Ez a könyv olyan emberekhez szól, akik – bármilyen okból – ’istentávolban’ élnek. Lehetnek emberek, akiknek maga az ’Isten’ szó is üres, tartalmatlan lett. Lehetnek keresők, akik keservesen szenvednek, mert nem találnak utat ahhoz, akiben a beteljesedést sejtik. Végül lehetnek keresztények is, akik egy rettenetes pillanatban felfedezték, hogy Isten nem áll többé létük középpontjában, hogy életük felszínessé, igazi mélység nélkülivé, egzisztenciálisan ’istentelenné’ vált. Bár bölcseleti mű, nem tételez föl semmiféle filozófiai szakképzettséget. Csak a ’nyugtalan szívet’. Csak saját elégtelenségünk és az egzisztenciális útjavesztettség megtapasztalását. Viszont őrizkedjenek ettől a könyvtől azok az emberek, akik elégedettek önmagukkal. Nem nekik íródott.
Mindjárt kezdetben szeretnénk az olvasót megnyugtatni: nem istenbizonyítékokat fogunk itt fölsorolni. Ennek az írásnak a szándéka lényegesen szerényebb. Korunk élettapasztalatából kiindulva, amely az egzisztenciális-perszonális gondolkozásban bölcseleti kifejezést is teremtett magának, utakat akar törni Istenhez. Nem arról van tehát szó, hogy régi istenbizonyítékokat újakkal helyettesítsük. Utakat törni Istenhez nem szükségképpen jelent annyit, mint istenbizonyítékokat kidolgozni. Az ’út’ logikailag és szillogisztikailag alig felbontható valóság, tehát tulajdonképpen nem bizonyíték. Sokkal inkább az emberi lét ősszimbóluma. Kiindulást jelent, erőfeszítést, akadályt, keresést és hazatérést. Az Istenhez vezető utak eszerint nem annyira gondolati gyakorlatok, mint inkább egzisztenciális ’begyakorlások’; személyes megvalósítást igényelnek, és csakis a megvalósulásban válnak érthetővé. Tulajdonképpen csak akkor lesznek ’utak’, amikor valaki személyesen, magányosan, döntéseket hozva végigvándorol rajtuk.
Írásunk tíz fejezetében valami olyasmibe kezdünk, ami első pillanatra talán idegennek tűnik: az ember Jézus egzisztenciájának filozófiai kutatásába. Szeretnénk megkockáztatni azt, hogy az emberi gondolkodás fogalmaiba ’szorítsuk be’ Jézus alakját. Meg akarjuk mutatni: volt egy ember, aki nemcsak tökéletesebben és emberibben, hanem alapvetően másként élt, mint mi mindannyian. Konkrét, történelmileg ellenőrizhető létben lett nyilvánvalóvá, amit mi mindenek legmélyén sejtünk, ami közelebb van hozzánk, mint mi magunk: Isten. Az ’Isten’ kifejezés ne zavarjon ebben a vonatkozásban. Egyenlőre csak a lét legvégső mélyét akarjuk megjelölni vele. Ebben az értelemben szinte senki sem istentagadó vagy hitetlen. Mert csak elenyésző kevesen mondják: a létnek nincs mélysége, csupán felület. A végső mélység, a legbensőbb bensőség, tökéletesen megvalósult egy távoli tájról, Názáretből való fiatalemberben. Hallatlan nagy állítás! Mert tudjuk: közülünk még soha senki nem mérte meg a legvégső mélységet. Ha valakinek mégis sikerült, annak egész másként kellett élnie, mint az emberek általában. Hogy megmutassuk: Jézusban megnyílt minden lét végső bensősége, először is úgy kell néznünk rá, mintha csak ember és semmi más nem lett volna. De ez a próbálkozásunk – Jézust úgy megérteni, amilyenek mi valamennyien vagyunk – hajótörést fog szenvedni. Ennek a könyvnek minden elmélkedése abba a különös és megrázó élménybe fog torkollni, amiről Pál beszél: „Tönkreteszem a bölcsek bölcsességét. Megsemmisítem az eszesek eszét.” Csak ezt az egyet akarjuk tehát ebben az írásban megmutatni: hogy emberi fogalmaink a názáreti Jézusban kudarcot vallanak, és hogy miképpen történik ez.[1]
Amikor azt tapasztaljuk, hogy filozófiánk Jézus alakjával kapcsolatban meghiúsul, az Egész-mással, miden valóságnak végső Mélyével találkozunk. Az emberi vesződés meghiúsulása – Jézus konkrét valósága mögött, vagy sokkal inkább az által – az isteninek a körét nyitja meg nekünk. Az egyes próbálkozások gyújtópontjában kirajzolódik a megfoghatatlan, az emberileg el nem érhető. És ebben éljük át azt a bizonyos egzisztenciális megrendülést, amely szemtől-szembe állít minket Istennel. Az emberi értelem nagy megdöbbenéssel veszi tudomásul, hogy minden Jézushoz vezető útja a megfoghatatlanba, Istenbe torkollik. Ahhoz azonban, hogy Istent ilyen módon megélje, a mai embernek valószínűleg legnagyobbrészt el kell felejtenie azt, amit hallott róla, – talán még a nevét is, hogy ráeszméljen a megfoghatatlan titokra, amely e név mögött rejlik.
