A szeretet minden ember központi titka. Ebben az első fejezetben megpróbáljuk bemutatni, hogyan valósította meg a názáreti Jézus azt az emberi magatartást, amelyben az ember igazán önmaga lesz, és amelyet szeretetnek nevezünk. Ki fog tűnni: Jézus annyira ’másként’ szeretett, mint minden más ember, hogy lehetetlen csupán mint embert megérteni.
Az élet kenyeréről szóló beszédében (Jn 6,25-28) Jézus kifejezte azt az akaratát, hogy konkrét, testi-lelki létét mint új élet-principiumot és mint táplálékot adja oda. A táplálék ebben az összefüggésben annyit jelent, mint szoros és bensőséges személyes egyesülés a hit és szeretet által. Jézus személye legyen az ember számára a tápláló és életadó erő: az a ’Te’, akinek szeretettel igent mondtunk és bensőleg felvettük magunkba. Személyes kapcsolatban egészen belőle éljen a hivő. Jézus ezt a roppant követelést vonakodott emberi tekintetből legyöngíteni. „Ettől fogva több tanítványa visszahúzódott tőle és már nem járt vele” (Jn 6,66). Sőt még megerősítette követelését az eucharisztia végrendeleti alapításával, a szentáldozás parancsa által (Mt 26, 2&28; Mk 14, 22-24; Lk 22,19-20; 1 Kor 11, 23-26).
Jézus e cselekedetének teljes értelmét nem tudjuk felmérni filozófiai vizsgálódással. Ezért tegyük zárójelbe azt a kérdést, létre tud-e jönni ilyen egyesülés (kommunikáció és kommunió), és ha igen, miként. Ez a teológia kérdése. Filozófiailag minket itt Jézus lelki magatartása foglalkoztat, amely ennek a követelésnek az alapja. Kérdésünk így hangzik: Akarhat-e egy ember egyáltalán ilyesmit? Kimondhatja-e ember: „Úgy szeretlek téged, hogy azt kívánom, bárcsak mint táplálékból, egészen belőlem élnél? Lehet-e ilyet emberileg kívánni, sőt követelni? Vegyük fontolóra ezt a kérdést”[4].
Romano Guardini értékes útmutatást ad nekünk erre vonatkozólag: „Krisztusból éljen a hivő, sőt még ’egye is őt’. Az ő lénye tehát az örök élet szubsztanciája. Micsoda tudata ez a lényegiségnek! És micsoda tudata a tisztaságnak! Ha megkérdeznénk egy szerető embert: ”Oda akarod-e adni annak, aki neked drága, azt, amid van?„ – minden további nélkül beleegyeznék. ”Fel akarod magad érte áldozni?„ – Erre is, szeretetének mértéke szerint, igennel felelne. ”Akarod-e, hogy téged, a te konkrét létedet, mint élete táplálékát felvegye magába?„ – Itt meg kellene hőkölnie. Igazán nagylelkű emberről beszélünk, aki sem gyávaságot, sem önzést nem ismer; éppen az ilyennek jutna szükségképpen eszébe a kérdés: ”Olyan vagyok-e én, hogy szabad magammal betöltenem azt, akit annyira szeretek?„ Nem érezné-e ebben a pillanatban bensejének minden ziláltságát, gonoszságát, tisztátalanságát, nem védekeznék-e az ellen, hogy mindez átkerüljön a másikba? Nem félne-e attól, hogy méreggé válik számára? Jézus azonban azt mondja: ”Ha nem eszitek az én testemet és nem isszátok az én véremet, nem lesz élet tibennetek”[5].
Ez az utalás még jobban kiélezte kérdésünket: Képes-e egy ember – aki igazán és éretten szeret – kimondani és akarni azt, amit Jézus az élet kenyeréről szóló beszédében és az eucharisztia alapításakor kimondott és akart? És megfordítva: lehet-e Jézust, ha tényleg szeret és mégis világosan kimondja és akarja ezt, pusztán embernek tekinteni? Mégegyszer: kérdésfeltevésünk nem az eucharisztia alapításának teológiai igazságát akarja lemérni. Itt csak azt kérdezzük: egy szerető ember egyáltalán kívánhat-e és követelhet-e komolyan ilyesmit? A felelet kétszeres megfontolást feltételez: először is az emberi szeretet fogalmát kell tisztáznunk, aztán meg kell vizsgálnunk, tényleg szeretett-e Jézus. Elmélkedésünk első lépése, az első megfontolás tehát az emberi szeretet fenomenológiai megvilágítása[6].
Az emberi szeretetről nem is olyan könnyű tiszta és egyértelmű képet rajzolni. Már csak azért is igen nehéz, mert a szeretet nagyon közel áll szívünkhöz. És a legközelebbi a legnehezebben látható. Ráadásul megjelenési képe rendkívül sokoldalú, és végül is a legkülönbözőbb magyarázatokat teszi lehetővé. Itt csak az segít, ha az ember teljes egyszerűséggel halad előre és megkérdezi: alapjában véve mi történik ott, ahol szeretnek? Pontosabban: Mit akar a szerető ember szeretetével – szeretettudatának minden sötétsége és zavarossága ellenére?
