Káptalan még aznap este jelentkezett az Attila utcai házban. Sápadt volt, soványnak látszott, mintha délelőtt óta kilókat fogyott volna. Szolga Erzsébet megriadva nézett rá.
– Mi baja?
Káptalan szúrósan nézett Makos Gáborra, meg se hallotta Szolga Erzsébet kérdését.
– Kineveztek – mondta.
Makos Gábor ekkor fölugrott az asztal. mellől, harsány, artikulátlan hangok szakadtak fel a torkán – megbabonázva bámulta a két ember és a tigris is. Jó idő beletelt, amíg fölfogták: Makos Gábor hahotázik, a térdét csapkodta, tekergette a törzsét, mozdulatai alig egy hajszállal különböztek azokétól, akiket nagy fájdalom ért.
– Gábor, Gábor – hajtogatta Szolga Erzsébet, s ettől Makos Gábor abbahagyta a groteszk mozdulatokat, lehuppant a székre, szemébe lógó haját remegő kézzel simította hátra, s így szólt:
– Foglaljon helyet nálunk, parancsnok úr!
Káptalant váratlanul érte a gúny.
– Én nem akartam!
– Ne idegeskedjen, üljön le! – mondta neki ridegen Makos Gábor.
– De hát, az istenért, mi történt? – kérdezte Szolga Erzsébet.
– Üdvözöld házunkban városunk új rendőrparancsnokát – intett Káptalan felé Makos Gábor.
– Ön rossz úton jár – szólalt meg ekkor érdes hangon a tiszt. – Nagyon ráfizet, meglátja.
Makos Gábor komolyan szemügyre vette Káptalant, mintha most látná életében először. Szinte engesztelő volt a hangja:
– Hát fáj az magának, hogy parancsnok lett?
– Miért játszik velem?
– Én? Játszom? – színészkedett Makos Gábor.
Káptalan elfordult, segélykérően nézett Szolga Erzsébetre.
Makos Gáborból megint kitört a nevetés, az asztalra borulva, buffogva nevetett.
Szolga Erzsébet a fülére tapasztotta a. kezét.
– Gábor, hagyd abba! – kiáltotta.
Makos Gábor fölkelt az asztaltól, odament a lányhoz, és gügyögni kezdett.
– Na, jól van, kiscica, nem kell azért kiabálni, mert kicsit jókedvünk van.
Meg akarta simogatni Szolga Erzsébetet, de a lány hirtelen dühös mozdulattal kapta el a fejét a keze elől.
– Förtelmes! – mondta félhangon Káptalan.
Makos Gábor sarkon fordult.
– Magának micsoda förtelmes? – Magasabb hangra váltott. – Micsoda?! A kutyaúristenit!
A tiszt mereven állt, félelem nélkül nézett Makos Gáborra. Makos Gábor nem sokáig állta a tekintetét, elfordult, és újra mosolyogni kezdett, ha ugyan mosolynak lehet nevezni a száj ezt a fajta eltorzulását.
– Na, jó – mondta – akkor most elmegyünk szépen a Sárkányba, megünnepeljük a kinevezést.
– Mit komédiázol! – szólt rá Szolga Erzsébet.
– Nem komédiázom – mondta ridegen Makos Gábor. – Öltözz!
– Sehová nem megyek, vedd tudomásul – kiáltotta a lány. Makos Gábor elvörösödött.
– Öltözz! – üvöltötte.
Káptalan előrelépett, szólni akart, de megállította Makos Gábor eszelős tekintete. Szolga Erzsébet sírva rohant ki a szobából, s ekkor a tigris nyöszörögni kezdett, nyakát mereven megfeszítve a mennyezetre emelte tekintetét, tekergette a törzsét, karmait a padlóba mélyesztette, Káptalan önkéntelenül az ajtó felé hátrált, Makos Gábor is meghökkent.
– Lefekszel – mondta.
De a tigris továbbra is eszelősen tekergett, mintha görcsök kínoznák, s csak a második felszólításra hagyta abba, elcsendesedett, végignyúlt a padlón.
Mint egy gyászoló gyülekezet, úgy vonultak a Sárkány felé. Szolga Erzsébet ment elöl, utána Makos Gábor a tigrissel, s balra tőlük néhány lépésre – a keskeny járda helyett, nemtetszésének jeleként az úttesten – Káptalan. Feleúton járhattak, amikor Szolga Erzsébet hirtelen megfordult.
– Muszáj részt vennem ebben a komédiában?
– Nem komédia ez, ünneplünk – felelte Makos Gábor s Szolga Erzsébetnek úgy rémlett, ez nem annak az embernek a hangja, akit szeretett.
