A tanulás keresztény fogalma lényegében megegyezik az imádságéval: figyelnünk kell. Amennyire csak képesek vagyunk, minden figyelmünket Istenre kell irányítanunk. Az ima minősége sokban függ a figyelem nagyságától. A szív melege ezt nem pótolhatja.

Csak a legteljesebb figyelem lép kapcsolatba Istennel, amikor az ima eléggé erős és tiszta ahhoz, hogy egy ilyen kapcsolat létrejöhessen: de minden figyelemnek Isten felé kell fordulnia.

Az iskolai feladatok természetesen a figyelem alsóbb rétegét fejlesztik. Mégis, ezek a feladatok igen eredményesek lehetnek a figyelem képességének növelésében, amely azután az ima perceiben rendelkezésre áll, ha valóban ezért és csakis ezért a célért végezzük.

A tanulás igazi és szinte egyetlen célja, ha manapság ez feledésbe merült is, éppen a figyelem képességének növelése. Az iskolai gyakorlatok túlnyomó részének megvan a maga sajátos célja, de ez a cél csak másodlagos. Minden gyakorlat, amely a figyelem képességét fejleszti, éppen ezért és majdnem egyformán értékes.

Az a középiskolás, az az egyetemista, aki szereti Istent, sohasem mondhatja: „Szeretem a matematikát”, „szeretem a franciát”, „szeretem a görögöt”. Meg kell tanulnia csak azért szeretni mindezeket, mert növelik figyelőképességünket, mely, ha Istenre irányul, maga az imádság lényege.

Ha semmi természetes képességünk és hajlamunk sincs a mértanhoz, ez még nem akadályoz meg abban, hogy keresve egy probléma megoldását, vagy tanulmányozva egy bizonyítást, fejlesszük figyelőképességünket. Sőt, ez szinte kedvező körülmény.

Jóformán alig számít, sikerül-e megtalálnom a megoldást vagy megfogalmaznom a bizonyítást. Bár nagyon akarnunk kell, hogy sikerüljön, igazában az odafigyelésre fordított energia semmilyen körülmények között nem vész kárba. Mindig eredményes lesz lelkileg és ebből következően még az értelem alsóbb rétegeiben is, mert mindenfajta szellemi fény megvilágítja az értelmet.

Ha igazi figyelemmel keressük egy mértani feladat megoldását és egy óra múlva ott vagyunk, ahol elkezdtük – mégis haladtunk ennek az órának minden percében egy más, titokzatos dimenzióban. Anélkül, hogy éreznénk, anélkül, hogy tudnánk, ez a látszatra eredménytelen és meddő erőkifejtés egy kicsit több fényt keltett lelkünkben.

Később, majd egy nap meg fogjuk látni gyümölcsét az imában. Kétségtelenül meglátjuk és megtaláljuk az értelem egy másik síkján is, lehet, hogy a matematikától teljesen idegen területen. Aki átélte ezt a haszontalannak látszó erőfeszítést, egyszer talán éppen ennek az erőkifejtésnek gyümölcseként hirtelen és közvetlenül képes lesz megragadni Racine egyik versének szépségét. Hogy azonban ennek a figyelemmegfeszítésnek a gyümölcsét meg fogja tapasztalni az imában, az biztos, ehhez nem fér kétség.

Ez a fajta bizonyosság megtapasztalható. Ha viszont nem hiszünk ebben a bizonyosságban, mielőtt megtapasztaltuk volna, vagy legalábbis nem viselkedünk úgy, mintha hinnénk benne, sose lesz meg a tapasztalatunk, mely ehhez a bizonyossághoz vezet. Egyfajta ellentmondásba ütközünk itt. Bizonyos szinten túl mindenféle ismeret hasznos a lelki előrehaladáshoz. Ha ezt nem fogadjuk el mint magatartásbeli szabályt, mielőtt kipróbálnánk, ha nem leszünk hűségesek ehhez a szabályhoz hosszú ideig pusztán a hit által, mely kezdetben homályos és sötét, akkor sohasem alakul át bizonyossággá. A hit tehát nélkülözhetetlen feltétel.

