Mindenekelőtt szeretném – magam mentegetve – a címet, annak tartalmát szűkíteni, pontosítani. Kissé nagyképűen hangozhat: „Assisi Szent Ferenc pedagógiája”.

Nem valami újonnan – netán általam – felfedezett pedagógiai rendszerről szeretnék beszámolni, hiszen a ferences rend alapítója ilyen igénnyel nem írta be magát a történelembe. Bár hatása az egyházi, társadalmi és művészeti életben vitathatatlan.

• Elemzésem nem ölelheti fel Szent Ferenc tevékenységének, a testvérei ill. követői közt végzett – szükségképpen nevelői tevékenységének valamennyi vonását, csupán bepillantást nyújt abba.
• Ez az írás nem tartalmazza azt a – neveléstörténeti elemzésekben és kutatásokban megszokott – tudományosságot sem, amely ezen alkalommal igazán elvárható lenne.
• Mindössze egy hangos gondolkodásnak lesznek Önök részesei, amely Assisi Szent Ferenc legendássá csiszolódott alakja körül fogant.

Amiről röviden szólni kívánok, az a Poverello személye körül kialakult legenda-családból, a Speculum perfectionis-ból (magyarul: Tökéletesség tükre) való, annak 27. fejezetéből.

A történet megtalálható még egy másik legenda-család, a Perugiai legenda 1. fejezetében. A sok-sok történet közül ez az, amely egyszerűségével, elbűvölő kedvességével Szent Ferenc pedagógiai felfogásáról több színt is elénk tár. Mondhatnánk: a történetben Francesco nevelőként jelenik meg. A benne fellelhető mozzanatok pedig üzenhetnek valamit a mának, a ma pedagógusainak…

Nézzük magát a történetet!

Szent Ferenc szeretetéről, részvétéről és embertársai iránt tanúsított előzékenységéről

Minő gyöngédséget tanúsított az egyik testvér iránt, aki éhen akart halni; hogyan evett vele és hogyan kötötte lelkökre a testvéreknek, hogy mérsékeljék magokat a bűnbánattartásban.

Még abban az időben, mikor szent Ferenc az első testvéreket kezdte maga köré gyűjteni s ezek társaságában Rivo Tortonál, Assisi közelében szállott meg, történt a következő eset. Egyik éjszaka, mikor a testvérek már valamennyien lepihentek, valaki éjféltájban elkezdett hangosan kiabálni: „Meghalok! Meghalok!” A testvérek ijedten riadtak föl álmukból és kábultságukban nem tudták mire vélni a dolgot.

Szent Ferenc azonnal fölkelt s így szólt: „Keljetek föl testvéreim és gyújtsatok világot!” A tűz fölszítása után első kérdése volt: „Melyikőtök kiáltotta, hogy meghal?” Az illető testvér rögtőn jelentkezett: „Én voltam.”. A szent pedig tovább kérdezte: „De hát mi bajod van tulajdonképpen, testvér? Miért akarsz meghalni?” „Az éhség miatt” – felelte ő.

Ennek hallatára a szent azonnal asztalt teríttetett, és hogy a testvér ne röstelljen egymagában enni, mint szeretettel teljes és gyöngéd tapintatú ember, maga is evéshez látott. Sőt parancsára a többi testvérek is mind valamennyien asztalhoz ültek.

Ez a testvér, de meg a többiek is valamennyien csak kevéssel előbb tértek az Úrhoz, s emiatt módfelett sanyargatták testöket. Ezért szent Ferenc az étkezés végeztével így kezdte őket oktatni: „Drágalátos testvéreim, azt ajánlom nektek, hogy kiki vessen számot természetével. Hiszen könnyen lehetséges, hogy egyikőtök kevesebb étellel beéri, mint másikótok. Én tehát semmiképpen nem akarom, hogy akinek természete többet kíván, ahhoz legyen köteles igazodni, aki kevesebbel beéri. Ellenkezőleg azt kívánom, hogy mindenki legyen tisztában természetével s adja meg testének, amire szüksége van, hogy az zavartalanul tudjon szolgálni a léleknek. Mert nemcsak a sok evést kell kerülnünk, mint testünknek és lelkünknek veszedelmét, hanem a túlzásba vitt böjtöt is. Annál inkább kerülnünk kell, mert Isten könyörülő szeretetet akar és nem áldozatot.” Azután még hozzáfűzte: „Amit pedig az imént tettem, drágalátos testvéreim, hogy tudniillik szeretetből együtt ettem ezen testvérünkkel, hogy ne röstelljen magánosan enni, azt inkább a helyzet kényszerűségétől és szeretettől ösztönöztetve tettem. Kijelentem azonban, hogy máskor nem fogok így tenni, mivel nem egészen szerzeteshez illő és nem is dicséretes dolog. Azt akarom tehát, és ezennel meg is parancsolom mindnyájatoknak, hogy szegénységünkhöz képest illő módon gondoskodjatok testetekről”.

Mielőtt a legenda egyes mozzanatait nagyító alá vennénk, gondoljuk meg:

A középkor kellős közepén vagyunk. A feudális társadalom keretein belül sajátos szerveződés a város. Lakói sem nem parasztok, se nem nemesek, hanem az egyik osztályba sem sorolható polgárok, akik Itáliában ebben az időben vagy kereskedelemmel foglalkoznak, vagy üzemeikben bérmunkásokat, alkalmazva igyekeznek minél nagyobb haszonra szert tenni (ld. Ferenc édesapja).

