Nem a filozófia szisztematikus tanításáról lesz most szó, ahol az ok és okozat láncolatát elemeznénk, hanem az amerikai iskolákban most történt mészárlásokról, csak az év eleje óta három esetben. Tíztől tizenhárom éves diákok már fegyvert vagy bombát hoznak az iskolába, elrejtik szekrénykéjükben, és alkalomadtán lelövik vagy osztálytársukat felderíthetetlen okból, vagy tanító nénijüket, mert az más osztályzatot adott, mint amit elvártak. Mint mondom, már három eset ez évben, és valószínűleg több is lesz, éppen mert a hatóságok, a szülők, a pszichológia „expertjei” (szakértői) képtelenek az okozatról visszakövetkeztetni az okra. Pedig ez roppant könnyű, ha ott keressük az okot, ahol ez kényelmetlen mindenki számára.

Mit mondanak már évtizedek óta a pszicho-pedagógusok és a többi specialisták légiói? Egy: nincs elég pénz, a képviselők nem szavazzák meg az épületek tatarozását, a komputerek tízezreit; a tanítói fizetést. Ez persze szemenszedett hazugság, az óriási pénztömeget vagy elherdálják, vagy zsebre teszik. Kettő: a fegyverviselők országos egyesülete túl erősen lobbizik és tömérdek puskát tart otthon, amelyhez a gyermek hozzáférhet. Ez sem igaz, mert pl. Svájcban a polgárok otthon tartják fegyverüket, a katonai szolgálatra készen. De Svájcban nem nevelik a gyereket olyan szabadosan, mint Amerikában; a család még tekintélyegység, a szeretet meghúzza a vonalakat. Három: a televíziós programok a hibásak, előre lejátsszák a modellt, amelyet a gyerek követ. Ez a vád csak akkor lenne hihető, ha az egész amerikai közélet nem lenne végtelenül durva, számító és szeretetnélküli, akár az obszcén hirdetések, akár a „felső” berkekben lejátszódó „szerelmi” és szexuális drámák. Mikor tehát a legyilkolt kis diákok temetésén hipokrita szólamok hangzanak el, sírnak a résztvevők és fehér szalagocskákat tűznek ruhájukra, a fájdalom valódi, de senki sem érti, senki sem kívánja megérteni, mi is történik a valóságban. Aztán jön a következő mészárlás híre, a „szakértők” összehívása, új millió dollárok felesleges elköltése - és minden marad a régiben. Azzal a különbséggel, hogy ma már a családok tízezrei kivonják gyermekeiket az iskolából és a következő két út között választanak: vagy katolikus iskolába járatják, ahol bár szintén nincs teljes biztonság, de valami nyoma van a fegyelemnek, ezzel szemben a tanév méregdrága; vagy otthon „iskoláztatják” a gyermeket, ami óriási idő, teher, fegyelemnélküli megoldás, bár a nívó egyszerűen nem lehet alacsonyabb, mint az állami, városi stb. iskolában.

Egy szó mint száz, megoldás nincs. A törekvés arra összpontosul, hogy a gyermek túlélje iskolaéveit, ha már komoly tudásmegalapozásról nem beszélhetünk. Melyek tehát az okok, amelyeket konokul nem óhajt senki figyelembe venni, és amelyek még tucatjával teremtik majd az áldozatokat? Az amerikai család általában törékeny és széteső valami. Nem azért, mert papa, mama dolgozik - ez a hivatalos álláspont -, hanem azért, mert mindkettő műveletlen, agymosott, valóban nem érti puritánságában, hogy mi a szülő, mi a gyerek, mi a normális kapcsolat. Ehhez a magában is tragikus helyzethez adjuk hozzá a televíziót, amely minden szabad órát elfoglal, a szülők ezt a műsort nézik, a gyerekek azt: beszélgetésre nem kerül sor, mert nincs miről. Nagyon sok, már huszonéves diák panaszkodott nekem tanítási éveim alatt, hogy mennyire nem létezik otthon családi élet, szeretet, a tapasztalatok továbbadása, civilizált körülmények. A szülők a burjánzó, de hamis pedagógiából tanulják a „gyermeknevelést”, a tisztába tevéstől a szexuális élet titkaiig. A kézikönyvek prófétai számba mennek, és természetesen egymást cáfolják. A puritánság követeli meg, hogy a polgár vakon higgyen a formulákban, akár szexről, akár fogmosásról van szó. Nem csoda, ha a vadabb természetű fiatal saját formulát keres a műsorban, a pornográfiában, a drogban.

