Ötödiknek szeretnénk taglalni az ember állapotát a világban.,Világnak’ nevezzük a léthez való egész viszonyunkat, úgy, amint azt a konkrét ember megéli: folyamatokat, eseményeket, intézményeket, dolgokat, állapotokat és be folyásokat. Ebben a szövevényben az ember ’jelen’ van. Egzisztenciája mindig az ’evilágban-létezés’. Kérdésünk így hangzik: Milyen módon teljesíti be az ember ezt a ’jelenlétet’ a világban? Hogyan éli meg saját magát a világhoz való vonatkozásában? A keresztény világnézet az embert ’homo viator’-nak, vándorló és hazátlan zarándoknak nevezi^[46]. Ezt azt jelenti: Az ember lényének döntő mélységű szintjén idegen ebben a világban. Kíséreljük meg közelebbről megtárgyalni az emberi létnek ezt az egzisztenciális tulajdonságát, és Jézus létét ezzel vonatkozásba hozni. Látni fogjuk, hogy a názáreti Jézus mélységesebben és feltétlenebbül, sőt tökéletesen ’másként’ volt idegen a világban, mint minden más ember.

Mindenekelőtt gondoljuk meg, mit jelent az emberidegensége a világban. Olykor valami különleges történik az emberi életben: Az ember futólag belenéz egy tükörbe és hirtelen elfordítja tekintetét; majd ismét visszanéz, hogy meggyőződjék, jól látta-e: egy idegen, egy ismeretlen néz vissza a tükörből. Ilyen pillanatokban borzongás fogja el. Ki ez az ember? Ki ez az idegen? Ilyenféle lehet a halál pillanata. Akkor hirtelen abbamarad az életben minden színészkedés, mindenféle tettetés. Váratlanul, kíméletlen leplezetlenségben áll maga előtt az ember. Mindaz, amit élete során oly fáradságosan felépített, kiharcolt, kivívott és megszeretett, mindez egyszerűen eltűnt, nem ér már semmit. A szerepeket, amelyeket játszott, – nemcsak a világ, hanem sajátmaga előtt is, – immár eljátszotta. Ott áll névtelenül, védelem és oltalom nélkül, szemben az utolsó, félelmetes kérdéssel: Ki vagyok én? És akkor elragadja a magány örvénye, a kérlelhetetlen egyedüllét. Elért a világnak legtávolabbi szélére, és még segítségért sem tud kiáltani. Ájult és tanácstalan, tehetetlen, mint a gyermek, akit sötét szobába zártak és ottfelejtettek. Szürke ködbe, hallgatag messzeségbe zuhant. Közel és távol, beláthatatlan messzire sehol egy lélek. Végtelen távolivá vált minden. Nincs többé otthona, kívül került mindenen. Az ember idegenné lett ebben a világban, a dolgokkal és eseményekkel szemben. És mindenekelőtt saját magának vált idegenné. Sőt gyakran érezhetünk valami hasonlót egy jókedvű társaság kellős közepén is. Jólöltözött, fecsegő és mosolygó emberek között pánik ragad meg: Kik ezek az emberek? Mit akarnak egyáltalán tőlem? Minek vagyok én itt voltaképpen? Ki vagyok én? Irodalmilag tökéletes kifejezést adott ennek az egzisztenciális megdöbbenésnek Paul Claudel a,Tete d’Or’ második változatának kezdősoraiban: „Itt vagyok! Tudatlanul és feldúltan! Idegen ember ismeretlen dolgok között. Szívem tele mélabúval. Semmit sem tudok, semmire sem vagyok képes többé. Mit mondjak? Mit tegyek? Mire használjam ezeket a kezeket, melyek oly tehetetlenül lógnak le? És mire ezeket a lábakat, amelyek mintegy álomban hordoznak?”

Szeretnénk ennek a tapasztalatnak jelentését a benyomások és érzelmek kuszaságából kiemelni és napvilágra hozni a mögötte álló mélységstruktúrát. Az említett pillanatokban kétségkívül idegenné válik számunkra a világ. De miért? Mert saját magunk számára lettünk idegenek. Elidegenedtünk saját magunktól, ezért éltük meg ’jelenlétünket’ a világban idegenség és hontalanság gyanánt. De miért tudunk egyáltalán elidegenedni saját magunktól? A válasz: mert mindig is idegenek voltunk magunknak. Ezt az önmagunktól való idegenséget három irányban akarjuk megvizsgálni.

Először: Az ember idegen saját maga számára akaratában. Bensőleg megosztott és megtört. Vágyaiban mindig megelőzi és sehol sem tudja utolérni saját magát. Saját énje, igazi valója mindig elfut előle. Vágyai a megfoghatatlanba torkollnak. Az ember akaratával mindig valami lényegileg ’többre’, sőt ’másra’ törekszik, mint amit ténylegesen meg tud valósítani. Cselekvésében a végtelenbe céloz, bár az, amit konkréten el szeretne érni, mindig valami véges. Egyre újabb ígéretföldje tárul fel előtte. Almainak lendülete folyvást a mérhetetlenbe viszi. Mindig túl sokat akar és mindig túl keveset valósít meg. Mértéktelennek és egyúttal erőtlennek lenni annyit jelent, mint embernek lenni. Sőt az emberlétnek a következő meghatározást lehetne adni: mindig újabb csalódásra született mértéktelenség. Az ember nem ér föl saját magával. Mindig alulmarad. Sőt: szinte csak akkor ember, ha állandóan csődöt mond azzal szemben, ami legbensőbb lényében lenni szeretne. Kezdettől fogva mértéktelen követelései vannak az élettel szemben; de ugyanakkor nem elég erős ahhoz, hogy ezeket a követeléseket legalább részben megvalósítsa. Akaratunk és vágyunk mintegy ki van feszítve a mérhetetlen igények és a nevetséges megvalósulás végletei között. Tehát az akarásban sohasem vagyunk ’saját magunk’, idegenek vagyunk legsajátosabb lényegünktől.