A szeretet jelenségében az első meglepetés az a különös tisztázatlanság, hogy valaki miért éppen ezt az embert szereti. Adva van két ember, mindegyik önmagában zárt egész. Különböző előfeltételekből nőttek ki, más sorsot hordoznak, más hivatásban élnek és bensőleg is különbözőek. Kettejük között a más-jelleg az uralkodó. De hirtelen valami új jelenik meg: a szeretet lényegi egysége. Hogy történt ez az átmenet? Valószínűleg egyik sem tudna rá válaszolni. Talán beszélgettek egymással; alkalmasint jelentéktelen dolgokról. És egyszercsak ott volt ’ez a valami’. Azelőtt ’egymás mellett’, vagy egyszerűen ’együtt’ voltak. Most ’egymással’ vannak. Hogyan történt mindez? Valami külső tulajdonságon múlott? A másiknak a hangján, külső megjelenésén, emberi melegségén? Bizonyára azon is, de nemcsak azon. Hiszen mások, pusztán külsőleg nézve, kellemesebbek, vonzóbbak és szebbek. A külső megjelenés is belejátszik: közelebb viszi egymáshoz az embereket. De a szeretet lényegét nem tudja megteremteni. Min múlott tehát? Talán inkább a másiknak lelki tulajdonságain, nagylelkűségén, belső báján, érdekes beszédén, vagy megkapó hallgatásán? De mások intelligensebbek, nagylelkűbbek, érdekesebbek és megkapóbbak. Mindezek ellenére ez az ember éppen ezt a ’másikat’ szereti, éspedig úgy, ahogy van. És szeretni fogja akkor is, hogyha egy baleset tönkreteszi szépségét, akkor is, ha súlyos betegség vagy szerencsétlenség megsemmisíti emlékezőtehetségét, intelligenciáját, beszámíthatóságát. Szeretni fogja akkor is, ha rossz lesz és bűntettet követ el. Sőt szeretete így talán még nagyobb lesz, tisztább, feltétlenebb, ragaszkodóbb. Mi hát a szeretet tulajdonképpeni alapja?
A mondottakból világos: a tulajdonságok felszínén történő pszichológiai indokolással nem lehet megfelelni erre a kérdésre. A szeretet nyilvánvalóan a létnek nem egy részterületét fogja át, hanem a szeretett lény létének egészét. A szeretetben azt a végsőt ragadja meg az ember, amit semmiképpen sem lehet ismertetőjelekből, tulajdonságokból és tevékenységekből összeállítani. Igaz, sokszor fölsorolnak ilyen okokat, hogy a szeretet ’motivációját’ megmagyarázzák. Mivel a lényegét nem tudjuk megragadni, okokat keresünk, és más lelki megmozdulások hasonlóságára akarjuk elképzelni. De amíg egy személyi kapcsolat a tulajdonságok felszínén marad, nevezhetjük szimpátiának, csodálatnak, tiszteletnek, vagy akármi másnak, ám soha nem fogja megilletni ez a megnevezés: ’szeretet’. Összegezhetjük a szeretett lény különböző tulajdonságai iránt érzett minden vonzódásunkat, az összegből sohasem adódik ki valódi ’szeretet’. A szeretetben nyilvánvalóan áttörjük a tulajdonságok felületét és elérjük azt a helyet, ahol a személy mint személy létezik. Nincs más felelet kérdésünkre: Ez az ember azért szereti a másik személyt, mert az ’ő’; keresi annak ’én’-jét, éppen azt keresi benne, amiben sajátos, egyedülálló személy. Szeretni annyit jelent, mint kimondani: jó, hogy te – Te vagy. Igen, jó. Miért? Gazdagabb lesz ezzel a szerető ember, kiegészül, előnyökhöz jut; talán gyorsabban fog előrehaladni karrierjében? Nem, nem erről van szó. Nem ilyen módon jó az, hogy a másik van. Hát akkor hogyan? Azért jó annak, aki szeret, hogy a másik van, mert megmutathatja neki önmagát, úgy amint van, mert az nem akar tőle semmit, mert szabadon hagyja? Ez sem lényege a szeretetnek. Nem kap tőle semmi tárgyszerűt, semmi ’dolgot’: saját magát kapja benne. Mielőtt elkezdett szeretni, mintegy nem volt ’saját maga’. Csak éppen ’volt’, azok szerint a szerepek szerint, amelyeket játszania kellett a világ és saját maga előtt. Amióta azonban szeret, azóta van. Szeret, és ezért van. És a másik személy ugyanezt tapasztalja vele kapcsolatban. Ő is azóta ’ő maga’, teljes biztonságban, amióta egymást szeretik. Felbecsülhetetlen ennek jelentősége: az egyik megkapja magát a másiktól, kölcsönös ajándékként. Mindketten annyiban ’vannak’, amennyiben ’egymással’, a,Mi’ létközösségében vannak. Létük neve ’együtt-lét’, ’egymással-lét’.
