Röviden az akaratnevelés fontosságáról a hitoktatással kapcsolatban

A vallás és az erkölcs tantárgyával kapcsolatban - a többi tárgyhoz hasonlóan - az iskolában szintén a „tanítás”, „oktatás” az elfogadott, hivatalos kifejezés (hittanítás, hitoktatás, stb.).

Ez a megnevezés azonban ennél a két tárgynál nem fejezi ki a valódi pedagógiai feladatot, mivel e tárgyakkal kapcsolatban semmiképp sem elegendő az egyszerű ismeretközlés, ismeretátadás. Az iskolai vallásos nevelés, a „hit oktatása” két célt szol ál két feladatot kíván megvalósítani:

1. A transzcendens világgal, a jó Istennel kapcsolatos - legalább alapszintű - ismeretek átadását és ezzel a vallásos élet, a hitélet megalapozását;
2. A fő cél, a hangsúly azonban elsősorban a második feladaton, az aktív hitélet, a gyakorlati vallásos magatartás kialakításán van. Az elméleti ismeretek elsődlegesen ennek megalapozását szolgálják, de a lényeg a gyakorlat!

Az utóbbi megint két részre bontható:

1. Az Istennel való személyes kapcsolat, a vallásos élet legalább elemi szinten való kialakítása és az adott vallási közösség életébe való, életkornak megfelelő szintű bekapcsolódás (templomba járás, a vallási cselekményeken, rítusokon való részvétel, stb.) megalapozása;
2. Az isteni, vallási parancsok elfogadása és követése a saját életben, a hétköznapi életvezetésben. (Egyrészt a körülöttünk élő - család, iskolai közösség, stb. - vonatkozásában, a velük való kapcsolatban, másrészt a saját személyes életünkre vonatkozóan is.)

Tehát - röviden összefoglalva - elérni, hogy a tanítvány a cselekedeteiben, magatartásában is megvalósítsa, realizálja a hittanban tanultakat, a vallási ismereteit.

Tudjuk, hogy a benső hit megszületése, az igazi vallásos magatartás, a hitben való élet kialakulása elsősorban Isten ajándéka, az isteni kegyelem következménye, amelyért azonban emberileg nekünk is mindent meg kell tennünk.

Ez a hitre nevelés vonatkozásában konkrétan azt jelenti, hogy a megfelelő vallásos magatartás kialakulásának érdekében figyelembe kell venni és biztosítani kell annak pszichológiai és pedagógiai feltételeit is.

Tudjuk, hogy a magatartás, a megfelelő viselkedés kialakításának általában három feltétele van, ill. az három szinten történik:

1. az értelmi szinten (tudnom kell, mit és miért kívánok megvalósítani);
2. az ösztönök és az érzelmek szintjén (érzelmileg ezt el kell fogadnom);
3. akarati szinten (ténylegesen is meg kell tennem).

Mind a három terület tehát - különböző jelleggel és intenzitással - szerepet játszik a gyakorlati magatartás kialakulása terén. Ez érvényes a vallásos magatartásra is.

Témánk szempontjából a három pszichikai terület közül talán a legjelentősebb az akarat szerepe.

Egy régi mondás szerint az akarat mindent pótolhat, de az akaratot nem pótolja semmi!

E mondás igazságát alátámasztani látszik, hogy - gyakorló pszichológusként és pedagógusként - nem egy esettel találkoztam, amikor valaki a terveit - erős akarat hiányában - nem volt képes valóra váltani, bár egyébként értelmes ember volt.

Többek között az akarat gyengeségére ill. hiányára utal Pál apostol is, mikor azt írja egyik levelében, hogy bár az ember látja és tudja a jót, gyakran mégis a rosszat teszi (Római levél, 7,14-24.).

Mindezek miatt (is) alapvető jelentőségűnek kell tartani az akarat szerepét, megfelelő fejlettségét a hitoktatás, pontosabban a vallásos magatartásra való nevelés, a vallási élet kialakítása terén.

A TV pár éve többször is vetítette Néri Fülöp középkori olasz szerzetesnek, az elhagyott, csavargó római gyermekek egykori patrónusának életérő1 szóló filmet. (Fülöpöt később a katolikus egyház szentté avatta.) Az olasz film címe: „Legyetek jók, ha tudtok!” - mondanivalóm mottója is lehetne. Szerintem ugyanis a hangsúly a „ha tudtok”-on van. Ugyanis ez jól kifejezi, hogy hiába ismeri valaki a hitbéli tanítást, ha nincs elég erős akarata a megvalósításához.

