9.

Az erdei házban töltött első két hét mindörökre életük legszebb ideje maradt. A tigris is felszabadultabb és barátságosabb lett. Szolga Erzsébet talán meg is szerette volna, de az állat itt sem mondott le arról a kellemetlen szokásáról, hogy velük egy szobában aludjék. Szerelmi együttléteiket ez mindig feszélyezte, bár soha, egyikük se hozta szóba.

Abban az évben az ősz is – mintha meg akarta volna velük kedveltetni az erdőt – áttetsző volt és testmeleg. Embert nem láttak egyszer sem, csak csütörtökönként Káptalant. A rendőrtiszt megérezte boldogságukat, csak percekre maradt, a lehető leggyorsabban intézte hivatalos teendőit, s már el is pöfögött, öregecske, ponyvás terepjárójával.

A lakás kivirult Szolga Erzsébet keze nyomán – az első nap bútorkiállításnak tűnő berendezés értelmet kapott, Makos Gábor életében először érezte, hogy otthona van.

A gyalogút kezdte nyugtalanítani.

Szolga Erzsébet szabadon kijárhatott az erdei házból, néha be is ment a városba. Ehhez az erdőgazdaság keskeny nyomtávú kisvasútját vette igénybe, Szabarpuszta, a kisvasút végállomása mintegy két kilométerre volt házuktól.

Makos Gábor már Erzsébet távozása után tíz perccel nem érezte jól magát. Hosszan bámult ki az ablakon, majd céltalanul mászkálni kezdett a lakásban. A konyhában leemelgette a lábasok fedőit, elment a kútra vízért, még az is megesett, hogy kitakarította az egyik szobát, holott semmi takarítanivaló nem akadt rajta – Szolga Erzsébet gondos háziasszony volt.

A sétafikálástól a tigris is ideges lett, szorosan gazdája nyomába szegődött, követte a fáskamrába is – Makos Gábor favágással akarta elütni az időt –, szorosan melléje állt. Makos Gábor azt hitte, a tigris jelenlététől ideges, gazdaságtalanul nagyokat vágott a könnyen hasadó akácrönkökre, a fejsze minduntalan beszorult a favágító tuskóba. Igyekezett oldalazva elszakadni a tigristől, legalább ne a háta mögött álljon, de a tigris nem tágított, öt centinél sohasem ment tőle messzebbre. Bosszúsan odavágta a fejszét, kiment az udvarra, hosszasan nézte a ház előtti lankás rétet, s mögötte az élénksárgákkal s halványvörösökkel pompázó erdőt. A fák között szeretett volna csavarogni, süppedős avarban gázolni, legalábbis menni, menni, kiszabadulni ebből a drótkerítéssel körülvett udvarból. A tigrissel a nyomában bement a házba, magára kapta a felöltőjét, de már az előszobában tétova lett, bizonytalanul lépkedett a kapuig, s a kilincset már meg sem fogta. Nem mintha Káptalan parancsa miatt nem merte volna elhagyni az udvart. A tilalom eszébe sem jutott. Csupán valami rossz előérzet kerítette hatalmába, valami olyasféle, hogy az erdő veszedelmeket rejt, a fák között nem lenne biztonságban. Nem töprengett rajta, miért érzi így, automatikusan gyalogolni kezdett a ház körül, egymás után rótta a köröket – a tigris mindenütt szorosan a nyomában, de most már a tigrisről sem vett tudomást, egyre jobban kínozta Szolga Erzsébet hiánya, s amikor meglátta a közeledő lányt, a tigrissel együtt rohant eléje. Visszafelé már maga sem hitte, hogy pár perce ideges volt, rossz álomnak, félreértésnek tűnt az egész.

Pár hét múlva észrevette, hogy a ház körül egy szabályos gyalogút húzódik. Ez megdöbbentette, pedig tudta, hogy ő meg a tigris taposta az utat, mégis olyannak érezte ezt a kör alakú, még nem egészen simára döngölt földű gyalogutat, mint valami előre sejtett veszedelem bekövetkezését.

Aznap éjjel nem tudott aludni, nyugtalanul forgolódott, s akárcsak ő, nyugtalan volt a tigris is. Éjfél felé tette a homlokára a kezét Szolga Erzsébet.

– Valami bajod van? – kérdezte.

– Nem – mondta kurtán, megrettent, hogy a lány megtudja, hogy a gyalogút miatt nyugtalan, s együttélésük során első ízben tolakodónak érezte Szolga Erzsébetet, ehhez neki semmi köze, a gyalogút titok.