A Sárkány portása udvariasan hajlongott előttük, s közben szemét nem vette le a tigrisről, mintha tekintetével akarná magától távol tartani.
Néhányan éljenezni kezdtek, amikor Makos Gábort meglátták az ajtóban, de a három hamuszürke arc látványa lecsendesítette őket, a tekintetek a tigrisre kúsztak, s most azok is félni kezdtek tőle, akik többször is látták a városban, s a találkozás semmi félelmet nem keltett bennük.
Makos Gábor a tigrisre nézett, a közel ülők határozottan látták, hogy elmosolyodott, és mondott valamit az állatnak, de hallani senki sem hallott semmit.
A tigris leheveredett a kijárathoz, oldalát az ajtónak támasztotta. A terem közepén ültek le, Makos Gábor egy üveg francia konyakot rendelt.
– Nem kívánok inni – mondta Szolga Erzsébet.
Makos Gábor nem válaszolt, teletöltötte mind a három poharat.
– A parancsnokságára – emelte a magáét Káptalan felé.
Káptalan dühösen megmarkolta a poharát, és egy hajtásra kiitta.
– Így kell ezt, parancsnok úr! És te – fordult Szolga Erzsébet felé –, te nem iszol az egészségünkre?
A lány szeme ijedten villant Makos Gábor felé, keze tétován a pohár köré kulcsolódott.
Egy pincér lépett az asztalukhoz, diszkréten Makos Gábor válla fölé hajolt.
– Uram, ha lenne szíves szólni a tigrisnek, néhányan haza akarnak menni.
– Ne menjenek – mondta Makos Gábor, és felállt.
Inteni akart, de akkor már minden szem rá szegeződött.
– Ma mindenki az én vendégem – mondta a beállott csendben –, igyanak. Amennyi jólesik.
Máskor talán megéljenzik, de most, a háttérül szolgáló ajtót támasztó tigris lehangolta a vendégsereget, szótlanul vették tudomásul a bejelentést.
A rendeléshez azonban senkinek nem volt mersze. Makos Gábor magához intette a pincért:
– Egy üveg pezsgőt minden asztalra!
Megérkezett az üzletvezető, de szóhoz sem jutott, Makos Gábor tekintete elhallgattatta, intett a pincéreknek, hogy vigyék a pezsgőt.
A pezsgősüvegek durrogása feloldotta a hangulatot, a termet újra megtöltötte a szokásos monoton kávéházi zsivaj, a poharakat Makos Gáborra emelték.
Most már Szolga Erzsébet is beleszürcsölt a konyakjába. Szemben ült Makos Gáborral, de most fölkelt, a férfi mellé húzott egy, széket, ráült, tenyerét Makos Gábor térdére tette.
A vendégek felélénkültek, egymást követték a rendelések, az egyik sarokban borízű, botladozó hangon énekelni kezdtek. Az alkohol elfeledtette velük a tigrist, valamelyest még Káptalan szorongása is oldódott, bár még mindig félszegen ült Makos Gábor társaságában.
Egy óra felé az üzletvezető figyelmeztette Makos Gábort, hogy záróra van, az alkalmazottak szeretnének hazamenni.
– Majd szólok, hogy mikor lesz záróra – mondta Makos Gábor akadozó hangon. Nem szokott hozzá az alkoholhoz, s jóval többet ivott a kelleténél.
– Menjünk haza, Gábor – kérlelte Szolga Erzsébet.
Makos Gábor azonban egy főúri intéssel elbocsátotta az üzletvezetőt, s egy hajtásra kihörpintette poharából a konyakot. Hajnal felé már az egész terem énekelt, összetolták az asztalokat, már-már mindenki ismerte egymást, vidám lakodalmi gyülekezetre emlékeztettek. Csak Makos Gáborék asztala állt egymaga, az összetolt asztalok miatt kiterebélyesedett linóleumszigeten.
Öt óra lehetett, amikor egy falsápadt lány átvágott a linóleummezőn, megállt az asztaluknál, s hogy egyensúlyát megtartsa, fél kézzel Káptalan székére támaszkodott. Első látásra részegnek tűnt, de amikor megszólalt, már csak nagyon fáradtnak.
– Szeretnék hazamenni – mondta.
– Tessék – intett neki Makos Gábor –, nem kell tőlem engedélyt kérni.
– De a tigris…
Makos Gábor fölnevetett. A gúnyos, fölényes hangra Szolga Erzsébetben szorongás támadt, megsimogatta Makos Gábor vállát.
– Engedd haza!
Lerázta válláról a lány kezét. Fölugrott.
– Senki se megy haza! – rikoltotta. – Mulassunk!
