Amikor egy apa segíti a kisfiát,
      az egész világ mosolyog.
Amikor az apa felnőtt gyermekét pátyolgatja,
      az egész világ sír.
(Anthony de Mello)

Nem tudom, hogyan kell jól szeretni serdülő és felnőtt gyerekeinket. De úgy vélem, mivel sokunk életének mindennapjait most effajta töprengések teszik ki, érdemes együtt gondolkodnunk, hátha – a több szem többet lát alapján – istenibb szülői szeretetre leszünk képesek.

Ha egy kívülálló – mondhatnám – világban élő betévedne ide, akkor elképedne azon, hogy minek is vetjük fel ezt a témát, miért nem vagyunk büszkék és elégedettek? Hiszen gyerekeink általában tanul/gat/nak, dolgoz/gat/nak, nem kéthetente váltogatják a barátaikat – barátnőiket, nemigen szokták részegen hazatalicskázni őket, feltűnően nem szemtelenek, ha szépen megkérjük őket, még segítenek is stb. S valahol igazuk is van! Ha körbenézek gyerekeink nagy többsége társai köréből fényes csillagként ragyog elő. Hát akkor mi a baj?

Hát az, hogy ez a keresztény, abból is pedig a bokros fajta – telhetetlen-féle. Evangéliumibban mondva: tökéletességre törekvő. Önmagát illetően is, meg a gyerekeit illetően is. Ezen kívül a legtöbb családban több kisebb testvér is van, s serdülőink helyenként meghökkentő döntéseit látva óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy mit rontottunk el, mit csináltunk rosszul? Szeretnénk a hibákból – a sajátunkból és másokéból – mielőbb okulni, hogy legalább a kisebbekkel ne kövessük el ugyanazokat a butaságokat. Bár itt meg kell jegyeznem, hogy nincs két egyforma gyerek, így lehet, hogy az egyiket pont az tartja meg, ami a másikat elriasztja. „Egyformán neveltem őket” – halljuk sokszor. Hát épp az a baj! Lehet, hogy szeretetteljes „foglalkozás” címén az egyikkel a csillagokat szemlélve kell meditálni, a másikkal kimerülésig kell birkózni, hogy boldog legyen!

Először azonban nézzünk néhány általánosságot: Gyermekeink elengedése fogantatásukkor kezdődik. Amikor boldog örömmel vesszük tudomásul az új élet ajándékát, szembesülnünk kell azzal is, hogy a gyermek `nem a miénk. „Kölcsönbe” kapjuk, hogy növeljük őt, képessé téve arra, hogy majdan továbbsugározza azt a szeretetet, amit tőlünk kapott. Nem azért jönnek a világra, hogy

• megvalósítsák elvetélt álmainkat,
• frusztrált kapcsolatainkból megmaradt érzelmi töltetünket rájuk zúdíthassuk,
• valaki hálás legyen nekünk; s legyen, aki öreg napjainkban gondozzon,
• bizonyítsuk a világ/Bokor előtt, hogy mi milyen nagyszerű szülők vagyunk,
• fennmaradjon a család neve, vagyona stb.

Ahogy növekednek gyermekeink, egyre több mindenben kell önállóan dönteniük, de az elengedés kérdésköre igazán a serdülőkorban válik „élessé”.

Ahány tizenéves, annyi fajta. Gyökössy Endre lelkészpszichológus az alábbi kategória-féléket állítja fel:

• aki nem kitör, hanem betörik, mert ez igényli a legkisebb erőfeszítést;
• aki menekül a realitásoktól, feszültségektől álomvilágba, diszkóba. drogba, szexbe stb.
• aki állandóan vitatkozik, a bolhából is elefántot csinál;
• aki önmagába menekül, néha egészen a depresszióig;
• aki képtelen a kapcsolatteremtésre, tengődik egyedül, vagy csoportban (de ott is magányosan);
• aki állandóan lázad, de közben megszüli saját énjét, értékrendjét.

