Az Erich Fromm ihlette cím kétféleképpen is értendő. Egyfelől ironikusan, miszerint az ember az agresszivitást művészi szintre fejlesztette, és művészi szinten űzi. Másfelől pedig realisztikusan, hiszen az agresszivitás, illetve az arra valóhajlam alapvető része személyiségünknek. Ebből adódóan nem árt megtanulnunk bánni vele, hogy lehetőleg minél kevesebb szenvedést okozzunk másoknak és önmagunknak, illetve hogy az esetenként agresszív megnyilvánulásokat eredményező belső feszültség, indulat lehetőleg ártalmatlan vagy esetleg pozitív, építő módon találjon utat magának.

Eleve kérdés természetesen: tekinthető-e az agresszivitás személyiségünk és viselkedésünk elítélhető, de nem nélkülözhető részének? Ehhez elsősorban önmagunkat kell tanulmányoznunk. Szinte mindannyian elvárjuk a bűncselekmények elkövetőinek megbüntetését, még ha a büntetés módját és jellegét illetően különbözőek is a vélemények. Közben mindannyian tudjuk – vagy tudnunk kellene –, hogy a büntetésvégre hajtás jelenlegi elmélete és gyakorlati a bűnelkövetők számára izoláló, stigmatizáló, predesztináló hatású, tehát újabb bűncselekmény(ek) elkövetésére tesz hajlamossá. Mégis elképzelhetetlen olyan védekezési forma megvalósítása, amely az agresszív viselkedést nem viszontagresszióval próbálja fékezni. Elképzelhetetlen, de nem azért, mert ilyen védekezési forma létezik vagy létezhet, hanem sokkal inkább azért, mert annyira erős bennünk a berögződött agresszív reakció: a bűnt büntetni kell.

Van azonban a „természetes agresszivitásnak” pozitív oldala is. Céljaink elérése, személyiségünk, identitásunk kifejlesztése és védelme bizonyos fokú agresszivitást is igényel tőlünk. Egyetlen példa: a függet lenségéért és önállóságáért „küzdő” kamasz viselkedését sok esetben a környezet agresszívnek minősíti.

Adható-e az agresszivitásnak definíció-szerű meghatározása, amely talán a kérdés tisztázásában segít? Van vélekedés, mely a másik ember bármilyen szintű és jellegű befolyásolását agressziónak minősíti. (E szerint a nevelés is agresszív viselkedés? Megfontolandó kérdés.) Lexikonok meghatározásainak közös tartalma: olyan szándékos viselkedés, melynek célja kár vagy szenvedés előidézése. Ez a megközelítés azonban csak az agresszív viselkedést tanúsító személy szándéka felől közelít, pedig van egy másik oldal is, az „áldozaté”, akinek véleménye és érzékenysége döntő fontosságú annak megítélésében, hogy mi minősül agressziónak. Példa: a simogatás nem agresszív cselekedet, sőt gyengédségnek minősül. Mégis ha a buszmegállóban odalépek egy vadidegen emberhez, és gyengéden megsimogatom az arcát, ő teljes joggal agresszióként fogja cselekedetemet nyugtázni, és a re akciója is megjósolható. (Ne nagyon kísérletezzünk!) Én személy szerint agresszió áldozatának érzem magam a különböző reklámok szorításában, utcai „misszionáriusokkal” való találkozásaimban, de gyakran sajnos még evangélikus szószékek alatt ülve is. Ehhez jön még, hogy az agresszív viselkedés nemcsak aktív, de lehet passzív jellegű is. Aktív viselkedés, ha valamit teszek, okozok, előidézek – jelen esetben valami károst, fájdalmast. Passzív agressziónak pedig az minősül, ha a másik ember számára szükséges, nélkülözhetetlen cselekedetemet késleltetem, illetve nem gyakorlom. Ez lehet élelem, érzelem, pénz, stb.) Ráadásul ez a fajta agresszió kevésbé feltűnő, nehezen számonkérhető, vagyis alattomos.

Honnan jön, honnan származik az agresszió mint viselkedésünk, személyiségünk része? Két tábor áll egy mással szemben, és vívja a mai napig el nem döntött csatáját. Az egyikük zászlajára ez van felírva: az agresszív viselkedés tanult viselkedés; míg a másikéra ez: velünk született. Rousseau a Társadalmi szerződésben úgy véli, hogy az ember alapvetően békés természetű, de a társadalom ellentmondásai és igazságtalanságai megrontják békés természetét, vagyis az ember megtanul agresszív módon viselkedni. Ezzel szemben Freud ösztönösnek, tehát velünk születettnek tartja az agressziót, amelynek egyik oka az – életösztön mellett fellelhető – ún. halálösztön, melynek lényege, hogy minden létező titkon vágyik vissza a nemlét békés nyugalmába. Konrad Lorenz az agresszió evolúciós jelentőségét hangsúlyozza a párválasztás, a tovább örökíteti gének, az egyed és a faj életben maradása vonatkozásában.

