A következő három fejezetben az emberi valóságot időbeli ’kiterjedése’ szempontjából vizsgáljuk és feltesszük a kérdést: hogyan élt a názáreti Jézus az időbeliségben. Az ember nincs reménytelenül kiszolgáltatva az idő sodró áramának. Tud a múltról, jelenről és jövőről. Képes a szellemi ’megállj’-ra, arra, hogy állva maradjon és múltja vagy jövője felé forduljon. Léte nem merül ki abban, hogy sodorják, hajtják. Ami megtörtént, szellemileg átformálódik benne; az ember beleviszi saját múltját a jövőbe. De a múltnak ez a ’hordozása’ nem automatikus folyamat. Az embernek el kell döntenie, mit hordoz magában tovább. Ez a saját múltjára vonatkozó döntés sokszor negatív lesz. Újból és újból nemet kell mondania kialakult létére. És nagysága nagyrészt abban áll, hogy erre képes. A jelen fejezetben a múltnak ezzel a megtagadásával foglalkozunk.
Az emberiség nagy vallásos alakjainak életük folyamán múltjukat keservesen felül kellett vizsgálniuk. Megbánás és megtérés utáni kiáltás hangzik az egész ószövetségben. Az újszövetség is a mássálevésre, az egész személy átformálására való felszólítással kezdődik. Mindebben az emberi nagyság egyik lényeges jegye mutatkozik meg: Igazi emberi lét mindig a ’megbánásban’ valósul meg, vagyis azáltal, hogy elszakítjuk magunkat saját bűnös múltunktól, és saját létünkön belül szétválasztjuk a jót és a rosszat. A názáreti Jézusnál azonban nem találunk megbánást. Sohasem vitte véghez életében lényének kínzó megfordítását, nem tért meg. És mégis ’nagy ember’ volt. Mindez felfoghatatlanná teszi számunkra. Ezt az egyszerű gondolatot szeretnénk a jelen fejezetben kibontani.
Az első részben azt akarjuk megmutatni, hogy az emberi személy csak a bánatban lesz tökéletessé. A ’személyi múlt’ fölötti úrrálevés három lépcsőjét kell itt megvizsgálnunk. Talán ezekkel a szokásos fogalmakkal jelölhetnénk őket: ’sajnálat’, ’megszégyenülés’ és ’megbánás’[52].
Először: a ’sajnálat’. Az ember saját cselekedeteiből teremti önmagát. Minden jó vagy gonosz ’mű’ után mássá lett. Múltja tovább él benne és vagy támaszt ad életének, vagy megmérgezi jelenét. Ugyanakkor azonban figyelembe kell vennünk, hogy az ember ’többrétűen’ áll a létben, s így az időbeliségben. Mindegyik rétege más intenzitással ’időbeli’.
A biológiai lét körében az ember időbelisége nem szabad. Az emberi egyedet lényének e legalsó síkján a benne összesűrűsödő biológiai szféra összessége (a bioszféra) formálja. Az ember tehát olyan múltat hordoz magában, amely évmilliárdok sötétségébe nyúlik vissza. Mélyen bele van ágyazva az ’emberelőtti’ élet történetébe. Lelki életének körében (amely a maga részéről szintén sokrétűen épül fel) a múlt már nem hat olyan masszívan, hanem finomabb, bonyolultabb törvényszerűségek szerint. Az egyszer megélt dolog átváltozik benne. Kedvezőtlen élmények például a lelkiélet beteges zavaraként, félelemként, gátlásként vagy neurózisként jelentkeznek. De a pszichikumnak ebben a középrétegében nemcsak személyes tapasztalatok élnek tovább, hanem az emberiség ősélményei, sőt valószínűleg még azoké a magasan fejlett élőlényeké is, amelyekkel pszichikai életünk származástörténeti kapcsolatban van (pszichoszféra). Végül az újkori filozófia feltárt még egy harmadik szférát is az emberi individuumban, az ún. ’objektív szellem’ körét. Az ’objektív szellem’ a szellemi életnek szubjektumtól független alapja. Az egyes ember már eleve bele van helyezve a gondolkozás, értékelés, választás közösségébe, aszerint a történelmileg kialakult kultúrközösség szerint, amelyben él. Ez a közösség pedig a maga részéről bele van ágyazva az egész emberiség közös tudatába (nooszféra). Így az egyedi ember ma még nem egészen megállapítható módon belegyökerezik az élet, az állatvilág és az egész emberiség múltjába. Ezt az egész ’múltat’ magában hordozza. Ebbe az alapba gyökerezve egzisztál. Mindezeken a síkokon ’megkötött’ és soha nem tud teljesen megszabadulni a múlt befolyásaitól. De annál szabadabb lesz, minél jobban a személyesbe emelkedik benne az élet.
