, aki Jézus ’beteljesítő szerepét’ száműzetése alatt, magányos meditációiban még jobban felfogta, még nyomatékosabban beszél Jézus, kétszeres ’bizony’-nyal: ”Bizony, bizony mondom nektek….” (Jn 1, 51, 5,19…).
Az apostolok Jézusban olyasvalamit tapasztaltak meg, amit ember sohasem tud megvalósítani: a ’teljességet’, a ’beteljesülést’. Pál azt mondja róla: „Úgy tetszett Istennek, hogy benne lakjék az egész teljesség” (Kol 1,19). Benne érte el tökéletességét a szellemiség, az emberi valódiság: „Benne rejlik a tudomány és a bölcsesség minden kincse”’ (Kol 2, 3). Lénye minden létező fölött áll: „Ezért Isten fölmagasztalta és minden mást fölülmúló nevet adott neki: Jézus nevére hajoljon meg minden térd” (Fil 2,9-10). Érte érdemes mindent elfelejteni. ő a teljesség, az ígéret, az álmok álma, a vágyak vágya: „Felejtem ami mögöttem van, s az előttem lévő után rugaszkodom. Futok a kitűzött cél felé, annak az égi hivatásnak jutalmáért, amelyre Isten hívott meg Krisztus Jézus által” (Fil 2,13-14). Pál minden írásában kifejezésre jut Jézusnak ez a ’túláradása’. Legfőképpen a rómaiakhoz és filippiekhez írt leveleinek lírai részeiben: „… Ujjongva örvendünk az Istenben Urunk Jézus Krisztus által, aki megszerezte nekünk a kiengesztelődést” (Róm 5,11). „Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség, üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy hóhérkard?” (Róm 8,35). „Mekkora a mélysége Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának!” (Róm 11,33). „Minden nyelv hirdesse: Jézus Krisztus az Úr!” (F’il 2,11). A beteljesülés ajándéka, ez a minden ajándékot felülmúló végső ajándék a „kegyelem”, azaz ’kharisz’, lényünk szeretetteljes megáldása. „A kegyelem Jézus Krisztussal jött a világra” (Jn 1,17). Jézus a véglegességet nyilatkoztatta ki nekünk: „Istent senki sem látta. Az Egyedüli, az isteni Fiú, aki az Atya szívén nyugszik, ő hozott róla hírt” (Jn 1,18). Jézusban ismertük fel hogy Isten – haragján, veszélyességén, emésztő lényén túl – Szeretet: „Isten szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk. A szeretet ebben mutatkozik meg: Nem mi szerettük Istent, hanem ő szeretett minket, és elküldte Fiát” (1 Jn 4,9-10). Jézusban „megjelent Istennek minden emberre üdvöt árasztó kegyelme” (Tit 2,11), „… megjelent üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete” (Tit 3,4).
Jézus saját konkrét létét úgy állította be, mint minden emberi sors végleges, soha többé túl nem szárnyalható ’végpontját.’ „Én az Alfa és Omega vagyok, az első és az utolsó, a kezdet és a vég” – mondja az Úr a Titkos Jelenésekben (Jel 22,13). Ez a kijelentés nem valami későbbi teológiai átértelmezése Jézus emberi valósának. Inkább mélységesen meg van alapozva abban, amit a tanítványok magában Jézusban észleltek. Jézus személyi lénye számukra minden emberinek megítélése: „Isten a világba küldte Fiát… Aki nem hisz benne, azt már elítélte… Az ítélet ez: A világosság a világba jött” (Jn 3,17-19). Jézusban az ’ország’ (az a valóság, amely egy nép, és abban az egész emberiség álmainak és vágyainak értelmi központja volt, és amelyben mintegy csomóba futott össze a jövő minden reménye) már kezdetét vette: „De ha én Isten lelkével űzök ördögöt, akkor elérkezett hozzátok Isten országa. Hogyan is törhet be valaki az erős ember házába, s rabolhatja el a holmiját, ha előbb meg nem kötözi?” (Mt 12,2&29). Az ország és Jézus személye az apostoli igehirdetésben egy egészet alkotott: „… Fülöp az Isten országának örömhírét és Jézus Krisztus nevét hirdette nekik” – áll az Apostolok Cselekedeteiben (8,12). A keletieknek a név nem az ember konvencionális, külsőséges megjelölése volt. A világmindenségben elfoglalt helyzetét jelölte meg, legbensőbb valóságát fejezte ki. Ez viszont azt jelenti, hogy a tanítványok Jézus személyi valóságában az Isten országát látták. Ezért tökéletesen érthető, hogy „az ország hirdetése” lassan átadta helyét ’Jézus neve’ hirdetésének, felváltotta azt. „Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni” (Lk 24,47). Péternek Kornéliuszhoz intézett szavai ebben az összefüggésben különösen sokatmondók: „Péter így szólt: Ti tudjátok, hogy mi történt Galileától kezdve egész Judeában a János által hirdetett keresztség után. A názáreti Jézusra gondolok… ő ahol csak megfordult, jót tett… Halottaiból való föltámadása után vele együtt ettünk-ittunk. ő megparancsolta nekünk: hirdessük a népnek és bizonyítsuk, hogy ő az, akit Isten elevenek és holtak bírájává rendelt. Valamennyi próféta tanúságot tesz róla, hogy mindaz, aki hisz benne, általa elnyeri bűnei bocsánatát”’ (Csel 10,34-43).
