A nevelés mélyebb értelme

Néhány nappal az első pünkösd után Péter és János apostolok fölmentek a templomba imádkozni. Ott ült egy születése óta béna ember, aki alamizsnáért nyújtotta feléjük a kezét. Péter ránézett és így szólt: „Aranyom és ezüstöm nincs, de amim van, azt adom neked: A Názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj!”

Kétezer évvel később az Egyház a nevelés kérdése előtt áll, - arany és ezüst nélkül, ami szükséges volna a mai kor problémájának megoldásához. Az emberi dolgok kezelésének képessége azonban nem a gazdagságban rejlik, nem a hatalomban és meg csak a tudásban sem. Az Egyház a világnak nem nyújthat mást, csak egy tanítást, de még ez sem az övé, és nem is saját nevében hirdeti. Ez a tanítás azonban sokkal több, mint valami megbízatás, mert egyúttal cselekvés is, hiszen az, amit a szó tartalmaz, megvalósul. „Kelj fel és járj!” Az apostol szavában visszhangzik Jézus felszólítása, amellyel barátját, Lázárt kihívta a sírból, s az Egyház igehirdetése is visszhangja annak a szónak, amelyet az Atya húsvét reggelén sírban nyugvó Fiához intézett. Amikor az Egyház a nevelés területén mint anya és nevelő kötelességét teljesíti, akkor egész felelőséggel hordozza küldetését, s arra az erőre támaszkodik, amelynek hatása felismerhető a világban.

Gondolatmenetünk tehát az apostol szavából indul ki. Ez a szó megkívánja tőlünk, hogy határokat lépjünk át. Ám ez csak akkor sikerül, ha alapul vesszük Jézus nevét kimeríthetetlen egyetemességében és szilárd egységében. Azután gondoljunk nevelő erejére, amely mindig a végső célra irányul. Megkíséreljük ennek az apostoli kijelentésnek antropológiai és teológiai jelentését körvonalazni.

+ + +

Nézzük először az antropólógiai értelmezést. A felhívás nem tár elénk semmiféle határozott irányt vagy célt. Tulajdonképpen csak azt mondja, hogy jobb felállni, mint kuporogni, és járni is jobb, mint bénának lenni. Aki a felszólítást kapja, annak saját erejéből kell felállni és elindulni. De előbb szükséges volt, hogy egy másik ember szava szabaddá tegye. Sőt arra is szükség volt, hogy a felszólításon túl bizalmat teremtsen maga iránt, s hogy a beteg merje megérezni azt, amit remélni sem mert, és így a lehetetlent is lehetségesnek tartsa. Éppen ez a lényege a nevelő feladatnak: talpra állítani az embert és elindítani az úton. A latinban a nevelés szó az „educatio”, igazában kivezetést jelent, s ez az ember titkára utal. A gyermekben már ott van a lehetőség, az ígéret. Ezt nem lehet technikai eszközökkel és politikai tervezéssel kibontakoztatni. A gyermeket nevelni egyúttal azt is jelenti, hogy felismerjük lelki bénaságát, és olyan cél felé vezetjük, amelyet magától nem érhetne el, de mégis törekszik felé. A feladat tehát az, hogy olyan valóságokat egyesítsünk egymással, amelyeknek az egyesülése nincs előre adva, s amelynek szintézisét nem is tudjuk megvalósítani. Ilyen valóságokat kell összeegyeztetni: egyén és közösség, hagyomány és újdonság, besorolás egy határozott kultúrába és nyitottnak maradni az emberi egyetemesség felé. Ma ezeket az ellentéteket olyan világban kell legyőzni, amely az embert egészen igénybe veszi, totalitásra törekszik, s ugyanakkor hatásával ránehezedik az egyénre. Ezért jó, ha a nevelés első lépése valami olyanféle lesz, mint amit Péter a templom „ékes” kapujánál a béna tudtára adott, hogy tudniillik nem adhat pénzbeli segítséget. A nevelőnek sincs határozott, egyértelmű, érthető fogalma az emberről s nem is akarja azt előre megszerezni.