Az egyedi ember legsajátosabb része személyi lénye. Itt az ember teljesen önmagának végső, legrejtettebb rétegére van utalva. Ha csak valami biológiai, pszichikai és kulturális szülemény lenne, nem lenne számára menekvés a múlt kényszere elől. Sohasem tudná kivonni önmagát annak hatása alól, hogy ’lett’. Nem lenne menekülés a múlt elől. De lényének személyi valóságával az ember múltja fölött áll. Képes ítélkezni maga fölött, eltávolodni önmagától, saját maga ellen fordulni. Lényének ebben a legigazibb szférájában tehát az ember meg tudja magát szabadon ’teremteni’ saját múltjából. Meg is tagadhatja ’lett-létét’ és sajnálhatja múltját. Mit jelent azonban valamit ’sajnálni’? Az első pillanatban egyszerű ’megállapításnak’ tűnik: Szabadon választott múltam más is lehetett volna, s jobb lenne, ha másmilyen lett volna. Nem haszontalan az ilyen ’megállapítás’? Hisz az ember úgysem tudja meg-nem-történtté tenni múltját. Ami megtörtént, eltörölhetetlen. És mégis nagyon hasznos belső megmozdulás a sajnálat. Annak jele, hogy az ember el tud magától távolodni, hogy elégedetlen tud lenni saját magával, hogy ’több’ létrejött valójánál. A sajnálat ezt fejezi ki: „Tudok a saját nyomoromról; magamban hordozom a jobb utáni vágyat; fáj nekem, hogy nem lettem másmilyen.” A sajnálattal kezd az ember valóban ember lenni, visszatérni ahhoz a bensőségességhez, ahol ’saját maga’, és azért mintegy ítélkezni tud saját maga fölött.
Másodszor: a ’megszégyenülés’. Ha az ember egyedül, elkülönülve, embertársai nélkül élne a világban, akkor a sajnálat lenne az elrontott múlt egyetlen lehetséges és jogos ’feloldása’. A szégyen azonban tudtunkra adja, hogy létünk lényegileg együtt-lét. Bár szégyellheti magát valaki ’saját maga előtt’ is, a szégyenérzés mégis csak azokkal kapcsolatban értelmes igazán, akikkel szeretetben összetartozunk. A szégyenkezésben a következőket fejezzük ki: „Így, amilyenné lettem, nem ajándékozhatom magam azoknak, akiket szeretek; ’többnek’ és ’másnak’ kellene lennem ahhoz, hogy ’kendőzetlenül’ mutathassam magam; rendeltetésemnél fogva fénynek kellene lennem mások számára, de nem vagyok az, mert elrontottam lényem fényszerűségét, mert a magam hibájából sötétséget hordozok magamban.” Igaz, az emberi szeretet annyira hatalmas, hogy a szerető ember nincs tehetetlenül kiszolgáltatva megszégyenülésének. A szeretetben ’adhatja’ magát úgy, amilyen, amilyenné lett. önátadása azonban mindig önlegyőzéssel történik és ezért ’szégyenlős’ tartózkodás kíséri: „Úgy ajándékozom magam neked, ahogy vagyok, de közben szégyent érzek és remélem, hogy az a kis fény, amelyet még talán magamban hordozok, megvilágít téged egy kicsit, és hogy lényemmel nem homályosítalak el téged” A ’megszégyenült önátadásnak’ ez a magatartása nagy szeretetet fejez ki a másik személy javára. Az alázatos önzetlenség magatartása ez.
Péter és Júdás árulása itt paradigmatikus jelentésű. Ezek az emberek megpróbáltak úrrá lenni megszégyenítő múltjukon. Júdás „aztán elment és fölakasztotta magát” (Mt 27,5). Ezzel bűnös múltjának a végleges bűnösség jelentését adta. Azáltal, hogy véget vetett életének, meggátolta, hogy Jézus ellen elkövetett árulása más értelmet kapjon. Árulása soha többé nem lehetett más, mint árulás. Ez természetesen nem ítélet örök sorsa fölött, hanem csak számunkra hozzáférhető földi egzisztenciájának értelmezése. Egész másképp volt Péterrel, aki „kiment és keserves sírásra fakadt” (Mt 26,75). Számára árulása – ez a kétségkívül elvetendő és gonosz cselekmény – állomássá lett élete keresztútján, amely végül mégis végleges boldogsághoz és a szentségben való beteljesedéshez vezette. Nincs még egy példa, amely egyértelműbben mutathatná meg, hogy a múlt ’plasztikus’ anyag, és egészen más értékelést kaphat, föltéve, hogy az ember mindennek ellenére ismét kezd feltárulni a szeretetben, azaz kimondja: „Te tudod, hogy szeretlek” (Jn 21,15.16.17). A bűnös cselekményt és a bennelakozó jelentést szét lehet választani. Az ember képes múltjának egészen új jelentést adni, és így teljesen átváltoztatni ezt a múltat.
