Otthon hívatta Káptalant.
– Na, mondja csak el még egyszer, mi történt a feleségemmel?
– Én nem…
– Ne hazudjon!
– Az állomásra vittem. Ő kérte – mondta Káptalan.
– S miért tagadta le?
– Megsajnáltam – válaszolta sötét arccal a tiszt –, menekülni akart.
– Megsajnálta?… Hova utazott?
– Nem tudom…
Makos Gábor vértelen arccal az ágyára heveredett. Párnát gyűrt a feje és a fal közé.
– Maga akarta – mondta halkan, s ordítva hozzátette: – Álljon oda, középre!
Káptalan odaállt.
– Utoljára kérdezem, hol van Erzsébet?
– Nem tudom.
– Rövidesen tudni fogja… Dolgozd meg! – szólt a tigrisnek.
Káptalan az ajtó felé ugrott, de a tigris már a mozdulat elején rávetette magát, leteperte.
Makos Gábor maga is meglepődött, hogy a tigris a kínzások milyen változatos tárházát ismeri. Bizsergő háttal nézte a földön kínlódó férfit, arra várt, hogy felüvöltsön. De Káptalan nem jajgatott. Talán, ha ordít, előbb abbahagyatja Makos Gábor. Így csak akkor mondta, hogy „elég”, amikor már rongycsomóként feküdt a férfi a földön. Megvárta, amíg magához tér.
– Most sem tudja?
– Honnan tudnám – suttogta Káptalan.
– Na, akkor tovább – mondta Makos Gábor a tigrisnek.
Káptalan feljajdult, eltakarta az arcát. Makos Gábor elégedett volt. Most már ordít. Puhul a gazember. De Káptalan perceken belül elájult. A tigris lucskosan, harmonikázó horpasszal állt mellette. Az ájultat nem bántotta.
Makos Gábor a pincébe záratta Káptalant.
– Az életükkel felelnek érte – mondta a személyzetnek. – Ha megszökik, maguk is így járnak. S ha a városban híre megy, akkor sem állok jót magamért. Megértették?!
Minden délelőtt fölhozatta a tisztet, és megkínozta. Végül már mozogni sem tudott a szerencsétlen ember, ölben hozták fel a pincéből a „reggeli tornára”. Így nevezte Makos Gábor.
De akár tudott Káptalan Szolga Erzsébet hollétéről, akár nem – nem vallott. Elhaló hangon jajgatta:
– Ha megöl, se tudok semmit mondani.
Makos Gábor ebben az időben sokat járt el a városba. De mintha indulásáról azonnal értesült volna mindenki – eleinte egy lélekkel sem találkozott. A Sárkányban szokott inni, kényszerű ivócimborákat a szomszéd házakból, hivatalokból parancsolt ki magának. Aztán néhány, mindenre elszánt fickó megvárta őt a Sárkányban. Félelmüket legyőzte az ingyen ivás lehetősége. Makos Gábor ezekkel sem bánt különbül, mint a többiekkel, ha kedve kerekedett, négykézláb mászatta őket a Sárkány linóleumpadlóján, vagy megzargatta őket a tigrissel. A haverok azért nem maradtak el. Igaz, jókedvében jutalmazott is, állásokat, lakást, pénzt, földet osztogatott a pernahajdereknek. A Városi Tanács szó nélkül teljesítette minden parancsát. Csak egyszer próbált Lestyán beszélni Makos Gáborral.
Ráuszította a tigrist, s harsányan röhögött, amint a már soványságából rég kilábalt, gömbölyödő elnök eszeveszetten futott a kapu felé.
Társaságához nők is csapódtak, nem különbek, mint a „barátok”.
Esténként nagy orgiákat rendeztek Makos Gábor házában.
A rémüldöző város kezdett felocsúdni, megszokták Makos Gábor jelenlétét, s hogy szokásokat vett fel, most már szokásaihoz igazodtak. Még hálát is éreztek a vagányok és kurvák iránt.
De akkor a tigrises férfinak új kedvtelése támadt. Díszes meghívókat nyomtatott, a város minden vezetőjét „garden party”-ra hívta. Az aranyozott meghívó aljára fenyegető, fekete betűkkel ezt nyomták: „megjelenés ajánlatos”.