Másodszor: Az ember idegen saját maga számára megismerésében. A megismerés sincs még birtokában. Fáradságos és hosszadalmas küzdelemben szerez meg a valóságról egynéhány ismeretet, ami megengedi, hogy a hétköznapok világában valamelyest kiismerje magát. Egyúttal azonban sejti, hogy a belátásnak kifürkészhetetlen mélységei tárulnak fel előtte. Mindenütt valami mélyebbet, rejtettet vesz észre. De sohasem tudja felismerésével megragadni ezt az igazi valóságot, amelyről úgy véli, mélységesen boldogítaná. Igaz, néha szeme láttára csodálatosan átváltozik a világ. A valóságot hirtelen szellemének belső szemével nézi. Énjének legbenső mélyéről egy fénysugár megtalálja a kifelé vezető utat, és szétárad a világ fölött, úgy, hogy az már nem a dolgok és események zűrzavarának, hanem őseredeti egységnek, rágondolásunk áhítatos ajándékának tűnik. Ezekben a pillanatokban még a legközönségesebb dolgok is örök szépség vízióját közvetíthetik hozzánk. Ha azonban az ember jobban odanézne, meg akarna bizonyosodni, kézbe venni a meglátottat, nem találja többé meg ezt a csodálatos átváltozást. Miközben mintegy csodálta a drágakövet, lecsukódott a fedél. És most csak bámul a szelencére, amely az értékes követ rejtette. Olyan ez, mint az álom: Kinyújtjuk kezünket valami látható tárgy után, és semmit sem tapintunk. Ami előzőleg még ott volt, hirtelen elillan, szinte szétolvad. Az Igazi mindig visszahúzódik utána nyúló kezünkből. Felvillan egy pillanatra és nyomban eltűnik. Az embernek csak a hétköznapi marad, és azt annál szürkébbnek és kegyetlenebbnek látja, minél fénylőbben sejtette meg előzőleg a világ titkát^[47].

Harmadszor: Az ember idegen saját maga számára időbeliségében. Idejét sem tudja teljesen élni. Az emberi élet tartama nem folytatólagos létezés. Mindig csak egy pillanatra lép be a létbe, és az állandóan cserbenhagyja. Múltunk, az, ami voltunk, leválik rólunk. Az időben élve állandóan kileheljük saját létünket. Szakadatlanul létürességet teremtünk magunknak. Sehol sincs maradásunk. Ezáltal válik lehetővé, hogy életünket ’továbbéljük’, vágyainkat ’továbbkívánjuk’. Párává válunk, múlttá leszünk, hogy ismét ’újjá lehessünk’. Szüntelen belép lényünkbe valami új, egy pillanatig ott marad és eltávozik. Feloldódunk, és csak ilyen oldott állapotban tudunk élni. Egzisztenciánk mintegy számtalan létvillámra hasadt. A mindenkori jelen, az itt és most adott ’időbeli kiterjedés’ azonban nem elegendő ahhoz, hogy lényünk egész gazdagságát kibontakoztathassuk benne. Mintegy be vagyunk szorítva és nincs elég helyünk a léthez. Ezért akar az ember több létet, azaz konkrétan több időt. Előre ront, bele a jövőbe, hogy jóvátegye az elvesztettet. Így aztán mindig csak horzsolja a mindenkori pillanatot, amelyben valóban élhetne, életét is szinte csak horzsolja, nem éli valójában. Élete sehol sem tud kibontakozni. Lénye nem képes osztatlan jelenné válni. Nincs hatalmunkban megélni a pillanat teljességét. Az emberről nem áll, hogy ’van’, állandóan csak ’lesz’. Csak akkor tudja megvalósítani azt, ami valójában ő, ha a jövőbe rohan. Ám miközben ezt teszi, nem éli létét, hanem minden pillanatban idegenné válik saját magának^[48].

Összefoglalva ezt mondhatnánk: Az ember saját magától ’távollevő’; maga vonja el magát saját lététől; csak távollétében birtokolja magát; mindenütt kívül kerül saját lényén, nem nyújt önmagának hazát. Annak a lénynek az állapota ez, amelyről még nem mondhatjuk, hogy ’van’. Az ember legigazibb egzisztenciális tapasztalata eszerint erőtlenségének és megtörtségének élménye. Olyan lendülettel veti bele magát saját cselekedeteibe, hogy már túlhaladottak lesznek, mielőtt még befejezte volna őket. Állandó ’lemaradásban’ élünk. Minden tettben, amelyet mint emberi lények véghezviszünk, határtalan nyugtalanság feszül. Ez a nyugtalanság nemcsak ’több’ akaratbeteljesedést, ismeretet és létet akar – azt is; de e mögött és legmélyében valami tökéletesen ’mást’, azt, ami minden elérhető fölött van.

