Hagyományos patriarchális (vagy matriarchális) szülőközpontú család, alá-fölé rendelt viszonyokkal. Jellemzője a tekintélystruktúra.
A hierarchikus családban természetes a hatalmi harc. Íratlan szabály: Ha nem tudok uralkodni rajtad, te fogsz uralkodni rajtam – tehát mindent meg kell tennem, hogy megtartsam és erősítsem hatalmi pozíciómat.
A hatalomgyakorlás a természetes emberi gyöngeségekkel párosulva terhes elnyomássá válhat (mindenki a fölötte lévőnek igyekszik megfelelni, de küzd is az ellen, akik épp fölötte van a sorban). Az erősebbtől kapott bántást a gyöngébbnek adják tovább.
A parancsuralmi attitűd üzenete a gyereknek: azt csinálod, amit mondok, mert különben… (A férj így bánik a feleséggel, a feleség a gyerekkel, a gyerek a nála kisebb gyerekekkel, a kicsi gyerek meg a kutyával.)
A gyerek helye: a hierarchia alján van.
A gyerek élménye: túl kis helyre vagyok bezárva. A szüleim rendelkeznek velem, azt csinálnak velem, amit jónak látnak. Megszokom, vagy meg kell szöknöm.
A szülők gyerekük értő megismerése és felelős nevelése helyett azon fáradoznak, hogy a kedvében járjanak. Ebben a családban minden a gyerekért van. Érték az önmegvalósítás, de ha nem lehetséges, hogy ez mindenkinek sikerüljön, a szülő lemond a gyerek javára, és a gyerek boldogulásán fáradozik. Gyakori az egyszülős család, és az, hogy a szülő a gyerek révén valósítja meg önmagát.
A gyerek helye a figyelem középpontjában, a fontossági sorrend csúcsán: a piedesztálon, vagy a játékokból épített torony tetején van. A tekintélystruktúra biztosította rend helyett tárgyalás, egyezkedés, győzködés, könyörgés és (sokszor kíméletlen) érzelmi manipuláció folyik.
A szabados szülői attitűd üzenete a gyereknek: azt csináld, ami jó neked; azért vagyok, hogy boldog legyél. Használj ki, én is kihasznállak.
Ha nem birok veled, aggódom, mert:
A gyerek élménye: bizonytalan és szorong. Légüres térben, korlát és biztonság nélkül, társas magányban.
„A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.”
(József Attila: Reménytelenül)
A magamé vagyok; azt csinálok, amit jónak látok. Anyu is azt szeretné, hogy jól érezzem magam.
A család nem szülő, nem gyerek, hanem Istenközpontú (ahol a kincsünk, ott a szívünk – Lukács 12:34). A szülők nem egymásnak alárendelt viszonyban, hanem egységben (echad) vannak egymással; nem egymástól, nem is a gyerekeiktől, hanem Istentől függnek. A családi viszonyokra így nem az egymáson való uralkodás, nem is egymás kihasználása, hanem az együttműködés, a kegyelem, és egymás különbözőségének (különböző érettségi fokának is) megértő, elfogadó tisztelete jellemző.
Az együttélés normáit Jézus parancsa határozza meg:
Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és a nagy parancsolat.
A második hasonló ehhez: Szeresd embertársadat, mint magadat.
Máté 22:37-39
Ez az irányadó mérték mindenkire (szülőre, gyerekre) egyaránt vonatkozik, de a szülő felelőssége a mintaadás, a gyerekek tanítása, és a korlátok felállítása. A korlátot az Isten iránti szeretet, és mások szabadságának védelme határozza meg.
A gyerek helye: előbb a szülő ölében, később pedig a saját életében van; ott, ahol Isten akarja látni.
A gyerek élménye: Istené vagyok; felelősséggel, szeretettel és tisztelettel bánnak velem. Szabad vagyok: szabadságom korlátja Isten iránti szeretetem és mások szabadsága. Ismerem és szeretem a szüleimet, kezdem megismerni Istent, tisztában vagyok az irányadó mértékkel és a rám vonatkozó korlátokkal. Szabad akaratom van: dönthetek, és vállalom döntéseim következményeit is. A családban megismertem az egymástól való függés, a meghitt kapcsolat és a bizalom élményét. Önbizalommal és szívesen kötök új kapcsolatokat, észreveszem, ha valaki sérti a határaimat, és tudok nemet is mondani. Szeretnék felnőni és kipróbálni magam az életben.