Interjú Jelenits Istvánnal

Tanár úr még a papi hivatás előtt választotta a tanári pályát, hiszen előbb lett bölcsészdiplomás tanár, mint piarista pap. Mi vonzotta a pedagógus hivatás felé?

A történelem hozta így, mert mikor jelentkeztem a piarista rendbe, a szűk keretek miatt úgy látszott jónak, hogy először elvégzem az egyetemet hazulról bejárva, mivel Budapesten laktam, és csak utána vesznek fel a rendbe. A rendbe lépéskor valóban nem önmagában a papság vonzott, hanem ténylegesen egy tanító rendben akartam elköteleződni.

A háborús idők után úgy láttam, hogy nehéz a családok helyzete, és nő az iskola szerepe a személyiség kiformálásában. Már a gimnáziumban szereztem némi nevelési tapasztalatot, mikor az osztályfőnök egyik osztálytársunk tanításával bízott meg. Ez a társunk színész gyermeke volt, és meglehetősen léha életet élt. Izgalmas volt felfedezni, hogy képes vagyok ezt az „elvetemült” fiatalembert nem rákényszeríteni a tanulásra, hanem valahogy kedvet csinálni neki a tudáshoz. A tapasztalatom az, hogy a gyermek nő, de nem úgy, mint a fák, hanem szerepekben. Otthon még sokáig megmarad gyereknek, de nem találja meg az új szót, amivel a szüleihez forduljon. Más szerepet keres, amivel továbbfejlődhet. Itt jelenik meg az iskola, ami már nem az a dédelgető közeg, mint az otthon, de még nem is annyira személytelen, mint a világ. Talán ez az, ami megérintett, ha nem is szavakba öntve. Úgy láttam, hogy ez be tudná tölteni az életemet.

Az elmúlt években jelentősen szaporodott a katolikus iskolák száma, és bővült azok köre, akik ilyen intézménybe adják a gyermeküket. Jelent ez valamiféle „hígulást”?

Én azt hiszem, döntően nem annyira a katolikus iskolák száma fontos. Sokkal inkább, hogy az elmúlt időben az egész oktatás és a diákság helyzete gyökeresen megváltozott. A tömegkommunikáció rendkívül gyors fejlődésével, a jóléti társadalomban a gyermek számára az élet lehetőségei kitágultak. Régen szüksége volt otthon a családnak a gyerek munkájára. Együtt dolgozott – fát vágott, mosott, főzött, takarított – a szüleivel, és közben osztozott a felnőttség örömeiben, gondjaiban, felelősségtudatában. Lassanként pedig felnőtt. Ma sokkal inkább csak fogyasztó a gyerek, nincs szükség a munkájára, ezért jobbára unatkozik.

Hiányzik neki az a kapcsolat is, ami a munkán keresztül összekapcsolja őt a szüleivel. Unalmában szórakozik, a televíziót kapcsolgatja és a számítógépen játszik. Betör a családokba már idejekorán a világ tágassága, amihez képest az iskola szürke. Régen az iskola volt a világra nyíló kapu. Az otthoni élet szűkössége és keménysége mellett nagy izgalom volt az iskolában rácsodálkozni a világ tágasságára.

Van e a mai pedagógusnak valami új feladata? Legyen-e a tanár szórakoztató, könnyen emészthető?

Az iskola feladata, hogy egy mélyebb figyelemre neveljen, s az nem olyan vonzó, mint a sok szertelen szétszórt információ, amit a telekommunikáció kínál. A tanár egy másfajta tapasztalatot akar átadni, de ehhez a gyereknek össze kell szednie az erejét, és erőfeszítést kell tennie. Nem Ids munka a tanár részéről sem erre a másik terepre átcsalogatni a gyereket. Meg kell tanítanunk megállni, és nem feléből-harmadából felkapkodott szavakból összerakni hirtelen egy vers vagy elbeszélés lényegét. El kell gondolkodnunk egy-egy mondaton, meg kell állnunk egy mondat mélysége előtt. Fel kell tárnunk, ami nem látható, mint egy találós kérdés előtt, amelynek nyitját gondolkodva keressük. Másfajta, csodálkozó magatartást kell megtanítanunk a gyerekeknek. Ez nemcsak a tanteremben történik, hanem egy kiránduláson is, ahol megállunk egy tónál, és hosszan megfigyeljük a kacsák viselkedését. Ott sem mondjuk, hogy ezt most már unom, mert a kacsa nem csinál semmit. Egy darabig nézem, és akkor rájövök, hogy ez is csinál valamit, csak nem három perc alatt végzi el azokat a mozdulatokat, amelyek engem szórakoztatnak. Az iskolának a valósággal való meghittebb és behatóbb viszonyra kell rákapatni a gyereket. Ez a megismerés munkával jár, de a munkában is sok öröm van, mint a hegymászásban, mikor egyre följebb és följebb jutok, és közben izzadságcseppeket törlők a homlokomról, de a végén, mikor felérek és kinyílik, rendeződik előttem a terep, megkapom jutalmamat.