Szeretetről tehát csak akkor van szó, amikor két személy létszerűen kimondja: „mi”. Ebben a ’mi’-ben végleges elkötelezettség jut kifejezésre: én ’veled’ akarok lenni és azt szeretném, hogy te is ’velem’ légy. Ettől a pillanattól hozzád tartozom és ’rendelkezésedre’ állok. Mostantól kezdve soha többé nem leszel egyedül; ha távoli terek választanak is el egymástól, ha akár a halál szakít is széjjel, én ’veled’ maradok. Rendelkezz mindennel, ami az enyém, és ami vagyok. És én is tudom, hogy mindig benned maradok, és személyem kezedben biztosabb helyen van, mint a sajátomban.
A szeretetnek ebben a létszerű ’mi’ szavában az ember lénye új teret kap. Az egész világ mélységi dimenziót. Ez az új tér nincs egyszerűen ’adva’. A szabad önátadás funkciójaként jön létre. Abból a magatartásból és törekvésből ered, hogy nem akarjuk a másik személyt birtokba venni, tárgyként kezelni. A ’tehetetlenség’ jegyében valósul meg a szeretet. Lemond minden megragadásról és kényesen kerül minden erőszakos törekvést, ami a másikat rabszolgává akarná tenni. Ellenkezőleg: ő akar adni. És amit felkínál, az nem ez vagy az, hanem ’ő saját maga’; alapjában véve nem a testét vagy tulajdonságait, tehetségeit, gazdagságát adja ajándékul, vagy más valamit, ’amije van’, hanem a személyiség leglényegét: én-jét. Ebben a tiszta ajándékozásban azután az ember megajándékozottá válik. A másik ugyanúgy adja és feltárja magát, és ez kegyelem. Mindkettő felismeri, hogy ezt a megajándékozottságot, amelyben a másik legsajátosabb önmagát tárja fel neki sohasem tudja megszolgálni. És ez adja a szeretet lényét és csodálatosságát. Amit itt ajándékozunk, az a legmélyén mindig az ajándékozó maga. Minden más ajándék, amelyet az ember a szeretetben kaphat, ennek az önátadásnak a fényében fürdik. A szeretet tulajdonképpeni ajándékozása nem a bírás és a birtoklás szintjén, hanem a lét magaslatán történik. A másiknak a léte közeledik felénk ajándékok alakjában, bármilyen kicsinyek is azok; a szeretet megdicsőíti ezeket az ajándékokat és a személyes együttlét eszközeit teremti belőlük; az önmagát adó szeretet ajándékai hullámokként áradnak felénk a szeretett személyből. Ezért tapasztalja a szerető még a legjelentéktelenebb szeretet-találkozásban is az örömet és a léttér megvilágosodását. Ez az öröm, ez a fény a szeretet kísérőjelensége, és egyben megnyilvánulása annak, hogy a szerető ember közeljutott minden lét ősi eredetéhez.
Ezzel megérintettük a szeretet végső lényegét. Úgy tűnik: amit a szeretet jelent, az felülmúl minden egzisztenciális megvalósulást. Benne elébevágunk a lét egészének, a végleges beteljesülésnek. Így a szeretet jellemzője a fölülemelkedés. Végső célja lényegesen több, mint mindaz, amit ’most’ megvalósíthat. Odaadás egy véges létezőnek: ez már maga is fölülemelkedés a körülhatárolton, valami feltétlenre céloz. Az odaadás szeretetmozgása csak akkor lehetséges és érthető, ha már eleve az egy, abszolút és feltétlen létre, mint saját beteljesedésének és fennállásának feltétlen feltételére irányul. Az ember szeretetében egy minden feltételesen túli feltétlent keres, a minden végsőn túli Végtelent[7].
A szeretet odaadásában először is véges egzisztenciánk boldogító igazolását éljük meg. A ’te’ szeretetében úgy érezzük: olyan világban élünk, amely elérkezett önmaga kibontakozásáig. A világgal való kapcsolataink, még a legközelebbiek, az unalomig ismertek is, megváltoznak a is szeretet fényében; sok esetben az az érzésünk, mintha először élnénk át; a régi új értelmet kap. Ez a szeretet egyik oldala: „Amo (et amor), ergo sum”, szeretek (és szeretnek), tehát vagyok; sőt annyiban vagyok ’én’, amennyiben szeretek és szeretnek. Ugyanakkor saját létünk megerősödésén túl kibontakozik a szeretet másik oldala: az az alapvető követelés, hogy túllépjen a maga konkrét megvalósításán. Szeretetvágyunk benső szükségszerűséggel túlszárnyalja a konkrét alakot, amelyet szeretetünknek adtunk. Soha nincs vége. Maga a nyelv a ’szeretet’ szóval valami statikusat és ugyanakkor dinamikusat jelöl. Philipp Lersch ezt így magyarázza: „Ez nem véletlen, és semmiesetre sem a nyelv fantáziahiányán alapszik, hanem azon a tényen… hogy a szeretet lényege szerint sohasem ér véget, és még a beteljesülésben is mint törekvés él” [8].