A lány nem szólt többet, Makos Gábor oldalához bújt és simogatni kezdte az arcát. A férfi mereven, összeszorított foggal feküdt. A simogatásból érződött, hogy a lány vigasztalni szeretné.

Makos Gábor szeretett volna egyedül lenni.

Végül mégis a simogatástól nyugodott meg, reggel felé elaludt, de zavaros, baljós álmot látott: egy valószínűtlenül kietlen tájon sok rossz arcú ember hízelkedte őt körül.
A gyalogút töltötte be az életét. Reggelente ugyan reménykedett, hogy nyomát sem fogja találni, izgatottan szaladt ki az udvarra. Mikor meglátta, mégis megnyugodott, sietve reggelizett, magára kapkodta a ruháit.

– Járok egyet – vetette oda Szolga Erzsébetnek, és nekikezdett a ház körüli végesincs körözésnek.

A tigris a nyomába szegődött, és olyasféleképpen viselkedett, mint a vadászkutya, amikor gazdájával vadcsapást követ.

Makos Gábor nem törődött a tigrissel, kiszemelt magának a gyalogúton egy-egy még nem jól ledöngölt dudort, s minden körnél precízen rálépett, bár arra vigyázott, hogy mozdulata ne különbözzék a többi lépéstől, mintha csak mellékesen csinálná, különös kedvtelésből.

Szolga Erzsébet nem tudta mire vélni a fura szokást. Értette, hogy mozgásra van szüksége a férfinak, de miért csak azt az egy átkozott kört rója naphosszat? Szerette volna megkérdezni, de valami különös tapintat visszatartotta, mintha a kérdéssel Makos Gábor legfájóbb sebeit tépné föl. Attól tartott, megártott neki a sok izgalom, az állandó bezártság.

Káptalan csütörtöki látogatásai ez idő tájt már nem olyan rövid ideig tartottak, mint kezdet kezdetén. Nem mintha megkedvelték volna a főhadnagyot, csak éppen a tiszt lett kényelmesebb, most már nem tartotta olyan sietősnek a távozást, mint annak idején.

Egyik nap Szolga Erzsébet elkísérte őt az autóig.

– Szeretném, ha hozna valami nyugtatót – mondta útközben neki.

A férfi szeme megvillant, Szolga Erzsébet nem tudta megállapítani, vajon a nyugtalanságtól vagy az örömtől, bár furcsállotta, hogy a tisztnek ez a hír örömöt okozhat.

– Ideges? Mit csinál? – kérdezte Káptalan.

– Nem neki kell – hazudta Szolga Erzsébet habozás nélkül –, nekem.

Káptalan furcsán megtekerte a nyakát, mint akinek vízcsepp ment a fülébe.

– Rendben, természetesen. Milyen legyen?

– Port hozzon… amit vízben el tudok keverni.

Káptalan megint megcsavarta a nyakát.

– A pasztillát nem tudom lenyelni – tette hozzá sietve Szolga Erzsébet –, hányingerem van tőle.

Dühösen hátat fordított a tisztnek, maga sem értette, miért kellett eljátszania ezt a színjátékot. Ráadásul érezte, hogy nem tudta becsapni Káptalant. Szégyellte magát.

A nyugtató nem változtatott semmit Makos Gábor magatartásán. Legalábbis gyalogúttipró buzgalmán nem. Kicsit mélább lett ugyan, hallgatagabb is, de kör alakú túráit nem hagyta abba. Szolga Erzsébet tanácstalanná vált, több nyugtatót nem kért, inkább az olvasásra akarta rákapatni Makos Gábort. De sehogyan sem sikerült. Makos Gábort sohasem érdekelték különösebben a könyvek. Az útleírásokon még csak-csak átverekedte magát, de a szépirodalmat két oldal után letette: elálmosítanak, mondta. Erzsébet detektívregényekkel is próbálkozott, de Makos Gábor csak egyet olvasott el, utána elmagyarázta, mennyi logikai bukfenc van benne, hosszasan elemezte a szereplők ostoba, megmagyarázhatatlan cselekedeteit.

Legádázabb ellenszenvét a humoros könyvek váltották ki, Szolga Erzsébet némi mélabúval állapította meg, hogy humorérzék nélküli emberrel él együtt.

Makos Gábor pedig szorgalmasan gyalogolt tovább, az út egyre tökéletesebb lett, amennyiben egy útnál ez a kritérium azt jelenti, hogy olyan lett, mintha évtizedek óta jártak volna rajta. Szolga Erzsébet aggodalmai muladozni kezdtek, most már zavarta volna, ha Makos Gábor felhagy furcsa rögeszméjével. Csak éppen járni nem szeretett a gyalogúton. Ha a ház körül akadt dolga, inkább mellette ment, a fűben.

