A XX. században a pszichológia és a szociológia föltárta, tudományosan bizonyította, hogy a másik ember és a közösség milyen páratlanul fontos az egyén életében. S tálán épp ez a század az, amelyben a legtöbb emberi kapcsolat tönkremegy. Hogyan lehetséges ez?
Kérdésünkre megtaláljuk a választ, ha arra gondolunk, mit szoktunk tenni egy megbillenő kapcsolatban. Az első reflexünk az, hogy a másikban keressük a hibát. Tehát arra tekintünk, amin mi magunk nem tudunk változtatni, csak a másik. Természetes, hogy a másik is ott keresi a hibát, ahol ő nem tud segíteni, csak én tudnék. Így aztán a hiba kijavítására semmi esély, semmi remény nincs.
De nemcsak egy hiba esetén téves a reflexiónk, hanem a kapcsolat első pillanatától kezdve fontos a helyes önreflexió. Az, hogy hogyan gondolkodom magamról, teljességgel meghatározza, hogy hogyan gondolkodom a másik emberről.
Három alapállás lehetséges: az individualista, a kollektivista és a perszonalista. Tekintsük át e három esetet!
Az individualista szemlélet azt jelenti, hogy én úgy ahogy vagyok, egy teljességnek képzelem magam (a latin individuum szó oszthatatlanságot, teljességet jelent). Aki így vélekedik magáról, annak számára a másik ember nem fontos. Az ilyen ember életében a szeretet szónak, valójában nincs értéke. A másik úgy jelenik meg előtte, mint aki az ő korlátlan szabadságát, életterét állandóan zavarja. Jean-Paul Sartre ezen az úton haladva eljut egészen addig, hogy kimondja: "A másik ember: a pokol."
A kollektivista szemlélet azt jelenti, hogy az egyént életképtelennek gondolom, s valójában csak a kollektívumnak (közösségnek) van értéke. Ez a gondolkodásmód persze magában hordja az ellentmondását, hiszen ha az egyén semmit sem ér, a csoportosulás hogyan érhetne valamit? Értékes közösség csak értékes személyekből születhet. Aki úgy akar csoportot formálni, hogy iparkodásában nem tiszteli az egyén páratlan értékét, tönkreteszi azokat, akikből az értékes közösség létrejöhetne.
A perszonalista szemlélet elkerüli az előbb említett két szélsőséget:
Láthatjuk tehát, hogy az önmagamról való gondolkodás teljességgel meghatározza azt, hogy hogyan fordulok a másik felé.
A valóság egészen más: legkevésbé önmagam ismerem. Egyszerűen nincs rálátásom magamra, nem tudok olyan távolságot teremteni magamtól, hogy önismeretem tárgyilagos lehessen. Ezt a kemény igazságot csak a legőszintébb emberek vallják be. Álljon itt Francois Villon bizonyságtétele:
Tudom, mi a tejben a légy,
Tudom, ruha teszi az embert,
Tudom, az új tavasz mi szép,
Tudom, mely gyümölcs merre termett,
Tudom, mely fán mily gyanta serked,
Tudom, hogy minden egy dolog,
Tudom a munkát, lusta kedvet;
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
Tudom az urak nyakdíszét,
Tudom, melyik ruha mi szerzet,
Tudom, ki gazdag, ki cseléd,
Tudom, mily fátyolt kik viselnek,
Tudom a tolvaj- s kártyanyelvet,
Tudom, tortán él sok piszok,
Tudom, mely csap mily bort ereszthet,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
Tudom ló s öszvér erejét,
Tudom, mit érnek, mit cipelnek,
Tudom, pénz szava szép beszéd,
Tudom, hol mérik a szerelmet,
Tudom, mit higgyek a szememnek,
Tudom, Róma mit alkotott,
Tudom, hogy a cseh mért eretnek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
Ajánlás
Mindent tudok hát, drága herceg,
Tudom, mi sápadt s mi ragyog,
Tudom, hogy a férgek megesznek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
Így élek le egy teljes életet, hogy legkevésbé önmagamat ismerem!