Tapasztalja a pedagógus is, hogy a gyerekek egy nyugtalanabb világból lépnek az iskolába, sokszor minden energiáját a fegyelmezés emészti fel. Mit lehet ilyenkor tenni?

Nem nagyon lehet erre receptet adni. Amennyire képesek vagyunk, meg kell a gyerekek helyzetét is értenünk, és együtt kell rezdülnünk velük. Előfordulhat, hogy ablakot kell nyitnunk és azt kell mondanunk, hogy most ordítson mindenki, mert úgy látszik, erre van szükség. Nem akarjuk mindenáron a magunk agyrémét a gyerekre erőszakolni, de bíznunk kell benne, hogy van őbenne valamiféle hajlandóság a tanulás csodájára, és a mi feladatunk, hogy megteremtsük a terepet ehhez a munkához. Ha alapvető szabályokat is feloldunk, növekedő mértékben tesszük ki a gyerekeket a mással való foglalkozás csábításának. Nemrégiben egy tantestülethez hívtak a fegyelmezés kérdésében előadónak, ahol számomra is meglepő gondokkal álltak elő a tantestület vitatkozó tagjai. Úgy tűnt, már az igazgató sem tud rendet teremteni köztük. Felvetették, helyesnek tartom-e, hogy órán a gyerekek egyenek és igyanak. Megvallom őszintén, soha nem tartottam olyan órát, ahol a gyerekek falatoztak volna, vagy ha mégis megkísérelték, megpróbáltam elvenni a kedvüket valamivel. Akár csak annyival, hogy, „jó étvágyat” kívántam, de úgy, hogy az illető rögtön elcsomagolta a tízóraiját. Az igazgató azon az állásponton volt, hogy ki-ki maga döntsön erről a saját óráján. Én végül azt mondtam, hogy ezt meg kell fontolni, mert vannak olyan órák, mint a kémia, ahol kémcsövekkel dolgoznak a gyerekek, és bizonyára kellemetlen, ha valamelyikük joghurt helyett valami bűzös löttyöt hajt fel véletlenül. Tehát jobb a következetesség, és mindannyian egy kis áldozatot hozunk azért, hogy a központban mégis a tanulás maradhasson, a gyerekek biztonsága is ezt kívánja.

Azzal kezdődött, hogy a pedellus kiflit és poharas tejet árult azoknak, akik nem hoztak otthonról. Az árukészlet állandóan gyarapodott, s mára melegszendvicset és hamburgert is árulnak a jól felszerelt büfében. Ekkor mi történik? Elszaporodnak a lopások. Nem a hamburgert lopják el, hanem a pénzt. Egyszer én is beleszagoltam egy ilyen lopásügybe, amikor egy gyereket rajtakaptak. Elbeszélgettem a fiúval, és kiderült, hogy a mamája egyedül neveli. Minden nap csomagol neki tízórait, de pénzt nem tud adni. A gyereknek ugye snassz elővenni a hazait, amikor mindenki drága hamburgert eszik. így aztán lopni kezdett, hogy legalább egyszer egy hónapban hamburgert egyen.

Azért ez elgondolkodtató, és talán nem egyszerűen az a megoldás, hogy kihajítjuk ezt a gyereket az iskolából. Gondolhatunk arra is, hogy az iskolát átalakítjuk, és nem árulunk benne hamburgert. Nemcsak a tanár nem veheti át a televíziós riporterek stílusát, az iskola sem veheti át a Tesco áruház stílusát. Nem hagyhatjuk, hogy ami mellékes, központi szerepet vegyen át. Anélkül, hogy az iskolát valami riasztó szürkeségbe csomagolnánk, hagynunk kell, hogy a saját színeit hordozza, még ha ezek nem is olyan rikítóak, mint egy áruház kínálatáé.

Vajon a mai világban egy elhivatott pedagógusnak mi az elsődleges feladata: az erkölcsi vagy a szakmai ráhatás?

Nagy baj volna, ha a tudás átadását háttérbe szorítaná a nevelés. Az a gyerek, aki az iskolába kerül, nem szereti, ha nevelik. Suttyomban kell nevelni. Viszont fel lehet kelteni a diákban a tudás iránti vágyat. Nem lehet azt mondani, hogy édes fiam, majd ha eljő az ideje, könnyedén szert teszel a tudásra, most viszont az a fontos, hogy téged megneveljünk, mert akkor a gyerek tele lesz daccal. Nem lehet direktbe nevelni. Hanem vannak érdekes dolgok, és ahhoz, hogy ezeknek a közelébe férkőzzünk, le kell mondanunk mondjuk a hamburgerről, mert ha nem, maszatos lesz a fordítani való. Lehet, hogy a szándék fordított, de a célunk, legelső feladatunk, hogy a tudás iránti érdeklődést felkeltsük.

Ha ez sikerült, nevelhetünk. Nem azzal kezdjük, hogy először rendet teremtünk, hanem úgy tanítunk, hogy mindenkiben megálljon az ütő. Nem a semmire kell odafigyelni, hogy megjelenjen a valami. A csónakban vagy a repülőgépen sem lehet önkényesen mocorogni, de ahhoz a csónaknak menni kell, a repülőnek szállni, hogy én valakire ráförmedjek, amiért önkényesen handabandázik.

