Tavaszodott, érezhetően megnyúltak a nappalok, a langyos szelek végleg eltüntették az olvadás nyomait. Egy derengős estén – Makos Gábor a szemközti hegy pengeélessé vált sziluettjét figyelte az ablakból – fekete pontot vett észre az úton.
Lassan-lassan kibontakozott egy öregasszony körvonala. Feketében, tipegve jött az úton. Máshová nem jöhetett, csak hozzájuk. Makos Gábor kiment a ház elé, a lépcsőre ült. A tigris odaült mellé, Szolga Erzsébet az ajtóban állt a hátuk mögött.
A nénike elérte a kaput – kicsit meggörbülve, botra támaszkodva járt –, a fejét föl sem emelve benyitott, s megindult a ház felé. A tigris nyugodt maradt, de azért Makos Gábor csillapítóan a hátára tette a kezét.
Az öregasszony csak előttük egyenesedett fel. Makos Gábor arcába nézett. Bátran, mintha a tigris ott sem lenne.
– Maga az igazságtevő? – kérdezte.
Makos Gábor felállt.
– Miféle igazságtevő?
– Maga az, látom magán. Itt a tigris is.
Makos Gábor mosolyogni próbált.
– Nem vagyok én igazságtevő.
Az öregasszony, mintha nem is hallotta volna, az arcába bámult vizenyős, búzavirágkék szemével. Szolga Erzsébet azon tűnődött, hogy miért csak az öreg embereknek van ez a fajta kék szeme.
– Börtönbe csukta az én szép fiamat – mondta monoton hangon a vénasszony, mintha egy varázsigét mormolna, mintha a hangsúlyozással egyben meg is akarná átkozni azt, aki a fiát börtönbe csukatta.
– Kicsoda?
– Ártatlanul csukatta börtönbe az a gazember. Se tárgyalás, se semmi. Volt fiam, nincs fiam. Csak maga mentheti meg.
– De hát hogyan menthetném meg én a fiát?
– Meg kell mentenie – kiabált a vénasszony, s a nagyobb nyomaték kedvéért magasra emelte a botját, mintha fenyegetné vele az előtte álló férfit. Makos Gábor a tigrisre pillantott, de az állat meg se moccant.
– A Főnök csukatta le a fiát?
– Ne mondja rá, hogy Főnök! Magának nem Főnök. Magától fél, mint a tűztől. Szabadítsa ki a fiamat!
Makos Gábor tanácstalanul nézett Szolga Erzsébetre.
– Hogy hívják a fiát? – kérdezte a lány.
– Lestyán Sándornak. Mérnök volt a kénbányában.
– Miért zárták börtönbe?
– Nem tudom, kérem, senki se tudja. De egy biztos, hogy az egész város az én fiam mellett van. Az egész város tudja, hogy az én szép fiam becsületes ember volt világéletében.
– Várjon, fölírom a nevét – mondta Szolga Erzsébet –, jöjjön be, néni!
Az öregasszony ottmaradt náluk éjszakára, lefekvésig a Főnököt átkozta, s olyan bűnlajstromot sorolt el róla, hogy magának a sátánnak is becsületére vált volna. Legjobban – a fia letartóztatása mellett – azt fájlalta, ahogy a Főnök a nőkkel bánik. Mindegy annak, akárki, asszony, lány, családanya, ha valakit megkíván, megszerzi magának. Ha kell, erőszakkal.
Másnap elkísérték az öregasszonyt Szabarpusztáig, s megígérték neki, hogy mindent megtesznek érte, ami módjukban áll.
Lármás hálálkodásától hazáig nem tudtak szabadulni. Mind a ketten szégyellték magukat.
Amikor Káptalantól megkérdezték, hallott-e Lestyán Sándorról, gyanakodva felkapta a fejét.
– Mit akarnak vele?
– Tehát ismeri.
– Igen.
– Börtönben van?
– Igen.
– Miért?
– Ez a Főnök ügye – idegeskedett Káptalan –, nekem semmi közöm hozzá.