Ezen túlmenően van egy másik előfeltétele is. A mai világban meg lehet tapasztalni egy sor törést, amelyek a jövőt megkérdőjelezik: a törést az ember és a természetes környezete között, a törést a nemzetek között, a nagy különbséget a gazdag és a szegény államok között, és végül még a fejlett államokban is a különbséget a különféle kulturális, társadalmi és egészségügyi modellek között. Az ellentétek ütközése elkerülhetetlenül törést okoz, ha az ember az ellentét egyik tagját kisajátítja magának. Akkor az egyént kijátssza a közösséggel szemben, vagy megfordítva, a szabadságot állítja szembe a természettel, esetleg az egyéni érdeket túlhangsúlyozza a közösséggel szemben, vagy éppenséggel fordítva. Az ideológiák ezeket a törésvonalakat nemcsak meghagyják világunk arcán, hanem el is mélyítik. Ha az embert jellemző ellentéteket szétszakítják, akkor az embereket tépik szét vagy különítik el egymástól. A nevelésben a második előfeltétel tehát az lenne, hogy ezeket az ellentétes vonásokat tudomásul vegyük még akkor is, ha az feladatunkat lényegesen megnehezíti. Hiszen az ellentétek egyesítése meghaladja erőnket. „Az emberek szüntelenül felülmúlják egymást.” Az ember a maga identitását csak akkor nyeri el, ha azt egy magánál nagyobbtól kapja meg. És éppen itt jelentkezik igazán a keresztény öntudat felelőssége.

De térjünk vissza újra Péter megszólításához: „Kelj fel és járj!”, s értelmezzük azt egész teológiai jelentőségében. Az Apostolok Cselekedeteinek elbeszélésében a béna ember erejét a halálból feltámadt Krisztus nevében kapja vissza, mégpedig a templom kapujánál, hogy a templomba bemehessen és dicsőíthesse Istent. Ha nevelési reményünk a gyermek és a világ esetében nem megy tovább a templom küszöbénél, akkor az csak erőtlen és törékeny remény marad. Ez a lelkiismeret jogainak elárulása volna, és a szív csendes, be nem vallott várakozásának kisemmizése. Hiányzanék belőle az egység titokzatos központja, amely magának az embernek a titkát is megoldaná, mint ahogy húsvét reggelén a kő elhengeríttetett Jézus sírjának bejáratától. Igazi hiány az volna, ha nem venne tudomást arról az ajándékról, amelyet Isten Jézus Krisztusban nekünk adott.

Elismerjük, hogy semmiféle tapasztalati vagy elméleti fogalom nem képes a nevelési folyamatot igazán leírni, és semmiféle előre megadott út nem merítheti ki annak menetét. Viszont így válik világossá, hogy az ember hivatása csak Istennél találhatja meg beteljesedését. Keresztény lelkiismeretünknek nyitva kell tartani azt a rést, amely megóvja attól, hogy valamilyen ideológiába vagy totalitásba sodoródjék. Meg kell őrizni azt az állandó igényt, amely a nevelőnek megtiltja, hogy abbahagyja fáradozását, vagy kishitűen elveszítse kedvét. Neki állandóan csiszolni kell a paradox élét. Sőt tovább menve: Mivel az ember titka, amely az egész nevelési munkát polarizálja, csak a teremtő Istenből magyarázható, azért őt, mint végső értéket nem lehet kiiktatni a nevelésből. Az Egyház pedig azt ä feladatot kapta, hogy minden ellentét mögött álló egységet és annak a történelmen végigvonuló hatását szemléltesse. Ezért kell, hogy egészen át legyen hatva Jézus nevének erejétől, és azt továbbadhassa mindazoknak, akik új ismeretre és erőre vágynak, akár tudatosan, akár tudatalatt. Így Jézus nevében közeledhetnek Istenhez, hogy nála megtalálhassák boldogulásukat és üdvösségüket.

