14.

– A régi házban szeretnék lakni. Az Attila utcában – suttogta hozzásimulva Szolga Erzsébet.

A fényűzően berendezett, mégis rideg szállodai lakosztályba beszűrődött a téren ünneplő sokaság zaja.

– Makos Gábor, Makos Gábor, Makos Gábor – rikoltozták.

– Odamegyünk lakni, ugye?

A lány suttogásából érződött, hogy megcsömörlött már a hejehujázástól, termékeny csendre vágyik.

Makos Gábor bólintott, s újra kilépett az erkélyre. A kirobbanó éljenzés most már zavarta, félszegen állt a korlát mögött, úgy érezte, semmi köze a téren kavargó tömeghez, s talán ehhez az erkélyen álló figurához sincs semmi köze.

Káptalan a szoba mélyéről előrelépett, megállt az ajtóban – a téren állók így nem láthatták, de hangja érthetően eljutott Makos Gáborig.

– Mondjon nekik valamit!

Makos Gábor is éppen ezt latolgatta, valami olyasfélét akart mondani, hogy most már a józan, hétköznapi munka ideje érkezett el, szabadságban, emberi körülmények között kell építeni a jövőt, már szinte hallotta hangját, ahogy szétviszi a téren a szánalmas közhelyeket, de Káptalan mondatától elment a kedve a szónoklástól, ez a „nekik” falat emelt közé meg a lentiek közé, így hát fáradtan megemelte a kezét, megfordult, és visszament Szolga Erzsébet mellé.

Adrien nem jött el a találkozóra – ki tudja, mi tarthatta vissza – , de azt üzente, bátran költözzenek be az Attila utcai házba, máig is üresen áll, ők már nem akarnak oda visszamenni, megszokták az új lakótelepet. Még azt is mondta, hogy sok boldogságot és sikert kíván, de erről Káptalan – ő hozta az üzenetet – hallgatott.

Az Attila utcai házba nem tudtak azonnal beköltözni, mert a lakatlanság megrongálta. Makos Gábor szótlanul csellengett a hulló vakolatú szobákban – a falakon még most is látszott a képek és a bútorok helye, a folyosóra nyíló ajtó küszöbét élelmes gyomok lepték el, s az ő szobája körül még mindig ott hevert az összeroncsolt rács. A tigris idegenkedve járta a szobákat Makos Gábor után, a konyhában haragosan fölhörrent, mintha emlékezne mindarra, ami ebben a konyhában lezajlott.

Makos Gábor önkéntelen léptekkel indult egykori szobája felé, átbújt a tépett rácson, szembefordult a konyhával, maga elé képzelte a fegyverével hadonászó Káptalant és riadt géppisztolyos embereit. Elmosolyodott. Azon mosolygott, hogy szemernyit sem haragszik Káptalanra – sőt talán ő az egyetlen ember, akivel valamiféle emberi kapcsolata létesült a tigris megjelenése óta.

Tétlenül üldögélt a szállodában Szolga Erzsébettel, nem kívántak az utcára menni, elegük volt a fárasztó ünneplésből. Makos Gábor szégyenkezve gondolt rá, hogy meg kell kérnie valakit: tataroztassák az Attila utcai házat. Nem tudta, kihez kell fordulnia, kapóra jött hát Káptalan estefelé.

– A házat! Mondd a házat! – suttogta Szolga Erzsébet ki tudja, miért nem egyenesen Káptalanhoz fordult, talán röstellt kérni éppen úgy, ahogy Makos Gábor is szégyellte a kérést, mert tudta, ezekben a napokban minden kérése parancs.

Káptalan azonban, anélkül hogy meghallotta volna a suttogást, így szólt:

– A ház tatarozását megkezdték. Az emberek ígérik, hogy holnapután már be lehet költözni. Az Ideiglenes Tanács nagyobb pénzösszeget utalt ki bútorokra. Holnap ki is választhatja, Erzsike.

