A latin eredetű és a magyarban is meghonosodott formáció szó alapjelentése (alakítás) mellett sok nyelvben a következő értelmet is hordozza: nevelés. Tanulságos eltöprengeni azon, hogy ezek a szavak, formáció és nevelés kapcsolatban vannak egymással. Ha a nevelés - amely nyelvünkben a növelés és növekedés felhangjait tartalmazza - formálás is, akkor nem mindenestül önműködő folyamat, mert külső beavatkozást, alakítást igényel. S ha formáció növekedés is, akkor eredménye nemcsak az alakot megálmodó leleményességen múlik. Az is említésre méltó, hogy a latin forma szó - immár a magyartól eltérően - nemcsak a dolog külső vonalait, a „huzatát” jelenti, hanem olykor lényegként is magyarítható. Így a nevelő, aki formát ad, nemcsak szabdal valamit, hanem valamivé tesz. Aki pedig növekszik, nemcsak ilyen-olyan alakot ölt, hanem magamagát tárja föl.

Minden oktatási intézmény határozott (nevelési) célokkal rendelkezik. Úgy rendezkedik be, hogy minden mozzanatában ezek felé a célok felé segítse azokat, akiket tagjaiként tart számon. Medret kínál az életnek: nemcsak küld valamely irányban, hanem ő maga a meder.

Nagy merészség kell manapság ahhoz, hogy egy intézmény partok közé fogja az életet. Az inkább szétterülni vágyó élet természetes ellenállásán túl ugyanis meg kell küzdenie saját bizonytalanságával is. Ez utóbbi pedig azért is különösen nehéz feladat, mert ez a bizonytalanság nem egyszerűen legyűrni való tétovaság. Olyan korban élünk, amely gyanúval tekint mindenféle határozott mederalakításra, s nem is ok nélkül.

Mi, egyházi iskolákban élők, piaristák is nap nap után tapasztaljuk, hogy elfogy alólunk az út, hogy valóban „aporoúmenoi” - ahogy Szent Pál írja a korintusiaknak (vö. 2Kor 4,8) -, de él bennünk a meggyőződés, hogy mégsem útvesztőben járunk („exaporoúmenoi”). Ha nem látjuk is határozottan, miféle formában kell megjelennünk, nem esünk kétségbe. Mert igaz ugyan, hogy a hitünk szavakba és tettekbe öntése, a hit megvallása vált mára problematikussá, a hitünkben nem inogtunk meg. S ez a hit nem csupán valamiféle tiszteletre méltó, de megfoghatatlan tartást jelent, a hitben való kitartás pedig nem a hajdan volt bizonyosság lendülete. A hit - Szent Pállal élve ismét - engedelmesség, „szófogadás”: befogadása annak a szónak, amely az Igéről szól. A hit átadatás a Krisztusról szóló tanítás formájának (vö. Róm 6,17), amely utat nyit gondolkodásunk számára, és formát ad az életünknek (J. Ratzinger).

Azok az oktatási intézmények, amelyeket egyházi iskoláknak nevezünk, egyházi közösségként akarnak formálni. Olyan közösségként, amelyben elér minket az Igéről szóló szó, és ahol magunkba fogadhatjuk az Igét a vele való közösség révén. Az egyházi iskolák tehát Krisztust, az Életet hordozó formák, szentségek a szó eredeti értelmében: a Jézus Krisztussal való találkozás alkalmai. Méghozzá nem önerőből, hanem engedelmességből, nem magukat teszik szentséggé, hanem átadatnak az egyházban megformált tanításnak, és így válnak Szó-fogadókká.

Az egyházi iskola formákba terelt élete a formatio, a nevelés, amelynek célja az, hogy az Életnek adja át növendékeit.