+ + +

A felvetett kérdés tisztázásában igyekszem egy lépéssel tovább menni. Ehhez két ellentétre hivatkozom, amelyekkel a nevelő szembesül. Mindkettő egyformán lényeges és sürgető, mert egyrészt a mindenkori emberi képzést érintik, másrészt hozzátartoznak a mai gazdasági problémákhoz. Az első a befelé és a kifelé nézés viszonyával kapcsolatos, a másik pedig azzal a nehézséggel függ össze, hogy mit nevezünk a múlt örökségének és hogyan adhatjuk azt tovább.

Az 1968-as ifjúsági zavargások idején Hanna Arendt, az Egyesült Államokban megjelentetett egy könyvet „A kultúra válsága” címmel, és abban két kérdést vetett fel: Elég nagy-e a világ iránt való szeretetünk ahhoz, hogy vállaljuk érte a felelősséget gyermekeink előtt és gyermekeink számára? Azután: Elég nagy-e szeretetünk gyermekeink iránt ahhoz, hogy ne zárjuk ki őket világunkból, és ne vegyük el tőlük a lehetőséget ahhoz, hogy valami újat kezdjenek? Alapjában véve mindenféle nevelésben arról van szó, hogy egy új, felcserélhetetlen és még érintetlen lénynek a belső világát kapcsolatba hozzuk az adott külvilággal, annak történelmi és társadalmi összetevőivel, hogy a belső világ kibontakozhassék. Amellett tudjuk, hogy minden gyermeknek lesz valami egyéni mondanivalója. A valóságnak ez a kettős szeretete az előfeltétele minden hatékony nevelésnek. A szeretetben azonban benne van a valóságnak minden törvénye és követelménye, továbbá a gyermek gyengesége és a benne levő ígéret. Itt nincs helye sem a világ gyűlöletének, sem a gyermek alábecsülésének. Ám ezt a kettős szeretetet, mint egységet, ritkán találjuk meg az emberekben. Néha a külvilággal szembeni követelmény van túlsúlyban és csak technikai megoldásokat alkalmaznak, máskor pedig a humán tudományok játszanak főszerepet, s a minimumra redukálják a gyermek fizikai, érzelmi és társadalmi kibontakozását. Hol található tehát az egység nyelve, amely mind a valóságnak, mind pedig a gyermek egyéniségének megfelel, anélkül, hogy elmerülne az utilitarizmus vagy az individualizmus szakadékában?

Meg vagyok győződve, hogy ezt a veszélyt csak igazi bensőséggel és határtalan nyitottsággal lehet legyőzni. Ahhoz, hogy a gyermekben vagy a fiatalban a szellem életét felébresszük és erősítsük, szükséges, hogy őt ne csak a nárcisztikus önzéstől, hanem a külvilág kizárólagos uralmától is megszabadítsuk. A külső függés csak fáradságos behatás által változhat át személyes szabadsággá, s az egyén csak így nyílik ki az egyetemes felé. A szellemi élet egyszerre bensőség és állásfoglalás kifelé, befogadóképesség és kezdeményező erő, elfogadása a szükségszerűnek és ugyanakkor védekezés ellene. A szellemi élet az a képesség, amely magáévá teszi azt, ami kívül van, viszont ami belül van, azt kifelé is láthatóvá teszi.

Ennek hasonlóságát megtaláljuk a gyermek beszélőképességének korai fázisában, ahol elkezdődik a szellemi élet bontakozása. Meg lehet figyelni, hogy az anyanyelv ismert kényszerítő hatásának engedelmeskedve a gyermek eljut az önálló gondolkodás szabadságához, ami előfeltétele önmaga kifejezésének és a másokkal való érintkezésnek. Amennyiben megtanul beszélni, azaz megszerzi a szükséges eszközöket saját énjének kifejezésére, annyiban úton van saját identitásának titkához. Amennyiben aláveti magát a külső törvényeknek, annyiban kialakul saját életének öröme.