Hava teszi a voksot a Biblia? A Genezis minden rossz okát és eredetét a bűnesetben látja. A Paradicsomból való kiűzetést követő történetek mindegyikében megjelenik az emberi agresszivitás is (Káin és Ábel, Bábel tornya, Noé). Ez a szerkesztés is a Biblia szemléletét tükrözi: a bűnesetet követően a bűn az ember természetének születésétől fogva része, ennek egyik következménye az ember agresszív viselkedése.

Mik lehetnek az agresszív viselkedéshez vezető, annak valószínűségét növelő tényezők? Elsőként kell említenünk azt a bizonyos versenyhelyzetet, amelybe kicsiny gyermekkorunktól belekerülünk, amelynek lényege a kiválasztás és a mellőzés elve. Példa: Az iskolai osztályközösségek egyre kevésbé működnek mint kooperációs közösségek egy-egy közös cél elérésére, sokkal inkább érvényesül a jó képességűek kiválasztása és a gyengébbek mellőzése. Ennek a tendenciának negatív hatása többszörös. Egyfelől a jó képességű gyermekekben gyengíti a mások iránti felelősség és az empátia érzésének kialakulását, illetve erősíti a felsőbbrendűség tudatát. A gyengébb képességűnek bélyegzett gyermekek esetében pedig negatív önérté keléshez, frusztráció kialakulásához vezet. Az így létrejött helyzet belső feszültsége (a két pólus közötti ellentét) illetve az egyes személyekben kialakult negatív attitűdök (felelősség, empátia hiánya, felsőbbrendűség tudata, negatív önértékelés, frusztráció) az agresszív viselkedés megjelenését valószínűsítik. Ha egy közösségben agresszív indulatokat akarunk gerjeszteni, elég éreztetnünk a közösség néhány tagjával kiválasztott voltukat, másokkal pedig mellőzöttségüket. Az itt felvázolt és egyetlen példával illusztrált versenyállapot a mai közösségi élet minden területén jellemző (az egyházban is, gondoljunk a lelkészek ennek következményeképp megjelenő feszültségre a gyülekezeteken belül és a lelkészek között).

Az agresszív viselkedést valószínűsítő másik tényező az emberek gondolkodásába erősen bevésődött igény a bűnösök megbüntetésére: a bosszú. (Itt nem csak az igazságszolgáltatásra gondolok, hanem a hét köznapok „apró” megtorlásaira is.) A bosszúval mindig az baj, hogy általában nagyobb, mint maga a sérelem, amely kiváltotta. Ha bosszút állok valakin valamiért, elkövetett cselekedetemet önmagam számára i gazolnom kell, ezért elméleteket gyártok tettem igazolása, miért is érdemelte meg a másik, amit vele tettem. Ezt követően már nem a másik által elkövetett vétek lesz a meghatározó, hanem az általam gyártott önigazoló ideológ1via. Megfigyelhető egymással szembenálló emberek, népek, népcsoportok között, hogy már senki sem emlékszik az első sérelemre, csak mindkét fél saját önigazoló elméletét, ideológiáját dédelgeti, színezgeti. Ezáltal a konfliktus állandósul, a feszültség szüntelenül nő, és ez egy újabb agresszív viselkedéshez vezet. Az egymással nem beszélő szomszédok; munkatársak, családtagok esetén kívül rengeteg értelmetlen és embertelen népirtásnak, fajgyűlöletnek hátterében is ott találjuk ezt a jelenséget. A közhely, miszerint az erőszak erőszakot szül, az agresszivitás esetében teljesen igaz. Nemcsak azért, mert az áldozatot visszavágásra készteti, hanem azért is, mert minden elkövetett agresszív cselekedet önigazoló ideológia gyártásához vezet, mely újabb erőszakos cselekedetlek) forrásává és motorjává válik.

Növelik az agresszív attitűdöket a televízió és általában a médiák által közvetített agresszív cselekmények. Nem pusztán azért, mert mintaként szolgálnak, hanem azért is, mert csökkentik az agresszivitással szembeni érzékenységünket azáltal, hogy az ember lelki egyensúlyának védelme érdekében kénytelen egyfajta lelki immunitást, közömbösséget kialakítani a rengeteg erőszak és szenvedés láttán. A közömbösség pedig az agresszivitás legkedvesebb segítőtársa. Figyeljük meg magunkat, milyen közömbösséggel nézünk végig emberek haláláról szóló híradásokat a képernyőn! Az itt elsajátított közömbösség könnyen uralkodik el rajtunk akkor is, ha közvetlen környezetünkben észlelünk hasonló eseményeket.