A sápadt lány, mint egy holdkóros, megfordult, s elindult az ajtó felé. A terem elcsendesedett, a kótyagos fejek kitisztultak. A lány megfogta a kilincset, s megrántotta az ajtót, bár reménye sem lehetett rá, hogy az állat nehéz testét befelé nyíló ajtószárnnyal el tudja mozdítani. A tigris felpattant, bal mancsa egy könnyed, villanó mozdulatával mellbe vágta a lányt. Holtfehéren ugráltak fel székeikről az emberek, csak Makos Gábor ült székéhez szegzetten. A lány, nagy ívben esett hanyatt, mozdulatlanul a földön maradt, a tigris pedig – mintha ő kapta volna az ütést – fájdalmasan nyöszörögve feküdt vissza az ajtó mellé.
Szolga Erzsébet a lányhoz rohant, vízért kiabált, de jó időbe telt míg a pincér előkerült egy pohár vízzel.
Makos Gábor is felállt, megrémült, amikor meglátta, hogy az alélt lány blúzával matató Szolga Erzsébet keze véres. Előkerült a vendégek közül egy orvos, a lány kinyitotta a szemét, ivott, majd hangos, jajgató sírásba kezdett. A terem kijózanodottan, némán figyelt.
A lányt feltámogatták, felszakadt blúzán vérfolt vöröslött. Egy asztalhoz akarták segíteni, de kirántotta magát kísérői kezéből, és zokogva újra elindult az ajtó felé.
– Idejössz! – mondta hirtelen Makos Gábor, s a tigris gyors, puha mozdulatokkal mögéje somfordált. A lány kirohant az ajtón, de a bentiek még mindig némán álltak asztalaik mellett, nem mertek mozdulni.
– Hazamehetnek – mondta tompán Makos Gábor.
A mozgás csak percek múlva kezdődött, de ekkor aztán pánikszerűen fölgyorsult, mintha égne a terem.
Káptalan köszönés nélkül tűnt el mellőlük, egyedül maradtak a terem közepén. A személyzet a pult mögött szorongott, onnan szólt ki az üzletvezető.
– Uram, a számla.
– Menjen vele a Városi Tanácshoz. Ha nem akarnak fizetni, hivatkozzon rám.
Szolga Erzsébet lehajtotta a fejét.
Hazafelé menet a latyakos utcán egy teherautó húzott el mellettük. A fölfröccsenő sár összepettyegette őket, a tigris habfehér oldalára egy tenyérnyi folt kenődött. Makos Gábor idegesen törölgette az arcát, Szolga Erzsébet azonban észre sem vette magán a fekete sárszeplőket. Otthon se mosta le magáról, úgy feküdt le sáros arccal.
Másnap reggel nem találkoztak, Makos Gábor még aludt, amikor Szolga Erzsébet munkába ment.
Makos Gábor tompa fejfájással ébredt, azonnal megrohanták estéje széttöredezett emlékei, Szolga Erzsébet térdéhez simuló keze, a vérfoltos blúzú lány, az üzletvezető sakálarca – megannyi éles szúrás a mellében. Amikor végre összefüggően emlékezett az estére, rossz érzései elmúltak, nem érzett lelkiismeret-furdalást.
Kimászott az ágyból, összegyűrt, sárpöttyös ruháját félrerúgta.
– Na, lódulj! – mondta az útjában álló tigrisnek, az állat megmozdult ugyan, de korántsem olyan készségesen, mint máskor lassú, ólmos mozdulatai véglegesnek tűntek, mintha soha többé nem lenne képes ennél gyorsabb mozgásra.
Makos észrevette a tigris oldalán a teherautó fröcskölte sárfoltot, intett neki, kimentek a konyhába. Vizet melegített, a hideg konyha a sustorgó víztől barátságos lett, a bodrozó pára feloldotta a régi, boldog főzések megülepedett eszenciáit – azokét is, amelyek nem is itt zajlottak, s csak a férfi érzékeinek mélyén raktározódtak el örökre. Olyan volt ez, mint a kábítószer, elégedetten kucorgott a tűzhely melletti hokedlin, de amikor a sárfoltra pillantott, a varázslat elmúlt. Gyors, kemény mozdulatokkal szappanozta a tigris oldalát, s mikor vizes tenyerével dörzsölni kezdte, felrémlett benne az első nap, a tigris géppuskagolyóktól borzolódó szőre. Ettől csüggedés fogta el, elmulasztott nagy lehetőségek homályos bánata ülte meg, már csak felibül-harmadából mosta le az állat oldalát, azzal sem törődött, hogy a folt nem tűnt el teljesen, egy tenyérnyi darabon hamuszürke maradt a tigris oldala.