– Tehát magának is köze van hozzá – mondta diadallal Makos Gábor –, ne is tagadja.
Káptalan lehajtotta a fejét.
– Én éppen csak ott voltam a kihallgatásán.
– Mit csinált az az ember?
– Kérem, ne kínozzon.
– Mit csinált?
Káptalan bizonytalanná vált, idegességében a kézfejét nyomogatta.
– Meg akarta ölni a Főnököt.
– Miért?
– A kénbánya… – felállt, az ádámcsutkája nevetségesen szaladgált a nyakán. – Most mit akar csinálni?
– Hogyhogy mit akarok csinálni? Miért akarta megölni a Főnököt?
– Kérem, a Főnök barátságos ember. Kedélyes.
– Ezért akarta megölni a mérnök?
A tiszt összébb zsugorodott, hebegett.
– Nem… nem azért mondom…
– Az istenért, mi van magával? – szólt közbe Szolga Erzsébet.
Káptalan erőre kapott a lány hangjától. Végigsimogatta a haját, leült. Nyugodt, színtelen hangon beszélt.
– Nem akarta megölni. Egyszerűen csak bement hozzá, mert a kénbányászok embertelen körülmények között élnek és dolgoznak. Szankciókat követelt a tulajdonos ellen. Nem tudta, hogy a bánya akkor már rég a Főnöké volt.
– Kié volt korábban?
– Egy Makorjan nevű örményé.
– Mi lett vele?
– Eltűnt.
– A Főnök gondoskodott róla, hogy eltűnjön, mi?!
– Nem tudom, erről valóban nem tudok. Ezt a mérnököt viszont mi tartóztattuk le. Már ki se jött a városházáról. A Főnök azt az utasítást adta, ki kell belőle szedni, hogy meg akarta gyilkolni őt.
– És sikerült? – kérdezte gúnyosan Makos Gábor.
Káptalan lehajtotta a fejét.
– Nem. Azért is nem lett tárgyalás.
– Meghalt? – kérdezte riadtan Szolga Erzsébet.
A főhadnagy rázta a fejét.
– A rabkórházban van. – Kicsit hallgatott, aztán Szolga Erzsébetre nézett. – Ne csodálkozzanak rajta. Én évek óta a Főnököt szolgáltam. Meggyőződésből. Nagyon vonzó ember. Biztosak lehetnek benne, hogy a városban nagyon sok híve van… Tévedtem. Már elég régóta tudom, de most már mit tehetnék… Az a Lestyán tényleg ártatlan.
– Elvinne egy üzenetet a Főnöknek?
– Ne kívánja tőlem. Nagyon kérem.
Makos Gábor fanyalogva nézett a tisztre, elfordult.
– Na jó, majd elintézem magam.
– Kérem, ne jöjjön be a városba – mondta könyörgő hangon Káptalan. – Az életével játszik.
– Vagy a magáéval, nem? – mondta gúnyosan Makos Gábor. A tiszt ingerült lett.
– Igen, az enyémmel is.
– És ha nem csinál semmit, akkor Lestyán Sándoréval is – mondta keményen Szolga Erzsébet.
Makos Gábor Bácskihoz ment, ott volt a legközelebbi telefon. Nem akarták neki kapcsolni a Főnököt.
– Mondják meg neki, ha nem beszél velem, megint bemegyek a tigrisemmel.
A készülék kis ideig némán búgott, majd egy ijedt női hang: „Azonnal kapcsolom a Főnököt”, egy kattanás, s egy mogorva basszus.
– Mit akar?
– Ismer ön egy, Lestyán Sándor nevű férfit?
– Nem.
– Nem baj. Szeretném, ha holnap délig az édesanyjával meg a családjával együtt Szabarpusztára hoznák.
– Nem érti, hogy nem ismerem?
– Ha nem lennének itt holnap délig, kénytelen lennék meglátogatni önt. – Ezzel letette a kagylót.
– Mit gondol, elküldi őket? – nézett rá sunyin Bácski.
– El. És arra gondoltam, egy darabig itt lakhatnának maguknál – mondta parancsolóan, majd szelíden Bácskinéhoz fordult. – Igaz, Karola?