A problémátlan serdülőkort egyáltalán ne könyveljük el nevelésünk sikereként! Ugyanakkor bízhatunk abban, hogy ha harmonikus (lelki, értelmi és érzelmi szinten egyaránt) szülő-gyerek kapcsolatban éltünk sok-sok évig, akkor az egészen szélsőséges kilengéseket talán megússzuk.

Akármilyen is a gyerek, a szülők életében talán még az eddigieknél is fontosabbak az alábbiak:

• A szülők Isten-kapcsolatának mélyülése. (Egyik testvérem imádkozta sok-sok évvel ezelőtt: Uram, azt nem mutattad meg, hogy hogyan kell négy gyerekkel kereszténynek lenni!) Tanácstalanságainkban, elcsendesedéseink a legbiztosabb útmutatók. A mit tennél Uram az én helyemben? – serdülő, vagy felnőtt gyerekekkel körülvéve, szinte naponkénti kérdésként merül fel.
• A házasság stabilitása. Sajnos legtöbbünk minden figyelmeztetés ellenére kevesebb energiát fordított a párjával való kapcsolatra, mint a gyerekekre, munkára, közösségre. Döbbenten látjuk, hogy sokszor 20-30 éves házasságok zakkannak meg, s ha nem is jutnak gödörbe, komoly energiákat kellene bevetni, hogy újra igazi, mély kapcsolat alakuljon ki. Magunk és gyerekeink miatt is sürgősen meg kell újítsuk szerelmünket. Ekkor érzi magát biztonságban az „átmeneti” korban lévő gyerek. Serdülőink tüskésségét, nyersességét, helyenként durva megnyilvánulásait egy egészséges párkapcsolatban sokkal könnyebb elviselni. – A szülők szeretettel, de határozottan egyforma elvárásokat kell képviseljenek. Ezért vitás kérdésben érdemes „a megbeszéljük majd” választ adni, s inkább kicsit később, de megfontoltan, átimádkozva reagálni. Ne szégyelljünk szakirodalmat olvasni, tanácsot kérni, elsősorban a közösségi testvérektől, (de sose adjuk ki gyerekeinket!).
• Önnevelés. Tizenéveseink ránk vonatkozó kemény kritikáinak szinte mindig van valami igazságmagva. Próbáljunk – már csak őmiattuk is – jobb emberek lenni! Tegyük Isten tenyerébe naponta életünket és kérjük, hogy ő vizsgáljon meg minket (ne mi magunkat), mutassa meg hibáinkat, gyengeségeinket s Vele együtt ókumláljuk ki gyógyulásunk útját. Ugyanígy kérjük karizmáink mélyebb megismerésének és felhasználásának ajándékát is.
• Humorérzék. Nagy ajándék, ha van, s valamennyire fejleszthető is. Sok konfliktus elkerülhető, ha nem szívunk mellre mindent, s van eszközünk az „élek” lefaragására.
• Ne felejtkezzünk el a saját serdülőkorunkról, amelyre biztosan igaz volt az a gondolat, hogy „ezek az öregek azért nem értik igazán, miről van szó”. A mai kor felgyorsultabb, egzisztenciálisan sokkal nehezebb kilátásokkal, farkastörvényekkel, többfajta szellemi és testi „elcsábulási” lehetőséggel.

