A vendégszeretet nemcsak a szülők és gyermekek közötti viszonyban, hanem a tanárok és a diákok viszonyában is mintául szolgálhat az emberek közötti építő kapcsolatra. Ha van olyan terület, amelynek új szellemre, megváltó és felszabadító szellemiségre van szüksége, az az oktatás területe, ahol sokan az egész életüket – vagy legalábbis életük kulcsfontosságú szakaszát – töltik diákként, tanárként vagy mindkettőként. Kultúránk egyik legnagyobb tragédiája, hogy milliónyi fiatal számtalan órát, napot, hetet és évet tölt előadások hallgatásával, könyvek olvasásával és dolgozatok írásával, miközben egyre növekszik bennük az ellenállás. Ez a jelenség annyira elterjedt, hogy a tanárokat dicséretben részesítik, az általános iskolától az egyetemig, az oktatás minden szintjén, ha sikerül nekik a tanulók figyelmét felkelteni és rávenni őket a munkára. Gyakorlatilag minden diák végtelenül hosszú kötelességsorozatnak látja a tanulmányait. Ha van olyan kultúra, amelynek sikerült kiölnie az emberekből a természetes kíváncsiságukat és eltompítani a tudás iránti vágyat, az a mi technokrata társadalmunk.

Tanárként még érzéketlenebbé váltunk arra a nevetséges helyzetre, amelyben a felnőtt nők és férfiak úgy érzik, „tartoznak” nekünk egy legalább húszoldalas dolgozattal. Már meg sem lepődünk, amikor az élet és halál kérdéseiről szóló kurzusokon felnőtt emberek aggódva kérdezik tőlünk, mennyi a „követelmény”. Ahelyett, hogy néhány szabad évet töltene mások segítségével az emberi lét értelmének és értékének kutatásával, a legtöbb diák egyfolytában kreditpontokat, fokozatokat és díjakat próbál „szerezni”, s ezért még saját fejlődését is hajlandó feláldozni.

Ilyen közhangulatban nem meglepő, hogy hatalmas ellenállás alakul ki a tanulással szemben, és napjaink oktatási helyzete jelentős, valódi szellemi és érzelmi fejlődésnek szab gátat. A diákok inkább követelőző főnököt látnak a tanáraikban, semmint vezetőket, akik segítenek nekik a tudás és a megértés keresésében.

Az oktatás egyik legnagyobb problémája továbbra is az, hogy megoldásokat kínál kérdések nélkül. Úgy tűnik, az emberek formálásának és tájékoztatásának legkevésbé használt forrása a diákok saját élménye. Időnként, amikor a tanárok szeretetről és gyűlöletről, félelemről és örömről, reményről és kétségbeesésről beszélnek, a hallgatók engedelmesen jegyzetelnek, vagy unottan bámulnak ki az ablakon. Ez csak akkor érthető, ha felismerjük, hogy a diákoknak maguknak nem volt alkalmuk a szeretettel és gyűlölettel, félelemmel és örömmel, reménnyel és kétségbeeséssel kapcsolatos élményeikhez hozzáférni, hogy valódi kérdéseik személyes forrásból fakadhassanak. Egy ellenséges környezetben azonban senki nem akar sebezhető lenni, és nem akarja felfedni önmaga, a diáktársak és a tanárok előtt, hogy az élet legfontosabb kérdései közül némelyiknek a megválaszolásához még hozzá sem fogott.

A tanítás tehát mindenekelőtt egy olyan tér megteremtését kívánja, ahol a tanulók és a tanárok félelemmentes eszmecserét folytathatnak egymással, s hagyhatják, hogy saját élettapasztalatuk szolgáljon a növekedés és fejlődés elsődleges és legértékesebb forrásául. A tanítás kölcsönös bizalmat igényel, amelyben azok, akik tanítanak és azok, akik tanulni szeretnének, jelen lehetnek egymás számára, méghozzá nem szembenálló felekként, hanem olyan emberekként, akik ugyanabban a küzdelemben osztoznak, és ugyanazt az igazságot kutatják.

Emlékszem, milyen nagy lelkesedéssel ismertetett egy hallgató egy zen meditációról szóló könyvet, miközben a saját életét betöltő nyugtalanság, magány, valamint az egyedüllét és nyugalom utáni vágya ismeretlen maradt számára. Ahogyan a szavak akadályozhatják a kommunikációt, a könyvek is gátolhatják az önismeretet.

A tanulás ellen hatnak az olyan tanítási helyzetek, amelyekben a tanulókat és a tanárokat is mélyen áthatja az elutasítástól való félelem, a saját képességeikben való kételkedés vagy bizonytalanság s az egymás iránti, sokszor elfojtott düh. Senki sem fogja feltárni legbecsesebb képességeit azok előtt, akiktől fél.