– Nem kellenek új bútorok – mondta sietve Szolga Erzsébet –, az erdei házból hozzák be a bútorainkat!

Makos Gáborra pillantott, vajon nem siette-e el a tiltakozást, de a férfi nem figyelt rá.

– Milyen Ideiglenes Tanács?

– A választásokig Ideiglenes Tanácsot neveztek ki – mondta Káptalan, és Makos Gábor figyelmét nem kerülte el, hogy a tiszt katonás állásba merevedett, amikor feléje fordult – ön az elnöke.

– Én?

– Igen. És jelenteni akartam, hogy a Tanács nemsokára idejön, hogy itt beszéljék meg a teendőket, nem akarták önt fárasztani, azért gondolták, hogy a helyébe jönnek.

– Nekem ne jelentsen – mondta mogorván Makos Gábor –, üljön le!

– Igenis – mondta Káptalan, és leült.

A kialvatlan szemű bizottság élén Lestyán Sándor lobogott. Ha lehet, még soványabb, még fehérebb volt, mint akkor, amikor Makos Gábor először látta fent a hegyen. Kissé hangosabban beszélt a kelleténél, mint aki pár óra alatt tökéletesen beleilleszkedett néptribuni szerepébe.

Azt akarták, hogy Makos Gábor legyen a Főnök utódja. Makos Gábor a fejét rázta.

– Nem tudok egy várost elvezetni – mondta. – Nem értek hozzá.

A bizottság eleinte elhűlve nézett rá, mintha bolondot látnának, kapacitálták egy darabig, mondván, hogy a nép csak benne bízik, az ő elnöksége mindenki számára biztosíték, de Makos Gábor makacsul rázta a fejét.

– Nekem nem köszönhetnek semmit – mondta –, ha mindenáron azt akarnák elnökké választani, aki elűzte zsarnokukat, akkor őt kellene megválasztaniuk – mondta, és a tigris felé bökött.

A bizottság egy pillanatra megdermedt, valamennyien a nyugodtan heverő tigrisre szegezték tekintetüket.

– Válasszanak meg, akit akarnak – folytatta Makos Gábor –, olyan embert, akiben megbíznak és aki biztos, hogy megállja a helvét a város élén. Én nem akarok semmilyen funkciót. Abban a hivatalban szeretnék dolgozni ezentúl is, ahol ezelőtt dolgoztam. Kérem, szerezzenek a feleségemnek is állást. Mi majd megleszünk valahogy. Amíg a tigris létezik, úgyis ellenőrzés alatt áll mindenféle városi tanács. Akármilyen elnök. Ezt tudhatják. Ez nagyobb biztosíték, mint a személyem.

A végét kissé pattogó hangon mondta, majdhogynem fenyegetően, a bizottságból többen mereven bámulták a cipőjük orrát, s Szolga Erzsébet beszívott alsó ajakkal nézte Makos Gábor elszánt, árnyalatnyit gúnyos arcát.

A választásokat nemsokára megtartották, Lestyán Sándor lett a város új elnöke. Makos Gábor újra bejárt hivatalába, ingatlanok bejegyzésével, átírásával foglalatoskodott. Szolga Erzsébetet városi vezető védőnőnek nevezték ki, de a sok adminisztrációval járó állás nem tetszett neki, kérte tehát, hogy helyezzék ki az egyik peremkerületbe. Kérését teljesítették, de továbbra is vezető védőnői fizetését kapta. Ezt szóvá is akarta tenni, de Makos Gábor leintette. „Hadd fizessenek, ennyivel tartoznak” – mondta, s ő maga azonnal elfogadta hivatalában a felkínált vezető beosztást. A korábbi, meglehetősen szűk főnöki iroda és a szomszédos helyiség közfalát kiüttette, így a tigrissel együtt vidáman elfértek az új főnöki szobában.