A családi élet dzsungeléből az iskola lehetne a kivezető ösvény De az iskola nem tanítja az emberen felülálló ideálokat, csak a lehető leggyorsabb sikerutat, pénzkeresést, alkalmazkodást a társadalmi közlekedési szabályokhoz. A szülő helyébe a tanító léphetne mint irányító. A tanító viszont fél a gyermektől, attól hogy valami okból feljelenti (szexuális visszaélés), vagy csak egyszerűen úgy tekinti, mint az őt kiszolgáló szolgát, hiszen a tanító a diák által befizetett pénzből él! Hacsak lehet, a tanító olyan feladatot vállal az iskola keretein belül, ahol a diákkal való érintkezés a minimum. Ilyenformán rengeteg parazita szaladgál a tanítás berkeiben, a nyugdíjra várva.

Közben banális sürgés-forgás, mert ezt senki sem veszi észre: a centrális dogma a demokrácia terjesztése, és ezt sok módon lehet színlelni, legkönnyebben úgy, ha a volt tanár vagy tanító adminisztrációs álláshoz jut, íróasztalán három-négy komputer és telefon, a nap minden órájában értekezések, szavazás, szaladgálás a bürokrácia folyosóin. De hiszen otthon ez ismert a régi rendszerből...

A végeredménye mindennek az, hogy a gyereket megfosztják fiatalságától, melynek ideális pontjai a tanulás, a játék, a fegyelem, a szabadság és a felnőttek, akik a gyermekvilágnak egy másik dimenziójában élnek. Ők a mércéi a gyermek éveinek, tapasztalatainak.

Ezeknek a feltételeknek az amerikai iskola képtelen eleget tenni, nem is óhajtja ezt alternatívái közé besorolni. Ha arra kerül a sor, kijelentik képviselői, hogy az ő rendszerük tudományosan kimutatva a legjobb, minden más tanítási rendszer maradi, reakciós, fasiszta. Évtizedekkel ezelőtt az akkor dúló helyes politikai magatartásnak az volt a csúcsa, hogy „Shakespeare-t nem volt szabad olvasni, mert ő abszolutista királyok alattvalójaként élt; márpedig egy abszolút király csak fasiszta lehet” (sic). Ennek az epizódnak mostani változata az, hogy a „szakértők” és a szülők tiltakoznak a törvényszékek előtt az ellen, hogy gyermekeiket az iskola uniformisba bújtassa. Ez nem demokratikus, emberi jogok ellenes. Vég nélküli vita és pereskedés várható.

Nagyon sok a szülő, aki kétségbe van esve az iskola, a tanítás, a napi merényletek miatt azért is, mert óriási összegeket fizetnek tandíjként a divatos egyetemeknek, ámbár az első hónapokban a frissen a középiskolából jött diákokat írásra és olvasásra kell megtanítani.

Mindenki aggodalomban él: ha testileg épségben is marad az iskolás fiú vagy lány, kultúr- és tudásfoka elképesztően alacsony, mint ezt európai gyerekek tapasztalják amerikai iskolában, ahol néhány hét után osztályelsők lesznek.

Az amerikai szülő - akit széjjelszed a sok ellenmondásos doktrína, amelynek egyike sem mondja az igazat az emberről, gyerekről, társadalomról, tanításról - ide-oda futkos a „jó iskolát” keresve.

A tanuló önmaga blazírt lesz, érdektelen, jobb esetben a sportban, rossz esetben kábítószerben találja helyét. Fogalma sincs arról, mitől fosztják meg a demokrácia és egyenlőség, pénzhajhászás és örök szórakozás nevében. A háttérben a szülő tördeli a kezét, majd letelepszik, szemben a képernyővel.