A szeretet élménye egyértelműen ezt a dialektikát mutatja: nem tudunk megbirkózni azzal az emberrel, akit szeretünk, és a világgal, amelyben él. Hallgassuk a költőket: szétrobbantják tapasztalataik világát, hasonlatokat keresnek, ellentétekhez folyamodnak, a mindenség minden eleme után nyúlnak, hogy leírják a szeretett ’Te’ személyét és az ő szeretetében felragyogó világot. Egy harmadik sokszor nem érti, mi olyan különös azon az emberen, ha a szerető kedvéért hallgat is erről. A szeretett lény különlegessége ez: Amint a mindenség, a világ felmérhetetlen térsége korlátlan és tele van titkokkal, ugyanúgy megfoghatatlan az az ember is, akit szeretünk; nem azért, mintha sajátmagában véve olyan gazdag lenne, hanem azért, mert számunkra több, mint a valóságban. Jelenlevő lénye előfutár; véges-befejezetlen életében transzcendens többlet tárul fel[9]. Ezzel egyúttal azt állítjuk, hogy a szeretett lény ’dinamikusan határtalan’ a szeretetben, és megértünk még egy új kijelentést: határtalanul szeretlek téged, ezért határtalanná kell válnod. Vagyis az emberi szeretet minden mozzanatába belezárjuk a halhatatlanságot, feltételezzük vele, igent mondunk rá[10].
A szeretetnek ez a nagysága azonban egyúttal fenyegetettsége is. A teremtmény véges törékenységében, mulandó lényében a szeretet révén a végtelenbe való törekvésünk ’tárgyává’ válik. Olyan követelmény ez, amelyet egy ember sem tud igazán beteljesíteni. Szükségszerűen csalódást kell okoznia a feléje áradó szeretetnek, és metafizikai lényegében nem is bírhatja ki az ilyen szeretetet. A szeretetnek ezt a csalódását kibírni és mégis kitartani benne, megélni a szeretett lény határait és mégis kimondani a szeretet legjellegzetesebb szavát: ’határtalan vagy’ – ez az emberi szív legnagyobb tette. A neve hűség. És ezt meg kell tennie egészen a halálig, – hiszen ez a hűség lényege. Ez a követelés a szívnek szorongás, az érzelemvilágnak sötét összevisszaság, – különösen ha a viszontszeretet elmaradása kegyetlenül érezteti velünk, hogy a szeretett lény nem emelkedik arra a magaslatra, amivé lehetne és kellene lennie. Minden igazán szerető szív átszenvedte ezt a fájdalmas tapasztalatot. Azért megpróbálja, naponta új meg új küzdelemben, az evidens tapasztalat meggyőző ereje ellenére (határolt vagy), mindennap, sőt minden órában hűségesen mindig újból megépíteni szeretetét (és mondani: határtalan vagy). Ha az, aki szeret, elmulasztja szívének ezt a folyvást megújuló legyőzését, megtörténhetik, hogy azt az embert, akit egyszer valóban és becsületesen szeretett, hirtelen nem látja többé. Éveken, évtizedeken át elmegy mellette (a legjobb esetben udvarias érdektelenséggel), anélkül, hogy észrevenné tehetetlen pillantásait, esdeklő könyörgését. Valódi szeretet csak a hűségben valósul meg: csak a halálig kitartó közösségben.