A múltnak tulajdonképpeni átváltozása azonban nem képes a megszégyenülésben megtörténni. A megszégyenülést bele kell vonni a szeretetbe, amely saját megtört létünket új odaadássá változtatja. Ha azonban az ember elássa magát szégyenkezésébe, egész léte megfúlhat. A puszta szégyen képes az embert ’hideg közömbösségbe’ kergetni: „Most végképp el vagyok veszve; mélyebbre már nem eshetem; számomra nincs többé kiút; ezentúl akadálytalanul tehetek rosszat.” Az ilyen szégyenkezés, „mely mosolygó arc mögött is megbújhat, elpusztítja a tudattalant, lehetetlenné teszi az egzisztencia egységét és megakadályozza a személyiség mélyének felszínre törését… Ritka eset, hogy ne törnék szét az ilyen legbensejében meghasadt lélek”[53].
Máskor a napról-napra élésbe és a szétszórtságba menekül az ember az elviselhetetlen benső szégyen elől. Akkor aztán már nem tud világosságot teremteni önmagában. Bensejének igazsága felbomlik. Vad értelmetlenség markolja meg a lelket. Az egzisztencia a kapcsolat- nélküliség pusztaságává válik. Elhatalmasodik a bizonytalanság és a zavar. Az ember nem lát többé irányító fényeket, sőt különös módon nem is akarja már látni őket. A világ biztos vonatkozásai fellazulnak. Mindenütt homály uralkodik. Kérdések merülnek fel, amelyekre nem is akar megoldást, félelmek, amelyek mintegy hipnotizálják az egész létet. Az egész világ félhomályba borul, ami meghamisít mindent és rosszabb, mint a sötétség. Ez az állapot a nemakarás és a nemtudás különös szövevénye. Akármit tesz is az ember, minden egyformán rossznak tűnik. Nem tudja többé, hová forduljon. Csak nagyon nagy és szelíd szeretet képes az ilyen embert megszabadítani szégyenkezésétől és lelkiismereti kínjaitól. Nagyon sokszor csak úgy lehet segítem, hogy mellé állunk ennek az embernek, – csöndben, megértően, hosszan, – míg észre nem veszi, hogy nincs magányosan kiszolgáltatva szégyenkezésének, hanem a szeretet által átváltoztathatja megváltó bánattá.
Harmadszor: a ’megbánás’. A bűnös múlttól való igazi és végleges megszabadulás csak a szeretetben történhetik meg. Az embernek hallania kell a megváltó szót: „Szeretlek, mindennek ellenére” Erre a szeretetre feleletül tudja kimondani: „Nem vagyok méltó szeretetedre.” Így megy végbe a megváltás. Mert itt ébred tudatára az ember annak, hogy létének valami végső és legmélyebb rétege el tudta vonni magát a gonosz hatalmából, az a legbenső réteg, amely most kimondja: „Nem vagyok méltó.” Ennek a belátásnak fényénél tehát felismerhető, mi volt tulajdonképpen múltjában rossz. Megkezdheti magában a nagy szétválasztást jó és rossz között. De ez a szétválasztás mindig mély fájdalmat jelent. Saját létrejött énje széthasad. Ami rossz, azt kiveti magából. összedől egy világ. De a régi énnek romjain új, fénylő világ keletkezik. Új jövő válik lehetővé, kiutak bontakoznak ki. Természetesen a múlt, amennyiben rossz volt, nem szűnik meg továbbműködni az emberi lét alsó, elsősorban pszichikai rétegeiben. De a személyes lét körében, ahol az ember valóban,saját maga’, minden megváltozik. És még annak értelme és jelentése is más lesz, ami a gonosz múltból szinte kitörölhetetlenül belevésődött lelkivilágunkba. Az ember képes arra, hogy ’lett-létét’ más ígéretek tudatában élje. Így a megbánásban egzisztenciális jófelé-fordulás megy végbe.
Ebből érthető, hogy a megbánás miért az egyik legnagyobb történelemformáló hatalom. „Sem a jó, sem a rossz nem marad az emberbe zárva. Továbbhat más emberekre, jobbá vagy rosszabbá teszi őket, és azoknak ismét befolyásuk van másokra. Az ilyen hatás határai végeláthatatlanok, tehát felelősségünk határai is azok. A történelem azonban ebből a jóban és rosszban való emberi összefonódásból származik… A bánat és a vezeklés folyvást megszabadítja a szívet és az ember beállítottságát a gonosztól, és így megakadályozza, hogy az a történelem folyamán összegyűljön, megszaporodjék és mindent elpusztító hatalommá váljék. A bánat így történelmi hatalom, amely a történést folyvást visszakormányozza a jóhoz. Mindenesetre nem szembetűnő hatalom. Nem közvetlenül látható módon hat; nem kiabál hangosan a világtörténelem piacán. Nem külső berendezéseket és politikai alkotmányokat javít meg. De azon a ponton érvényesül, ahonnét minden külső dolog származik… Aki bánat és vezeklés által létét folyvást a jó felé tereli vissza, aki kiirtja magából és hatástalanná teszi a gonoszat… az a megőrzendőt elválasztja a pusztító és mérgező hatásoktól.”[54] Már Max Scheler utalt a bánat világtörténelmi erejére. Megakasztja a gonosz okszerűségét. Széttépi a szerencsétlen összefüggéseket és új kezdetet indít. A bánatban az ember megújítja legmélyebb létalapját, kimossa belőle a mérget, és így más emberként fordul új jövő felé[55].