A pszichológia feltárta, hogy indítékrendszerünknek kilencven százaléka tudattalan, mindössze tíz százaléka a tudatos. Épp ezért a lélektan akkor lépett a tudomány szintjére, amikor az önmegfigyelést - mint egyetlen kutatási módszert - feladta.
Sokan arra hivatkoznak, hogy nincs idejük önreflexióra, önvizsgálatra, fontosabbnak tartják mások szolgálatát, vagy épp a világ alakítását. - De akik úgy vélik, hogy másokat szolgálhatnak önismeret nélkül, alaposan tévednek, hisz minden kapcsolatteremtésük hamis a helyes önismeret híján. Akik pedig a világ alakításával takaróznak, azok számára hadd idézzük itt Lucien Aimé Duval kijózanító állítását: "A világot akarni megváltoztatni csak alibi, hogy az ember ne változtassa meg önmagát."
És itt esik le szemünkről a hályog: fantasztikus ügyességgel keresünk és találunk alibiket, hogy az önismeret és magunk megváltoztatásának rögös útját elkerüljük!
Ezerszer könnyebb a külső hibát, rosszat megtalálni és kijavítani, mint szembenézni a bennünk pusztító gonoszsággal. Találóan mondta egy remete: "Aki minden szépítgetés nélkül úgy ismeri és vállalja önmagát, amint van: ez nagyobb dolog, mintha negyednapos halottat támasztana föl."
És talán említsünk még egy szempontot. A tárgyi világ könnyű prédája az embernek: bármely apró, töredékes iparkodást siker koronáz. A személyes kapcsolatokhoz pedig - ahogy már idéztük - "egész lényemet" kell adnom. Itt minden életre-halálra megy; Antoine de Saint-Exupéry kis hercegének szavaival élve: "egyszer s mindenkorra felelős vagyok azért, akit megszelídítettem". S az emberek gyávák az ilyen felelősség vállalására, nem építenek ki személyes kapcsolatokat, a másikat megalázva Téves alapok önismeretünkben tárgyként kezelik partnereiket. Ám az ilyen relációk semmit nem fednek föl az ember végtelen mélységeiből, értékeiből. Hát így áll a dolog, ezért nem ismerjük önmagunkat!
Miért téves ez az alap?
Idézzük Kosztolányi Dezső szavait:
Volt egy diákom, aki tanulmányi eredményben mindig az osztály legvégén kullogott, mégis a legkiválóbb tanítványaim közé sorolom, mert minden erejét megfeszítve érte el eredményeit, míg más játszi könnyedséggel lett kitűnő. Lám, milyen igazságtalan lett volna, ha őt pusztán a többi eredményéhez viszonyítva ítélem meg.
A viszonyítás a személy legfontosabb tulajdonságát, páratlanságát veszi semmibe. Shakespeare senki mással, egyedül Shakespeare-rel mérhető, s ez a bölcsesség minden emberre fennáll.
A másik téves alap: az elvárás. Hány ember ment tönkre azért, mert minden látszatteljesítményért tapsoltak neki, igazán komoly elvárással senki nem fordult feléje! Másokat pedig épp egy túlzott elvárás tesz tönkre. Egy diákom közepes tehetsége fölött a szülők sehogy nem tudtak napirendre térni, a fiút egyetem elvégzésére erőltették. A túlzó elvárás tragédiához vezetett: a fiú öngyilkos lett.
Hány ember nyomorította meg, vagy hallgattatta el lelkiismeretét, mert helyébe külső elvárásokat helyezett! Hány fegyőr vagy lágertiszt süllyedt állat alattivá, mert egyetlen szempont vezérelte: felettesének elismerése. - Mondhatjuk azt, hogy a jellemet deformáló tényezők közül a legnagyobb talán az, ha valakit külső elvárások irányítanak.