Ennek a hitnek a legjobb támasza az az igazság, hogy ha Atyánktól kenyeret kérünk, nem fog nekünk kenyér helyett követ adni. Minden kifejezetten vallásos hiten kívül is, valahányszor az ember megfeszíti figyelmét egyedül azért, hogy képes legyen az igazságot jobban megragadni, elnyeri ezt a nagyobb bizonyosságot még akkor is, ha erőkifejtése nem terem látható gyümölcsöt. Egy eszkimó mese így mondja el a világosság eredetét: „A holló az örök éjszakában nem talált táplálékot. Vágyott a világosság után és a világosság hirtelen beragyogta a földet.” Ha van igazi vágy, és ha a vágy tárgya a világosság, akkor a világosság utáni vágy meg is teremti a világosságot. Valóban van vágy, ha van igazi erőfeszítés. Akkor vágyunk valóban a világosságra, ha nincsen semmi más motiváció. Még ha évek hosszú során át a figyelem erőfeszítése látszólag nem is hozna eredményt, egy nap ennek az erőfeszítésnek pontosan megfelelő arányban a világosság elönti lelkünket. Minden erőkifejtés egy darab aranyat vet abba a kincstárba, amelyet semmi a világon nem tud elragadni tőlünk. Az arsi plébános hosszú és keserves éveken át haszontalanul igyekezett megtanulni latinul, de ez az erőkifejtés meghozta csodálatos gyümölcseit a szellemek megkülönböztetésének rendkívüli adományában, amely által a gyónó szavai vagy néma hallgatása mögött magát a lelket ismerte meg.

Tanulni kell tehát anélkül, hogy jó jegyeket vagy sikeres vizsgákat vagy bármiféle iskolai eredményt akarnánk elérni. Tanulni kell minden természetes hajlam és alkalmasság figyelembe vétele nélkül. Minden gyakorlatba teljesen beleadva magunkat, abban a meggyőződésben, hogy ezáltal neveljük figyelmünket, amely az imádság lényege. Ha valamilyen feladaton dolgozunk, becsületesen akarnunk kell a megoldást. Ez a becsületes, igazi akarat szükségképpen erőfeszítéssel jár, de ezen a közvetlen célon keresztül a mélységes odafigyelésnek csak egyetlen végső célja lehet, hogy növelje magát a figyelőképességet imádságunk fejlődése érdekében. Úgy, mint amikor papírra rajzoljuk betűinket, nem a betű formája, hanem a közölni való gondolat miatt.

A tanulás lelki hasznosságának első feltétele ez: ezt a figyelmet kell belevinni a tanulásba és minden mást kizárni. Második feltétele abban áll, hogy szigorúan szembe kell néznünk iskolai gyakorlatainkban elkövetett hibáinkkal, középszerűségünkkel, és hosszasan elmélkedve kutatnunk kell okukat. Ne keressünk mentséget, ne hanyagoljuk el egyik hibát sem, ne eresszük el fülünk mellett tanárunk egyetlen javítását sem, és próbáljuk megtalálni mindegyik hiba forrását. Nagy a kísértés persze, hogy átszaladjunk egy kijavított dolgozaton, és ha rosszul sikerült, egy ferde pillantást vetve rá azonnal elrejtsük. Majdnem mindenki mindig ezt csinálja! Vissza kell utasítanunk a kísértést. Mikor látjuk, hogy nem haladunk, semmi sem fontosabb az iskolai tanulmányokban, mint éppen ez: nem szabad irtózni attól, hogy figyelmesen szembenézzünk az elkövetett hibákkal és a tanárok javításával.

Főleg az alázatosság erényét szerezhetjük így meg, amely mérhetetlenül értékesebb kincs minden iskolai előrehaladásnál. Az ebben elkövetett butaságaink szemlélése sokkal hasznosabb lehet, mint bűneinké. A bűntudat azt az érzelmet kelti bennünk, hogy rosszak vagyunk, és egyfajta gőg megtalálja ebben a számítását, de amikor rá vagyunk kényszerítve, hogy testi és lelki szemeinkkel iskolai dolgozatunk ostoba hibáit nézzük, kényszerítő evidenciával érezzük, hogy középszerűek vagyunk. Nincs ismeret, amely ennél kívánatosabb! Ha egész lelkünkkel eljutunk ennek az igazságnak a felismerésére, akkor biztosan helyes úton vagyunk.