„Kaptunk jó néhány évet, hogy formáljuk, alakítsuk 'csemeténket'. Most, hogy már szinte felnőttek, láthatjuk, nevelésünk, példamutatásunk milyen gyümölcsöt hozott. Ilyenkor mi is vizsgázunk „szülőségből” és esetleg irgalmasságból is, hogy komolyan gondoljuk-e, éljük-e, hogy annyira szeretjük gyermekünket, hogy szabad neki akár rosszul döntenie, határozatlannak, sikertelennek lennie, és mi akkor is, továbbra is támogatjuk, segítjük, mellé állunk. Persze az irgalmasság nem jelent tétlenséget. Ilyenkor nekünk is szabad szenvedni, hogy a dolgok másképp alakulnak, mint ahogy mi szeretnénk... A tökéletesség légköre 'kemény' légkör. Sokkal kellemesebb egy olyan légkör, ahol megengedjük egymásnak, hogy bűnösök legyünk. Megengedjük, hogy hibázhassunk.”. (Az Oázis c. lapból)

Az igazi – feltétel nélküli, isteni – szeretet meghagy szabadnak. Persze ez rizikós. De ha azt szeretnénk, hogy önálló, belső döntések irányítsák gyerekünk életét, akkor vállalnunk kell ezt a kockázatot. Mindig is azt szerettük volna, hogy saját fejükkel gondolkodó, felnőtt gyerekeink legyenek. Csak azt felejtjük el sokszor, hogy a gondolataik és a döntéseik messzemenően mások lehetnek, mint, amit mi jónak gondolunk.

Én régen úgy képzeltem az életünket, hogy a gyerekeink majd felnőnek, találnak egy kedves, aranyos hívő társat, születik egy csomó gyerekük, s amíg a fiatalok közösségbe, véradásra, hajléktalan ételosztásra, színházba stb. mennek, mi vigyázunk a rengeteg unokára. Hát kezdem gyanítani, hogy nem egészen így alakul majd az öregségünk.

Fiataljaink egy-egy fájó döntése kapcsán érezhetjük át igazán, hogy milyen szörnyű lehet Istenünknek a tőle elforduló tetteinket, életünket nézni.

Legfontosabbnak gondolom a kommunikáció fenntartását. Ez lehet, hogy nevetséges minimum-követelménynek tűnik, de szerintem egyáltalán nem olyan egyszerű, mint amilyennek első hallásra gondoljuk. A serdülő gyerek nagyon nehezen és ritkán nyílik meg igazán. Különösen a hallgatagabbak, befelé fordulóbbak közül vonulnak sokan belső emigrációba ebben a korban. (Nagyon sok családban ez a sorban második gyerekre a legigazabb.) Őket szinte úgy kell „becserkészni” ahhoz, hogy valamit megsejthessünk abból, hogy mi zajlik bennük. Ez az igazi szülői művészet! Az biztos, hogy a kérdezgetés, faggatózás reménytelen próbálkozás, viszont keresni kell és azonnal megragadni azokat a pillanatokat, amikor van kedvük akármennyit is feltárni magukból. Ilyenkor semmi sem lehet fontosabb, mint az aktív odafigyelés. Vigyázzunk, hogy ne akarjunk többet megtudni róluk, mint amennyinek megosztására éppen akkor késznek mutatkoznak.

Ha gyerekkorukban sokat beszélgettünk velük, ismerik a véleményünket szinte mindenről. Ez nagy segítség, hiszen ilyenkor nem kell állandóan az érveinket felsorakoztatni, elég utalni rájuk. Próbáljuk meg végighallgatni a legnyakatekertebb gondolatmeneteket is, tudomásul venni, s ha egy mód van rá, indulatmentesen képviselni a saját nézeteinket. Jobb, ha tudunk a dolgaikról, mintha hazugságba, rejtőzködésbe kényszerítjük őket. Ezt viszont csak akkor érhetjük el, ha érzik, hogy minden furcsaságuk ellenére nagyon szeretjük őket.

Lehet, hogy jó, ha más is beszélget a gyerekkel, de nem biztos, hogy azonnal pszichológushoz kell rohanni, ha furcsa dolgokat produkál gyerekünk. Jó, ha minél több közös tevékenység, játék, ünnep köt össze, egyrészt, mert ez mindannyiunknak érzelmi feltöltődést jelent, másrészt, mert ezek során sokkal gyakrabban sikerül jót beszélgetni, mint a „lelkizésnek” szánt alkalmakkor.