Természetesen a bűnös múlt hatásai továbbra is érzékelhetők maradnak az emberi egzisztencia nem-szabad részeiben. Bensejében azonban már mássá lett a bűnbánó ember. Létének ebből a központjából kell a megújulásnak továbbterjednie az egzisztencia többi területére. A szokások és érzelmek lassan engednek az új beállítottságnak. Mind ritkábbak lesznek a gyűlölet, ellenszenv és rosszakarat pusztító indulatai. Lépésről-lépésre kialakul a bűnbánó emberben az a titokzatos tulajdonság, amely lényét világítóvá teszi: a jóság. A bánat folyvást támadja a bűnös múltat, felfedi és lemetszi a gonosz legfinomabb gyökereit is. Mintegy elrekeszti a világban a gonosz forrásait. – Ennek a lassú érésnek a végén a szelíd ember áll, akiből a jónak gyógyító erői áradnak világunkba.
A szentek, akikből hallatlan intenzitással sugárzik sötétségünkbe a jóság, egész életüket bűnbánatban töltötték. Ebben a bánat új lényegi tulajdonsága nyilvánul meg: Lényegéből kifolyólag sohasem ér véget a földi lét ideje alatt. Minél tisztábbak és tökéletesebbek lettek ezek az emberek, annál méltatlanabbnak érezték magukat, annál inkább felfogták a bűnbánat szükségességét. Lelkiismeretük folyvást finomult. A legkisebb hiba is árulásnak tűnt szemükben. Mind határozottabban tudatára ébredtek annak is, hogy kegyelemből kapták tisztaságukat és tökéletességüket: nem az ő érdemük az, amivé lettek. A kegyelem nélkül semmi sem lennének. Minél több kegyelmet kap valaki, annál világosabban látja esendőségét. De a kegyelem mindig veszélyt is jelent, nyomasztó felelősséget. Minél magasabbra hágunk, annál veszedelmesebb lesz a zuhanás. A legtöbb kegyelemmel megajándékozott lelkek egyúttal a legnagyobb veszélyben is forognak. A legaljasabb bűnöket nem a ’bűnösök’ követik el, hanem a tökéletesek. Aki megértette ezeket az összefüggéseket, az nem csodálkozik többé azon, amit a szentek elvetemültségükről mondanak, és azon, hogy miért éltek halálukig bűnbánatban. Eszerint a bűnbánat a nagysághoz vezető igazi út. Jelzi azt, hogy a lélek még friss, fogékony az új, más és jobb iránt, ki tudja magát vonni az állandóan reá leselkedő gonosz hatalmából, s folyvást újrakezdeni. Így a bánat a lét útján az igazi őröm és könnyedség feltétele; a szellem fiatalsága, vidámsága és alakíthatósága. Aki negatív tulajdonságot lát benne, az még nem fogta föl lényegét. A világ benne ébred a sötétből a fényre, benne újul meg és lesz szellemivé.
A szegények legszegényebbjei azok, akik már nem tudnak bűnbánatot érezni. Bennük a világ ismét sötétségbe merül. Egyrészt olyan emberek ezek, akik teljesen és véglegesen azonosították magukat gonosz múltjukkal. Ez a,kárhozat’: az én ’megkövesedése’, a megátalkodottság. Ebben az emberben megreked a világ szellemi energiája. Az ilyen egzisztencia nem ismer igazi, szabad jövőt. Mert nincs benne már egyetlenegy terület sem, ahol ellenszegülhetne a gonosz múltnak. A gonosz szakadatlanul gonoszat szül benne. Minden sötét, nehéz, áthatolhatatlan lesz, benne és körülötte. A világ megáll benne, alattomos nyugalomban marad. Semmi új nem történhetik már az ilyen létben, mindig csak a régi, amit ő maga is gyűlöl. Hogy vannak-e valóban (tapasztalatunk körében) ilyen emberek, nem tudjuk megmondani. – Másrészt találkozunk néha olyanokkal, akik nem gonoszságból, hanem létük valami különleges gyöngeségéből kifolyólag nem képesek bánatot érezni, egyszerűen nincs többé erejük ellenszegülni múltjuknak. Az ilyen emberekben összetört az élet elevensége, a személyes felelősség alapja. Nem tudnak önmagukkal szembenézni, mindenre kifogást találnak. Maga a lét is kicsinnyé és nyomorúságossá lesz bennük. Még arra sem képesek, hogy gonoszak legyenek. Az ilyenek szorulnak rá leginkább segítségünkre. Szerető velüklétünkre van szükségük, hogy más emberekből erő áradjon beléjük, hogy ismét emberként élhessenek, tehát olyan lényként, amely képes megbánást érezni és vezekelni. Csak nagyon nagy, önzetlen szeretet tudja ezeket az embereket ismét életre kelteni.