Ha ezt a két feltételt tökéletesen teljesítjük, tanulmányainkkal kétségkívül az életszentség felé haladunk, ugyanolyan biztosan, mint minden más odavezető úton.

Hogy a második feltételt teljesítsük, elég azt egyszerűen akarnunk, de nem így van az elsővel: hogy figyelni tudjunk valóban, tudnunk kell a módját, meg kell tanulnunk „figyelni”! Gyakran összekeverjük a figyelést egyfajta izommunkával. Ha azt mondja a tanár a diákoknak: „Most nagyon figyeljetek!” – látni lehet, hogyan ráncolják homlokukat, visszatartják lélegzetüket, megfeszítik izmaikat.

Sokszor fejtünk ki hasonló izommunkát tanulmányaink folyamán. Minthogy elfáradtunk, azt hisszük, dolgoztunk. Ez a látszat. A fáradtságnak semmi köze a munkához. A munka hasznos erőkifejtés, akár fáradságos, akár nem. Az előbb említett izommunka a tanulásban teljesen haszontalan, még ha jó szándékkal tesszük, akkor is. Ez a jóakarat, amivel a pokolba vezető út ki van kövezve. Az ilyen tanulás iskolai szempontból, jegyek és vizsgák szempontjából néha lehet eredményes, de az eredmény az erőkifejtés ellenére, a természetes adottságok miatt született meg. Az ilyen tanulás azonban mindig haszontalan.

Az olyan akarat, amely a fogakat összeszorítja, mely szenved is, ha kell, fontos lehet a kézimunkát tanuló inas esetében, de haszontalan – minden közhiedelem ellenére – a tanulmányokban. Az értelmet csak a vágy vezetheti. Hogy megszülessék a vágy, kell hogy legyen gyönyör és öröm. Az értelem csak az örömben terem gyümölcsöt. Az öröm a tanulásban ugyanolyan fontos, mint a légzés futás közben. Ahol ez hiányzik, nincs tanuló, csak annak az inasnak nevetséges karikatúrája, aki az inasévek végén egyszerűen nem ismeri a szakmáját.

A vágynak ez a tanulmányokban betöltött szerepe teszi lehetővé, hogy a tanulásból lelki életre való felkészülés legyen. Maga a vágy, ha egyszer Istenre irányul, az egyedüli erő lesz, mely képes hozzá felemelni a lelket. Vagy – helyesebben – maga Isten fogja megragadni a lelket és felemelni, mert csak a vágy kényszerítheti Istent, hogy leszálljon. ő csak azokhoz jön el, akik kérik, hogy jöjjön, és akik gyakran, hosszan és hevesen kérik. Nem tudja megállni, hogy ne ereszkedjen le hozzájuk.

A figyelem erőkifejtés, talán a legnagyobb, de negatív erőkifejtés: vagyis nem foglalja magába a fáradtságot. Amikor fáradtságot érzünk, a figyelem majdnem lehetetlenné válik, vagy ha nem, azért nem, mert igen begyakoroltuk magunkat. Jobb azonban, ha kikapcsolódunk, keresünk valami lazítást, és egy kis idő múlva visszatérünk. A be- és kilégzés ritmusához hasonlóan nekikezdünk és megpihenünk.

Húsz percnyi ilyen sűrített, de fáradtság nélküli figyelem kétségtelenül többet ér, mint három óra homlokráncolása a jól végzett feladat önelégült megállapításával kísérve: „Jól dolgoztam!”

A látszat ellenére ez a húsz perc sokkal nehezebb. Van valami lelkünk mélyén, ami jobban irtózik az igazi odafigyeléstől, mint a test a fáradságtól. Ez a valami sokkal közelebb áll a bűnhöz, mint a test. Ezért valahányszor odafigyeltünk igazából valamire – a bűnt, a rosszat győzzük le magunkban. Ha ezzel a szándékkal fordítunk figyelmet valamire, egy negyedórányi figyelem felér sok „jócselekedettel”.