Az Attila utcai ház komorabb volt, mint régen. Mintha a hegyi házból elhozott bútorok nem éreznék jól magukat az egymásba nyíló szobákban. Az éjszakák is valahogy mások lettek, az eresztékek barátságtalanul recsegtek, az alvó tigris fehér foltja is ellenséges lett. Makos Gábor gyakorta nem tudott aludni éjjel, holdkórosként bóklászott fel-alá a szobákban, a tigris kísértetként követte. Szolga Erzsébet aggódó kérdéseire nem válaszolt, úgyhogy a lány később már nem is kérdezte, mi baja, csak ült merev háttal az ágyban, izmai megfeszültek, valami szerencsétlenség hirtelen bekövetkezésétől félt. Olyannyira, hogy nemsokára már boldog volt, ha kimehetett a házból.

Reggel együtt indultak munkába, a Templom térig együtt mentek.

Búcsúzkodás után Szolga Erzsébet mindig kis megkönnyebbülést érzett, de rögtön utána elővette a lelkiismeret-furdalás – s ezen a kínzó szánalommal vegyes önmarcangoló érzésen az sem könnyített, hogy úgy érezte: Makos Gábor is megkönnyebbül, ha egyedül marad.

Egy téli reggelen Szolga Erzsébet furcsállkodva vette észre, hogy Makos Gábor ágyban marad.

– Beteg vagy? – kérdezte.

– Nem – válaszolta mogorván Makos Gábor.

– Nem mész dolgozni?

– Nem.

Szolga Erzsébet örült, hogy megsértődhetett, abbahagyhatta a kérdezősködést. Azért még indulás előtt benyitott Makos Gáborhoz.

– Ne küldjek orvost?

Makos Gábor nem is válaszolt, a fal felé fordult az ágyban.

Ettől kezdve Makos Gábor nemigen járt be hivatalába. Akkor is csak fél órára, tíz percre, mintha nem érdekelné más, mint hogy a neki kijáró főnöki tiszteletet megkapja-e így is. Megnyugodva látta, hogy beosztottjai nemhogy tiszteletlenül, de a korábbinál sokkal alázatosabban néznek rá. S úgy látszik, a felsőség sem neheztelt mulasztásaiért, mert nemsokára emelték a fizetését, s amikor már a pénzért sem járt be a hivatalba, postán küldték el neki.

Makos Gábor vidámabb lett, Szolga Erzsébetet moziba, színházba invitálta. A lányt megnyugtatta a változás, s készségesen eljárt Makos Gáborral mindenhová, bár a tigris jelenléte legjobban nyilvános helyeken feszélyezte, az emberek félve bámulták a nézőtéren végigheverő robusztus állatot, sokan, amikor meglátták, visszafordultak a bejárattól, inkább a jegy ára vesszen, minthogy néhány órát egy fedél alatt kelljen tölteniük az állattal.

Egyedül a gyerekek nem féltek a tigristől – Makos Gábornak kedvenc tartózkodási helye lett a játszótér –, azonnal észrevették és értékelték szokatlan értelmességét, szinte „bevették” játékaikba, fogócskáztak, birkóztak vele, még szembekötősdit is játszottak, és a tigris nemhogy hagyta, de még ügyetlenséget is képes volt mímelni, hogy a gyerekek örömét fokozza.

A szülők azonban nem jó szemmel nézték a tigrissel való játszadozást. Féltek. S Makos Gábor szomorúan látta, hogy megjelenése után mintegy varázsszóra kiürülnek a játszóterek, a gyerekek eloldalognak. Ilyenkor mérhetetlen szeretet ébredt benne tigrise iránt, úgy érezte, az állat legalább annyira megbántódott, mint ő – s azokat a gyerekeket, akik mégis játszottak a tigrissel, gazdag ajándékokkal halmozta el, egy kis, rongyos cigánygyereknek, aki sohasem szaladt el előlük, egy háromnegyedes kerékpárt vásárolt. De azután már a kis cigánygyereket sem látta többé.