Fordítsuk most tekintetünket a názáreti Jézusra. Sehol sem találunk a róla szóló írásokban még csak halvány utalást sem arra nézve, hogy bánatot érzett volna. Jézus nem ismerte a bánat indulatát. Igaz, dicsérte a vámost, aki „megállt hátul és szemét sem merte fölemelni az égre, hanem mellét verte a szavakkal: ’Istenem, légy irgalmas hozzám bűnöshöz’ ” (Lk 18,13). Ezzel a bűnbánó emberrel kapcsolatban megfogalmazta annak a szellemi valódiságnak lényegét, amely összefoglalja egész fenomenológiai vizsgálatunkat a bánatról: „Mindazt, aki fölmagasztalja magát, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt fölmagasztalják” (Lk 18,14). Ennek ellenére az ő szájából sohasem hallottunk egyetlen egy bűnvallomást sem. Élete egyenesvonalú világosságban folyt le, megfordulás és magatartásváltoztatás nélkül. Mint Keresztelő János (Mk 1, 4), a názáreti Jézus is ’megtérést’ követelt az emberektől, vagyis az egész benső ember olyan megváltozását, amely képessé teszi a világba betörő új kegyelem befogadására. „János fogságba jutása után Jézus Galileába ment, és hirdetni kezdte Isten országának evangéliumát. Ezt hangoztatta: ”Az idő betelt: közel van az Isten országa. Térjetek meg és higgyetek az üdvösség jóhírében„ (Mk 1,14-15). Egyszer a következőképpen fogalmazta meg egész életfeladatát: ”Azért jöttem, hogy a bűnösöket megtérésre szólítsam„ (Lk 5,32). Küldetése megdöbbentő kinyilatkoztatást tartalmazott, amely a bánatot egyenest ’a mennybe’ emeli és kozmikus dimenziókkal ruházza fel: ”Mondom nektek: jobban örülnek a mennyben egy megtérő bűnösnek, mint kilencvenkilenc igaznak, akinek nincs szüksége megtérésre… Éppen így örülnek majd Isten angyalai egyetlen megtérő bűnösnek„ (Lk 15,9-10). Jézus kijelentésében a ’kilencvenkilenc igaz’ kifejezés ’stilisztikai fordulat’: nincsenek igazak, mindenki bűnös: ”A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert gonoszak voltak tetteik„ (Jn 3,19). Ezért valósággal könyörgött övéinek: maradjanak éberek szellemileg: ”Vigyázzatok, virrasszatok és imádkozzatok!„ (Mk 13,33). ”Amit nektek mondok, mindenkinek mondom: Virrasszatok!„ (Mk 13,37). ”Virrasszatok tehát szüntelenül és imádkozzatok, hogy megállhassatok az Emberfia előtt„(Lk 21,36). Tanítványai szüntelenül ismételték az éberség parancsát: ”Legyetek hát okosak és ügyeljetek arra, hogy helyesen imádkozzatok… óvatosak és éberek legyetek. Ellenségtek, az ördög, mint ordító oroszlán jár körül… Tudjátok, hogy testvéreiteket szerte a világban ugyanez a szenvedés éri„ (1Pét 4,7; 5,8- 9). Jézus oly emberi volt mindenben: sírt, fáradt és lehangolt volt, átérezte a harag és a részvét indulatait; félelem árasztotta el lelkét. De egyben sohasem bizonyult ’embernek’: a bűnben és az azt követő bánatban. ”ő bűnt nem követett el, s a szájában hamis szót nem találtak. Mikor szidalmazták, a szidalmat nem viszonozta, amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem mindent az igazságos bíróra hagyott. Vétkeinket testén fölvitte a keresztfára, hogy meghaljunk a bűnnek és igaz életet éljünk. Ti az ő sajgó sebei által gyógyultatok meg: olyanok voltatok ugyanis, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondozójához” (1Pét 2,22-25).