Az ember saját magában lényegileg hontalan. Ezért nem tud otthonra találni. Nem olyan ebben a világban, mint az állat, amely kötöttségében beletartozik és otthonos benne. Rilke azt mondja:

Hatásos szembeállítás. Az állat a világban otthon van. Mi nem vagyunk, mert kimagaslunk a világból. „Úgy teszünk, mint a beteg vándormadarak, amelyeknek ösztöne nem dolgozik megbízhatóan. ’Késve- maradozva’ repülnek el; a tél sarkukra lép, és késő már ahhoz, hogy szerencsésen érkezhessenek meg. Így olyan szelekkel kell megkockáztatniuk útjukat, amelyek nem kedvezőek nekik; azokra kell erőnek erejével ’felkapniuk’, amelyek nem akarják vinni őket; és ha megpihennek, olyan tavakra ereszkednek, amelyek már befagytak és nem fogadják be őket… Éppen így teszünk mi is: Ha cselekszünk életünk folyása közben már elhagyott minket, és amit teszünk, túlságosan későn történik. Nincs már összhangban a világgal, hanem ’ráerőszakolja’ magát; ellentmondást és zavart kelt… Pedig vannak oroszlánok, amelyek hatalmasan saját maguk tudnak lenni! ’Valahol járnak’: a kifejezés határozatlansága által az alak valami titokzatosan-hatalmas jelleget kap. Ezek az oroszlánok, ’míg pompásak’ vagyis erőteljes korukban, ’nem ismernek hanyatlást’. Vagy erejük teljében vannak és akkor csak azt érzik – vagy betegek lesznek és meghalnak, és akkor csak ezt”^[50]. Az ember hontalan és kitaszított ebben a világban. Ez tehetetlensége és egyúttal méltósága is. A világ nem tudja eltölteni. Kimagaslik a világból, más, mint a világ.

Az ember idegen saját magának. Ebből a sajátmaga iránti idegenségből származik környezete iránti idegensége. Hogyan is viszonylik a környező világhoz és a többi emberhez? Ez is idegen nekünk? Hogyan van jelen az ember a többi ember között? Ezt a kérdést nem könnyű megválaszolni. Az emberi lét rétegekben él. Mintegy valami végső magból ’épül ki’. Egy emberrel való találkozás különböző egzisztenciális síkokon játszódhatik le. És mégis valahogy minden emberi találkozásban mindig része van a személy lényegi magjának is, akkor is, ha a találkozás csak nagyon felületes síkon történik. Persze gyengébben, rejtettebben és homályosabban mutatkozik ez meg, ha a találkozás síkja távol esik az egzisztencia középpontjától. Azonban minden síkon mindig jelen van az egész személy, ha csak úgy is, mint a fény van ott tükröződéseiben. A modern mélylélektan megmutatta, hogyan tör elő szüntelenül a személy benseje minden cselekményben, minden megnyilvánulásban, a létnek szinte alig észlelhet8 pórusain keresztül.

Tudjuk továbbá, hogy sokszor találkoznak olyan emberek, akiknek személyisége különböző mélységű. Mit értünk a ’személyiség mélységének’ fogalmán? Azt a metafizikai helyet, ahol az illető tényleg ’saját maga’, ahová tulajdonképpeni létaktusát helyezi. Különböző emberekben különböző mélységű személyközpont van. Ez változhat személyről- személyre. A pszichológia úgy kutatja a személy tulajdonképpeni középpontját, hogy keresi például a kedély, az átélés, a lelkiismeret és a gondolkodás bensőségi fokát; ilyesféle kérdésekkel: Milyen erősen reagál az illető személy intenzívebb szellemi értékekre (szeretet, hűség, becsület)? Milyen mértékben tudják ’megragadni’ emberek, események, dolgok? Megéli-e az összetartozást és az elkötelezettséget? Milyen okokat sorol fel, ha életét meg akarja magyarázni? Az ilyen kérdések megmutatják, milyen mértékben hajolnak valakinél a lelki folyamatok a bensőség felé, és hol helyezkedik el személyközpontjuk.

Mi történik tehát, ha különbözően mély személyközpontú emberek egymással találkoznak? Az idegenség érzése támad bennük. A mélyebben fekvő személyközpont nem talál visszhangra a másik személyben. Ilyen találkozást sokszor élünk át. Ezek a ’mélységkülönbségek’ okolják meg a nagy személyiségek magányosságát. Az igazán nagyokat rendszerint félreismerik vagy félreértik. Köztük és környező világuk között sajátos idegenség uralkodik. Minél hatalmasabb, azaz minél bensőségesebb az ember, annál mélyebbről találkozik az emberekkel, és annál nehezebben tudják megérteni őt a hétköznapiak, a felületesek. Figyelemreméltó és vizsgálódásunk számára nagy jelentőségű tény a következő: Ez az idegenség, ez a mélységkülönbség sohasem lehet abszolút: Magának az emberlétnek benső logikája minden emberit rokonná tesz. Minden emberi, ha még oly mély és bensőséges is, roskatag, szegényes, megtört, sőt alapvető nyomorúsággal terhelt marad.