De nem szeretnénk az olvasó várakozását túlfeszíteni. Kísérletünk egyes fejezetei önmagukban nem adnak elégséges, kétségtelen biztonságot. összefüggésük, konvergenciájuk, meggyőző erejük azonban olyan bizonyosságot szül, amely fölülmúlja az egyes ismeretek biztonsági fokát.[2] Ebből kiviláglik, hogy vizsgálódásunk logikája nem ’előrehaladó’, hanem ’bekerítő’. A gondolatmenet tulajdonképpen nem magában a könyvben halad tovább, hanem az olvasóban, azáltal, hogy az egyes kísérleteket összeveti, ’egybelátja’, személyes döntéssé alakítja át, és így személyes elhatározásában áttör Jézus végső valóságához – Istenhez. Megkérjük tehát az olvasót, vegye szemügyre az egyes utalásokat, hogy – valódi együtt-filozofálás során eljusson az egzisztenciális szintézishez, a rész-szempontok személyes küzdelemmel kivívott összeillesztéséhez. Az egyes részeket ennek érdekében át kell elmélkedni, és ezért legföljebb (más olvasók számára: legalább) egyhetes időközben olvasni. Írásunk meditációi nem kidolgozott tételt adnak elő. Új gondolkodási lehetőséget akarnak nyitni, új utat törni a teodicea számára. A felvázolt gondolatmenetek ’papíron’ nem befejezhetők. Csak akkor zárulnak le, amikor az olvasóban – aki ezáltal társszerzővé válik – megélt életmagatartásba formálódnak át.
Tömören megfogalmazva: a következő kísérletek csak azt akarják megmutatni, hogy emberi gondolkodásunk fogalmai kudarcot vallanak Jézus valóságán, és hogy éppen gondolkodásunk hajótörése által válik Jézus az Istenhez vezető egzisztenciális úttá.
Nem exegéta szaktudós munkája ezek a vázlatok, bár a szerző igyekszik lehetőleg pontosan igazodni Jézusnak az újszövetségi forrásokban megrajzolt alakjához. Azonban az egész munka során az a meggyőződés vezette és erősítette, hogy Jézus személye az evangéliumban még a legegyszerűbb ember számára is hozzáférhető. Hiszen Jézus szokásos környezete az egyszerű emberek, a szegények és szorongatottak köre volt. Tulajdonképpen ilyen kísérleteket csak egy hosszú, csendes, Jézus szemlélésének szentelt élet végén lenne szabad írásba foglalni. Ha tehát tökéletlenek, sőt felületesek, akkor valószínű hogy a szerző túl korán merészelt munkához fogni, ezért kéri az olvasót: legyen türelemmel és elnézéssel.
Ezekben az elmélkedésekben egyszerű kérdéseket tárgyalunk meg. Így például: hogyan beszélt Jézus; hogyan valósított meg olyan mély emberi magatartásokat, mint amit mi szeretetnek, alázatnak és könyörületességnek nevezünk; miért nem mutatott megbánást; miért nem emberi módra (azaz a sötétségbe hatolva) hitt és remélt; miért hallgatott; miért volt ’idegen’ az emberi lét szférájában. Minden egyes kérdésnél át fogjuk élni: ő annyira más volt (másként szeretett, beszélt, másként volt alázatos és könyörületes, és így tovább), hogy lénye szétrobbantotta a csupán-emberi határait. Nekünk, a huszadik század embereinek nem könnyű Jézusnak ezt a tőlünk különböző voltát megélni. Ezerszer ’elismételték’ és ’megbeszélték’ szavait, példabeszédeit és cselekedeteit, úgyhogy sokszor már nem is világít belénk tulajdonképpen lényegük. Jézusról való ismereteink messzemenően sablonossá, élettelenné és merevvé váltak.