Olyan emberrel állunk itt szemben, aki ellenfeleinek szemébe tudta mondani: „Ki vádolhat közületek bűnről engem?” (Jn 8,46). Ezt merte állítani, annak ellenére, hogy állandóan mindenki szeme előtt volt és nem maradhatott semmi titokban abból, amit mondott vagy cselekedett: „Én nyíltan beszéltem az emberek előtt… Titokban semmit sem mondtam” (Jn 18,20). Ezt az átlátszóan tiszta magatartást alig lehetne jobban leírni, mint ellenségei szavaival, akik egyszer így szóltak hozzá: „Tudjuk, hogy igazmondó vagy, isten útját az igazsághoz híven tanítod és nem mások szerint igazodol, mert nem vezet emberi tekintet” (Mt 22,16; Mk 12,14; Lk 20, 21).
De ez nem jelenti azt, hogy nem tudta, mi a bűn. Nem azért nem talált magában bűnt, mert vak volt vele szemben. Ebből a fiatal názáreti prófétából hiányzott minden rajongás és szentimentalizmus. A János-evangéliumban van egy szörnyű mondat, amely kíméletlen ítéletet mond minden emberi fölött: „De Jézus nem bízott bennük, mert ismerte mindnyájukat, és nem szorult rá, hogy bárki is felvilágosítsa az emberről. Tudta ő, mi lakik az emberben” (Jn 2,24-25). Tekintete előtt kitárult az ember legbensőbb világa. A Lukács-evangéliumban ez áll: „ő átlátott gondolataikon” (Lk 6,8). Felismerte az emberben az árulót: „Jézus kezdettől fogva tudta, kik azok, akik nem hisznek és ki fogja őt elárulni” (Jn 6,64). „Tudta ugyanis, ki árulja el” (Jn 13,11). Azt is tudta, mi származik az ember szívéből: „A szívből erednek ugyanis a rossz gondolatok és tervek, gyíkosság, házasságtörés, paráznaság, lopás, hamis tanúság, káromlás” (Mt 15,19). Nem ringatta magát illúziókba, tisztában volt azzal, milyen világban hirdeti üzenetét, hová küldte barátait: „Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé” (Lk 10,3). A gyűlölet az, amely mintegy felfal minden nagyot és emelkedettet e világban (Jn 3,20; 8, 37; 15, 22k). Jézus mint fény állt ebben a sötét világban. Lénye az egész világot igaztalanná tette. Úgy tűnik, hajótörést szenvedett a sötétség falán, amely körülvette. János szándékosan jegyzi meg, hogy Jézus elárulásakor minden elsötétült: „Éjszaka volt” (Jn 13,30). És Jézus maga mondta elfogatásakor: „Ez most a ti órátok és a sötétség hatalma” (Lk 22, 53 ).
Ezzel eljutunk Jézusnak ahhoz a titokzatos tulajdonságához, amely Jánosnál a fény szimbólumában jut kifejezésre. A lét fénylővé vált ebben az emberben. Vakító világosságban állt a világ előtt; de az nem tudta meglátni, mert vak volt. Az evangéliumban különös jelentősége van a vakok meggyógyításának. Maga Jézus a következőképpen fejezte ki ezt: „Amíg e világban vagyok, világossága vagyok a világnak” (Jn 9,5). És másutt: „Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár sötétben, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn 8,12). Ismét: „Én világosságul jöttem e világra, hogy aki bennem hisz, ne maradjon sötétségben” (Jn 12,46). Lényünk benne érte el azt a fénylő világosságot, amelyről a tanítványok a megdicsőülés hegyén felejthetetlen benyomást szereztek: „Arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig fehér lett, mint a fény” (Mt 17, 2; Mk 9, 3; Lk 9, 29). Pál azt mondta róla: „A sötétségből fény sugárzott föl… és fölragyogott Krisztus arcán” (2 Kor 4,6). Ebben az emberben nem tört meg az élet. Elég saját szívünkbe nézni ahhoz, hogy megtudjuk, mit jelent ez. Jézus tüzes viharként tört be világunkba. „Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, amely jó gyümölcsöt nem terem” (Mt 3,10). Emésztő tűzőn kellett átmenni ahhoz, hogy vele lehessen az ember. A Keresztelő a következő szavakkal hirdette eljövetelét: „Én a bűnbánat jeléül csak vízzel keresztellek titeket. De az, aki utánam jön, hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy saruit hordozzam. ő Szentlélekkel és tűzzel fog megkeresztelni titeket. Szórólapáttal kezében kitakarítja szérűjét és csűrbe gyűjti búzáját, a pelyvát pedig olthatatlan tűzben elégeti” (Mt 3,11-12). Jézus pedig azt mondta magáról: „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön: mennyire szeretném, hogy már égjen!” (Lk 12, 49).