Sok ember boldogságát tette tönkre az, hogy az alacsony szintű elvárás nevetségesen hiúvá, gőgössé tette. Mennyi képesség maradt kiműveletlen azért, mert igénytelen szülők vagy pedagógusok megelégedtek a lappangó tehetség tört részének kimunkálásával! Mások valójában szép eredményeket értek el, de munkájuk gyümölcseinek soha nem tudtak örülni, egy állandó keserűség megmérgezte életüket, mert egykor hamisan magas elvárást oltottak beléjük.
Ismerjük József Attila hányatott életét. Mennyi hamis elvárás vette körül gyermekkorától kezdve, de tudott mindegyiktől függetlenedni, s "nem középiskolás fokon" tanít bennünket az emberi szabadságról, önismeretünk egyetlen helyes alapjáról:
1. Élményeimmel mérem magam
Sokszor tévesen nemcsak egy vakációt, hanem egész életemet is azzal mérem, hogy mennyi élményt habzsoltam. De sem a vakáció, sem én nem vagyok azonos az élmények összességével. Igazából azok az élmények értékesek, amelyeket van időm feldolgozni. Ehhez pedig le kell mondanom újabb élmények szerzéséről. Az öncélú élmény-hajhászás az unalomhoz, testi- lelki fásultsághoz, s előbb-utóbb a teljes csömörhöz vezet. Tehát félrevezet, és tönkretesz, ha magam pusztán élményeimmel mérem.
2. Tetteimmel mérem magam
Ez az egyoldalúság szükségszerűen tragédiához vezet: minél többet vállalok, annál inkább romlik tetteim minősége. A tapasztalt elégtelenséget úgy próbálom kiküszöbölni, hogy még többet vállalok, s még rosszabbul végzek mindent, s ezt a rohanást legtöbbször csak egy szívinfarktus képes megállítani. Naponta fel kellene mondanunk a következő leckét: "Tetteimnek önmagukban semmi értékük sincs, pontosan annyit érnek, amennyi figyelmet és szeretetet hordoznak." - Ehhez a töltődéshez pedig megállásra, elcsöndesedésre, azaz épp "szent tétlenségre" van szükség.
3. Sikereimmel és kudarcaimmal mérem magam
Az összes klasszikus "tragédia" épp arról számol be, hogy páratlan jellemeket morzsolnak fel a történelmi erők. Ha a siker mérce lehetne, nem tekinthetnénk példaképként Hamletre, Bánk bánra, de Jézus Krisztusra sem. Máskor pedig azt tapasztaljuk, hogy gonosztevőknek tapsolnak milliók. Gondoljunk. csak Hitlerre, vagy a fiatalok felkapott - sokszor kábítószeres sztárjaira. Ha kereszténynek vallom magam, újra meg újra át kell gondolnom, hogy Jézus életét sem a. földi siker, hanem kizárólag feltámadása igazolta.
Amikor kifelé fordulva - viszonyítások és elvárások alapján - szeretném megkapni a választ a legfontosabb kérdésre, hogy ki vagyok én, ez a keresés tévesnek bizonyul. Bármely más külső szempont (élmények, tettek, sikerek, kudarcok) szintén zsákutcába visz. A helyes önismeretnek tehát egyetlen útja van: elindulni a belső világ fölfedezésére. Illyés Gyula így írja le ezt a 180 fokos fordulatot, amikor nem kifelé, hanem befelé indulok el:
Mihelyt a szemem nyitva van,
lehunyom rögtön önmagam:
nyomban nem leszek semmi sem,
csak szem, csak világ-teli szem,
de ha szememet lehunyom,
én nyílok ki: birodalom,
földrész leszek, oly végtelen,
határaim sem érhetem.
Zenit-Nadir: pólusig ér
lábam és fejem közt a tér.
Kedvemre utazgathatom
bíborszín folyamaimon,
zuhogókon, erdők, mezők,
szorosok, zord csúcsok között;
hol se nappal, se éjszaka,
se nyár heve, se tél hava.