Jézusról kialakult klisé-képünknek vajmi kevés köze van az újszövetségi forrásokban ábrázolt alakhoz. Aki ma pontosan akarja látni Jézust, annak szoktatnia kell szemét; át kell élnie, ahogy az emberi gondolkodás nála állandóan határba ütközik. Minden lépés elvész az érthetetlenben, a megfoghatatlanban, amely minden gondolatot felülmúl. Lassan kirajzolódnak lényének vonásai. És valamennyi a felfoghatatlanba torkollik[3]. Ha a mai ember a názáreti Jézus valódi lényét akarja megragadni, sok szokást kell lehántania magáról: a ’pontatlan olvasást’, amely Jézus egzisztenciáját előregyártott szkémák szerint próbálja megérteni, a ’begyakorlott beszédet’, amely klisészerű felfogásával Jézus sajátos létmódját inkább eltakarja, mint felfedi, az ’édes üdvözítő’ elrajzolt képét, amely sokszor érzelgősen ábrázolja őt és titkát szentimentális középszerűséggé szürkíti. Minden valótlant, kicsinosítottat és megszokottat félre kell tennie, míg végre megérzi, milyen nyugtalanító és titokzatos volt alapjában véve Jézus léte. Jézust manapság sokféle okból nem tudjuk ’látni’ vagy ’hallani’. Ezt azonban nem lehet könyvből megtanulni, mert a gondolkodás és az egzisztencia radikális átállítását tételezi fel.
A mai ember ’istenidegenségét’ nagyon is értelmezhetjük az isteni gondviselés művének. Valószínűleg nem más, mint ’Isten növekedése’ az emberiség szellemében. Korunk lelki szituációja rokonságban van az emmauszi tanítványok hangulatával. Jézus két tanítványa elhagyta a vacsorateremben összegyűlt testvéreit. Egyszerűen nem bírták már tovább. Pontot tettek az ügyre és, bár sebzett szívvel, visszatértek az úgynevezett ’valósághoz’. Azt remélték, hogy Jézus kinyilatkoztatja magát mint Isten, megszabadítja Izraelt, kiűzi a rómaiakat, felállítja Isten uralmát, leleplezi a képmutatást, felfedi a papok kétértelmű tevékenységét, megszünteti a külsőségek szatócskodását, szétszakítja az írástudók pókháló-szövevényeit és a szabad, valódi hit útját egyengeti. Mindebből látszólag semmi sem következett be. Jézust legyőzték. Ismerjük ennek a szomorúan szép történetnek a végét. Az Úr csatlakozott a két tanítványhoz. Sokáig mellettük ment és beszélgetett velük. „De azok nem ismerték fel”. Csak a végén, egy jelentéktelen mozdulatnál „nyílt meg a szemük”. Ma is mellettünk jár egy Ismeretlen, – mimellettünk, akik elveszítettük elfogulatlan biztonságunkat, meguntuk a kicsiny és kicsinyes Istent. És ez az ismeretlen az Úr. Mindenütt, ahol az emberek őszinte, becsületes akarattal valami tiszta felé törekszenek, mellettük megy az Úr; talán ismeretlenül, de ’itt’ van. A keresztények ne mennydörögjék le ezeket a ’Krisztus-tanítványokat’ megnemértett követelésekkel és érthetetlen mondatokkal. Talán tőlünk távoznak el, tőlünk, akik az utolsó vacsora termében összegyűltünk. Mégis mellettük megy az Úr, akkor is, ha útjuk rossz irányba vezet. A keresztényeknek inkább egy jó szót kellene szólniok hozzájuk, önzetlen magatartást tanúsítaniuk velük szemben, hogy megnyíljék szemük és – mint az emmauszi tanítványok, „lángoló szívvel” – felismerjék, hogy az Úr velük van.
Ebben a szellemben készült ez a könyv. A szerző nagyon jól tudja, hogy emberré lett Istene nem pompás és hatalmat sugárzó fényben jelent meg, hogy feltámadása után mindig feltűnés nélkül mutatkozott: mint éhes ember, mint kertész, mint vándor, mint egyszerű férfi a tóparton; mindig belülről tartva kifelé. Azt is tudja, hogy Istent sokszor ott kereste, ahol nem volt, s nem ismerte fel, mikor mellette ment. Ezért mutathatja meg talán jobban ’hitetlen testvéreinek’, hogy Krisztus, a jelentéktelen vándor velük van. Megkéri mindazokat, akik szívükön hordják ezt az ’ügyet’, legyenek elnézéssel iránta, hogyha ez a könyv nem egészen elégíti ki várakozásukat.