És ugyanakkor mégsem volt ’kemény’ ember, sem vakbuzgó, sem kárhozatot hirdető fanatikus. Sem olyan türelmetlenkedő, mint azok, akik állandóan ítéletet tartanak az egész világ fölött, s inkább másokat vádolnak igazságtalansággal, semmint magukat ismerjék el igaztalannak. Az az ország, amelyet fel akart építeni, a jóság és a megbocsátás uralma, a szeretet benső birodalma volt. Nem a zsidó szabadságharcosok, a zelóták ’bandavezére’ volt. Vonakodott elismerni az ellenállás jogosságát a császárral szemben (Mt 22,15-21). A ’mennydörgés fiai’-nak (Mk 3,17) féktelen magatartását élesen elítélte: „Követeket küldött maga előtt. Azok útközben betértek a szamaritánusok egyik falujába, hogy szállást készítsenek neki. De nem fogadták be…. Ennek láttára tanítványai, Jakab és János fölháborodtak:,Uram, hívjunk le rájuk tüzet az égből, hogy föleméssze őket?” De ő megfordult és szigorúan megtiltotta nekik„ (Lk 9,52- 55). Elfogatásánál nem állt karddal a kezében, s megtiltotta, hogy erőszakkal védelmezzék (Mt 26,51-54). Semmi körülmények között sem akart bandavezérként feltűnni: ”Mint valami lator ellen, úgy vonultatok ki kardokkal és dorongokkal, hogy elfogjatok! Pedig naponta ott ültem a templomban és tanítottam„ (Mt 26,55). Intette tanítványait: sose haragudjanak testvéreikre, hanem hagyják ott az oltáron ajándékukat és béküljenek ki előbb testvérükkel, szeressék ellenségeiket és imádkozzanak üldözőikért (Mt 5,20-48). A szegények, szomorkodók, szelídek, éhezők, irgalmasszívűek, békeszeretők és üldözöttek boldogságáról beszélt (Mt 5,3- 12). Aki ’követője’, az szeresse ellenségeit, tegyen jót azokkal, akik gyűlölik, áldja káromlóit, imádkozzék rágalmazóiért, ne ítéljen, ne ítélkezzék, engedje el az adósságot. csak így lesz a Fölséges gyermekévé, aki szelíd a hálátlanokkal és gonoszokkal szemben (Lk 6,27-38). Pál utánozhatatlanul festi le Jézus igaz barátjának benső fizionómiáját és azon keresztül közvetve magának Jézusnak alakját: ”Testvérek, Isten irgalmára kérlek titeket:… Ne szabjátok magatok ehhez a világhoz… Rosszért rosszal senkinek se fizessetek. Törekedjetek a jóra az emberek előtt is. Amennyiben rajtatok múlik, lehetőleg éljetek minden emberrel békességben. Bosszút ne álljatok, szeretteim… Sőt ha ellenséged éhezik, adj neki enni; ha szomjazik, adj neki inni… Ne győzzön rajtad a rossz, te győzd le jóval a rosszat„ (Róm 12,1-21 ). Talán még hatásosabban szól ugyanerről az alapmagatartásról az első korintusi levél: ”A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem gőgösködik, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel„ (1Kor 13,4-7). Jézus egzisztenciájával, annak szelíd fényével érte el az emberekben a szellemnek ezt a hatalmas áttörését, azzal, amit Pál egy másik helyen ’jóságnak és emberszeretetnek’ nevez: ”Hiszen egykor mi magunk is oktalanok, hitetlenek és tévelygők voltunk, mindenféle vágynak és gyönyörnek éltünk, gonoszságunkban és irigykedésünkben utálatra méltóak voltunk és gyűlöltük egymást. Mikor azonban megjelent üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete, megmentett minket… a megújulással” (Tit 3,3-5 ).
Ennek a Titushoz szóló levélnek kijelentése összefoglalja egész elmélkedésünket. Benső állapotunkat ábrázolja, amelyben mint emberek élünk: ’gyűlöletre méltóan és tele gyűlölettel egymás iránt’. És akkor ebbe a sötét világba eljött valaki, aki egészen más volt mint mi: ’jóságos és emberszerető’. Jósága és emberszeretete által tett bennünket igaztalanná és lényünket mintegy kettéhasította. Így tette lehetővé, hogy le tudjuk vetni múltunkat. Ez megmentés, megváltás. Új jövő nyílt meg számunkra, a ’megújulás’.