Hiánytalanul eljöttek. A vagányok és a vezetők egymás mellett ültek a gazdagon megterített asztalok körül. Talán fel is vidultak volna a meghívottak, ha Makos Gábor föl nem hozatja a pincéből a magatehetetlen, foltosra vert arcú Káptalant. De felhozatta, odaültette a vendégek közé.
– Egy kis betegségen esett át – magyarázta a meghökkent társaságnak, s szívélyesen kínálgatta Káptalant.
A tiszt nem nyúlt se italhoz, se ételhez.
A magányos szerencsétlen figura balsejtelemmel töltötte el a vendégeket – s egyre disszonánsabb lett a vagányok és a kurvák hangoskodása is. Bekapcsolták a zenegépet, táncra kerekedtek. A tisztes polgárasszonyok vonakodva indultak táncba a vigyorgó vagányokkal. Makos Gábor azért esküdni mert volna rá, hogy tetszik nekik a hecc.
Ő Lestyán feleségét választotta.
– Maga tetszik nekem.
– Megtisztelő – mondta zavart mosollyal az asszony, s Makos Gábor válla fölött a férje után kémlelt.
Lestyán a szoba egyik távolabbi zugából nézte őket, rángott a szája széle. Az asszony rántott egyet a vállán, partneréhez simult.
– Emlékszem magára a hegyről – mondta a férfi –, véznácska volt akkor. Most kitelt, megszépült, nem is gondoltam, hogy ilyen szép is tud lenni.
– Jobban élünk – mosolygott rá a nő.
– Főúrian, igaz?
– Úgy, de azért az úr maga. Ezt mindenki tudja, hogy ebben a városban Makos Gábor az úr.
Furcsán mondta ki a nevét, Makos Gábor fölkínálkozásnak érezte. Megbizsergett a háta.
A vagányok akkor már elemükben voltak, ordítoztak, dühítették a férjeket.
– Na, ebből elég volt – mondta halkan Makos Gábor, és elengedte az asszonyt.
Intett az inasnak, hogy kapcsolja ki a zenegépet.
A hirtelen támadt csendben mindenki feléje fordult. Lestyánné mellette állt, elnyílt szájjal, palástolatlan csodálattal nézte a férfi gőgös arcát.
– Hazamehetnek – mondta Makos Gábor.
Az egyik vagány abban a hitben, hogy ők még maradnak, fölkiáltott:
– Egypár pipit azért itt tarthatnánk.
– Ti is hordjátok el magatokat! – mondta hidegen.
Lestyánné lesütött szemmel kezet nyújtott.
– Hát, akkor viszontlátásra!
– Maga marad – mondta neki Makos Gábor.
A nő meggyőződés nélkül tiltakozni kezdett, de a férfi pillantása elhallgattatta.
A vendégek menekültek. Elszoruló szívvel siettek a kapuig, s még akkor sem lélegeztek föl, amikor már jó messzire voltak a háztól.
Lestyán még ott lézengett a szobában, tétova léptekkel elindult feléjük.
– Igazán jól éreztük magunkat – mondta Makos Gábornak, és ideges mozdulattal nyújtotta a karját feleségének.
Makos Gábor a szeme közé nevetett.
– A nagyságos asszony úgy döntött, hogy marad.
Az asszony jeleket próbált adni a férjének. Nem nagyon bánta, hogy Makos Gábor is látja.
– Ne erőlködjön, elnök úr! Ugye, ma nem akar futni?
– Tiltakozom, ez…
Makos Gábor hosszút szisszentett a fogai közt. A tigris odalépett hozzá, ránézett.
A mérnök kihátrált az ajtón, a folyosóról behallatszottak sietős léptei.
A nő úgy szeretkezett, mint egy kiéhezett szuka. Makos Gábornak leginkább az nem tetszett, hogy a tigris jelenléte egyáltalán nem zavarta.
– Veled akarok élni, te vagy a legcsodálatosabb a világon – suttogta a fülébe a nő. – A világ ura lehetsz, ha akarod.
Másnap reggel elzavarta.
Most már ritkábban járt le a városba, a polgárokra mégis ezek a napok hozták az igazi megpróbáltatásokat. A „haverok” felkutatták a legszebb nőket, s mint a marhavásárra az állatokat, ötösével hajtották a villába. Makos Gábor kupecként mustrálta őket, s – ahogy a marhavásáron szokás – választott. A többin a haverok osztoztak. Igaz, ekkor már belőlük is kevés maradt, a legtöbbjének ez a mulatság már sok volt – szép csendesen lekoptak.