1. Az itt előadott gondolatmenetek első vázlata Wege zu Christus. Gedanken zu einer philosophischen Christusbegegnung címen jelent meg (Orientierung, 22,1958, 1skk, 25skk, 52skk). – A,hajótörés’-nek e vizsgálódásokban alkalmazott módszerére R. GUARDINI hívta fel figyelmünket: „Már többször érintettük azt a kérdést: van-e Jézus-pszichológia. A válasz mindig ugyanaz volt: Ha pszichológia azt jelenti ami az embernél lehetséges ti. hogy lényének képét a keletkezés és az alkat meghatározott előfeltételeiből megoldjuk, akkor Jézussal kapcsolatban nincs ilyesmi, mert benne valami olyan van, ami túlesik minden megoldhatón. Nála mindig csak egyet tehetünk: nézni, megmutatni, hogyan hiúsul meg az emberi értelmezés azon a Máson. Ezt azonban megtehetjük… Olyan vonásokból, mint pl. az, hogy képes a csodára, de sohasem használja ezt arra, hogy kijusson léte rémületes szűkösségéből, összeállna egy valóságos,Jézus-pszichológia”. Nem egy fogalomból indulna ki ez, mondjuk az Istenemberéből, – hanem a valóságból: megfigyelne, megértene, de éppen ezen az úton torkollanék a megfoghatatlanba. Helyesen és pontosan megmutatni ezt a lépést a megérteőtből az érthetetlenbeez lenne Jézus pszichológiája ” (Der Herr. Betrachtungenm über die Person und das Leben Jesu Christz. Werkbund Verlag, Würzburg, 19518, 533; l. még IXsk, 16, 361sk.) Guardini más írásaiban is visszatér ugyanez a gondolat: Jesus Christus. Sein Bild in den Schriften des Neuen Testamentes (Werkbund Verlag, Würzburg, 1940, 17-18); Die menschliche Wirklichkeit des Herrn. Beiträge zu einer Psychologie Jesu (Werkbund-Verlag, Würzburg, 1958).
2. A konvergencia módszerének kiemelkedő ismeretelméleti megalapozását találjuk AUGUST BRUNNERnél; 1. főleg Erkenntnistheorie (Baehem, Köln, 1946;’Das Kriterium der Konvergenz, 77skk); Die Grundfragen der Philosophie (Herder, Freiburg i. Br., 19493, 26, 37, 177sk). – J. H. NEWMAN biboros An Essay in Aid of a Grammar of Assent (legújabb német kiadása: Entwurf ezner Zustimmungslehre. Matthias Grünewald-Verlag, Mainz, 1961) c. művében a ’convergent evidence’ fogalmán olyan ismeretek körét értette, amelyek mind sugárszerűen ugyanarra a középpontra utalnak, és megmutatta, hogy a konvergenciabizonyíték nem csekély szerepet játszik az istenmegismerés kérdésében. – Newman nézetei meglepő megerősítést kaptak XII. PIUS 1942 okt. 1-én, a Rota Romana üléseinek megnyitásán tartott allocutiojában: „Erkölcsi bizonyosság néha csak nagyszámú utalás és bizonyítás nyomán adódik, amelyek egyenként, önmagukban nézve nem tudnak valódi bizonyosságot szülni. Csak összefüggésükben (suo complexu) megragadva akadályozzák meg, hogy egészséges ítéletű emberben kétely keletkezzék: talán az ellenkezője igaz. De ilyen gondolkodásmódnál semmiképpen sem a puszta valószínűségtől a bizonyosságba való átmenetről van szó… Sokkal inkább a szellem olyan állapotáról, amelyben fölismerjük, hogy mindezeknek az állításoknak és bizonyító elemeknek végső alapja egy közös forrásban kell hogy legyen, és mind abból származnak, ez pedig az objektív igazság és a valóság” – Az egész kérdéshez vö. F. M. WILLAM, Kardinal John Henry Newman und die kirchliche Lehrtradition (Orientierung, 22, 1958, 6lsk).