A figyelem azt jelenti, hogy leállítjuk gondolkodásunkat és diszponibilissé (befogadásra képessé) tesszük; üressé és áthatolhatóvá annak a tárgynak a részére, amelyre figyelünk.

Figyelni annyit jelent, mint a már megszerzett ismereteket a gondolkodás közelében tartani, de visszafogni, egy alsóbb szintre szorítani. Kell gondolat, de úgy kell viszonyulni a sajátos és már előbb megformált gondolatokhoz, mint az az ember, aki egy hegyen állva előre néz, ugyanakkor – anélkül, hogy nézné – maga alatt látja az erdőket és réteket. Legfőbb, hogy a szellemnek üresnek kell lennie, hogy a maga igazságában befogadhassa a tárgyat, amely beléhatol.

Fordítás közben elkövetett ellentétes értelmezés, vagy a mértani feladatok megoldásában megjelenő képtelen eredmény, minden stílustalanság, a francia fogalmazásba belecsúszott hibás gondolatsor: mindez attól van, hogy gondolkodásunk sietett valami felé és idő előtt megtelt, még az igazság befogadása előtt. Az ok mindig az, hogy cselekedni akartunk, hogy keresni akartunk valamit. Ezt minden egyes hibával kapcsolatban be lehet bizonyítani, ha a gyökeréig hatolunk. Nincs jobb gyakorlat, mint ez a bizonyítás. Olyan igazság ez, amelyet csak akkor fogadunk el, ha milliószor bebizonyítottuk. Így van ez minden lényeges igazsággal. A legértékesebb javakat nem keresnünk kell, hanem várnunk. Mert az ember nem tudja megtalálni saját erejéből, és ha erőlteti, helyettük hamis javakat talál, amelyeknek hamisságát sohasem fogja észrevenni.

Egy mértani feladat megoldása nem önmagában érték, hanem mert az igazi érték képe és ugyanaz a törvény vonatkozik rá, mint az igazi értékre, lévén egy sajátos igazság töredéke és annak az egyetlen, örök és élő Igazságnak a képe, aki egyszer azt mondta magáról: „Én vagyok az igazság.”

Ha így fogjuk fel, minden iskolai gyakorlat hasonlít a szentségekhez.

Mindegyik iskolai gyakorlatnak megvan a sajátos módja, ahogyan vágyakozva várni kell az igazságra, anélkül, hogy keresnénk. Sajátos módja van annak, hogyan kell figyelni egy mértani példa adataira anélkül, hogy keresnénk az értelmét, és várni, amikor írunk, hogy a helyes szó maga jöjjön tollunk hegyére, visszalökve a felesleges szavakat.

A tanárnak elsődleges feladata tehát diákjaival szemben: megismertetni ezt a módszert, nemcsak általánosságban, hanem sajátosságában is, ami az egyes tantárgyakat illeti. Ez nemcsak a tanárnak, hanem a diákok lelkiatyjának is feladata. Utóbbinak ezenfelül még az is a feladata, hogy világosan, egészen nyilvánvalóan megmutassa a hasonlóságot, amely fennáll egyrészt az iskolai dolgozatokkal foglalkozó emberi értelem magatartása, másrészt az emberi lélek alapállása között – mely olajjal telt égő méccsel várja vágyakozva és bizalommal Jegyesét. Meg kell tanítani a fiatalt, hogy míg dolgozik fordításán, akarjon egy kicsit közelebb kerülni ennek a fordításnak a révén ahhoz a pillanathoz, amikor valóban olyan lesz, mint a szolga, aki, amíg a mester menyegzőn van, az ajtó közelében virraszt és figyel, hogy a kopogtatásra ajtót nyisson. A házigazda asztalához fogja ültetni ezt a szolgát és maga szolgál fel neki.