A filozófusok világosan látták ezt. Szent Agoston azt mondja, hogy minden emberi csak gazdag szegénység („copiosa egestas”). Pascal azt állítja, hogy az ember állapota nemes nyomor („grandeur- misére”). Jólesik tudni, hogy mindnyájan egyformák vagyunk valamiben, ti. abban, hogy nyomorultnak érezzük magunkat. Minél nagyobb az ember, annál jobban átéli nyomorúságát. Pascal azt mondja a ’Pensées’ 397. töredékében: „Az ember nagysága abban nagy, hogy felismeri nyomorát. Egy fa nem ismeri fel nyomorát. Tehát boldogtalan az ember, ha boldogtalannak ismeri magát. De nagy az ember, ha felismeri boldogtalanságát” A 398. töredékben ez áll: „Mindez a nyomorúság éppen nagyságát bizonyítja. Nagy úrnak, trónfosztott királynak nyomora” Végül a terjedelmes 72. töredékben (,disproportion de l’homme’, az ember aránytalansága): „Végre is mi az ember a természetben? A végtelenhez képest semmi, a semmihez képest minden, – középen a semmi és a minden között, végtelenül messze attól, hogy felfogja a szélső pontokat. A dolgok eleje és vége leküzdhetetlenül el van rejtve előle egy áthatolhatatlan titok mélyén. Egyaránt képtelen a semmit látni, amelyből vétetett és a végtelent, amely elnyeli. Mi más marad tehát számára, mint hogy örök kétségbeesésben kísérje szemmel a dolgok közepéből felcsillanó sugárka fényt…” Ezek a belátások benső rokonságba hozzák az embereket, mégpedig nyomorúságuk alapján, annak alapján, amit egyrészt önmagunktól, másrészt a világtól való idegenségnek mondtunk. Minden ember elveszetten bolyong lényének titokzatos mélységében, és szegény a világban. Ez teszi az egész emberiséget bensőleg rokonná. Ebben minden ember egyforma. A személyek közötti különbség sohasem lehet olyan nagy, hogy ez a benső hasonlóság a megtörtségben és a roskatagságban megszűnnék.

Minden ember középszerű. Nem fekete, nem is fehér, hanem szürke. Lényének még legkisebb részecskéi is fényből és sötétségből állnak össze. Legkisebb részecskéiben is talál az ember még valamit a fényből, és van bennük valami, amit sötét, aljas, nevetséges vagy rossz. Egyszerre nagy és nyomorúságos az ember. Ha valami nagy dolog megvalósítására törekszik, az torz, zavaros és kicsiny lesz keze alatt. De fordítva is lehet mondani: Mindenben, amit cselekszik, átdereng valahol a nagynak távoli fénye. Mindig van benne valami jószándékból fakadó. Tehát minden ember rokonlényegű. Egyik sem lehet a másiknak teljesen idegen. Mindegyik szürke.

Ezáltal ismét az emberi lét egyik alapvető fogalmát dolgoztuk ki: az emberek egyenlőségét a gyarlóságban. Senki közülünk nem idegen teljesen a másiknak. Mindnyájan bensőleg megtörtek vagyunk, elidegenedettek önmagunktól és hontalanok a világban. De éppen ebben vagyunk rokonok mindnyájan. A bibliai létértelmezés, különösen Pál (János azonban nem) ezt az általunk filozófiailag kidolgozott valóságot a ’test’ szóval jelöli. A ’test’ az ember egzisztenciális állapotát fejezi ki. Ez a szó az egész emberre, testére és lelkére érvényes. A bibliai kinyilatkoztatás azt mondja az embernek: Test vagy; törékeny, tartásnélküli, bomlásra szánt; egész lényedben gyenge és roskatag. A test az egész ember személyiségét jelenti, amennyiben ki van szolgáltatva a saját-arc-nélküliségnek, az áttekinthetetlenségnek, amennyiben életében mindig ’elmegy’ az igazi mellett, és zsákmánya az idegenségnek és önmagától való elidegenedésnek, sőt amennyiben radikálisan különbözik Istentől. Testünk és lelkünk szerint mindnyájan ’test’ vagyunk.