A szeretetnek itt vázlatosan megrajzolt alakja lényegében megvalósul mindenütt, ahol komolyan és őszintén szeretnek. Bár sokszor nem fejeződik ki tisztán az emberi egzisztencia ziláltságában, mégis ott él a szerető ember szándéka mélyén. Nem minden, amit itt a szeretet titkáról kipuhatolni próbáltunk, tartozik közvetlen bizonyításmenetünkhöz. De meg kellett említenünk, hogy meglássuk a szeretet lényegét. Szeretet annyit jelent, mint létcsere. Az egyik ember léte a másik ’létanyagából’ épül fel. A szeretőnek magába kell szívnia a szeretett lényt egészen, belőle kell élnie. És ez olyan folyamat, ami nemcsak a pszichológia síkján játszódik le. Aki szeret, annak a léte metafizikailag ’együtt-levés’; a szeretett személy a szerető létének ontológiai társmegalapítója. És itt, egy végső fenyegetés láttán, az emberi szeretet új követelése áll elő: csak azt adni a szeretett lénynek, ami saját létünkben tiszta és világos. A szeretet által a szerető ember éleslátó lesz: nagyon mélyére lát saját egzisztenciájának. Látja romlottságát, önzését, hatalomvágyát, gyengeségét, léte szűkösségét, szíve restségét és a legmélyén a gonoszat. Teljes felelősségtudattal kell magát megkérdeznie, nem ad-e át az önajándékozásban a másiknak valamit saját lényének romlottságából. Annál jobban fél, mert hiszen mélységesen szereti a másikat, és nem akarja saját romlottságával megfertőzni vagy megmérgezni. A szeretett Te legyen mindig tiszta és fénylő; növekedjék benne állandóan mindaz, ami színtiszta. Az ember, ha szeret, természetesen továbbra is kitart önmaga ajándékozásában, a teremtő hűségben. De az önátadás tartózkodóbb lesz, és állandó megtisztulásra szorul. Csak a tisztát, a méltót, a létet építőt szabad átadnia a másiknak. Ezzel eljutottunk az emberi szeretet fenomenológiai megvilágításában oda, ahol fel kell tennünk ismét a kezdeti kérdést teljes élességében: Szabad-e az embernek, ha mélyen, őszintén és éretten szeret, kívánni és akarni, hogy a másik egészen belőle táplálja életét?
Tegyük félre azt a kérdést, lehetséges-e ezt a kívánságot ténylegesen megvalósítani, és ha igen, hogyan. Minket csak az ilyen akarás egzisztenciális lehetősége érdekel. Szabad-e egy embernek azt kívánnia, hogy ilyen kapcsolat álljon fenn közte és a másik között, akit szeret? Azt feleljük: Egyetlen igazán szerető ember sem merészelné ezt megtenni. De Jézus nyugodtan mondta ki ezt a szót és kötelezte mindazokat, akik szeretik, hogy felvegyék magukba életét, és belőle éljenek. Azt akarta, hogy barátai belső táplálékává váljék egész léte, minden érzésével, gondolatával, kívánságával, belátásával és érzelmével együtt. Tehát éppen azt kívánta és követelte, amiről az emberi szeretet általunk adott fenomenológiai megvilágításából kiderült, hogy bensőleg lehetetlen. Talán nem is gondolkodott mindezen, hanem pillanatnyi megzavarodottság ösztönzéséből cselekedett? Sok tanítványa elhagyta őt Kafarnaumban az élet kenyeréről szóló beszéde után. Hagyta őket elmenni, de nem vont vissza egy szót sem. Sőt halála előtt, az utolsó vacsorán ezt a követelést szentségi szférába emelte. Tehát nagyon is tudna kellett, mit csinál. Aki megvizsgálja a János-evangélium hatodik fejezetében lévő, az élet kenyeréről szóló beszédet, nem tud megszabadulni attól a benyomástól, hogy itt tiszta tudatú ember beszél, olyan ember, aki előtt nem titok beszédének és cselekvésének hallatlan volta. Így csak két lehetőség marad ennek a názáreti embernek a megértésére: vagy olyan mélységesen gyűlölte barátait, hogy ilyesmit tett, és akkor csak ember, rossz ember, vagy pedig szerette ’övéit’, éretten és bensőségesen, és akkor végtelenül több, mint pusztán ember. Így eljutunk a második kérdés megválaszolásáig: Valóban szeretett-e Jézus?
Ehhez most fel kell vázolnunk néhány vonással Jézusnak azt a benső beállítottságát, amelyet Pál ’emberszeretetnek’ nevez (Tit 3, 4), és amely valóban nagy és szelíd szeretet volt. Az evangéliumok keveset beszélnek érzésekről. Ezért mindenekelőtt meg kell próbálnunk ecsetelni a Jézust körülvevő megélt atmoszférát. Az élet legegyszerűbb történéseiben nyilvánul meg a szív érzülete. Jézus egyszerű cselekedeteiben rátalálunk a szeretet mélységére és valódiságára, s ez mindenképpen kizárja (csupán elméletileg felállított) első lehetőségünket.