Külsőségek! Nem szabad kétségbe esni, ha megjelennek a legújabb izompólóban, hajszínben stb.! Tudomásul kell vennünk, hogy egyáltalán nem könnyű megtalálni a saját elveikhez, egyéniségükhöz illő dolgokat úgy, hogy az a társaiknak is elfogadható legyen. S bármennyire is hangoztatjuk és hangoztatják ők is, hogy „holtra nem érdekel, hogy mit gondolnak a többiek”, azért a kirekesztődést szeretnék és jó is lenne elkerülni. Külsőségeken – bizonyos határokon belül – egyébként sem érdemes fönnakadni.

Az együttélés szabályai. Otthon szeretné mindenki jól érezni magát, nem csak a serdülő gyerek. Ezért csökkentsük a konfliktushelyzeteket, amennyire csak lehet. (PI.: Ha halláskárosodás árán is üvöltve akarja hallgatni a zenét, akkor vegyen magának fülhallgatót.) Előre egyeztetett terv alapján lehessen rá számítani az otthoni munkákban! (Az anyuka ugyanis anyuka és nem bejárónő!) Dolgozzunk ki minimálszabályokat: pl.: meleg vacsora este hétkor, ha nincs ott, (mert éppen zongorázni kezdett, megszállta az ihlet és levelet ír a barátjának, kipakolta a szekrényét és nem akarja otthagyni stb.), akkor eszi hidegen, melengeti stb. Hiszen ha a gyerek más városban tanulna, akkor örülnénk, ha kéthetente együtt vacsorázhatnánk vele.

A saját szobájában (sarkában) hangya, egér, büdös, nagy kosz ne legyen, egyébként kupacolhat. Ha a ruhák szembejönnek a kinyitott szekrényajtón, akkor vasaljon ő magának. Ha nem is tudjuk mindig, hogy merre járnak, azt azért közöljék, hogy nagyjából mikor mennek, jönnek, s ha nem alszanak otthon, akkor kinél alszanak. Az otthon lakó huszonévesek leválása általában nehezebb, mint a más városba kerülőké, ugyanakkor kéznél vagyunk (ha esetleg kellünk – nagy ritkán). Az érzelmi zsarolás a szülők nagy kísértése, amely lehet, hogy visszatart egy-két ostobaságtól, de nem jó, ha a nagy gyerek azért tesz, vagy nem tesz valamit, mert „az anya-apa annak örül”.

A tanulás szinte állandó vitatéma. Természetesen próbáljuk kicsi kortól rászoktatni őket, hogy képességeik szerint teljesítsék a dolgaikat. De nem hiszem, hogy érdemes ezzel megrontani a szülő-gyerek kapcsolatot! Kétségtelenül nehezebb idősebb korban, esetleg munka – család mellett tanulni, de nem lehetetlen! Az biztos, hogy rendszeres üvöltözést nem ér meg a dolog. Amellett ne felejtkezzünk meg a nem iskolában elsajátítható dolgok tanulásának fontosságáról sem: barátságok kialakítása, elesettek segítése, házi munkák elsajátítása, érzelmi feltöltődés lehetőségei, stb.

A pályaválasztás, munkavállalás meglehetősen bonyolult kérdéskör. Mindenki szeretné, ha azt tanulná, dolgozná a gyerek, amihez kedve, tehetsége és lehetősége van. Ez a három is ritkán jön össze, s ehhez még társul az elhelyezkedési lehetőségek beszűkült volta. Mondhatnánk azt is, hogy ehhez a szülőnek már szinte semmi köze. Mégis van, hiszen nem mindegy, hogy hány év alatt, hány egyetemet, tanfolyamot, jogosítványt, nyelvvizsgát stb. óhajt elvégezni a gyerek, ahhoz, hogy fogára való munkát kapjon. És itt most nem is elsődlegesen az anyagi támogatás gyakorlatilag végtelenségig kitolható lehetősége ellen ágálok. Elsődlegesen azt hiányolom, hogy a mai fiatalok igen nehezen válnak felelős felnőttekké. Ezt a folyamatot pedig csak tovább lassítjuk, ha mindent a „fenekük alá rakunk”.