Jézus a ’beteljesedés’, ’minden teljesíthetőnek teljesülése’; valahogy így lehetne visszaadni a tanítványok tapasztalatát. ó az, aki ’nem múlik el’, hanem ’megmarad„: ”Íme én veletek vagyok mindennap, a világ végéig„ (Mt 28,20). Benne valósult meg minden ígéret maradéktalan beteljesedése: ”Én pedig elküldöm rátok Atyám megígért ajándékát„ (Lk 24,49). övé ”minden hatalom mennyben és földön„ (Mt 28,18). Mindaz, ami ”ellene van„, ”zsámolyul kerül lába alá„’ (Zsid 10,13). Minden vágy benne sűrűsödik össze, a kitart várakozás minden türelmetlensége hozzá száll föl és kifejezésre talál ebben a fohászban: ”Jöjj el!„ (Jel 22,17). A keresztény ne akarjon ”másról tudni csak Jézus Krisztusról’„ (1 Kor 2,2). Általa vannak ”e világ fejedelmei pusztulásra ítélve„ (1 Kor 2,6). ő ”megfosztotta hatalmától a halált… s így szabadította meg azokat, akik különben a halál félelméből egész életükön át rabszolgasorban sínylődtek volna„ (Zsid 2,14-15). ”Hiszen tudjuk, hogy a halottaiból föltámadt Krisztus többé nem hal meg, a halál többé nem uralkodik rajta… Ezért így tekintsétek ti is magatokat„ (Róm 6,9-11). Jézusban ’minden számvetés maradék nélkül megvan’, ő lényünk ’nincs tovább’-ja: ő az ember. ”Ítél a szív gondolatairól és érzületéről. Előtte teremtmény láthatatlan nem marad, szemében minden födetlen és nyílt. Neki tartozunk számadással„ (Zsid 4,12- 13). Jézus helye minden hely ’fölött’ van. Minden idő ’nyílt’ előtte: ”Lépjünk tehát bizalommal a kegyelem trónja elé, hogy irgalmat nyerjünk és kegyelmet találjunk a kellő időben’” (Zsid 4,16).
Minél tovább gondolkodnak az apostolok a názáreti Jézusról, annál inkább megnövekszik alakja, egészen addig, míg mindenen túl kimagaslik, a tér, az idő, a történelem és a világ fölé. Különösen János ’Titkos Jelenéseiben’ nő roppant nagyra Jézus alakja. Itt már lehull minden földi korlát. Jézus istenien szabad, úr és uralkodó. A ’názáreti Jézus’-ból ’Úr Krisztus’ lett, aki örökké él, akiben már semmi sem véletlen vagy elmúló. Ugyanez játszódik le Pál leveleiben, különösen a kolosszeiekhez és az efezusiakhoz írottakban, amelyek az úgynevezett ’börtönlevelek’ csoportjához tartoznak. Pál abban az időben vizsgálati fogságban volt, minden valószínűség szerint Rómában. A kényszerű nyugalom a többéves fogság alatt, és lényének az érett évekből származó letisztulása tekintetét, jobban mint azelőtt, a titok mélysége felé irányította. Cellájának elzártságában, minden oldalról való korlátozottságában és megfélemlítettségében született meg szellemében a világmindenségnek Krisztus felőli értelmezése. Lelke a mindenség méreteibe tágult, amelynek végső titka a názáreti Jézus. Az átszellemült, feltámadt Úr betölti az egész világot, mindenütt jelen van, a lét minden vonatkozásában. A keresztények közössége, az ’ekklesia’ az ő teste. A pneumatikus Úr testszerűen magában hordja az összes keresztényt, egyetlenegy létben egyesíti őket. Azáltal, hogy fölülemelkedett a földi ’helyhez és időhöz- kötöttségen’, el tudja érni minden kor és minden égöv embereit, feltámadt testének testi tagjaivá teheti őket, felveheti magába, közölheti magát velük, áthathatja és átformálhatja őket. Magában hordja az egész Istenbe kapcsolódó emberiséget. Ezenfelül lénye átfogja az egész világot. A világmindenség a megdicsőült Úr formáló és uralkodó hatalma alá került.