Jézus találkozása tanítványaival nagyon egyszerűen történt. Keresztelő Szent János két tanítványa utánament és megkérdezte: „Mester, hol lakol?” És nála maradtak egy esti beszélgetésre (Jn 1,35-39). Péter és András Jézus egyetlen szavára elhagyott mindent (Mt 4,18-20). Zebedeus két fia ugyanígy követte őt (Mt 4,21-22). A nép étlen-szomjan vele ment a sivatagba. Ezeknél az eseményeknél nagy emberi vonzóerőnek kellett Jézusból kisugároznia. Ezekből a véletlen találkozásokból alakult ki lassan körülötte egy közösség. Az első rokonszenv lassanként mélyebb magatartásnak adott helyet. Útjaik mindig sűrűbben kereszteződtek. A farizeusokkal vívott első harcok mind szorosabban összekovácsolták a kis csoportot. Hosszú előkészítés után és mégis váratlanul jött aztán a szeretetbe való áttörés: „Ezután fölment a hegyre és magához hívta azokat, akiket kiválasztott. Azok csatlakoztak hozzá. Tizenkettőt választott ki, hogy vele legyenek és hogy igehirdetésre küld e őket. (Mk 3,13-14; lásd még Mt 10,1-4; Lk 6,12-16.) Ez volt az együttlét kezdete, a létegység kezdete a szertetben. És valóban ettől kezdve Jézus barátainak hívta ezeket az embereket: ”Nektek, barátaimnak mondom…(Lk 12,4). A személyeknek az az ’egymásbanléte’, az a ’kicserélhetősége’ következett be, amely csak a szeretetben lehetséges: „Aki titeket befogad, engem fogad be” (Mt 10,40). „Aki titeket hallgat, engem hallgat. Aki titeket megvet, engem vet meg” (Lk 10, 60). Még az áruló sem volt kivétel: Jézus még a végén is „barátom”-nak szólította (Mt 26,50).
A kis csoportban a bensőség különös atmoszférája valósult meg. Jézus megnyílik: „Már nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent tudtul adtam nektek…” (Jn 15,15). Tanítványai hallottak tőle egyedül átélt élményeiről, mint például a pusztai kísértésről, vagy bizonyos négyszemközt, mondjuk Nikodémussal folytatott beszélgetésekről. Jézus azt akarta, hogy barátai egészen megértsék, és ezért, mint például nagy búcsúbeszédében a legbensejét szolgáltatta ki nekik. Szenvedésének nem a legkisebbike volt az, amire Lukács – kissé fájdalmasan utal: „ők azonban mit sem értettek ebből” (Lk 18,34). De erről más összefüggésben beszélünk behatóbban. Jézusnak ez a szerető magatartása azonban nem volt tolakodó, inkább diszkrét. Nem akarta senkire ráerőszakolni barátságát. A tanítványok feleletének valóban szabadnak, azaz a szeretet válaszának kellett lennie. Ha ez nem következett be, Jézus nem tartotta őket vissza (Jn 6,67). De mindig bízott benne, hogy nála maradnak; sőt kifejezetten könyörgött nekik: „Halálosan szomorú a lelkem. Várjatok itt és virrasszatok velem” (Mt 26,38).
Ez a szeretet Jézus számára a végső értelmet, legfőbb értéket jelentette. Ezért mindent kész volt föláldozni. Barátjának, Lázárnak nővérei egyszer üzenetet küldtek neki: „Uram, akit szeretsz, beteg.” Jézus erre életét veszélyeztetve ment Júdeába, mert „szerette Máriát és nővérét és Lázárt”. Miután tanítványai hiába próbálták visszatartani vele mentek: „Menjünk mi is, haljunk meg vele együtt” És mikor Jézus ’sírva’ és ’mélyen megindulva’ a sír előtt állt, a zsidók így szóltak: „Nézzétek, mennyire szerette őt” (Jn 11,1-44). – Jézus számára övéinek szeretete többet jelentett, mint a halál. Elfogatásánál még kérte a katonákat: „Ha tehát engem kerestek, engedjétek el ezeket” (Jn 18,8). Mindvégig abban a tudatban élt, hogy szeretete a halálát fogja okozni: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). De ezt az áldozatot mint a szeretet szabad ajándékát fogta fel: „Senki sem veszi el tőlem életemet, önként adom oda” (Jn 10,18).
Jézus ezen ’emberbaráti lényétől’ megérintve, lassan kialakul körülötte a szerető barátok köre. Voltak köztük nők is: Mária, Márta, az asszony az alabástromedénnyel, a szamáriai asszony és sokan mások. ’Szent asszonyok’ csoportja kísérte vándorlásain, és gondoskodott a kis közösségről. Ezek az asszonyok kitartottak mellette mindvégig. Voltak olyan barátai is, akik nem jártak vele állandóan, de ő gyakran betért hozzájuk. Vele volt még a nyilvánosan megbélyegzettek számottevő csoportja is, akiket az evangélium ’vámosoknak és bűnösöknek’ nevez. Az embernek az a különös benyomása, hogy éppen ezek voltak Jézus iránt a legtöbb megértéssel és szeretettel. Miattuk támadták meg az uralkodó nézet képviselői („Ez a bűnösökkel társalog és velük eszik” Lk 15,2). De soha nem hagyta magát ezáltal megtéveszteni. Amikor túlságosan veszélyessé vált helyzete, visszahúzódott barátaival olyan vidékekre, ahol a hatalmasok nem tudták elérni: „Keresztülvándoroltak Galileán. De nem akarta, hogy valaki is megtudja, mert tanítványait akarta oktatni” (Mk 9,30).