Próbáljuk meg az emberi létmódnak ezt az így kidolgozott fogalmát a názáreti Jézusra alkalmazni és kérdezzük meg, hogyan volt ő ’jelen’ ebben a világban. Jézusnak az emberek közötti idegenségét fogjuk megvizsgálni. Mi magunk között mindnyájan rokonok vagyunk; Jézus mindegyikünk számára idegen volt. Ez minden, amit ebben a második részben szeretnénk megmutatni. A legkifejezőbben Pál fogalmazta meg Jézusnak ezt a lényegi különbségét minden embertől, amikor ezt mondja: „Az Úr ugyanis lélek” (2 Kor 3,17). Ez azt jelenti, hogy egészen más, mint mi mind, akik ’test’ vagyunk. A ’lélek’ ebben a kifejezésben ismét nem a testtől való különbözőséget jelenti. ’Lélek’ a bibliai szóhasználatban olyasmit jelent, mint ’fénylő lét’: hatékony hatalom, megvilágító fény, teremtő erő, zúgó szél, adakozó élet, szent elevenség, a valóság végső intenzitása. Pál számára Jézus egész testi-lelki egzisztenciája ’lélek’ volt. Ebben Jézus ’egészen más’ volt, mint mi mindnyájan. Mindegyikünk számára idegen volt. Hasonló alaptapasztalat beszél (különböző kifejezésmóddal) a János-evangéliumból. János Jézus alakját az ’átmenés’ fogalmában ragadja meg. Ismeretlen dicsőségből jőve, felragyogott Jézus élete, majd ismét eltűnt az ismeretlenségben. Megjelenésével szétválás és választás történt. Senki sem igaz az ő színe előtt. A világ ítélete elkezdődött. A kusza lét szétvált eredet, hatalmak és gondolkodásirányzatok szerint. Jézussal valami olyan őserő lépett életünkbe, amely szétrobbantotta az összes eddigi formákat. Az ember benne egyenesen félelmetes arányúvá nőtt. Nála lehullottak a ’test’ korlátai. Úgy ment a világon keresztül, minő villámfény cikáz át a sötétségen. De a sötétség ’nem fogta föl’ (Jn 1,5). Jézus egzisztenciája mind Pál, mind János tapasztalata szerint óriás robbanás volt a mi sötétségnek, bomlásnak és arctalanságnak kiszolgáltatott világunkban. Megkíséreljük majd konkrétan kimutatni Jézusnak ezt a más-voltát és idegenségét.

Jézus előtt el volt zárva a világ. Idegen volt az emberek között. Mindenütt olyan embereket látunk körülötte, akik nem értették meg, sőt nem is akarták megérteni, irigy és féltékeny embereket. Csapdákat állítottak neki és várták, hogy beleessék. Gonosztevőnek bélyegezték. Azt állították, hogy a sátán tevékenykedik rajta keresztül. Felsorakoztatták ellene az egész zsidó hagyományt, tilalomlistákat, törvényeket, szokásokat és iskolák közötti vitákat. Megkísérelték, hogy ellentmondásba hozzák az állammal. Ezt a názáreti fiatalembert valami félelmetes ellenségeskedés vette körül. Miért utasították vissza az emberek ennyire tompultan ezt a fénylő jóságú és szelíd irgalmasságú prófétát?

E kérdés megválaszolásában – koncentrikus körökben haladva előre – először legközelebbi környezetét, hozzátartozóinak világát akarjuk szemügyre venni. Jézus soktagú, messzeágazó nemzetségben élt. Az egész országban elszórva, mindenütt voltak rokonai, délen főképpen József rokoni köre, északon pedig Mária hozzátartozói. Mindenütt serény és mozgalmas családi élet volt Jézus körül. Csodálatos azonban, hogy tulajdonképpen milyen idegenül álltak vele szemben ezek az emberek. Nem ritkán találunk náluk ingerült érzékenységet és tompa zárkózottságot Jézus iránt. Egy eset szűkszavú felvázolása Márknál megrázó módon mutatja ezt. „Mihelyt hazaértek, ismét nagy tömeg gyűlt össze, úgyhogy még evésre sem volt idejük. Amikor övéi ezt meghallották, elindultak, hogy erővel magukkal vigyék, mert az volt róla a szóbeszéd, hogy elvesztette az eszét” (Mk 3,20- 21). Azért akarták ezek az emberek beszámíthatatlannak nyilvánítani Jézust, hogy így megvédjék az üldözésektől? Lehetséges. Mindenesetre tanúságot tettek arról, hogy nem értettek meg semmit tulajdonképpeni szándékából. Ez a szakadékszerű idegenség, amely Jézust rokonaitól elválasztotta, még nyomatékosabban mutatkozik meg egy másik helyzetben. A zsidók sátorosünnepe közeledett és Jézus rokonai Jeruzsálembe akartak menni. Gúnyolódva és kihívóan így szóltak hozzá: „Menj csak el innen Júdeába, hogy (ottani) tanítványaid is lássák cselekedeteidet. Senki sem cselekszik titokban, ha azt akarja, hogy tudomást szerezzenek róla. – Testvérei sem hittek ugyanis benne. – Jézus így felelt: ’Az én időm még nem jött el, nektek az idő mindig megfelelő. Titeket nem gyűlölhet a világ, de engem gyűlöl” (Jn 7, 2- 7). Ezekben a szavakban maga Jézus mondta ki a közte és a rokonok, sőt egyáltalán az emberek között tátongó mélységes különbséget: Ti otthon vagytok az emberek világában, ti mindnyájan rokonok vagytok, mindnyájan az emberlét azonos logikája szerint cselekedtek; így tehát a többi ember nem tagadhatja meg teljesen léteteket, azaz nem gyűlölhet benneteket. De én más vagyok, engem gyűlöl a világ, nem tartozom az emberek közösségébe, idegen vagyok köztetek.