Mit tehetünk az agresszivitás megfékezése érdekében? A katarzis elmélet hívei szerint az indulatokat nem szabad elfojtani, mivel csak felgyülemlenek és befelé (lelki vagy testi betegség formájában), illetve kifelé (erőszak, harag, stb. formájában) robbannak, ezért ki kell élni őket: sportban, fantáziában vagy direkt agresszív cselekedet végrehajtásban. A sport és a fantázia valóban feszültség-levezető hatású lehet, de nem minden esetben és nem hosszútávon. A sportot illetően a probléma ott jelentkezik, ahol a mozgás örömét megelőzi a verseny és ehhez kapcsolódóan a győzelem megszerzésében, illetve a vereség elkerülésében való érdekeltség. Ebben az esetben a sport szurkoló és sportoló számára egyaránt inkább feszültséget gerjesztő, mintsem levezető. (Mai sportélet?) A fantáziával pedig az a baj, hogy könnyebben viszi véghez az ember azt a cselekedetet, amit magában már százszor végiggondolt és elképzelt, mint azt, amelynek a versenyeztetésére egyes lelkészi állásokért, illetve az megvalósítására irányuló vágya először jelenik meg gondolatai között. A direkt módon kiélt agresszív viselkedésről pedig már tudjuk, hogy megtorlásra, ön igazoló ideológia gyártására ösztönöz, tehát ha pillanatnyilag meg is könnyebbülünk, a következmények hosszútávon újabb agresszív viselkedést valószínűsítnek.

Jó megoldásnak tűnik a nevelésben és az igazság szolgáltatásban egyaránt a büntetés elve helyett a pozitív, jelen esetben nem- agresszív viselkedés jutalmazása. Ennek lényege, hogy az ember ne félelemből kövessen el bizonyos nemkívánatos cselekedeteket, hanem érdekelt legyen az önmaga és mások számára is hasznos viselkedésben. Szép elgondolás, de megvalósítása korunk emberének attitűdjeit alapul véve naivitásnak tűnik. Ennek ellenére nem szabad lemondanunk róla.

Fontos a társadalmi ellentmondások, a frusztrációt eredményező jelenségek (szegénység, munkanélküliség, stb.) csökkentése, megszüntetése, a versenyszellem helyett a kooperációs szellem erősítése, az empatikus készség és a másikért érzett felelősség tudatának kialakítása az emberekben már gyermekkortól kezdve.

Különböző, önismeretet fejlesztő, csoportos, illetve egyéni módszerekkel segíteni az embereket, hogy tisztába jöjjenek saját belső mozgatórugóikkal, és adott esetben képesek legyenek felülbírálni azokat, változtatni rajtuk.

Látható, hogy mindezek komoly összefogást igényelnek a társadalmi élet minden területén (gazdasági élet, politika, nevelés, egészségügy, tömegkommunikáció, egyházak, stb.). Hogyan járulhat hozzá ehhez az egyház a maga részéről? Mit tudunk mondani a szeretet és a megbocsátás megszokott frázisain kívül? Az egyháznak mindenekelőtt szembe kell néznie önmagával, és belátnia, hogy a misszió hamis értelmezésével, bűntudat-keltéssel és annak erősítésével, Isten ítéletével és a kárhozattal való ijesztgetéssel, más szóval: az emberek frusztrálásával maga is agresszív, erőszakos attitűdöket vált ki, illetve erősít az emberekben, ezáltal – ha nem is szándékosan és csak indirekt módon, mégis – az agresszivitást segíti elő. Így van ez még akkor is, ha a frusztráció feszültségének feloldására az evangéliumot kínálja. A bűntudat és a félelem ugyanis konkrét, a jelen lelkiállapotot uraló érzések, az evangéliumról szóló üzenet tartalma azonban a legmélyebb hit esetében is bizonyos fokig elvont és kilátásba helyezett marad.

Az agresszivitás kérdését illetően, de más vonatkozásban is – nem megoldásként, de mindenképpen – továbbgondolásra és megvalósításra ajánlom a következő három kulcsfogalmat, illetve a hozzájuk csatolt bibliai mondatokat:

Önismeret – „Miért nézed a szálkát felebarátod szemében, a magadéban pedig miért nem veszed észre a gerendát sem?” (Mt 7,3)

Empátia – „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük.” (Mt 7,12)

Kooperációs szellem – „Egymás terhét hordozzátok, mert így töltitek be a Krisztus törvényét.” (Gal 6,2)