A habkönnyű őszi erdő elnehezedett, morcabb lett, pasztellszíneire ólmos lepedék rakódott. Elhallgattak a szarvasbikák is, már csak nagy ritkán lehetett hallani szürkületkor egy-egy elkésett, fáradt böffenést. Csípős szelek suttyantak elő az erdőből, a szélhajlítgatta ágak hangja is megváltozott.

– Lassan elromlik az idő – mondta Káptalan –, ha sáros lesz az út, csak havonta egyszer tudok jönni. Télen talán még annyiszor sem.

A ház előtt álltak mind a hárman, fütyörésző szélben, Káptalan orkánkabátja kiszolgáltatottan lobogott.

– Téli ruhára lenne szükségünk – mondta Szolga Erzsébet.

– Gondoltunk rá, ki is utalták a pénzt – válaszolta Káptalan. – Már meg is vehettem volna, de arra gondoltam, jobb lesz, ha maga veszi meg.

– Most be is mehetnél a városba – javasolta sietve Makos Gábor –, a főhadnagy úr nyilván szívesen bevisz.

– Természetesen – bólogatott mohón Káptalan.

– Holnap megyek be – mondta szigorúan Szolga Erzsébet –, már megbeszéltem.

Csendben álltak a kapuban, míg az erdő egy kiszögellése mögött el nem tűnt a terepjáró.

– Kivel beszélted meg? – kérdezte Makos Gábor.

– A fővadásszal. Holnap megy be a kocsijuk.

– Milyen fővadásszal?

– A szabarpusztaival. Beszéltem már róla neked. Bácski Ferencnek hívják.

Aznap Makos Gábor már nem gyalogolt. Hosszasan elüldögélt az udvarra néző ablak mellett, nézte a drótkerítéssel körülfogott irtást. A megereszkedett földben most még élesebben látszott a kiemelt tuskók helye.

– Ezzel a kerttel kezdeni kellene valamit – mondta.

Szolga Erzsébet odasétált mellé, a vállára tette a kezét, egy darabig ő is szótlanul nézte a kertet. A tigris fölemelkedett, mintha ő sem akarna lemaradni a látnivalóról, melléjük ballagott, állát a ablakpárkányra helyezte.

– Majd fákat ültetünk bele – mondta Szolga Erzsébet. Makos Gábor felállt, kicsit félrebillentett fejjel a lány, felé fordult.

– Mostanában sokat bántottalak, ugye?

– Nem, nem bántottál – rázta a fejét a lány –, csak néha nagyon féltettelek.

A tigris elfordult az ablaktól, fejét Makos Gábor combjához nyomta. A férfi egyszerre érintette meg a lány vállát és a tigris fejét. Szolga Erzsébetet gyengéden magához húzta, a másik kezével a tigris fejére paskolt.

– Hát elég furcsák vagyunk – mondta, majd elnevette magát. – Szép kis család – a tigrisre pillantott – de még milyen szép.

Azon az estén sokáig nem gyújtottak lámpát, a cserépkályha lobogó lángját nézték mind a hárman. Megismerkedésükről beszélgettek, a téli erdőről, ahogy kézen fogva hófúvásokba bukfenceztek.

– Ha leesik a hó, elmegyünk csatangolni, jó? – mondta Szolga Erzsébet. A tigrisre pillantott. – Majd arra megyünk, amerre nem ár senki.
Szolga Erzsébet másnap, amikor az erdőgazdaság felé igyekezett, úgy érezte, valami megnevezhetetlen ellenfelet sikerült előző nap legyőznie, vagy talán nem is ő győzte le, hanem a békés, faparazsas este – mindenesetre valami rossznak vége szakadt. Könnyebben járt, örömét lelte még a szélben meg az út menti gazokban is. A faültetést forgatta a felében, milyen jó lenne, ha Gábor elfoglaltságot találna a kertben, megszeretné a fáit, mindennapi apró-cseprő gondjai támadnának, egy kicsit talán értelmet nyerne az élete, addig is, amíg végleg meg nem oldódik, mert abban töretlenül hitt Szolga Erzsébet, hogy valamiképpen, akár tigrissel, akár tigris nélkül, megoldódik az életük.

A városba menet Bácski Ferenc mellett ült a terepjáróban. A fővadász hetyke bajuszos, vékony ember volt, a zöld zekét úgy viselte, mint egy tábornoki egyenruhát, volt is benne valami katonás, csak a gumicsizmája rontotta az összhangot – lötyögő szárú, a kelleténél legalább két számmal nagyobb gumicsizmát viselt.

– Mit gondol, lehetne a kertünkben fákat ültetni?