A nők menekültek a városból, de mindannyi mégsem tudott elutazni. A férfiak szervezkedtek, tenni akartak valamit, de a vezetőség, Lestyánnal az élen, csitította őket, nehogy még nagyobb veszedelem szakadjon rájuk. Olyannyira, hogy a nőkre vadászó vagányokat karhatalommal őriztette a város, nehogy, valaki kezet emeljen rájuk. Féltek a tigrises ember bosszújától. Csak az ég felé kiáltott átkok sűrűsödtek meg a város fölött.
Makos Gábor aztán beleunt ebbe is. Keservesen egyedül érezte magát. A vagányokat kitiltotta a házból, naphosszat járt körben a kertben – a személyzet ijedten figyelte, ahogy, rója a köröket, azt hitték, megbolondult.
Két hét múlva már kitaposott gyalogúton körözött; a tigris feketén, eszelősen ugrándozott mögötte.
Akkor már nagyon régen nem látta Káptalant. Magához rendelte. A tiszt valamelyest megerősödött, de még mindig tétován, lassan járt, sokáig állni se bírt.
Makos Gábor leültette.
– Beszélgessen velem!
Káptalan nem szólt, rosszat sejtve nézett kínzójára.
– Úgy bántak velem, mint a kutyával, emlékezzen rá. Ha tudnak, megölnek.
Káptalan nem válaszolt.
– Mit hallgat! Megöltek volna, igaz?!
– Igaz – mondta sötéten Káptalan, s szemét nem vette le Makos Gábor arcáról.
– Örült volna neki, mi?
– Én mindig segítettem önt.
– Segített… – színészkedve felnevetett. – De örült volna, ha megölnek?
– Akkor nem tudhattam, amit most. De ha tudom, magam ölöm meg.
Elhallgatott, nem tudta, helyes volt-e ezt mondania. Csendben hozzátette:
– Magának is jobb lett volna.
Makos Gábor mereven nézte a meggyötört, csonttá aszott embert.
– A végén még rendes ember lesz a gonoszságaimtól – mondta gunyorosan.
Káptalan lehajtotta a fejét.
Makos Gábor az ablakhoz sétált, bámulta az őszi kertet.
Fújt a szél, a levelek úgy hullottak a fákról, mint a zuhanóbombázók.
– Nem lebegnek, figyeli, zuhannak.
– Nem értem – fordult feléje ültében Káptalan.
Makos Gábor mélázva hallgatott. Visszasétált Káptalanhoz.
– Elmegyek innen – mondta. – Megkeresem Szolga Erzsébetet, és híremet se hallják soha. Vele akarok élni.
– Ő már nem akar magával.
– Honnan veszi?
– Tudom.
– Tehát azt is tudja, hol van? – emelte fel a hangját.
– Tudom.
– Ne hazudjon!
– Miért hazudnék? Érezte ön kezdettől, hogy tudom… És azt is, hogy nem mondom meg.
Makos Gábor előrehajolt.
– Mert szereti, mi?
– Igen. Az első pillanattól. És ő tett jobbá, nem az ön gaztettei.
– Gaztett – ismételte automatikusan. – Szóval ez folyt a hátam mögött.
– Nem folyt a háta mögött semmi. Jellemző, mennyire nem ismeri Erzsébetet.
– Ne Erzsébetezze!
– Erzsébet a legtisztább ember a világon.
– Igen? Hát akkor most azonnal megmondja, hol van.
– Soha – mondta eltökélten Káptalan. – Inkább meghalok.
– Meglátjuk. – A tigrishez fordult. – Rajta!
A tigris kelletlen léptekkel indult Káptalan felé.
– Gyerünk! – üvöltötte Makos Gábor
A tigris meglódult. Káptalan fölugrott, minden erejét összeszedte, felkapta a széket, és a tigris felé csapott.
Az állat elugrott az ütés elől, vinnyogva hátrált.
Mindketten csodálkoztak. Makos Gábor még egyszer elmotyogta a parancsot, de a tigris nem közeledett Káptalanhoz.