Ha az ember próbálja még közelebbről megérteni Jézus idegenségét az emberi világban, akkor a tanítványok szűkebb körében kell megfigyelnie. Idegensége ott még világosabbá válik. Nagyon nehéz lehetett Jézusnak ezeket a tanítványokat, akik mindent csak félig értettek meg, szavait kiforgatták vagy a kicsinyességbe húzták le, mindenüvé magával cipelni és emellett még egy alattomos árulót is állandóan maga mellett tudni. Kafarnaumban, az élet kenyeréről szóló beszéde után a legtöbben elfordultak tőle. Csak egy kis kör maradt vissza vele. Az embernek az a benyomása, hogy még ezek sem azért tartottak ki mellette, mintha megértették és lényét bensőleg befogadták volna, hanem mert nem tudták, hova mehetnének: „Uram, kihez menjünk?” (Jn 6,68.) Jézus halála előtt a tizenkettő kíséretében Jeruzsálembe ment és útközben így beszélt hozzájuk: „Most fölmegyünk Jeruzsálembe. Ott a főpapok és az írástudók kezébe adják az Emberfiát, Azok halálra ítélik és kiszolgáltatják a pogányoknak, hogy kigúnyolják, megostorozzák és megfeszítsék”’ (Mt 20,18-19). Az ember azt várná, hogy a tanítványok megvigasztalták mesterüket szomorúságában, lehangoltságában és halálsejtelmében: Nem! Azzal voltak elfoglalva, hogy a legjobb helyet biztosítsák maguknak az eljövendő birodalomban. Zebedeus fiai, János és Jakab nagyon ravaszak akartak lenni. Becsvágyó anyjukat tolták előtérbe: „Akkor odajött Zebedeus fiainak anyja, fiaival együtt, és leborult előtte, hogy kérjen valamit.,Mit akarsz?” – kérdezte. ó így felelt: ’Intézd úgy, hogy két fiam közül az egyik jobbodon, a másik balodon üljön országodban’ „ (Mt 20,20-21). Ezek voltak Jézus tanítványai. Aludni fognak, miközben Jézus az olajfák hegyén halálfélelemben tart ki és verítéke vércseppekként pereg a földre (Lk 22,44). Az egyik közülük ”kimegy az éjszakába„ (Jn 13,30), hogy elárulja őt. A másik esküvel fogja megtagadni. És a többi mind elmenekül az utolsó órában, kivéve Jánost. Az is cserbenhagyja először, de aztán bűnbánóan visszatér és kitart. Ha az ember figyelmesen olvassa Jézus szenvedéstörténetét, kínozni fogja, hogy ezek az emberek egyáltalán nem is értették meg őt és csak kusza zavart, tehetetlen tompaságot kapott tőlük. Jézus mellett ezek a tanítványok olyan nyomorúságosnak és kiesinek, vagy mondhatnánk: olyan ’emberinek’ hatnak. A tanítványok utolsó, legutolsó szava Urukhoz, a mennybemenetel hegyén, a végső elváláskor így hangzott: ”Uram, tehát mostanában állítod helyre Izrael országát?” (Csel 1,6).

Nyilván senkivel sem tartozott össze Jézus bensőleg jobban, mint anyjával, Máriával. De sehol sem válik világosabbá az emberek világában való alapvető idegensége, mint a vele való viszonyban. Az evangélium öt mondatot jegyzett fel, amelyet Jézus anyjának mondott. Ezeket különböző módon lehet magyarázni. De minden becsületes értelmezésben világosan látható Jézus részéről valami különös visszautasító magatartás. Egy szentírástudósnak sem szabad legyengíteni ezeket a szavakat, bármennyire is ’máriás érzelmű’. A gyermek Jézus Jeruzsálemben szemrehányóan válaszolta: „Miért kerestetek?” (Lk 2,49). Máriának és Józsefnek joga volt őt keresni. Még csak gyermek volt. Lukács hozzáfűz egy mondatot, amely nagyon fontos ebben az összefüggésben: „De ők nem értették, hogy mit akart ezzel mondani” (Lk 2,50). A második mondatot Jézus a kánai menyegzőn mondta: „Asszony, mi dolgom veled? Még nem jött el az én órám” (Jn 2,4). A harmadik kijelentést Márknál találjuk: „Anyja és rokonai jöttek. Kint maradtak és hívatták őt, mert nagy tömeg vette körül. Amikor jelentették neki: ’Anyád és rokonaid kint vannak és beszélni szeretnének veled’, ő így válaszolt:,Ki az én anyám és kik az én testvéreim?’ Majd végignézve a körülötte ülőkön, így kiáltott: ’Ezek az én anyám és testvéreim. Aki teljesíti Isten akaratát, az az én testvérem, nővérem és anyám’ ”(Mk 3,31-35). A negyedik mondatot Lukácsnál olvassuk. Az eset ábrázolása lélektani mestermű. Jézus a tömegben állt és beszélt. Éppen azokat a jelentős szavakat mondta el, amelyek Istennek és a sátánnak az emberi lélekben folyó küzdelméről szóltak. A hallgatóság között asszonyok is voltak. És az asszonyok gyakran hajlamosak arra, hogy ne azt figyeljék, amit mond az ember, hanem azt, ahogyan mondja: csüggjenek ajkán, elragadtatva személyiségének hatalmától, hangjának csengésétől. És szokásuk az is, hogy az ember szavába vágjanak, talán intuitív, de pillanatnyilag zavaró megjegyzésekkel. Az egyik hirtelen így kiáltott: „Boldog a méh, mely téged hordozott, és az emlő, melyet szoptál” (Lk 11,27). És Jézus válaszolta: „Az a boldog, aki hallgatja Isten igéjét” (Lk 11,28). Végül az utolsó, borzalmas, de a lét keresztény értelmezése tekintetében mégis oly vigasztaló kijelentés, amelyet János jegyzett fel. Krisztus a kereszten függött. A megfeszítettnek joga volt a keresztről még végintézkedéseket tenni. Jézus élt ezzel a joggal és Máriát János védelmébe ajánlotta. De milyen rettenetesen hangozhatott Mária fülében e végső gyengédségnek a szava: „Asszony, íme a te fiad” (Jn 19,26). E1 kell fogadnunk ezeket a szavakat úgy, ahogy vannak, ahogy a konkrét szituációból, amelyben születtek, hozzánk szólnak. Az idegenségnek, az eltávolodásnak a szavai; olyan szavalt, amelyek szakadékot és örvényt teremtenek. Jézus Máriának is idegen volt. És talán ebben állt Mária nagysága, hogy elviselte: ’idegennek’ volt az anyja. Hogy átölelte ezt az idegenséget, hogy minden alkalommal hitben emelkedett fel érthetetlen és meg nem értett fiához. És milyen egyedül érezhette magát ez a fiatalember, aki még az anyjánál sem tudta teljesen ’otthon’ találni magát, s lényében olyan mélységet hordozott, ahol minden földi és emberi nyom nélkül elmaradt, ahol minden ’anyátlan’ volt! Egyedül állt a világon, a teremtés legkeskenyebb fokán, beleemelkedve az ’egészen más’-ba.