A barátok kis körében védett biztonságban érezte magát: távol azoktól az emberektől, akik állandóan leselkedtek rá, rosszindulatú kérdéseket intéztek hozzá, szavait kiforgatták, följelentették a hatóságoknál; távol attól a néptől, amely nem volt képes fölmérni küldetését a maga tisztaságában, és egyre jobban megzavarodott vele kapcsolatban. Megható látnunk, milyen türelemmel – ez nagyon nagy szeretet jele – próbálta ezeket a nehéz felfogású embereket, akiket barátságába fogadott, életének titkaiba beavatni. Egész apró kis esetek – mint például egy kisgyermek az ölében – elegendők voltak ahhoz, hogy megértesse velük küldetésének valamelyik lényeges mozzanatát. Megtanította őket arra is, hogyan imádkozzanak, és amikor lelke túlcsordult, saját maga is imádkozott előttük, például a hetvenkettő visszatérésekor, a Lázár házában történtek után, a búcsúbeszédnél. Nagy szelídség uralkodott körülötte, de ebben nem volt semmi kicsinyes, negédes és édeskés. Szeretete tudott kemény és éles lenni; bosszús lett, amikor tanítványai a gyermekeket távol akarták tartani tőle (Mk 10,13-14); nem nézhette, hogy irigykedtek másokra (Lk 9,49-50), vagy az elsőbbségért vetélkedtek egymással (Mk 10,35-45); egyenesen düh ragadta el, amikor Jakab és János a barátságtalan szamaritánusokat égből alászálló tűzzel akarta jobb belátásra bírni: „Nem tudjátok, milyen lelkület van bennetek (Lk 9,55); tudott acélkeményen megtagadni és visszautasítani, mint például Pétert: ”Távozz tőlem, Sátán” (Mt 16,23). Ez az éles magatartás azonban nem más, mint a nagy szeretet tisztasága és egyenesvonalúsága, annak a léleknek kristályossága, amely nem gubódzik be egoizmusba, s éppen ezért tudja nyugodtan és gyógyítóan kimondani az igazságot, akkor is, ha kemény.
Ez a szeretet egyúttal tele volt gyöngédséggel. A bélpoklos Simon házában védelmébe vette tanítványaival szemben Máriát: „Miért bántjátok ezt az asszonyt? Hiszen jót tett velem” (Mt 26,10). Vonzódott a gyöngékhez és elhagyatottakhoz: „Látta a nagy tömeget. Megesett a szíve rajtuk, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok” (Mk 6, 34); meg akarta menteni az elveszetteket, azért nagyon gyengéden beszélt hozzájuk: „Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél” (Jn 8,11); nem tudta nézni milyen visszautasítóan és gőgösen kezelte a szegény bűnbánó bűnös nőt egy hidegszívű és lelkileg vak társaság (Lk 7,36-50). Ilyen pillanatokban Jézus szeretete finomságában és előkelő tartózkodásában mutatkozott meg.
A halál rettentő fenyegetése előtt, az utolsó vacsorán, amelyet „vágyva vágyott” barátaival elkölteni (Lk 22,15), Jézus szeretete hihetetlen hatalommal tört ki szóban és cselekedetben. Már sejtette, hogy utoljára van együtt barátaival. Még egyszer „be akarta nekik bizonyítani szeretetét” (Jn 13,1). Egész magatartását egy végső üzenetben foglalta össze, s ez az egyetlen követelés mindannak a kifejezése volt, amit a szép és nehéz, ünnepekből és köznapokból álló hónapokban együtt éltek át: „Gyermekeim, már csak rövid ideig vagyok veletek… Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek titeket úgy szeressétek egymást ti is. Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egy más iránt” (Jn 13,33-35). Azt mondta, nem akarja, hogy a tanítványok szíve megijedjen (Jn 14,1); titokzatos vigaszt ígért Lelke által (Jn 14,15-17); nagy békességet hirdetett nekik (Jn 14, 27) és többször ismételte a szeretet parancsát (Jn 15,10. 12. 17). Mintha elfelejtkezett volna saját sorsáról, megpróbálta feloldani barátainak zavarát, megkönnyíteni, bánattal tele szívüket” (Jn 16, 6), és apró figyelmességekkel bizonyította be nekik szeretetét. Ez volt az eucharisztiának, Jézus vigasztaló, ajándékozó, önfeledt szeretete legnagyobb beteljesülésének atmoszférája.
Egy-két vonással felvázoltuk Jézus emberi szeretetének képét. Ezek az utalások semmiképpen sem kimerítőek. Csak vázlatosan akartuk Jézus alakját megrajzolni. Ennek az életnek végső alapstruktúrája a szeretet volt. Mindenen uralkodott, átjárt és egyesített mindent. Jézus életének alapvető aktusa volt.