Csak most tudjuk helyesen megadni vizsgálódásunk ’lelki beállítottságát’. Sok szót ejtettünk bűnről, sötétségről és gyűlöletről. Ha Jézusról beszélünk, minderről is beszélnünk kell, hogy alakja, fénylő lénye igazán kiemelkedjék az emberi sötétség hátteréből. Azonban mindenestül helytelen lenne túlbecsülni magunkban a bűn és a rossz hatalmát. A názáreti Jézus ilyet nem tett. Bár utálta a bűnt, de ’a bűnösök barátja’ volt. Nem ítélte el a bűnöst. A megbánás legkisebb jele is megindította. A bűnbánó és meg nem átalkodott embert egyszeriben szívébe zárta. Az embert megbánása, nem pedig bűne szerint ítélte meg. Nem elkárhoztatni, megkeményíteni akarta az embereket, vagy bezárni őket gonoszságukba, hanem megváltani, azaz a szeretet és a jóság új lehetőségét nyitni meg nekik. Minden emberszív határtalan értékű volt számára, a bűnösöké is. Lukács evangéliuma különösen törekszik arra, hogy Jézusnak ezt a lényeges tulajdonságát kiemelje. Jézus szerette a ’szegényeket’ (Lk 4,18; 7, 22). ’Barátja’ volt a bűnösöknek (Lk 7,34). Meglátogatta őket és szívélyes közvetlenséggel volt velük együtt (Lk 5, 27; 30; 15, Lk; 19, 7). Minden embert szeretett és mindenkinek megnyitotta az üdvösséget (Lk 3,6). Ha tehát Jézusból embergyűlölőt akarnánk csinálni, ez annyit jelentene, hogy tökéletesen félreértettük. Az embereknek csak egyetlenegy fajtáját utálta: nem a bűnösöket, hanem azokat, akik nem akartak megnyílni a világosságnak (Mk 3,29; Mt 12,31-32; Lk 12,10). Csak egyetlenegy emberfajtával: az önteltekkel szemben volt tehetetlen: „Az elbizakodottakhoz, akik magukat igaznak tartották és másokat megvetettek, ezt a példabeszédet intézte: Két ember fölment a templomba, hogy imádkozzék, egy farizeus és egy vámos. A farizeus emelt fővel így imádkozott magában: ’Hálát adok neked Isten, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, házasságtörő, mint ez a vámos is. Hetenként kétszer böjtölök, tizedet adok mindenből, amim van.’ A vámos pedig megállt hátul és szemét sem merte fölemelni az égre, hanem mellét verte e szavakkal: ’Istenem, légy irgalmas hozzám bűnöshöz.’ Mondom nektek: Ez megigazulva ment haza, az nem” ( Lk 18, 9-13 ).
Igaz, Jézus emberfölöttit, teljesíthetetlent követelt: lelki szegénységet, ellenségszeretetet, szelídséget, olyan tökéletességet, mint az Atyáé; mégsem az volt döntő számára, hogy az embernek sikerült-e mindez. Nem merev parancsok voltak ezek, hanem élő követelmény és hatékony erő. Új távlatok nyíltak meg, ezeknek kell nekiindulni és előre haladni (célparancsok). Új világnak kellene megszületnie, amely felülmúlja minden sejtésünket és lehetőségünket, amellyel szemben mindig kicsik maradunk, amelyhez bűnbánattal mindig ’meg kell térnünk’. Jézus küldetése nem gyengeségünk elítélése volt, hanem az emberi kicsiség felszabadítása valami nagyobbra.
Összefoglalóan ezt mondhatnánk: Mindig csak ott terem meg az igazi emberi, ahol az ember felülvizsgálja múltját és elválasztja benne a jót a rossztól, a tökéleteset a tökéletlentől. Ha valamilyen okból ez nem történik meg, akkor a lét silány, sötét és rossz lesz. Megbánás nélkül nem lehetséges ígéretes jövő. A názáreti Jézusnál sehol nem találjuk meg a múltnak ezt a fájdalmas felülvizsgálását. Életét a megbánás minden indulata nélkül töltötte el. Emberileg tekintve tehát kemény, sötét és erkölcsileg elkorcsosult embernek kellett volna lennie. De éppen ez nem volt. Lénye szelíd volt, fénylő és minden jó számára nyílt: Az egyetlen elfogadható végkövetkeztetés tehát: Nem ismerte a bűnbánatot, mert nem volt rá szüksége. Nem volt benne semmi olyan, ami nem állt volna helyt a jó fényénél megvizsgálva. Tehát alapvetően más volt, mint mi mindnyájan. Vagyis ez alkalommal is meghiúsul próbálkozásunk. Csak-emberi módon nem tudjuk megérteni ezt az embert.
52. Lásd L. JERPHAGNON, Philosophie du repentir (Nouvelle Revue Théologique, 91, 1959, 392- 399).
53. M. NÉDONCELLE, De 1a Fidélité (Aubier, Paris, 1953, 169-170).
54. A. BRUNNER, Reue als geschichtliche Macht (Stimmen der Zeit, 88, 1963, 427, 430), lásd még: Reue und Vergebung (Geist und Leben, 25, 1952, 98-106).
55. M. SCHELER, Reue und Wiedergeburt, a ’Vom Ewigen im Menschen’ c. kötetben (Ö. M. 5. Francke-Verlag, Bern, 19544).