Képzeljük csak egyszer el, mit jelent az, ha itt van egy ember, tele mély buzgalommal mindenki üdvösségéért; tele tiszta szeretettel, készen arra, hogy megnyissa magát, hogy ajándékozzon, hogy segítsen. És most eljön, beszél egyik emberrel is, a másikkal is – itt bizalmatlanságra, amott értetlenségre, kinevetésre vagy ellenségeskedésre talál. De hisz így történt Jézussal. Csakhogy ez egészen másképpen volt rossz, istenien rettenetes! Jézus Istenből származó igazságot hordozott magában. Benne az üdvösség mérhetetlen ereje buzgott, hisz ezt tudta mondani: ’Jöjjetek mind hozzám, fel akarlak benneteket üdíteni.’ Ő látta, hogyan áll a világ és az emberek, és hatalma volt a nyomort kiemelni sarkaiból. De mindenütt sötét falba ütközött. Szörnyű volt ez a szenvedés. De a legszörnyűbb az volt, hogy még fokozatosan sem hagyott alább; hogy a sötétség nem világosodott meg és nem nyílt meg az elzárkózottság. Hanem még keményebb, sötétebb, ellenségesebb lett minden, egészen a,sötétség hatalmának órájáig’ ”^[51]

Sőt! A végnél még mélyebben belemarkolt ez a magány lelkébe. A kitaszítottság végső keservéből így kiáltott fel a kereszten: „Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engem?”(Mt 27,46; Mk 15,34). Ha az ember feltenné a kérdést, melyik a legbiztosabban valódi hely az egész evangéliumban, azt kellene válaszolni: Jézusnak ez a kiáltása. Egy ember sem mert volna az őskeresztény közösségben ilyen mondatot kitalálni. És most ott függött Jézus, rászögezve a keresztre, a legsötétebb idegenségben és elhagyatottságban. Még Istene, Atyja – ahogy hívni szokta sem volt már közel hozzá. Visszahúzódott. Valami könyörtelen történt ebben az órában ott a kereszten, amit még csak nem is sejtünk, nem hogy meg tudnánk magyarázni. És ugyanakkor kinyilvánult ennek a názáreti prófétának egész földöntúli nagysága és merészsége. Kicsivé tette magát; halálában mégegyszer egészen gyermekké lett, belevetette magát teljesen a sötétségbe. Nem engedte el Istenét, aki látszólag elhagyta őt. Az esti imát mondta el, abban a formában, ahogy gyermekkorában tanulta: „Abba, kezedbe ajánlom lelkemet.” Anyja, aki a kereszt alatt állt, hallotta ezeket a szavakat, amelyekre ő tanította valaha. Jézus legborzalmasabb távollétében ismét közel kertült anyjához. „Ezekkel a szavakkal kilehelte lelkét” (Lk 23,46).

Hogyan lehetne ezt a názáreti embert emberileg megérteni? Vizsgálódásunk elején kifejtettük, hogy az ember, emberi lényéből kifolyólag, sohasem lehet teljesen idegen embertársai között. Bár mindenki idegen saját magának és ezért hontalan a világban, de éppen ebben rokonok mindnyájan: Sohasem lehet olyan nagy a személyek közötti különbség, hogy ez a benső egyenlőség a törékenységben megszűnnék. Minden esetben benső rokonságot fog fölfedezni egyik ember a másikban. Idegenségük sohasem lehet feltétlen, abszolút. És most itt állunk a názáreti Jézus előtt, aki minden ember iránt idegen volt. Nemcsak ellenségeivel, hanem barátaival, sőt még anyjával szemben is. Emberi megértésünk csődöt mond és szemléletünknek ismét hajótörést kell szenvednie Jézuson. Ez az ember több volt, alapvetően több, sőt valami egészen más, mint csak ember.