Ha ez így van, akkor emberi megértőképességünknek kudarcot kell vallania a názáreti Jézusnál. Kidolgoztuk az alternatívát: Ha Jézus azt kívánta, amit az élet kenyeréről szóló beszédben és az Oltáriszentség alapításakor kimondott, akkor vagy emberileg gyűlölnie kellett barátait, vagy ha éppen ellenkezőleg, bensőségesen és szabadon szerette őket (és mégis kitartott az Oltáriszentség követelése mellett), akkor képtelenség őt csak-emberi fogalmakba befogni, azaz akkor alapvetően más volt, mint csak-ember. Jézus szeretetéről szóló fejtegetéseink alapján elesik az első lehetőség. Így Jézus létformájában magasabb értelmű összefüggés tárul fel: emberi létén áttör az Egész-Más, az emberileg már fel nem fogható ’túlvilági’ szeretet.
4. A ’kommunió – kommunikáció’ problémájához 1 H R. SCHLETTE, Kommunikation und Sakrament. Theoloqische Deutung der geistlichen Kommmunion (Herder, Freiburg i. Br., 1960, Quaestiones Disputatae 8).
5. R. GUARDINI, Die Offenbarung. Ihr Wesen und ihre Formen (Werkbund-Verlag, Würzburg, 1940, 107-108).
6. Az itt felvázolt gondolatmenetek elmélyítéséül ajánljuk: A. BRUNNER, La personne incarnée. Etude sur la phénoménologie et la philosophie existentialiste (Beauchesne, Paris, 1947); Vom christlichenm Leben. Gesammelte Aufsätze (Echter-Verlag Würzburg 1962; 1. főleg,Vom We sen und von der Wúrde der Liebe’ 285skk); C. CIRNELIMA, Der personale Glaube (Rauch Innsbruck, 1959); E. CORETH, Metaphysik (Tyrolia, Innsbruck, 1961; 1. főleg 542skk); J. DE FINANCE, Essai sur l’agir humain, Editions Montaigne, Paris, 1958; Livre de Vie, 39); G. MARCEL: nézeteinek legjobb összefoglalása R. TROISFONTAINES, De l’ezistence á l’etre (Nauwelaerts, Louvain – Vrin Paris 1953 2k; l. különösen:,Aimer, c’est etre’ 29skk 2.k.); E. MOUNIER, l. C. MOIX: La pensée d’Emmmanuel Mounier (Editions du Seuil, Paris, 1960; főleg 119skk); M. NÉDONCELLE, La réciprocité des consciences. Essai sur la nature de la personne (Aubier, Paris, 1946); E. WALTER, Wesen und Macht der Liebe (Lambertus-Verlag, Freiburg i. Br., 1955). – A szeretetnek az újszövetségi üzenetben elfoglalt középponti helyéről 1.: H. U. v BALTHASAR, Glaubhaft ist nur die Liebe (Johannes-Verlag, Einsiedeln, 1963); C. SPICQ, Agapé dans le Nouveau Testament I – III (Paris Gabalda, 1958/ 1959); Die Nächstenliebe in der Bibel (Benziger, Einsiedeln 1961; Biblische Beiträge, NF 3); V. WARNACH, Agape. Die Liebe als Grundmotiv der neutestamentlichen Theologie (Patmos-Verlag, Düsseldorf, 1951).
7. Az emberi szeretetnek azt a dialektikáját, amelyre itt célzunk, behatóbban tárgyaltuk Entwurf einer philosophischen Eschatologie (I) c. cikkünkben (Orientierung, 25, 1961, 252skk).
8. Ph. LERSCH, Au bau der Person (Barth, München, 1954, 224sk ).
9. E tapasztalat sok költői kifejezője közül E. VAUGHot idézzük. Brideshead Revisited c. művében vannak a következő mondatok: „Szeretetünk talán mindig csak célzás és szimbólum; hegy, sok láthatatlan gerinccel; ajtók, amelyek mintegy álomban megnyílnak, csak hogy mögöttük még egy szőnyegsáv és egy másik ajtó tűnjék elő; talán mi, te meg én, elő-képek vagyunk, és ez a szomorúság, amely olykor közénk ereszkedik abból a csalódásból fakad, amely kutatás közben ér bennünket; mindegyikünk arra törekszik, hogy a másik által keresztüljusson és végül kijusson, s itt-ott siető pillantást vet az árnyékra amely egy-két lépéssel mindig előttünk settenkedik a sarokban” (Német kiadás: Wiedersehen mit Brideshead. Claassen, Hamburg, 1955, 285.)
10. G. MARCEL annak a kevés filozófusnak egyike, akik az emberi szeretetet erre a végső metafizikai háttérre való tekintettel kutatták. Megállapításainak összefoglaló leírása a Présence et Immortalité c. írás. (Flammarion, Paris 1959, 179skk. – Német kiadás: Gegenwart und Unsterblichkeit. Knecht, Frankfurt a. M., 1961, 285skk.)Vö. Die Welt beginnt heute c. cikkünket (Orientierung, 24, 1960, 142skk).