Az efezusiakhoz írt levél kijelentése szerint Krisztusban van összefoglalva a mindenség: „Isten tudtunkra adta ugyanis jóságos tetszése szerint akaratának titkát amellyel elhatározta, hogy az idők teljességével Krisztusban mint főben foglaljon össze mindent, ami mennyben és földön van” (Ef 1,9-10). Az egész világmindenség – így olvassuk a kolosszeiekhez szóló levél kezdetén – a feltámadt Úrban áll fenn: „Benne van megváltásunk, bűneink bocsánata. ő a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülöttje. Benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat, trónusokat uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtett. ő előbb van mindennél, s minden benne áll fönn” (Kol 1,14-17). Jézus a világmindenséget színültig ’betöltötte’ (Ef 4,10). A mindenségnek végső konvergenciapontja a feltámadott Úr. Ezért nevezte később az egyház – a Vulgata-fordításnak egy ószövetségi szavára támaszkodva – az ’örök halmok kívánságának’, ami annyit jelent, mint ’a teremtés vágya’. És ’minden szív’ – vagyis az emberiség minden álma és vágya – ’középpontjának’. Mindez nem ’teológiai költemény’, hanem annak kibontása és fogalmi tagolása, amit a názáreti Jézus életében kijelentett magáról és amit embertársai számára élményszerűen képviselt. Mindez már benne van abban a kis mondatban, amit Jézus keresztelő Jánosnak mondott: „…teljesítsük mindazt, ami igazságos”’ (Mt 3,14), és abban a titokzatos cselekedetben, amelyről János értesít: „Jézus így szólt: ’Beteljesedett’. Aztán lehajtotta fejét” (Jn 19, 30).
összefoglalásként ezt lehet és kell mondani: Az ember sajátos lényét önmagából való kilépéssel, lényének kereső és épp ezért félelemmel telt ’felvázolásával’ teljesíti be a jövőbe tartva. Nem lehet önmagának vége és beteljesedése, különben lénye gyengül és a lét maga ’megromlik’ benne. A názáreti Jézusban mégis olyan emberrel találkozunk, aki fénylő emberségben áll előttünk és egyúttal minden emberi, sőt minden létező dolog beteljesedéseként és végeként állítja oda magát, sőt mások is így élik át őt. Ezáltal szétrobbantja az emberileg elgondolhatónak fogalmi kereteit. ß valami alapvetően más volt, mint ’csak-ember’.
65. „Respondeo dicendum quod magnanimitas ex suo nomine importat quamdam extensionem aninú ad magna” (AQUINÓI TAMÁS, Summa theologiea, IIa, IIae, 129, 1).
66. E. BLOCH, Das Prinzip Hoffnung (Suhrkamp-Verlag, Frankfurt a. M., 1959 2k.); Tübinger Einleitung in die Philosophie I (Editioń Suhrkamp 11, Frankfurt a. M., 1963). – Lásd még cikkünket: Begriffene Hoffnung (Orientierung, 25, 1961, 40-44).
67. LESZEK KOLAKOWSKI Der Mensch ohne Alternative. Von der Möglichkeit und Unmöglichkeit, Marxist zu sein (Piper, München, 1960, 134).
68. K RAHNER, Kleines Kirchenjahr (Verlag Ars Sacra, München, 1963, 97).
69. PASCHASIUS RADBERTUS, De fide, spe et caritate 2, 7.
70. Vö. még ehhez J. PIEPER Über die Hoffnung (Hegner-Bücherei, Summa- Verlag, Olten, 19484).
71. AquinóI TAMÁS, Summa theologica Ia, IIae, 40, 6.