Egyre kevesebbet járt ki az Attila utcai ház kertjéből. Nem törődött mással, csak a tigrissel. Napközben a legkülönbözőbb fortélyokat eszelte ki – vizsgáztatta a tigrist. Az állat minden feladatot játszi könnyedséggel oldott meg. Kézírásokat különböztetett meg, öt különböző nyelvű újság közül mindig azt hozta Makos Gábornak, amelyik nyelvűt kérte, megoldott matematika feladatok közül kiválasztotta a hibásakat, s teljesítette Makos Gábor írott parancsait is. Éppen csak beszélni nem tudott.

Egy ilyen gyakorlat közben lepte meg Makos Gábort Káptalan. Az arcán látszott, hogy valami nagy baja van. Leült Makos Gábor mellé a padra, jó ideig nem szólt semmit.

– Makos Gábor nem örült a látogatásnak, de Káptalan szomorúsága megszelídítette.

– Mi baja?

– Kidobtak – mondta Káptalan, s tekintetét majdhogynem szemrehányóan Makos Gáborra emelte. – Már régebben elkezdték a tisztogatást a rendőrségen. Mondván, hogy a Főnök emberei nem kellenek. Tudtam már akkor, hogy rám is sor kerül… ma megtörtént.

Makos Gábor arca nem rezdült, de belül elégtételt érzett. Káröröme lassan váltott át haraggá, de dühe nem Káptalanért ébredt, hanem azok ellen, akik az ő megkérdezése nélkül elmozdították a tisztet.

– Most mit vár tőlem? – szegezte neki dühösen, bár pontosan tudta, hogy mit vár tőle a tiszt, és azt is, hogy mit fog tenni.

– Semmit – hajtotta le a fejét lemondóan Káptalan, s már állt volna fel.

– Maradjon csak – mondta Makos Gábor. – Nem hivatkozott rám?

– De igen.

– Mit mondtak?

– Örüljek, hogy ön nem követelt ellenem szankciókat.

– Nevetséges… Menjen csak haza! Még ma értesíteni fogják önt, hogy visszavették… A szarháziak – sziszegte. – Mi akar lenni? Akar parancsnok lenni?

– Nem – mondta sietve Káptalan –, csak vissza akarok kerülni a testületbe. Nem értek máshoz… rendőr akarok maradni.

– Parancsnok lesz – mondta Makos Gábor, oda sem figyelve a tisztre. – Majd én megmutatom nekik. Maga pedig ne felejtse el, hogy én neveztem ki parancsnokká.

– Nem szeretnék parancsnok lenni – mondta halkan Káptalan.

– Fél? – kérdezte gúnyosan Makos Gábor. – Nem bízik bennem? Bízzon a tigrisben! Parancsnok lesz, és kész!

Lestyán Sándort nem találta a városházán. Az őr – tigris ide, tigris oda – foghegyről beszélt vele. Makos Gábor összeszűkült szemmel nézte a fiatalembert.

– Tudja, ki vagyok én?

– Ki ne tudná.

– Hogy hívják magát?

– Senkinek a kérdésére nem vagyok köteles válaszolni.

Makos Gábor intett a tigrisnek. Az állat egyetlen mozdulattal ragadta el a katona fegyverét, a fiatalember a földre tottyant, és rekedten felordított. A kiáltásra elősereglett egy csomó ember, az őrparancsnok, a városház néhány főtisztviselője. Hadarva, ijedten kértek elnézést, közben gyűlölködve nézték a tigris bűvköréből szabadulni nem tudó, földre huppant kiskatonát.

– Ezt az embert többé ne lássam itt – mondta Makos Gábor. A géppisztolyt kivette a tigris fogai közül, s undorral az őrparancsnok lába elé dobta.

A városháziak szolgálatkészen összevágták a bokájukat. Még a civilek is.

Valamelyik tisztviselő kerített egy Mercedest, hogy Makos Gábort Lestyán Sándor lakására vigye, de Makos Gábor nem fogadta el. Nem szerénységből, egyszerűen csak azért, mert nem tudta, hogy viselkedne a tigris, ha autóban ülne. De azért úgy tett, mintha szerénységből hárítaná el az ajánlatot.