Ezen a hasonlaton túl, de még annak fényében, felismerhetjük, hogy korunkban különösen szükséges az éberség egy határozott ponton. Szükséges, hogy a gyermek úgy fejezze ki magát, hogy aual a másikat elérje, továbbá hogy magára vegye a kimondás, a megszólítás kockázatát. Hiszen tapasztalunk tömeges elnyomást, a társadalomból való kirekesztést, ezért ez a követelmény még fontosabb. A kizárással az ember valahová a peremre szorul, elzárul előle a közös társadalmi élethez vezető út, elnyomva érzi magát, és akadályozva abban, hogy saját meggyőződésének kifejezést adjon, s idővel ezt majdnem el is felejti. De az elnyomásnak és a kizárásnak is megvan a közös ellenfele: az emberben benne van a belső vágy és képesség önmaga kifejezésére és arra, hogy valahol a világban elkötelezze magát. Ahhoz azonban, hogy képesek legyünk etikai, kulturális és politikai döntésekre, szükség van a fogalmak tisztázására és az összefüggések megtalálására, mégpedig úgy, hogy azok egymást ne halványítsák el.

Mint nevelők meg tudunk felelni ezeknek a követelményeknek? Ehhez a vállalkozáshoz csak egy törékeny eszközünk és bizonytalan fegyverünk van a szó, ami még bumeráng is lehet. Az elmúlt időkben azonban találkozhattunk olyan ellenálló csoportokkal, amelyek üres kézzel, de töretlen bátorsággal képesek voltak a küzdelemre, s megmutatták, hogy az igaz szónak ereje van, meg tudja ingatni az erőszakos rendszereket. Az ilyen emberek lerombolják azt a falat, amely a belső meggyőződés és a külső magatartás között van. Helyreállítják a kapcsolatot, amit a hazugság szétszakított. Ma talán a nevelők azok, akik üres kézzel, de megfelelő bátorsággal kötelesek kimondani a felszabadító szót, amellyel ledönthetik a falat a társadalmi kizárás és a peremre került fiatalság között. Felszabadító csak olyan szó lehet, amely őszintén beszél a fiatalokhoz, hamis tartózkodás és hamis kompromisszum nélkül. Olyan szóra van szükség, amely párbeszédet kezd, és amely valamit vár, nem pedig előre elítél. Csak ilyen szavak vezethetik a fiatalokat a lelki élet felé. A szakmabeli kiképzés és a munkanélküliség égető problémái között is vannak kihasználatlan lelki energiák, amelyeket senki sem ébresztette fel. Hány fiatal nem jut el saját énjének megtalálásához, nem ismeri fel képességeit, mert ki van rekesztve önmagából, mert még nem találkozott felelősségteljes hívő szóval, amely lehetővé tette volna neki, hogy magát kifejezze és képességeit kipróbálja. Ha az embernek megadják az eszközöket ahhoz, hogy önmagát kifejezze, azzal megakadályozzák a vak indulatok kitörését, lehetővé teszik a kölcsönös elismerést és hozzásegítik ahhoz, hogy a szó és az igazság törvénye szerint igazodjék másokhoz. Az alávetettség érzését fel lehet cserélni az egymás mellett levés szellemével.

+ + +

Ugyanakkor a múltat át kell alakítani jövővé. De itt beleütközünk a nevelők második ellentmondásába, amely nem más, mint az emberi történelem paradoxonja. Gyermekeink előtt és irántuk való szeretetből elfogadni a világért való felelősséget, lényegében nem más, mint felelősséget érezni a ránk hagyott dolgokért, olyan örökségért, ami ott van mindnyájunk emlékezetében. Ha esélyt adunk gyermekeinknek, hogy valami újat kezdjenek, azzal utat nyitunk a jövőbe, amely nincs előre beszűkítve, hanem szélesre tárul. Minden nemzedék valamiképpen elhatárolja magát az elözőktől. A fiatal generációban el van rejtve a jövő energiája. De az elődöktől a távolságot nem tudja tartani és a jövőt nem tudja építeni, ha nem használja fel az örökséget, amit kapott. A legfőbb társadalmi formák nem hiába alakítottak ki bizonyos szertartásokat azon csatornák számára, amelyeken a régit továbbadták. Az életnek és a kultúrának az áthagyományozásában a lét legnagyobb értékei szerepelnek: az élet és a halál vagy a szabadságra kimondott igen és nem. A neveléssel a gyermeket bevezetik a kultúrába és az azt jelenti számára, hogy annak adósa lesz, elfogad egy szellemi formát, amely hozzásegíti saját alakulásához, és így néz a jövőbe. Az ember átformálása kettős úton halad: visszafelé haladva megismeri a múltat, a benne levő sikerekkel és csalódásokkal, előre nézve pedig számot vet a lehetőségekkel, s megteremti a személyes döntés előfeltételeit, amiben benne van a közösséghez való alkalmazkodás is. Ezért a nevelés egyszerre megőrző és haladó.