A korszakban tapasztalható fellendülés éppen a városokban kezd kibontakozni. De az árnyak is itt a legsötétebbek.

A városokban a legnagyobb a szegénység, hiszen ha itt valaki nincstelen, annak tényleg nincsen semmije. A kor szóhasználatában a gazdag, előkelő patríciusokat „homines boni” „jó emberek”, vagy ahogyan ma mondanánk „a jobbak” jelzővel illetik, míg a szegényt, a kis embert a „homines populi” (a népből való ember) jelöli.

A nyelvhasználat így hozza felszínre a kor mentalitását: születés és vagyon teszi az embert jó emberré, aki semmit sem tud felmutatni, az értéktelen. A két tábor között bejárta az utat Szent Ferenc, mivel gazdag kereskedő fiából lett a szó legszorosabb értelmében „nincstelen”, de nem tiltakozásképpen a fennálló társadalmi rend ellen, hanem Krisztusért, aki maga is szegény volt.

• Senkitől sem követelte, hogy szegény legyen, csupán magától;
• senkitől sem várta el, hogy változtassa meg a kor társadalmi kereteit, de ő megtalálta az utat ahhoz, hogy felülemelkedjék a mindennapok világán;
• senkitől sem várta el, hogy igazi kereszténnyé legyen, ő azonban azzá lett;
• senkit sem kényszerített semmire, útját mégis mind többen követték, látva, hogy az járható.

Az Egyház nagyszerű vonása: a hitelesség.

Adva van tehát a szituáció: az újonc nem tud eleget tenni a szigorú szerzetesi fegyelemnek a böjt és önmegtartóztatás terén. Az ilyet általában kivetette magából a közösség: alkalmatlannak nyilvánították. Szent Ferenc a szó jó értelmében „lovagias ember”. Nem talál hamar elitélő kategóriát az emberre. Tudja, hogy az újonc szeretne megfelelni az elvárásoknak, s ennek feltételezésével viszonyul hozzá.

1. Bízik testvérének őszinteségében, jót-akarásában. (A bizalom légköre tanár és diák között.) Mindennek felismerésével megszegi a böjtöt, mert úgy látja, hogy a testvérei még nem tudják azt helyesen értelmezni. Értelmezésében megismétli a kor egyházi nevelésének felfogását: a test azért van, hogy a lelket szolgálja, s mindezt újra közel viszi a Szentíráshoz: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot. (Oz 6,6; Mt 9,13; 12,7) Így a böjtnek, a testi önmegtagadásnak új értelmet ad, mely visszahat a megvalósítás mikéntjére is.

2. Tettével mindenképpen tudatosítja: a szerzetesi élet célja Isten országának megjelenítése, ehhez az aszkézis csupán eszköz. Az eszközt pedig soha nem szabad céllá tenni.

3. Testvéreiben soha nem lát „tömeget”, mindenkit külön-külön „Isten országának meghívottjaként” kezel. Ezért sablonoktól mentes minden megmozdulása, amikor követőivel kapcsolatba lép. Itt is az egyéni igényekre hivatkozik, ami kora szerzetesi fegyelmében szokatlan.

4. Számára a példakép, a jó példaadás a legfontosabb nevelési eszköz. Minden kényszertől mentesen ezzel az indirekt módszerrel akar csupán hatni testvéreire.

5. Óv a megszégyenítéstől, amikor valakinek a fejlődését akarja. Rendkívül tapintatos: éjnek idején nem átall asztalhoz ülni csak azért, hogy csökkentse az éhségtől halálra vált ifjú testvérének a szégyenkezését.

Kommentárja mentes a gyenge személyre utaló célozgatástól. Úgy konkrét, hogy meg tud maradni az általánosság szintjén, s ezzel meghagyja a fiatal szerzetes szabadságát.

Balanyi György piarista tanár így kommentálja a legendákat egy helyen (Szent Ferenc nagy tisztelője volt, akinek a legtöbb magyar fordítást köszönhetjük rendalapítónk életéről.): „Fülünkbe csengenek finom pedagógiai érzékről, gyöngéd tapintatról tanúskodó oktatásai, melyek mindig egyet céloznak: a testvérek megszentelését és a tökéletesség irányába való biztos beállításukat.”

Amilyen kemény önmagához, ugyanolyan megértő és türelmes, szolgálatkész másokhoz. Az édesanya nem csüng több szeretettel és több bensőséggel gyermekein, mint ő az első franciskánus nemzedék tagjain.

6. Milyen mély lelkiismerettel közelít feléjük, mennyi figyelemmel és gyöngédséggel tanítgatja és neveli őket. De azért gyöngédsége sosem válik gyöngeséggé. Bármennyire szereti testvéreit, eszményeiből az ő kedvükért sem hajlandó engedni. Az eszmény nagyszerűségét sugárzó egyéniségével igyekszik megszerettetni.

7. Nevelése nem pillanatnyi célokat szolgál, hanem hosszabb távú önnevelésre készít fel.

Bár itt csak egy történet hevenyészett értelmezését olvashattuk, a többi hasonlóképpen erősítené bennünk Szent Ferenc rendkívüli humanitását.