– Hát persze, elférnek, négy szobánk van – válaszolta készségesen az asszony. Látszott rajta, hogy őszintén beszél. A férje összehúzott szemmel nézett rá, de nem szólt semmit.
Másnap délben megérkeztek a mérnökék. Az öregasszony, a mérnök
felesége és egy tíz-tizenegy éves forma gyerek meg Lestyán Sándor. A
mérnök arca gyermekinek tűnt, amikor fehér ágyneműkbe burkolva
leemelték az autóról. A meggyötört arcon futó mosoly villant, amikor
meglátta Makos Gábort, s üdvözlésképpen fáradtan megmozdította a
kezét. Makos Gábor háta megbizsergett ettől a mozdulattól, boldog
volt és szégyenkezett.
Következő csütörtökön is megérkezett a terepjáró a házuk elé, de nem
szállt ki belőle senki.
– Mi az, ez már be se mer jönni? – mondta Makos Gábor. Szolga Erzsébet az ablakhoz lépett.
– Ez nem Káptalan.
A sofőr türelmetlenül dudált, a tigris felmordult, és az ajtónak ugrott.
– Nocsak – mondta Makos Gábor –, itt nem stimmel valami.
A tigrist maga mögé parancsolta, kisétált a kapuhoz. Az idegen férfi még akkor sem szállt ki a terepjáróból.
– Jó napot – kiabálta a volán mellől –, meghoztam az ellátmányt.
– Azért kiszállhat.
– A tigris? – kérdezte aggodalmaskodva az autós.
– Nem bántja, ne féljen. Csak maga se bántsa őt.
Egy alacsony termetű, kopaszodó férfi kászálódott le az ülésről. Overallban volt.
– Káptalan? – kérdezte Makos Gábor
– Beteg – mondta a férfi, és az autó mögé, a fűre rakta a csomagokat.
Makos Gábor kisétált a tigrissel a kapun.
– Nem tetszik ez nekem. Nagyon hirtelen betegedett meg.
A férfi a terepjáró mögé hátrált, közben szemét le nem vette a tigrisről.
– Kérem, én azt a parancsot kaptam, hogy ezeket a csomagokat szállítsam ide. – Leemelt még egy ládát, és a másik oldalon beugrott a kocsiba, s már berregtette is az indítót.
– Ne siessen annyira – mondta neki Makos Gábor.
A tigris lomhán odaballagott az autó elé. Keresztbe feküdt előtte az úton. A férfi rémülten leállította a motort.
– Kicsoda maga?
– Kelecsényi őrnagy vagyok.
– Miért nem egy őrmesterrel küldték, miért kell ehhez egy ilyen nagyszerű férfit igénybe venni, mint ön?
Az őrnagy riadt nyúlként tekergette a nyakát.
– Kérem, én nem tudok semmiről.
– Miről kellene tudnia?
– Engedjen el, szeretnék hazamenni.
– Bort hozott?
– Igen.
– Jöjjön, igyon meg velünk egy pohárkával.
– Nem… nem lehet… vezetek.
– Vezet? – Makos Gábor hangos hahotába tört ki, intett a tigrisnek, az őrnagy a szabaddá vált úton villámgyorsan elporzott. Makos Gábor az élelmiszeres csomagokat nem is vitte a házba.
A bort ott helyben kiöntötte, az üvegeket beledobálta a patakba. A húst elvitte egy elhagyott erdőrészbe, egy karóval a földhöz szúrta.
Másnap két döglött rókát talált a hús mellett.
– Azt hiszem, telefonálnom kell – mondta Szolga Erzsébetnek.
– Veled megyek, nem merek egyedül itt maradni – mondta a lány.
Szabarpusztán szokatlan kép fogadta őket. A házak közti füves térségben sátrak álltak, a kút körül tábortüzek égtek. Az emberek felugráltak, amikor meglátták őket, köréjük sereglettek, itt-ott elkiáltottak egy-egy éljent is. A tigristől senki sem félt. Makos Gábort meghökkentette a sok elszánt, reménykedő arc. „Már hadseregem is van” – gondolta némi mélabúval.