Ez a kettős élet újra elvezet a szellemi élet lényegéhez, aminek az a sajátsága, hogy benne van a múltra való emlékezés és az előre nem látott újdonság keresése. Most úgy tűnik, hogy ez elvezet bennünket korunk égető kérdéséhez. Megfigyelhető, hogy valóságos törésvonalak jelentkeznek, amelyek a kultúra átadását veszélyeztetik. A nyugati társadalomban nagyon érezhető a technikai és gazdasági nyomás, amely ugyan előre dob bennünket, de ugyanakkor csak azt válogatja ki, ami hasznos és sok értéket elfeledtet. Gondoljunk csak sok fiatalnál a vallási tudatlanságra Nyugat-Európában. Kelet-Európában pedig nagy erőfeszítéssel igyekeznek az elnyomott vagy tiltott emlékeket feléleszteni, ami egyben cselekvő lendületet is ad. Az egész világon tapasztalni lehet a földrajzi, társadalmi és érzelmi elgyökértelenedést, és ez számtalan fiatalt megfoszt egzisztenciális alapjától, hiszen elidegenednek családi és kulturális forrásaiktól.

A jövő felé nézés ma nem kevésbé problematikus, mint a múlt értékelése, hiszen a kettő összefügg egymással. Luc Pareydt nemrég megjelent írásában arról a nemzedékről beszél, amely csalódott örökségében, és a történelmet csak szemléli, de nem akar cselekvő szemlélője lenni. Ha egy egész nemzedék intenzíven megéli a maga történelmét (hogy egyetértésben vagy konfliktusban, az itt mindegy), akkor abban megtalálja a maga értékeit vonatkoztatási rendszeréhez.

A mai fiatalságban azonban hiányzik az ilyen vonatkoztatási rendszer, azért nehezére esik az is, hogy saját maga számára meghatározza jövő terveit. De a világméretű gazdasági bizonytalanság és a mai társadalomban azoknak a szellemi rendszereknek a tipikus hiánya, amelyek a történelemnek felismerhető értéket adnának, ma sokkal inkább teremtő fantáziát követelnek. Olyan fantáziát, amelynek nemcsak világos elképzelése van a jövőről, hanem azt új értelemmel is tudja telíteni, s azon túl képes bátorságot ébreszteni a megvalósításhoz, s azt kellő irányba terelni. Ehhez jön egy szenvedélyes követelmény: új viszonyba állni az idővel. Ma ugyanis ezt a viszonyt a technikai forradalom jellemzi, amelynek megvan a maga sajátos célja.

A feltett kérdés újra visszatér: Képesek vagyunk mi, nevelők, a fiatal nemzedék számára ezt a kihívást megvilágítani? Azt hiszem, igen. Nem úgy, hogy az egyiket vagy a másikat válasszuk, hanem egyszerűen és bátran kiállunk amellett, amik vagyunk. Követhetjük Alexander Szolzsenyicin felhívását, aki arra emlékeztet, hogy milyen fontos először, „azt vetni, ami lassan nő”. A nevelő kertész, aki hosszútávra van beállítva, szeretettel gondozza és ápolja a gyenge növényt. Ebből a szempontból ők az emberi történelem igazi tanúi és alkotói. A háttérben dolgoznak ugyan, de jobban befolyásolják az embereket, mint a gazdasági változások, és a politikai küzdelmek. A diktátori rendszerek ezt jól tudták, azért pl. a vallási nevelési rendszereket feloszlatták vagy manipulálták. Viszont ezeknek a visszaállításánál csak türelemmel lehet eljárni, mert szükség van olyan nevelőkre, akik ismerik az igazi gyökereket, törődnek az ifjúsággal és nem akarnak azonnal feltűnő eredményekkel dicsekedni. Sokszor a kerülő út a legrövidebb ahhoz, hogy az ember elérje önmagát és másokat. Ezt a kerülőutat felelős tanulásnak kell lehetővé tenni és megkönnyíteni, s a visszaszerzett örökséget be kell építeni a személyes élet tervébe. A nevelők személyes értékeket adnak tovább, mégpedig tanúságtétellel, nem kényszerítéssel. Legjobban a bizalom felkeltése vezet eredményre.