– De még mennyire – mondta a fővadász –, jó erdei televény. Gyümölcsfákat akarnak, ugye?

A fővadász szakkönyveket is ígért, és elmagyarázta, hogy, a facsemeték számára jó, ha már most megássák a gödröket.

A lány jobban örült ezeknek a tudnivalóknak, mint a városban vett téli ruháknak, pedig igazán örömét lelte a vásárlásban, sokáig válogatott, még alkudozott is. Végül – bár nagyon csábította egy-két divatos, városba való holmi – erős, egyszerű ruhadarabokat vett, amolyan hegyi emberekhez illőt.

Visszafelé a fővadász fölajánlotta, hogy, kocsival elviszik a ház környékéig, de Szolga Erzsébet tagadóan rázta a fejét.

– A tigris miatt? – kérdezte elgondolkozva a fővadász, s az arca olyan lett, mint amikor az erdőben megpillantotta a vadat.

Szolga Erzsébet bólintott, pedig eszébe sem jutott a tigris, egyszerűen csak egyedül akart lenni, gyalogolni akart a magányos tájban.

– Szeretném látni egyszer azt a tigrist – mondta a férfi.

– Nincs rajta semmi különös. Fehér. Ennyi az egész – mondta, s már a mondat közben rossz sejtések mozdultak benne, sietve elbúcsúzott. A gondtalan, szívderítő útból hazafelé semmi sem lett, sietett, mintha kergetnék. Már hetek óta nem idegesítették Makos Gábor sétái, most mégis rémülten gondolt rá, hogy megpillantja a ház körül körözni, nyomában a tigrissel. De amikor csak a mozdulatlan, csendbe dermedt ház fogadta, még jobban megijedt, az utolsó métereken már futott, a csomagot a hóna alatt mázsás súlyúnak érezte, ledobta az előszobában, és sebbel-lobbal benyitott a szobába. Meghökkentően nyugalmas kép fogadta, a tigris, mint egy elkényeztetett, elégedett házimacska összegömbölyödve feküdt a kályha előtt, Makos Gábor meg az asztalnál ült, egy halom papír hevert előtte. Letette a ceruzát, a széken ültében az ajtó felé fordult, a lány fura arckifejezése odaszögezte a székhez.

– Mi történt?

Szolga Erzsébet a melléhez szorított kézzel nagyokat lihegett a megkönnyebbüléstől, de nem jutott szóhoz, csak mosolyogva rázogatta a fejét. Makos Gábor felkelt az asztaltól, a lány elé lépett, felemelte az állát, és a szemébe nézett. Szolga Erzsébetnek akkor már párás lett a szeme az örömtől, átölelte a férfit, az arcát erősen a melléhez szorította.

Makos Gábor érezte, hogy most valami nagyon jól van, és hogy ennek a jónak ő is oka, hát nem kérdezett semmit, nevetve paskolgatta a lány hátát. Aztán odahúzta az asztalhoz.

– Nézd, mekkora marha vagyok – mondta, és a papírokra mutatott.

A papírokon ügyetlen rajzok: csupa fa meg kert, szép glédában álló gyümölcsfák, az ágakon akkora termés, mint egy dinnye, s az egyik rajzon a fák között egy nő meg egy férfi figuráját is föl lehetett fedezni, mögöttük valamilyen meghatározhatatlan állat ugrándozott.

– A tigris – bökött rá Makos Gábor.

Másnap nekilátott a gödörásásnak. Élvezetet talált a monoton munkában, délfelé karizmai, dereka jólesően bizseregtek. Ebéd után nagyot aludt, s bár délután megeredt az eső, mégis tovább akarta csinálni, Szolga Erzsébet alig tudta lebeszélni. Másnap újult erővel fogott munkához, a sáros ragacsos föld sem zavarta, még az ásó letisztításában is örömét lelte.

A ház körüli gyaloglást ezekben a napokban abbahagyta. Gazdája új elfoglaltságától a tigris is megkönnyebbült, nem lebzselt örökké Makos Gábor nyomában, faleveleket kergetett, mintha megfiatalodott volna, berohangálta a kertet, időnként hosszú percekig figyelt egy zugot vagy egy madarat, olykor meg odafutott a gazdája ásta gödörhöz, fejjel előre belevetette magát, és szempillantás alatt kétszeresére mélyítette. Makos Gábor alig győzte elzargatni, s utána mosolyogva temette vissza a gödröt szabványméretűre.