Ugyanakkor tudomásul kell vennünk, hogy a jelen világ, amelyben egy ember értékét az határozza meg, hogy mennyi pénze van, pórusaikba issza magát, akkor is, ha otthon egészen mást hallanak. Ennek tudható be a meglehetősen elszaladt igényszintjük is, ami még messze elmarad kortársaikétól, de nekünk még így is néha irritáló. (Pl. hogy nem lehet számítógép, mobiltelefon stb. nélkül élni huszonévesen.)

Pénzügyek. Érdemes ezért valamilyen alapvető szabályokat évekkel előre tisztáznunk. A mai fiatalok zöme óriási zsebpénzösszegekkel rendelkezik, amelyért nem ő dolgozott meg. Ezt még akkor is rossznak gondolom, ha a szülők könnyedén megengedhetik maguknak. Dolgozó, otthon lakó fiatal járuljon hozzá a családi költségvetéshez, avagy üzembiztosan tegye félre a saját leendő lakására keresetének nagy részét. Nem gondolom bajnak, ha a dolgozó gyerek elköltözik albérletbe, még akkor sem, ha ez felesleges pénzkidobásnak látszik. Az egyetemista igyekezzen az ösztöndíjából kijönni. Saját heppjeire (koncertek, vacsorák, számítógép-alkatrészek, körömlakkok stb.) természetesen maga teremtse elő a rávalót. Kevesebb pénzzel a kipróbálható dolgok köre behatárolódik jó és rossz irányban egyaránt. Ha valami nagyon jó dolgot szeretne, azt jó, ha tudjuk valamennyire támogatni (színházbérlet, táncház, zenei és sporttáborok, jó programra való utazások stb.). Tisztázzuk, hogy egy nyelvből hányszor fizetjük ki a nyelvvizsga próbálkozásokat, a jogosítvány, drágább osztálykirándulások hányad részét kell ő előteremtse stb.

Hitélet – Miért nem követnek gyerekeink tömegesen a hit, a közösség, a Bokor útján?

Ahány Bokor-gyerek, annyiféle:

• van, aki jól érzi magát és tevékeny a Bokorban, egyházban egyaránt (szerintem elenyészően kevés ezen fiatalok száma) – van, aki jól érzi magát és tevékeny is a Bokorban, templomot csak kívülről szeret látni
• van, aki nem teszi be a lábát Bokor-rendezvényre, de cserkészvezető, főministráns stb.
• van, aki azt mondja, hogy lehet, hogy van Isten, de ez engem pillanatnyilag nem érdekel
• olyan Bokor-gyerekről még nem hallottam, aki tagadta volna Isten létét (de persze lehet, hogy ilyen is van, meg az előző praktikusan nemigen különbözik ettől).

S akkor ezen felsorolás még bonyolódik azzal hogy van olyan naponta rorátéra járó gyerek, aki kibírhatatlan a testvérével, meg olyan is, aki Istenről, Bokorról csak cinikusan tud beszélni, de minden tettéből a szeretet sugárzik, valamint az ezen két véglet közötti összes variáció.

Saját véleményem – de feltételezem, hogy sokunké –, hogy személyes Istenkapcsolat, valamint valamilyen Országbeli értékrendhez igazodni akaró közösség nélkül igen nehéz – csakhogy nem lehetetlen – jézusi utat járni.

Ezen a jézusi úton mi boldogok vagyunk! Ezért aggódunk, ha felnövekvő gyerekeink, Istent, közösséget, avagy a jézusi értékrendet, úgy tűnik legalábbis, hogy ki szeretnék hagyni az életükből. Mik lehetnek ennek az okai?