Bíborszín táj fölött híven
egyenletesen süt szívem.
És idő sincs s a képzelet
sejti az örök életet.
Induljunk hát együtt belső mélységeink felé, s mindig gondoljuk át azt is, hogy egy-egy felfedezés hogyan segít társunk hitelesebb megismerésében, elfogadásában:
| Felfedezés magamban | Értékfelismerés társamban |
|---|---|
1. Csak magamhoz mérhetem magam Nekem azokkal a talentumokkal kell elszámolnom, amelyeket én kaptam Istentől, azokban a helyzetekben kell helytállnom, ahová engem küld az Isten. | 1. Neki a benne rejlő lehetőségeket kell kibontakoztatnia, önmagává kell lennie Ha társamra rákényszerítem az én elvárásaimat, és nem azt keresem meg, hogy Őt milyennek álmodta meg az Isten, egy végtelen értéket deformálok, pusztítok el. |
2. Páratlan érték vagyok (identitás) Úgy ahogy vagyok, páratlan vagyok, annak az Istennek kezenyomát őrzöm, akinek van ötlete ahhoz, hogy minden fűszálat, falevelet különbözőnek formáljon. | 2. Társam soha meg nem ismétlődő csoda Nehéz elfogadni a másik másságát. De gondoljuk csak meg, a másság Isten ajándéka, nem pedig büntetés számomra. Minden elképzelhetőnél borzalmasabb lenne, ha az összes többi emberből mindig én köszönnék vissza önmagamnak. |
3. Fölsejlenek titkaim Nagyon jó, hogy olyan mélységek rejlenek bennem, amelyeket soha át nem láthatok értelemmel. Egy végtelen gazdagság bizonysága ez. | 3. Elbűvölnek társam titkai Egyedül a titok méltó a csöndes ámulatra, hódolatra. Amit teljességgel megértünk, elveszti vonzását. Gyermekkorunkban miután egy játékautót kibeleztünk, utána kidobtuk a szemétbe. |
4. Közölhetetlen vagyok Ha közölhető lennék, társam csakhamar rámunna, s kicserélhetne más valakire. Egy teljes élet is elenyészően kevés ahhoz, hogy életem egy kis töredékét közöljem társammal. | 4. Tisztelem társam titkait A társam elfogadása azt jelenti, hogy titkaival együtt fogadom el. Mivel Judit nem tudta elfogadni a Kékszakáll titkait, sorsa megpecsételődött. Ha nem fogadom el a másik titkait, legértékesebb kincsét, szabadságát teszem tönkre. |
5. Senki nem foszthat meg belső gazdagságomtól Ami igazán fontos, értékes, azt soha senki nem veheti el tőlem, azt csak én ronthatom el. Ha sárba pottyan is, arany marad az arany. | 5. Semmi változás nem teheti tönkre társam belső gazdagságát. Soha nem lehetek elég hálás azért, hogy ő nemcsak ezt vagy azt ajándékoz nekem, hanem önmagát aiánlja föl végtelen bizalommal számomra. |
6. Senki nem foszthat meg belső szabadságomtól A külső kényszer soha nem férhet hozzá szabadságom legbensőbb szentélyéhez. Csak belső meghasonlás tehet árulóvá. | 6. Feltétlen bizalommal rábízhatom magam társamra Akik mindent a körülményekből vezetnek le, állandó létbizonytalanságban élnek, soha senkiben nem bíznak meg, fogalmuk sincs a hűség hatalmáról. |
7. Ajándék lehetek Szeretetem csak akkor hiteles, ha magamat adom ajándékba a másiknak. Semmi anyagi nem helyettesíthet engem. Nem futok bele a pótcselekvések világába, sok-sok időt, együttlétet ajándékozok társamnak. | 7. Számomra ő az ajándék, nem javai, szolgáltatásai Ha felszínes vagyok, akkor a társamtól kapott javaknak és szolgáltatásoknak örülök csupán, de ezek soha nem tölthetik be a bennem tátongó végtelen ürességet. Ezt egyedül Ő töltheti be. Egyedül Őrá szeretnék figyelni. |
8. Úrrá leszek az idő fölött Ha kilépek a sodródásból, értékrendet építek föl, ennek alapján tudom rendezni programjaimat, életemet. Nem engedem, hogy talmi tárgyi értékek kiszorítsák életemből a végtelen értékű személyes kincseket. |
8. Időt szánok arra, hogy "szívem ünneplőbe öltöztessem" A szeretet nem lehet szakaszos, a találkozástól találkozásig eltelt időben is velem él az, akit igazán szeretek. Így készülök, várom ünneplőbe öltöztetett szívvel társamat. Ha betoppan hozzám, tapasztalhatja, hogy otthon van nálam. |
A sort hosszan folytathatnánk. Ha belső kincseimet nem tudatosítom, társam értékeivel úgy elbánok, ahogyan az elefánt a porcelánbolt figuráival.