– Mit keresnek itt, emberek?
– Kénbányászok vagyunk. Kijöttünk a mérnök úrhoz.
Lestyán Sándor már lábadozott, pokrócba bugyolálva ült az erdészház déli fala előtt. Kezét boldogan a közeledő Makos Gábor felé tárta.
Telefonálni nem tudott Makos Gábor, mert a vonal már napok óta elromlott. Bizonyára készakarva rontották el a városban. A fővadász még mindig idegenkedve nézegette Makos Gábort, de egy árva szót sem szólt. Most már tisztelte, vagy legalábbis félt tőle.
Makos Gábor azon töprengett, hogy milyen módon kérhetné ki a Főnöktől Káptalant. Mert afelől biztos volt, hogy nem beteg a tiszt, nyilván letartóztatták. De nem volt ideje sokáig töprengeni, mert egy csapat katona érkezett a pusztára. Egyikük a bányászok csoportjától követve lépett Makos Gábor elé. Összevágta a bokáját, tisztelgett. Makos Gábor egyáltalán nem találta furcsának ezt a magatartást. Ő is kihúzta magát, amíg a katona szavait hallgatta.
– A Főnök támadásra készül. A jelszó az, hogy tűzzel-vassal el kell pusztítani önt. Tankokkal, messzehordó ágyúkkal és repülőkkel akar támadni. De a katonák bizonytalanok, ímmel-ámmal készülődnek. Nem akarunk a Főnökért meghalni.
Nemsokára újabb egységek érkeztek, néhány tiszt is. Tábori telefont szereltek fel, őrséget állítottak, és percenként jelentették az eseményeket. A páncélosok felfejlődtek a város körül, nemsokára megkezdik a tüzérségi tüzet. De az ágyúzás nem kezdődött, pedig már a gyerekeket, asszonyokat és öregeket Bácski biztonságos, védett helyre vitte az erdőbe.
A katonák jelentették, hogy egy páncélos egység is átállt Makos Gábor oldalára, nemsokára meg is érkeztek az acélmonstrumok, parancsnokuk megint csak Makos Gábornak tett jelentést. Tőle várták a parancsot is.
– Legjobb, ha megelőzzük őket – mondta Makos Gábor. – Maguk csak maradjanak itt, én mindent elintézek a tigrissel.
A katonák azonban ragaszkodtak hozzá, hogy vele menjenek, így együtt indult el a csapat a város felé. Úttalan utakon bujkálva, csúszva haladtak előre, a tigris mindig előttük ment ötven-száz méterre. Nemsokára elérték a város előtt húzódó fennsíkszerű rétet, az ellenség erőinek centrumát. De harcra nem került sor. A réten álló tankok kupoláján fehér zászló lengett, a katonák szabálytalan csoportokba verődve álldogáltak körülöttük. A két csoport találkozásából ölelkezés, örömtánc lett.
A Főnököt akkor már két órája elfogták, és szigorú őrizet alatt tartották a városházán.
Makos Gábor úgy vonult be a városba a katonák élén, mint egy diadalmas hadvezér. A nép kint ujjongott az utcákon, a tigristől nem félt senki. A város örömmámorban úszott.
Később Makos Gábor elé vezették a megbilincselt Főnököt. A behemót ember vicsorogva nézett legyőzőjére, kiköpött feléje.
– Dögölj meg! – üvöltötte artikulátlan hangon.
A mellette álló katona visszakézzel szájon vágta. A Főnök arca a keményre feszült rágóizmoktól állatiassá vált, az orrából szivárgott a vér. Makos Gábor tele szájjal felnevetett, a térdét csapkodta. Jókedve a többiekre is átragadt, hahotázással telt meg a terem, mintha egy bohózat jól sikerült csattanóját látták volna. Akkor ez senkinek sem tűnt furcsának, de utána nagyon sokan fejcsóválva gondoltak vissza az esetre. Volt benne valami félelmetes. Amitől megbizsereg az ember gerince.