1. Nem jó út az Isten útja, a szeretet útja. (Ezzel nem foglalkozom, mert ez biztosan nem igaz.)
2. Hamisak a Bokor-tartalmak. (Ezzel sem foglalkozom.)
3. A Bokor nem jól éli meg azt, amit mond, illetve a szülők élete nem hiteles.

   Sajnos, ezzel a lehetőséggel már kell foglalkoznunk, s feltehetően ez a felsorolás igen hosszú ideig folytatható és folytatandó:

   1. A szülők nem igazán szeretik egymást, vagy a bokortagok ítélkezően, szeretetlenül beszélnek egymásról – többnyire az illető háta mögött.
   2. Ha bizonyos területeken átestünk a ló túloldalára. Gondolok itt például az értelmi oldal túlhangsúlyozására, az érzelmi oldal kárára. Mindannyian teljesen tisztában vagyunk azzal agyilag, hogy szeret az Isten, de nem tudom, hányan tudunk igazán mélyen, elrejtettségben imádkozni pl. egy egyszerű Abba imádságot. („Belefeccolom” az egy órát az imádságba, de jöjjön ki valamilyen „eredmény”!)
   3. Túl sok volt a „szent” dolgokból. Pl. ha nem is volt kötelező, de minden este volt családi ima, ami ütközik a saját tervekkel. Elvonszoltak minket olyan programokra, ahol nem éreztük jól magunkat. Az adakozás, meg a nagycsalád miatt mindig mi voltunk a legcsóróbbak az osztályban, s ez rohadt kínos volt stb.
   4. Teljesen zavaros a hit, a vallás és az egyház kapcsolata a szülők és a Bokor életében is. Szenvednek a templomi prédikáció alatt, de azért eljárnak misére. Rosszul lesznek a lobogós körmenetektől, de azért nem találnak ki alternatív liturgiát. Adakozásról beszélnek. de a templomi gyűjtésbe nem tesznek semmit, mert a püspöki kar biztos lenyúlja stb.
   5. Hazudják a boldogságot maguknak is, nekünk is. Fogukat szíva, vagy mást megalázóan adnak, szolgálnak stb.
4. Jó az Isten útja, jók a Bokor-gondolatok, aránylag hiteles életeket látnak, de mást akarnak. Nem jobbat, nem rosszabbat, csak mást. Ennek változatai:
   • Nem „előrecsócsált” hitéletre vágynak. Átadtunk nekik mindent, amit mi óriási felfedezésként, gazdagító örömként éltünk meg a saját szavas imáktól, a lelkigyakorlatokon át a közösségi találkozók szépségéig. De ezeket nem ők fedezték fel maguknak. (Szerintem ez jó út, szerintem ez nektek jó és boldogok vagytok benne, azt még nem döntöttem el, hogy ez nekem is jó-e.).
   • Túl sokat várunk tőlük, néha többet, mint amennyit mi 40-50 évesen nagy nehezen magunkon be tudunk vasalni. (Eszembe jut a japán misszionáriusos vicc, akit ki akartak tüntetni évtizedes -térítő munkájáért. Kérdezik tőle: és úgy körülbelül hány embert sikerült megnyerni Istennek? A válasz: Nekem? Örültem, hogy a magam hitét megtartottam abban a nagy pogányságban!)
   • Nem ilyen jellegű közösségi életre vágynak (unalmas, kevés ütköztetés, mindenki ugyanazt gondolja stb.)
   • Semmiképp sem akarnak utánozni, kitaposott úton járni, mondhatnám juszt is más utat akarnak keresni, mint a szüleik.
   • Nem biztos, hogy annyira másokat gondolnak, csupán nem szeretnek a szüleik társaságában, a tőlük kapott klisékben gondolkozva élni (otthon lázad, máshol éppen hogy jézusi elveket képvisel) stb.