De vajon lehetséges-e vendégszeretővé válni az osztályteremben? Távolról sem egyszerű, mert mind a tanárok, mind pedig a diákok egy nagyon magas követelményeket állító, erőszakos és gyakran kiszipolyozó társadalom tagjai, amelyben a személyes növekedés és fejlődés másodrangúvá vált a termelés és nemcsak a kreditpontok megszerzésének, hanem a megélhetés előteremtésének képességéhez képest is. Egy ilyen termelésközpontú társadalomban már az iskolákban sincs idő vagy hely arra, hogy a versengéstől való félelem, illetve a büntetéssel vagy jutalmazással kapcsolatos megfontolások nélkül merülhessen fel a kérdés, miért élünk és szeretünk, dolgozunk és halunk meg.

S mégis, a keresztény lelkiség szemszögéből a tanítás az elköteleződést jelenti a félelemmentes hely biztosítása mellett, ahol a kérdések tudatosulhatnak, és visszajelzést is kaphatnak rájuk – nem előre gyártott válaszokat, hanem egyértelmű biztatást arra, hogy komolyan és személyesen foglalkozzanak velük. Amikor a tanításra a vendégszeretet keretei között tekintünk, azt mondhatjuk, hogy a tanárok hivatása az, hogy olyan szabad és félelemtől mentes teret teremtsenek a diákok részére, ahol megtörténhet a szellemi és érzelmi fejlődés. Amikor egy tanár „spiritualitásáról” akarunk beszélni, feladatának két vonatkozása igényel megkülönböztetett figyelmet: a feltárás és a megerősítés.

A vendégszerető tanárnak fel kell tárnia a diákok előtt, hogy nekik is van mit nyújtaniuk. Számos diák már annyi évet töltött a befogadó oldalon, s már annyira beléívódott a gondolat, hogy még mennyi tanulnivaló áll előtte, hogy elveszítette az önbizalmát. Már alig tudja elképzelni, hogy neki is van mit adnia, méghozzá nemcsak a kevésbé iskolázottaknak, hanem iskolatársainak és tanárainak szintúgy.

Tehát a tanárnak elsősorban fel kell lebbentenie a diákok nagy részének szellemi életét borító fátylat, és segítenie kell, hogy felismerjék: saját élettapasztalatuk, saját bölcsességük és meggyőződéseik, saját megérzéseik és megfogalmazásaik komoly figyelmet érdemelnek. A jó vendéglátó hiszi, hogy vendége olyan ígéretet hordoz, amelyet minden őszinte érdeklődő előtt szeretne felfedni. Olyan könnyű benyomást tenni a diákokra a számukra ismeretlen könyvekkel és helyzetekkel! Sokkal nehezebb befogadónak lenni és segíteni a diákoknak abban, hogy képesek legyenek megkülönböztetni a búzát a pelyvától a saját életükben, s megmutatni nekik a magukkal hozott ajándékok szépségét. Sohasem hisszük el, hogy van mit adnunk, ha nincs, aki elfogadná. Ajándékainkra az elfogadó fél tekintetének fényében ismerünk rá. Azok a tanárok, akik el tudják engedni a diákok irányítása és elkápráztatása iránti vágyukat, és akik megengedik maguknak, hogy befogadóak legyenek a diákok üzeneteire, rá fognak ébredni, hogy a tehetség a befogadó környezetben válik láthatóvá.

Mindazt, ami jóként, érdemesként vagy újként tárul fel, meg kell erősíteni. A megerősítés, a biztatás és a támogatás sokszor messze fontosabb a bírálatnál. A jó vendéglátó nemcsak segít felismerni vendégeinek a rejtett tehetségét, hanem arra is képes, hogy támogassa őket e képességek kifejlesztésében és elmélyítésében, hogy megújult önbizalommal, egyedül is folytathassák útjukat. Az önbizalomhiány olyan burjánzó betegség számtalan iskolában, hogy a megerősítés fontosabbá vált, mint valaha. A megerősítés sok mindent magában foglalhat. Jelentheti egyszerűen az izgalom és a meglepetés kifejezését vagy egy köszönő szót. Jelentheti jó könyvek ajánlását vagy különleges tehetségű emberekhez való irányítást. Gyakran csak annyit tesz, hogy összehozzuk a megfelelő embereket, vagy időt és helyet teremtünk a további gondolkodáshoz. Mindig velejár azonban az a belső meggyőződés, hogy az értékes tehetség figyelmet és állandó gondozást érdemel.

A hitoktatásban különös jelentősége van a felfedésnek és a megerősítésnek. Az, hogy a diákok jelentős részét nem érdekli a hittan, nagyrészt annak köszönhető, hogy saját élettapasztalataik alig kerülnek szóba. A keresztényi létnek pontosan annyi módozata van, mint ahány keresztény ember, s úgy tűnik, minden dogma és szabály ráerőltetésénél fontosabb, hogy olyan teret biztosítsunk a diákok számára, ahol feltárhatják a szeretet, az adás és az alkotás nagyszerű emberi képességeit, amelyben ők is osztoznak, és ahol rátalálhatnak arra a megerősítésre, amely felbátorítja őket a keresés félelem nélküli folytatására.