Ma a tanár nem tudást ad át, hanem képességet fejleszt, és nem szaktudásról beszélünk, hanem kompetenciáról. Mi a véleménye erről?

Őszintén szólva én már nem értek ezen a nyelven. Úgy látom, ez felnőtt okoskodás. Az adatszerű tudást, a memoriterként elsajátított konkrét ismeretet vagy eligazodási képességet nem lehet egymás ellen kijátszani. Simon Weil mondja: „Az iskola a figyelem felkeltésére és edzésére való.” Ettől jut el a gyerek a megismerésig, és ettől fog valamiféle kompetencia is kialakulni. Ettől tud egy gondolkodásmódot elsajátítani. Az vészes, ha csak adatok vannak a birtokában, ezt mindig el akartuk kerülni. Gyakran látom a szellemi életben is a versengést. Úgy akarunk valamit hangsúlyozni, hogy közben valami mást lecsepülünk. Az Egyházban is van ilyen. Divatos például, hogy a saját szavainkkal kell imádkozni, mert milyen buta az, aki kész szavakkal fordul az Isten felé. Sokszor a saját szavaink is akkor születnek meg, amikor például meglátjuk, milyen érdekes gondolatai vannak Szent Tamásnak, egészen eltalálja, ami bennem van. Amikor csak a magam szavait mondogatom, olyan, mintha csak a felszínen söprögetnék, és nem hatolok a mélyre. Nem kell a két dolgot egymás ellen fordítani. Megférhetne egymással a kétféle ima, megférhetne a kompetencia is a memoriterrel. Nem vagy-vagyokban kell gondolkodni, nem különböző eszmékkel kell egymást letaglózva előre jutni. Gyereknek és pedagógusnak ettől nem lesz több vagy jobb.

Miként jelenik meg az iskolákban a kalazanci-eszmény?

Rendalapítónk, Kalazanci Szent József utcagyerekeket szedett össze és tanította őket. De az igazi tehetségeket ő is a Galileinél képzett szerzetestársaival taníttatta matematikára. Nálunk is vannak tehetségek. Amit a tudáson kívül adni tudunk, az együttlét megtanítása. Ugyanolyan istencsapása lehet a tehetség, mint a butaság. Aki nagyon tehetséges, az annak lehet áldozata. Azt hiszi, mindig ilyen könnyű lesz, gőgössé válhat, vagy nem törődik a másikkal. Meg kell tanítanunk őt türelmesnek lenni. Mikor a gyengébb felel, az okos súg. De nemcsak azért, hogy segítsen, hanem mert türelmetlen. Szoktam is mondani, ha én megvárom a felelőt, amíg végre mond valamit, te is légy türelemmel. Ha ezt az együttlétet megérzik a gyerekek, érteni fogják, hogy igaz, hogy te jó vagy matekból, de ez felér azzal, hogy a másik nem veszíti kedvét a zuhogó esőben. Egy mérnök hiába tud csodálatosan tervezni, ha nem tud szót érteni a kevésbé képzett munkással, mert nem tudja tudását érthetően megfogalmazni. Ebben az együttlétben jelenik meg rendalapítónk eszméje.

Mire büszke, ha végigtekint a pályáján? Milyen kedves emlékre gondol vissza szívesen?

Tulajdonképpen öröm, ha az ember azt látja, hogy akiket tanított, kint a nagybetűs életben őrzik, használják és szeretik, amit itt hallottak először az iskolában. Kollegáimnak szoktam mondani: nem elsősorban az minősíti munkánkat, hogy a tanulmányi versenyeken hogyan szerepelünk, nem is az, hogy öregdiákjaink azt mondják, milyen jó volt itt, hanem ha a feleségeik azt mondják, milyen jó, hogy a férjem idejárt. Kedves emlékem, mikor egy tanítványom, aki gazdasági csúcsvezető lett, így emlékezett vissza: „Soha nem lettem volna az a szakember, aki lettem, ha nem tanulom meg a kirándulásokon, hogy reggel még nem tudjuk pontosan, mi fog még velünk történni, és hogy az eső nem mossa el feltétlenül a jókedvünk.” Ő otthon egy aggódó légkört tapasztalt, itt egy nem léhát, de a kiszámíthatatlanra is számítót. Ettől megzsendült benne valami.

Milyen biztatót lehetne mondani annak, aki most készül a pedagógusi pályára?

A pedagógusi pálya ma nem jól fizetett, pedig minden társadalmi igyekezet alapjának kellene lennie a tanárok nagyobb megbecsülése. De higgyük el, hogy a nevelő a személyével nevel, ezért ügyetlen körülmények között is tud mindennapos csodát tenni. Rozoga hajón is lehet fontos szerepe valakinek. Nem kis kihívás a mai világban a gyerekek elé állni, de a személyes jelenlét és annak alakító ereje minden korban élethivatás.