A hagyomány szerint Aquinói Tamást, a neves középkori egyházatyát (akit később szintén szentté avattak) megkérdezték egyszer, hogyan lehet az ember jó?

Azt válaszolta latinul: „Velle” - azaz: „Akarni kell!”

Mindezek után - mintegy emlékeztetőül - szeretném röviden összefoglalni az akarati tevékenység létrejöttének pszichés mechanizmusát és fejlesztésének, „nevelésének” néhány alapvető pedagógiai szempontját (azért is, mivel az akarat ill. az akarat nevelésének kérdése - valamilyen okból - kiszorulni látszik a pszichológiából és a pedagógiából. Csak végig kell lapozni az újabban kiadott tankönyveket és szakmai folyóiratokat!)

Hogyan jön tehát létre az akarati tevékenység?

1. Mindenekelőtt szükség van a világos célra, amit az akarati tevékenység névén el akarunk érni, vagy el akarunk kerülni.
2. Ez érzelmi téren motívumként, pozitív vagy negatív előjelű, serkentő vagy gátló hatásként jelentkezik.
3. Természetesen más jellegű késztetések, motívumok is jelentkezhetnek, melyek részben a céllal kapcsolatos motívum mellett hatnak, részben ellene. Mindez arra késztet, hogy mérlegeljük őket a jó döntés érdekében. (Ezt nevezzük a motívumok harcának.)
4. A győztes motívum hatására létrejön a választás és a döntés, az elhatározás. („Ezt fogom tenni!”) Szándéknak is nevezik. A tényleges cselekvés fontos feltétele.
5. A következőkben a végrehajtás módját kell még elgondolni. („Hogyan csináljam vagy kerüljem el?”)
6. Az utolsó mozzanat a belső utasítás a cselekvés végrehajtására és maga a végrehajtás.

Az akarati tevékenység tehát több komponensbő1 tevődik össze. - Maga az akarat lényegében potenciális energia, amely lehetővé teszi, hogy valamit ténylegesen megtegyünk vagy ne tegyünk meg.

Pedagógiailag fontos tudni, hogy az akaratot fejleszteni csak gyakorlással lehet, azaz naponta ismétlődő testi, szellemi erőfeszítésekkel.

Ebben is érvényes azonban a fokozatosság elve. Csak fokozatosan, egyre nehezebb feladatok, akarati jellegű cselekvések végrehajtásával kell (és lehet) előrehaladni.

Mintegy gyakorolni kell az ún. „nem szeretem” cselekvéseket, ill. egyre többször gátolni, fékezni magunkat a kis dolgokban is (pl. a gyermek segítsen otthon a kisebb házi munkákban, takarításban, törölgetésben, bevásárlásban, stb., ha akkor éppen nincs is hozzá kedve. Ne igyon meg egy pohár vizet azonnal, ha szomjas, ne nézzen meg egy TV darabot, bár szeretné, halassza későbbre egy levél elolvasását, stb.).

Mindez sok embernek látszatra értelmetlen, hiábavaló dolognak, cselekedetnek tűnik. De ez csak a látszat!

Ugyanis minden egyes ilyen, akár cselekvés, akár gátló jellegű tevékenység egy-egy kis lépés az erős akarat megszerzése felé vezető úton. A jelentéktelennek, értelmetlennek tűnő, előbb említett akarati tevékenységek egyre inkább edzik, erősítik az akaratot az ismétlések, a gyakorlások révén, és készség-jellegűvé fejlesztik.

Az akaraterő általános fejlesztése egyre inkább képessé teszi a gyermekeket arra is, hogy a vallási és erkölcsi előírások, feladatok teljesítésében, a megfelelő vallásos magatartás kialakítása érdekében szintén kellő akarati erőt tudjanak kifejteni.

Az akarat kellő időben történő fejlesztésének fontosságát látszik igazolni Kőrösi Csoma Sándor életpéldája, ha más vonatkozásban is. Egyik diáktársa, Ujfalussy Sándor írta róla visszaemlékezéseiben: „Készülvén későbbi nagy feladataira... lelkét és testét mindig keményen edzette. Tanulás vagy foglalatosság nélkül pár pillanatig sem volt a kollégiumban. Gyakran aludt a puszta padlón, köpenyébe burkolódzva, napokig élt kenyéren és vízen, hogy megszokja a nehézségek elviselését, melyekkel később találkozhat... Független volt mindentől, mert akaratán és indulatain uralkodni tudott!”

Szabó Pál Tivadar
szakpszichológus