+ + +

A nevelés nem más, mint a szellem felébresztése. Ehhez minden gyermeknek megvan a joga és mély igénye. Főleg azoknak, akik kedvezőtlen körülmények között élnek. A mi mai világunknak is szüksége van rá, hiszen minden tudásunknak és képességünknek akkor van értelme, ha be van ágyazva szellemiségünkbe. A nevelés irányító, megfontoló és kritikus ellenőrzése nélkül a tudásunk és képességünk ki van téve annak a veszélynek, hogy áttekinthetetlenné és nyomasztóvá válik, továbbá szétválaszt, elkülönít, nem pedig közel hoz egymáshoz. A harmincas években Bergson a nevelés két fajtáját különböztette meg. Az egyik a zárt társadalomra érvényes és olyan csoportra, amely kifelé akar hatást gyakorolni, s amely társadalmi szükségletekre épül. A másik a szellem életére hivatkozik, mivel maga is szellemből fakad. Ma azonban már egyre ritkább a zárt társadalom. Olyan világban, amely nyitott, pluralista és mozgalmas, mint a mienk, csak a szellemi élet lehet elég személyes ahhoz, hogy a kollektív kényszerrel szembeszálljon, hogy az egyént a sokasággal, a sajátot az idegennel, a jövőt a múlttal összhangba hozza. Csak a szellemi élet eléggé egyetemes ahhoz, hogy a végső határokat is kinyissa és állandóan újat alkosson.

Eszmefuttatásunk végén még rátérek arra a felelősségre és kegyelemre, amely a keresztényeket a nevelésben kíséri. Itt együtt kell nézni a részt és az egészet, a múltat és a jövőt. Ha ezek paradox kötelességek is, mi, keresztények, ezen a téren nem vagyunk idegenek és átmenő látogatók, hiszen felismerjük a realitásokat, amelyek Krisztus feltámadásában és a Szentlélek kiáradásában megnyilvánulnak, hogy a történelmet teljessé tegyék.

A megtestesült Igében, és egyedül őbenne, mindörökre egy lett a belső és a külső: „Aki engem lát, látja az Atyát”. A pünkösd ajándéka által a keresztségben átalakulunk Isten gyermekeivé, és elérkezünk ahhoz a mélységhez, ahol Isten Lelke egyesül a mi lelkünkkel. Az ö erejében az Ige életének részesei vagyunk, s így állunk a világban. A Szentlélek az ember mélységét még mélyebbé teszi, a szívét pedig kitárja olyan szélesre, mint a világ, ezért a nevelő itt szabadon lélegezhet.

Ugyanezzel a merész bizakodással fogadhatjuk el a múltat és nyílhatunk ki a jövő előtt. Mert ha a halál hatalma fenyegeti is történelmünket, ha a ránk nehezedő örökség nyomasztó is néha, és a jövő fenyegetőnek ígérkezik, akkor is tudjuk, hogy emlékezetünket megtisztította a megbocsátás, és jövőnket isteni ígéret biztosítja. Jézus Krisztus mint húsvéti bárány bűnös múltunkat megpecsételte jelenlétével: „Veletek vagyok mindennap, a világ végezetéig”. Minden eucharisztikus ünnep az ő emlékezetét hordozza, és jelenünket előkészíti az ő eljövetelére.

Így értjük meg végül: Mi, keresztény nevelők, gyakran olyan bénán állunk kötelességünk előtt, és nem merünk a ránk bízottak üdvösségéért a végsőkig elmenni, pedig végül is őrájuk vonatkozik az apostol és az Egyház szava: Kelj fel és járj!