3. A kereszténység lényegi magva Jézus Krisztus személye. Kereszténynek lenni annyit jelent, hogy az ő személye áll élményeink központjában, eleven érintkezésben vagyunk ővele. Ha tehát a kereszténység lényege a Krisztus személyével való bensőséges viszony, viszont számunkra Krisztus alakja messzemenőleg klisévé vált, akkor életünkben a kereszténység lényegét fenyegeti veszély. Különösen szellemileg éber laikus körökben juttatják ma mind világosabban kifejezésre ezt a nyugtalanságot. Példaként F. LEIST, Moses, Sokrates, Jesus. Um die Begegnung mit der biblmschen und antiken Welt (Knecht-Verlag, Carolusdruckerei, Frankfurt a. M., 1959) c. könyvét idéznénk: „Nem tűnik-e minekünk is valótlannak ez az ember, Jézus? Sokszor csak alig fogható érzés ez, de magas falként zárja el az utat tőlünk feléje, vagy őtőle mihozzánk.. Olyan sokat beszéltek össze erről a Jézusról… Mit tud az átlagember nyugaton a bibliáról? A forrásokkal való hiányos érintkezésnek az a következménye, hogy élettelen klisé alakul ki valami Jézusról vagy Krisztusról, amelynek vajmi kevés köze van az írásokban megjelenő átfogó alakhoz. Ismeretekről beszélve nem a kritikailag megrostált, beemlézett tananyagot értjük… Ezért képes a klisé olyan szívósan megmaradni; hozzá még állandóan támogatja a giccs és az olcsó irodalom… Az a Jézus, akit így aztán még meglátunk, szánalmasan hat, túlságosan hasonlít a gipszfigurákra… Mindig újból meg kell járnunk oda-vissza azt a magasfeszültségű utat, aki Jézus Krisztus, sohasem meríthetjük ki. Minden alkalommal új vonás mutatkozhatik meg lényében. Sosem érünk végére, mindig olyan határokhoz érünk, ahol a gondolkodás megfeneklik.. Kirajzolódnak lényének egyes vonásai, de belevesznek az érthetetlenbe. Semmit sem lehet besorozni, és ’lélegzetállító’ feszültség mutatja a foghatatlant, amely felülhalad minden gondolatot… Krisztus lényére vonatkozó sok kutatás és kérdezősködés után egyszer át kell élnünk, milyen az, mikor a gondolatok szilánkokra törnek. Azon a határon, ahol megértésünk és felfogásunk hajótörést szenved, de mégis tudjuk: nem állhatunk meg többé, itt nyílik meg szemünk: egy múló pillanatra előttünk áll Jézus lénye, Krisztusé, aki minden megismerhetőt felülhalad.” (15-16, 278-280, 429-430.) – Az olvasó hamarosan észre fogja venni, hogy kísérletünkben szándékosan mindig csak ’Jézusról’ van szó, sohasem ’Krisztusról’. Az egyes fejezetek mindig a történelem ’Názáreti Jézus’-ánál kezdődnek és a titokba ’Krisztus’-ba vesznek. Természetesen írásunkban a ’Jézus’-tól ’Krisztus’-hoz való átmenet nem az exegetikai kutatás síkján történik, hanem az egzisztenciális találkozásén. A modern exegézis oldaláról való kiegészítésre lásd F. MUSSNER, Der historische Jesus und der Christus des Glaubens (Biblische Zeitschrift NF I, 1957, 224-252; lásd főleg a 2. jegyzetet, 255. o., irodalommegjelölés). Lehetne még forgatni a Der histormsche Jesus und der kerygmatische Christus c. jelentős gyűjteményt (kiadó: H. RISTOW és K. MATTHIAE, Evang. Verlagsanstalt, Berlin, 1961). – L. még P. BIEHL, Zur Frage nach dem historischen Jesus (Theologische Rundschau, 24, 1956/57, 54skk); R. BULTMANN, Das Verhältnis des urchristlichen Christuskerygmas zum historischen Jesus (a „Der historische Jesus und der kerygmatische Christus” c. kötetben, 233skk); E. FUCHS, Zur Frage nach dem historischen Jesus (Mohr, Tubingen, 1960); H. D. KNIGGE, Glaube und histormscher Jesus (Una Sancta, 17, 1962, 6skk); W. G. KÜMMEL, Das Problem des historischen Jesus in der gegenmvärtigen Diskussion (Deutsches Pfarrerblatt, 61, 1961, 573skk); X. LÉON-DUFOUR, Jésus-Christ et l’historien (Bull. du Comité des Etudes, 35, 1961, 342skk); J. M. ROBINSON, Kerygma und historischer Jesus (Zwingli-Verlag, Zürich, 1960); A. VÖGTLE, Vom verkündigenden Jesus zum verkündigten Christus (Der christliche Sonntag, 1963, 53skk, 69skk, 77skk, 133skk, 143skk, 165skk, 189skk, 199skky 269sk, 30lskk, 325skk, 369skk. – A cikksorozat e könyv nyomása közben folytatódik.)