Jézus e másságának és idegenségének egyetlen lehető magyarázatát abban a roppant, de egyedül logikus állításban találjuk: ő Isten volt. Mássága nem az emberlétről való lemondás volt, nem is visszautasítás. Hiszen egész lényében világító emberiesség nyilvánult meg. De ennél többnek kellett lennie. Éppen emberségének ez a világító mivolta tette számunkra idegenné. Őbenne fénylett a lét. Velünk ilyesmi sohasem történik meg. Tanítványai megrázó módon tapasztalták ezt a fénnyéválást, Jézus létének ezt az intenzitását, a létnek ezt a dicsőségbe való átváltozását. Tapasztalataik éppen azt mutatják, amit ebben az elmélkedésben fáradságosan és sok szóval érthetővé akartunk tenni: Jézus idegensége nem negatív vonása lényének, hanem valami tökéletesen pozitív dolog, az istenség átragyogása egy emberi lényen. Jézus megdicsőülése a magas hegyen (amelyet a hagyomány hamisan a Tábor hegyének tart) nyilvánvalóvá teszi azt, amire utalunk: „Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, és egyedül őket vitte föl egy magas hegyre. Ott színében elváltozott előttük. Arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig fehér lett, mint a fény… Péter erre így szólt Jézushoz: ’Uram, jó, hogy itt vagyunk! Akarod, hogy kunyhókat építsünk itt?”… Szavai közben fényes felhő takarta el őket és a felhőből szózat hallatszott ’Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok!’ Ennek hallatára a tanítványok arcra borultak és igen megijedtek. De Jézus hozzájuk lépett és megérintette őket:,Keljetek föl, ne féljetek!’ „ (Mt 17,1-5; Mk 9,2-8; Lk 9,28-36). És aztán János megdöbbentő látomása: ”Én, János, testvéretek és társatok Jézusban, az üldöztetésben, az Isten országában és Jézus türelmes várásában, a Patmosz nevű szigeten voltam Isten igéje és Jézus tanúsága miatt. Az Úr napján elragadtatásba estem. Hátam mögött harsonáéhoz hasonló nagy szózatot hallottam… Erre megfordultam, hogy lássam a szózatot, mely hozzám szólt. Amint megfordultam, hét arany gyertyatartót láttam, a hét arany gyertyatartó között pedig az ember fiához hasonlót. Bokáig érő ruhába volt öltözve, mellén aranyövvel övezve. Feje és haja fehér volt, mint a hófehér gyapjú, szeme mint a lobogó tűz, lába mint a kemencében izzó sárgaréz, hangja mint a nagy vizek zúgása. Jobbjában hét csillagot tartott, szájából kétélű, hegyes kard tört el Ő, arca pedig olyan volt, mint a teljes fényében ragyogó nap. Láttára holtként rogytam lába elé. De ő rám tette jobbját és így szólt:,Ne félj! Én vagyok az Első és az Utolsó, s az Élő: halott voltam, de most örökkön-örökké élek’ ”(Jel 1, 9-18).

---

Jegyzetek

46. Lásd Pilgerstand c. kis cikkünket (Lexikon für Theologie und Kirche, VIII B., Herder, Freiburg i. Br., 1963, 507-508); J. PIEPER, Bemerkungen über den,status viatoris’ (Catholica, 4, 1935, 15-20).

47. Meditationen über Tod, Gericht, Fegfeuer, Himmel und Auferstehung c. cikkünkben (Lebendiges Zeugnis, 1963 május, 3-26) megkíséreltük mélyebben kielemezni az emberi egzisztálás ideiglenességének ezt a dimenzióját.

48. AURELIUS AUGUSTINUS sok helyen ír az ember idegenségéről: Ps. 55, 9 – PL 36, 652; Serm. 47,1.1 PL 38, 295; Ps. 49, 22 – PL 36, 579; Ps. 102, 6 – PL 37,1320; Ps.100,12 – PL 37,1292; Serm. 47; 14, 23 – PL 38, 312; Ps. 53, 5 – PL 36, 624; Ps. 38, 7 – PL 36,1292; Serm. 47; 14, 23 – PL 38, 312; Ps. 53, 5 – PL 36, 624; Ps. 38, 7 – PL 36, 419; Serrm. 124; 2, 2 – PL 38, 687; Serm. 331,1 – PL 38,1459; Serm. 125,1 – PL 38, 698; Conf. XI 29; 39 – BT 292; Ps. 121, 6 – PL 37,1262; Ps. 121, 8 – PL 37,1624; Civ. 13,10 – CCL 48, 392; Conf. IV 10,15 – BT 65; Ps. 127,15 – PL 37,1686; Ps. 147, 5 – PL 37,1917; Ps. 139,11 – PL 37,1809).

49. R. M. RILKE, Duinói elégiák (Insel-Verlag, Zweigstelle Wiesbaden, 1951, 17: A negyedik elégia. Szövegünket Rónay György fordította.) – Vö. ehhez H. KREUTZ, Rilkes Duineser Elegien (C. H. Beck’sche Verlagsbuchhandlung, München, 1950, 59-60).

50. R. GUARDINI, Rainer Maria Rilkes Deutung des Daseins (Kösel, München, 1953, 139-140).

51. R. GUARDINI, Jesus Christus. Geistliches Wort (Werkbund-Verlag, Würzburg, 1957, 64).