Csak ez a várakozás, csak ez a figyelem készteti a házigazdát a gyöngédségnek erre a túlkapására. Amikor viszont a szolga a mezei munkából kimerülve hazatér, így szól neki ura: „Készítsd el ételemet és szolgálj ki!” És úgy kezeli, mint „haszontalan szolgát”, mert csak azt tette meg, amit parancsoltak neki: igaz, meg kell tenni a cselekedetek területén mindazt, amit parancsoltak, bármekkora fáradság és szenvedés árán is, mert aki engedetlen, az nem szeret. De mindezek után csak haszontalan szolgák vagyunk. A szeretetnek ez csak feltétele, de nem elég. Nem ez kényszeríti a házigazdát, hogy szolgájának szolgájává legyen, és még kevésbé a szolga kezdeményezése: hanem egyedül a virrasztás, a várakozás és a figyelem.

Boldog, aki kamaszéveit és ifjúságát egyedül annak szenteli, hogy ezt a figyelmet (odafigyelési képességet) kinevelje magában. Igaz, ez az ember nincs közelebb a jóhoz, mint testvérei, akik földeken vagy gyárakban dolgoznak. Azok másképp vannak közel. Isten közel van a földműveshez és a munkáshoz is, máshoz nem hasonlítható, csodálatos módon, mert Isten jelen van a szegénység mélyén, a társadalmi elismerés hiányában, a hosszú és lassú szenvedésben. De ha a foglalkozásokat önmagukban nézzük, a tanulmányok közelebb vannak Istenhez a figyelem miatt, mely a tanulmányok lelke. Aki hosszú tanulmányi éveket tölt el anélkül, hogy fejlesztené magában a figyelmet, nagy kincset veszít el.

Nemcsak Isten szeretete kívánja meg az odafigyelést, hanem a felebarát szeretete is, amelyről tudjuk, hogy ugyanaz a szeretet, mert ugyanaz a lényege. A világ elesettjeinek nincs másra szükségük, mint olyan emberekre, akik végre képesek rájuk odafigyelni. A képesség, hogy odafigyeljünk egy szerencsétlenre, nagyon ritka, nagyon nehéz, majdnem csoda, egy igazi csoda.

Mindazokból, akik azt hiszik, hogy megvan ez a képességük, majdnem mindegyikből hiányzik. A szív melegsége és lángolása, jámborsága nem elég erre.

Az első Grál-legendában az áll, hogy a Grál, a csodatévő kő, mely az átváltoztatott Ostya erejénél fogva jóllakat minden éhséget, azé lesz, aki először mondja a kő őrzőjének, egy igen fájdalmas sebtől majdnem teljesen megbénult királynak: „Mitől szenvedsz?”

A felebarát szeretetének teljessége abban áll, hogy képesek vagyunk megkérdezni tőle: „Mitől szenvedsz?” Ez azt jelenti, hogy felismerjük, hogy a szenvedő létezik; nemcsak mint egy halmaz tagja, vagy mint egy társadalmi csoport ilyen módon nevezett egyede: „szerencsétlen” – hanem mint ember pontosan hasonló hozzánk, akit egyszer elért a szenvedés és megjelölt utánozhatatlan jelével. Ehhez elégséges, de elengedhetetlen is, hogy rá tudjunk tekinteni.

Ez a tekintet először is figyelmes, úgyannyira, hogy a lélek üres lesz minden sajátos tartalomtól, azért, hogy befogadja azt, aki előtte áll a maga valóságában. Erre csak az képes, aki figyelni tud.

Paradox módon igaz tehát, hogy egy latin fordítás, egy mértani feladat, még ha nem sikerült is, de ha azzal a figyelemmel kísértük, amivel kell, képessé tett bennünket egy kicsit jobban, hogy majd egy nap, amikor alkalom adódik rá, az előttünk álló szenvedőnek szenvedésének végső nyomorában pontosan azt a segítséget nyújtsuk, ami megmenti őt. Ha egy kamasz képes ezt az igazságot megérteni, és elég nemes lelkű ahhoz, hogy ezt és ne más gyümölcsöt keressen tanulmányaiban, akkor számára a tanulmányok a lelki életben valódi előrehaladást jelentenek.

Az iskolai tanulmányok: szántóföldbe rejtett kincs. Megéri, hogy ne őrizzünk meg semmit magunknak, eladjuk mindenünket, hogy megvegyük azt.