Lestyán Sándor a hegyoldalba épült villasoron lakott, Makos Gábor meglepődve állt meg a kis park mélyén meghúzódó impozáns, kétszintes villa előtt. Csöngetésére egy fekete ruhás férfi lépett ki a villa ajtaján, és méltóságteljes léptekkel közeledett a murvával felszórt, élénksárga úton a kapu felé.

– Kit keres?

– Lestyánt – mondta foghegyről Makos Gábor.

– Az elnök úrnak – mondta a szavakat jól megnyomva a férfi – vendégei vannak. Nem ér rá.

– Nyissa ki a kaput!

A férfi ekkor látta meg a Makos Gábor mögé álló tigrist, arcára fonnyadt mosolyt erőltetett.

– Jelentem az elnök úrnak.

– Jó, jelentsen – mondta beleegyezően Makos Gábor a férfi ijedtsége visszaadta nyugalmát.

Percekbe telt, míg a feketeruhás újra előkeveredett, s készségeskedve babrált a kulccsal a zárban.

– Az elnök úr várja önt.

Lestyán nem a vendégek körében fogadta – Makos Gábor hallotta a ház másik végéből a vendégsereg zajongását –, hanem egy méltóságteljes, dolgozószobaszerű helyiségben.

Makos Gábor érdeklődve hordozta körül tekintetét a famennyezetes, tiszteletet parancsoló szobában, s köszönés helyett azt kérdezte:

– Ön mindig itt lakott?

– Mindig? Hogyhogy mindig? – próbált nevetni Lestyán.

– Úgy értem, az elnöksége előtt is.

– Nem, dehogyis.

– Azóta lakik itt?

– Igen.

– Előtte kié volt?

– A Főnöké – mondta szorongva Lestyán –, reprezentálni kell… Külföldi vendégeket fogadni.

– Értem – mondta mogorván Makos Gábor. – Ki volt az az ember aki beengedett?

– A személyzet főnöke.

– Aha. A személyzeté. Ide figyeljen, Lestyán…

– Beszélhetne velem barátságosabban is – szakította félbe az elnök, Makos Gábor meghökkenve rákapta a tekintetét, aztán automatikusan körülnézett, a tigrist kereste. A tigris ott ült a háta mögött.

– Itt a tigrise, látom – mondta most már emeltebb hangon Lestyán –, de akkor is beszéljen tisztességesebben. Önnek felajánlottuk az elnöki posztot. Ha elfogadta volna, most ön lakna itt. Kényszerűségből. Ne higgye, hogy csupa öröm ez a funkció.

Makos Gábor hangot változtatott.

– Nem hiszek semmit – mondta szinte tárgyilagosan –, tőlem ott lakik, ahol akar. Azt szeretném, ha Káptalant azonnal visszavennék a rendőrségre. Méghozzá parancsnoknak.

– Ezt nem tehetem. Nem én döntöttem, hanem a tanács. Meggyőződésem szerint igazságosan… az az ember…

– Nem érdekel, hogy mit csinált az az ember.

– Önnel is kegyetlenkedett.

– Annál is inkább jogos felőle rendelkeznem. Ne vitatkozzon. Holnaptól kezdve ő legyen a rendőrparancsnok.

Lestyán mondani akart valamit, de meggondolta. Rágóizmai idegesen rángatóztak, elvörösödött. Farkasszemet néztek.

– Meglesz – mondta aztán Lestyán.

Szótlanul mentek a folyosón, az ajtóban Makos Gábor az elnök felé fordult.

– Nem hív meg a vendégei közé?

– Parancsoljon – mondta kimérten Lestyán.

Makos Gábor fölnevetett, könnyedén, leereszkedően megveregette a férfi vállát.

– Nem kell megrémülnie… és ne kísérjen tovább, kitalálok magam is.