Párkapcsolat – Az egyik nagy probléma, ha nincs társuk. Ennek zömében az az oka, hogy igényesek, aminek örülhetünk. Egy idő után azonban ez jelentős önbecsülési problémákat vet fel (biztosan nem vagyok elég szép, okos, jó stb.), egészen a depresszióig, ami persze nem segíti elő a társtalálást. Ördögi kör. Főleg a lányokat érinti, hiszen általában nem azok a típusok, akik leszólítják a fiúkat.

A másik gond az lehet, ha van társuk, de az messzemenően nem olyan, mint amilyet mi szeretnénk. Gyurka bácsi szerint szerelmes embert nem lehet lebeszélni, csak elveszíteni. Mondhatnánk, hogy ez persze nem baj, hiszen ő él majd vele, neki kell tetszedjen. Problémának azt látom, hogy a hit vagy a jézusi értékrend elleni lázadás – avagy szebben mondva az alternatív utak keresésének ideje – egybe esik a párkapcsolatok kialakulásának kezdetével. Így aztán sokadik szemponttá zsugorodik, hogy az illető Istenről, Isten Országáról hogyan gondolkodik.

Azt gondolom, hogy örülnünk kell annak, hogy a gyerekünket valaki szereti, hogy ő is megismeri a szerelem szárnyakat növeszteni is képes érzését, tud kapcsolatot teremteni. Keressük az új családtagban azt a sok jót, ami benne rejlik. Eltérő véleményeinket pedig meglehetősen alapos csomagolásban pl. „az nekünk azért kicsit furcsa, hogy...” – próbáljuk adagolni.

Feltűnően hamar szembetalálhatjuk magunkat az együttélés gondolatával, ami praktikusan megoldhatatlan probléma elé állítja azon szülőket, akik helytelenítik a házasság előtti szexuális kapcsolatokat. (Sokunk számára még ma is ez tűnik evangéliuminak: ha úgy döntöttek a fiatalok, hogy megtalálták az igazit, akkor házasodjanak össze; ha ezt még nem döntötték el, akkor ne akarjanak még együtt élni.) Olyan világban élünk, ahol a hülyeségig menően érthetetlen a tisztaság erénye. Lehetőségeink (hangsúlyoznám, hogy mindegyik megoldásra tudnék név szerint is kisközösségi testvérek köréből házaspárt mondani):

• Ez bűn, amíg ezt fel nem számolod, nem jöhetsz haza és a testvéreiddel sem találkozhatsz. (Szerintem ez a szülői magatartás nem egyeztethető össze az agapé-szeretettel.)
• Ez bűn, te a gyerekünk vagy, bármikor itt a helyed, de a párod be nem teheti a lábát hozzánk (Ez sem egyeztethető össze!)
• Ha úgy döntöttél, hogy a házasság jogait szeretnéd, akkor vállald a kötelességeit is, költözz el, s tartsátok el magatokat. Ez a magatartás hallatlanul logikusnak tűnik, de ennek is vannak buktatói:
  • harag nélkül megy,
  • abba kell hagyni a tanulást, hogy pénzt keressenek,
  • a társ sosem hinné el, hogy nem ővele van bajunk, s ez megmérgezhet egy esetlegesen későbbi meny-vő viszonyt is.
  • büntetjük az őszinteséget (lehet, hogy más gyerekünk is a párjával alszik, de csak azt szankcionáljuk, aki be is vallja).
• Felemás helyzet: a fiatag időnként a barátjánál, barátnőjénél alszik, s hazajár tiszta zokniért, meg a fél spájzért (Abszolút kényszerhelyzet, s erősen bűnpártolás szaga van; akkor is, ha világosan tudomására hozzuk, hogy nem helyeseljük ebbéli döntését)
• Ott laknak a szülőknél: olcsó, meleg van, könnyebben lehet segíteni, ha gond van stb. (Erre is igaz az előző tétel. Csakhogy az embernek szíve is van, nemcsak logikája, s ha a gyerek már a híd alatt lakik, mert semmi áron sem akarja elhagyni választottját, akkor feltehetően még ez a megoldás is jobb. Van olyan Bokor-szülő, aki több gyermekével és azok párjával lakik együtt, s a kérdésre, hogy ők ezt jól bírják-e, ezt válaszolta: tudsz jobbat?)