1. Személyes boldogságom, békességem alapja: önismeretem.
Szóltunk már arról, hogy a legtöbb ember azért boldogtalan, mert hamis
elvárások vezérlik. Ha túl keveset várunk el önmagunktól, megöl a
tespedtség, ha túl sokat, őrjítővé fokozódhat az állandó kudarcélmény.
Milyen csodálatos Jézus tanítása: mindenkinek pontosan annyi talentummal
kell elszámolnia, amennyit kapott. Nekem tehát az élet minden területén
becsülettel fel kell mérnem, hogy hány talentummal kell elszámolnom, s ha
kevésről, ne gyötörjön az, hogy másoknak több jutott, s ha többről, akkor
ne szállítsam le mércémet azokhoz, akik kevesebbet kaptak. Lám, milyen
békességben élhetne minden ember, bármilyen különbözőek is adottságaink!
2. Istenkapcsolatom is hamis addig, amíg nincs helyes
önismeretem.
Az írástudók úgy gondolták: törvénymagyarázatuk olyan értékes, hogy az
Isten is minden nap időt szentel arra, hogy megcsodálja az ő
bölcsességüket. Erre az önképre vajon milyen istenkapcsolat épülhet? Az
ilyen gőg utálatos az emberek s Isten előtt is.
De tönkreteheti az istenkapcsolatot az állandó kisebbrendűségi érzés is. A
janzenisták annyira túlhangsúlyozták semmiségünket, hogy híveiket távol
tartották az Oltáriszentségtől. Szerintük oly nagy a méltatlanságunk, hogy
életünk során legföljebb egyszer-kétszer ízlelhetjük meg az angyalok
kenyerét. Találóan mondta róluk Pascal: "Tiszták mint az angyalok, de
hidegek mint az ördögök."
Szent Ágoston így beszél magáról, s erre az önismeretre épülő istenkapcsolatáról: "Semmi vagyok, Uram, de a Tiéd vagyok!" Ő el tudja kerülni a gőg és a kétségbeesés kísértését egyaránt.
S hadd idézzük Szalézi Szent Ferencet: "Olyan mértékben ismered fel Isten végtelen irgalmát, amilyen mértékben belátod a magad végtelen szegénységét."
3. Kapcsolataimban mindig szem előtt tartom: vajon tápláló étel vagy
gyilkos méreg vagyok-e?
A szeretet azt jelenti, hogy a másik belőlem él. Jézus egész életét
értelmezte azzal a mozdulattal, amikor táplálékul adta önmagát
tanítványainak. De vajon, ha valakinek magam táplálékul adom, mindaz a
rossz, ami bennem van, nem pusztítja-e el épp azt, akit legjobban szeretek?
Uram, vállalom az őröltetést, vállalom az ismételt szitálást, hogy mint tiszta lisztből sült kenyér, élete legyek társamnak! Segíts, hogy egyre jobban megismerjem magam, Téged kérlek, tisztíts meg minden rossztól, hogy valóban belőlem élhessen az, akinek engem szánsz!