Csak ha már kapcsolatba léptünk saját életünk élményeivel, s megtanultunk figyelni a megszabadulás és az új élet iránti belső vágyakozásunkra, ismerhetjük fel, hogy Jézus nemcsak beszélt, hanem kezét is nyújtotta felénk a legszemélyesebb szükségünkben. Az evangélium nem csupán megjegyzésre méltó szavak gyűjteménye. Üzenete az egyéni emberi létállapotunkra adott válasz. Az egyház nem olyan intézmény, amely a szabályai követésére kényszerít bennünket, hanem emberek közössége, amely arra hív bennünket, hogy asztalánál éhségünket csillapítsuk, és szomjunkat oltsuk. A tantételek nem idegen formulák, amelyekhez tartanunk kell magunkat, hanem a legmélyebb emberi tapasztalatok lejegyzései, amelyek az időt és a teret túllépve, generációról generációra fényként adódnak tovább a sötétségben.

Mi értelme van azonban fényről beszélni azoknak, akik nem érzékelik sötétségüket? Miért is említenénk valakinek az Utat, aki nem látja, hogy számos ösvény létezik? Hogyan vágyakozhat valaki az igazságra, ha azt sem tudja, léteznek kérdések? Nem meglepő, hogy sokan unalmasnak, fölöslegesnek és szükségtelennek látják a hittanoktatást, s arról panaszkodnak, hogy öröm helyett félelmet kelt, spirituális szabadság helyett szellemi börtönbe zár. Ám azok, akik már megtalálták a nyugalom és belső egyedüllét helyét, és figyelemmel hallgatták a saját szívükből fakadó kérdéseket, azt is meg fogják látni, hogy az ilyen helyen elhangzó szavak nem a megbántást, hanem a gyógyítást szolgálják.

A feltárás és a megerősítés tehát a tanár-diák viszony két fontos vetülete. Mindkettő azt mutatja, hogy a tanulók nem szegény, szűkölködő, tudatlan koldusok, akik a tudás letéteményese elé járulnak, hanem valóban a vendégekhez hasonlatosak, akik látogatásukkal megtisztelik a házat, s nem távoznak anélkül, hogy a vendégséghez hozzá ne járultak volna valamivel. Ha a tanításra a vendégszeretet egyik formájaként tekintünk, talán megszabadíthatjuk valószerűtlen súlya egy részétől, s újra részünk lehet a szárnyalás pillanataiban.

Ahogy a szülők kísértésbe eshetnek, és tulajdonukként kezelhetik a gyermekeiket, a tanárok is hasonlóan állhatnak a tanítványaikhoz. A tanárok egy része lehangolttá válik és elkedvetlenedik a túlzott felelősségérzettől. Szomorúak lesznek, sőt bűntudatuk lehet, ha a diákok nem fogadják el gondolataikat, tanácsukat vagy javaslataikat, s gyakran nagyon szenvednek az alkalmatlanság érzésétől.

Ha tanárok vagyunk, fontos észben tartanunk, hogy a tanítványainkat nem préselhetjük bele a jóravaló élet egyetlen üdvözítő formájába sem, mivel csak átmenetileg a vendégeink, s már több helyen jártak vendégségben ezelőtt. A diákokkal való viszonyunk elsősorban a segítségünk felajánlása a kereső-kutató tanulók számára, hogy az elméjüket és szívüket érő sokféle benyomás között eligazodhassanak, s felfedezhessenek olyan gondolati és érzelmi mintázatokat, amelyekre a saját életüket építhetik. Támogató jelenlétünkkel biztonságos határokkal övezett teret kínálhatunk, amelyen belül a tanulók feladhatják védelmi állásaikat, s áttekinthetik saját élettapasztalatukat, annak minden erősségével és gyengeségével együtt, hogy ráleljenek egy követésre érdemes út kezdetére. Tanárként gondolkodásra kell ösztönöznünk tanítványainkat, amely a jövő képének körvonalazódásához vezet – az övékéhez, nem a miénkhez.

Azt is be kell látnunk azonban, hogy sok diák annyira belefáradt már az oktatási intézmények követelményeibe, és olyan gyanakvással fogad mindenkit, aki valami újat vár el tőle, hogy nemigen tud nyitottan viszonyulni egy valóban vendégszerető tanárhoz, és nem képes vállalni a bizalom – a tanárba és az önmagába vetett bizalom – kockázatát. Másrészről viszont az is igaz, hogy sok lelkes tanár már annyira belefáradt abba, hogy „elérjen” a diákjaihoz, s annyira kimerült a szerteágazó és sokszor személytelen oktatási gépezet által rárótt terhektől, hogy vendégszeretete gyorsan védekezéssé degradálódik. A tanárok a feltárás és a megerősítés helyett követelnek és rendszabályoznak, ráadásul néha kitörnek és elégtételt vesznek. Ezért hát nem meglepő, hogy sok iskolának jobban megy a megkeseredett riválisok termelése, mint a befogadó, érzékeny vendéglátók képzése.