Persze tudnunk kell, hogy a fiatal nem azért él a párjával, hogy minket bosszantson, hanem mert nem gondolja bajnak, sőt!

Külön kérdéskör a kisebb testvérek iránti felelősség. Meglehetősen nehéz úgy szavahihetően beszélni, ha a nagyobbak nem járnak misére, családi i mára, közösségbe, köztudottan a párjuknál alszanak, nem tülekednek a fogyatékosok nyaraltatásánál, szociális otthonbeli karácsonyesten stb. A nagy testvér a kicsik szemében sokszor maga az Atyaúristen, így beláthatatlan a következménye ennek a családon belül is érzékelhető kettős életszemléletnek.

Vannak olyan kacskaringós életutak is, amit nem teszünk jóg, ha támogatunk. Ez nem szeretetlenség! Egyszerűen nem nyújtunk erkölcsi és anyagi hátteret egy általunk gyökeresen rossznak ítélt életformához! Ilyenkor bizony fel kell szólítani a fiatalt az elköltözésre, még akkor is, ha ennek a még mélyebbre csúszás a veszélye. Bűnpártolásunknak viszont az örök infantilis ember a terméke, ami még ennél is rosszabb.

Tudomásul kell vennünk, hogy egy bizonyos határon túl nem vagyunk felelősek gyerekeink tetteiért! Töprenghetünk azon, hogy hol vétettük el, s ha rájövünk igazságtalanságainkra, tévedéseinkre, ne szégyelljünk utólag bocsánatot kérni! De nem élhetünk állandó önmarcangolásban azért, mert szerintünk helytelenül él a gyerek. Többek között azért sem, mert neki is egy kiegyensúlyozott, lehetőleg vidám szülőpárra van szüksége.

Bizalommal tölthetnek el az alábbi gondolatok:

• Isten tenyerén él, akkor is, ha erről nem akar tudni, – van ereje az egymásért mondott imának,
• az alapvetően beléjük ivódott jézusi értékrend nem kitörölhető,
• mi csak a külső tettek után tudunk ítélni, nem tudjuk belül mi zajlik s abból milyen előre nem látott jó gyümölcs születik (van, hogy be kell üssük az orrunkat ahhoz, hogy felismerjük az akadályokat),
• az idők folyamán szembesülni fog azzal, hogy Isten útja és az ő útja nem egymás melletti, hanem egymásba fonódó életterek,
• általában van valamilyen közösségük, amelyben az éget dolgairól beszélgetnek (még ha ez nem is fedi a mi fogalmaink szerinti közösséget),
• nincsen végleg elrontott élet. amíg lélegzünk, van mód az irányváltásra, újrakezdésre.

Próbáljunk kotlósból korláttá válni, amely nem erőszakolja rá magát az úton járóra, de biztosan megtart – ha szükség van rá.

S végül egy sok tapasztalaton alapuló megfigyelés Gyökössy Bandi bácsitól: „A szülők zöme tehetetlenül áll néhány hét, vagy hónap alatt tökéletesen megváltozott gyermekével szemben, nemegyszer pánikba esve, kapkodóan 'intézkedve', de majdnem mindig túldramatizálva a korszakot.”

Hát így aztán előre kedves barátaim, fohászkodva, egymás örömét-búját hordozva! Azt mondják, akkor szép a feladat, ha nehéz. Hát a bölcs gyereknövelés bizony nehéz, de csodálatos!

Elhangzott a Tokaji Nagytáborban 2003. augusztusában`