A lelkes munkát csak az őszi esők beköszönte tudta megállítani. Az ádáz, lucskos idő, az eső egyhangú kopogása eleinte idegessé tette Makos Gábort. Még szerencse, hogy Szolga Erzsébet idejében elhozta Bácski Ferenctől a kertészeti szakkönyveket, mert lassan-lassan Makos Gábor rájuk kapott, naphosszat elmélyedt bennük, különösen a fák betegségei érdekelték. Időnként felugrott, és fel-le sétálva részleteket olvasott fel Szolga Erzsébetnek az amerikai szövőlepkéről, a meszes talaj előnytelenségéről és a moníliáról. Szolga Erzsébet érdeklődést mímelve figyelt, s később már maga is azt hitte, érdeklik őt a fák betegségei, holott eleinte el nem tudta képzelni, mi érdekeset talál bennük Makos Gábor – s ha már valami ennyire izgatja, miért éppen a fák betegsége az.

Makos Gábor azonban mit sem vett észre ebből a tétova gyanakvásból, vadul jegyzetelt, és naphosszat memorizálta a különböző gyümölcsfák latin nevét. Szolga Erzsébetnek ez is teljesen fölöslegesnek tűnt, mi az ördögnek megtanulni a fák latin nevét.

Az esős időszakot átmenet nélkül váltotta fel a fagy, az esőverte talaj megkeményedett, de Makos Gábort ez sem riasztotta, újra hozzáfogott a gödörásáshoz, s mert nagyon nehezen haladt, Káptalantól egy csákányt kért.

A csákánnyal azonban nem dolgozott sokáig. Nem azért, mintha újra megereszkedett volna a föld. A föld továbbra is sziklakemény maradt, egy délután azonban váratlan látogató érkezett. A tigris ott lebzselt a kertben dolgozó Makos Gábor körül, s bár bizonyára már jóval korábban észrevette a közeledő puskás férfit, ügyet sem vetett rá. Így Makos Gábor csak akkor látta meg, amikor kint a kapu előtt elkiáltotta magát.

Gyanakodva figyelte az idegent, s anélkül hogy egy lépést tett volna feléje, odakiáltott:

– Mit akar?

– A feleségével szeretnék beszélni – mondta a férfi. A tigris, mintha puskából lőtték volna ki megiramodott az ember felé. Makos Gábornak elszorult a torka, olyan régen volt már ilyen helyzetben, hogy hirtelen nem tudta, mitévő legyen, s csak hosszú pillanatok múlva – amaz ott kint a kapu előtt már a puskája felé kapott – tudta magát elkiáltani:

– Vissza!

A tigris fékezett – Makos Gábor megkönnyebbülten felsóhajtott –, és visszasompolygott gazdája mögé.

Makos Gábor valami büszkeségfélét érzett, amikor néhány lépést tett a kapu felé, és ki tudja, miért, szánalmat érzett a kinti ember iránt.

– Mit akar a feleségemtől?

Olyan természetesen mondta ki ezt a szót, „feleségem”, hogy hirtelen maga is meglepődött, hiszen most mondta életében először.

– Azért jöttem – mondta a puskás a félelem legkisebb jele nélkül –, ugye, a felesége orvos?

– Nem orvos, védőnő.

Amaz ekkor jött rá, hogy még nem is köszönt.

– Jó napot – mondta – Bácski Ferenc vagyok.

Még folytatta volna, de Makos Gábor örömmel közbevágott.

– Üdvözlöm. Sokat hallottam magáról – és odaballagott a kapuhoz, kezet adott a fővadásznak.

– Szép állat – mondta a fővadász tekintetét makacsul Makos Gábor háta mögé szegezve.

Makos Gábor maga mögé pillantott. A tigris nyugodt volt, nem látszott rajta ellenséges szándék.

– A feleségem nagyon rosszul lett – magyarázta a fővadász –, gyereket vár. Félek, hogy valami komplikáció. Ha megengedné, hogy Erzsike átjöjjön.

– A világon a legtermészetesebb – készségeskedett Makos Gábor, s már éppen fordulni akart befelé, amikor Szolga Erzsébet megjelent az ajtóban.

Kapta magára a kabátját, és elsietett Bácski Ferenccel.

Makos Gábort különös diadalérzés fogta el, amikor a két távozó után nézett. Örült, hogy Szolga Erzsébet magára hagyta. Pár percig maga sem tudta, honnan ered diadalérzése, azt hitte, csupán egyedüllétre vágyott, s most, hogy teljesült, megkönnyebbült. Már indult volna vissza gödrei felé, amikor pillantása a tigrisre esett, s egyszerre tudatosodott benne diadalérzésének igazi oka.

Mióta kint laktak az erdőben úgy tartották a tigrist, mint egy békés, közönséges háziállatot. Makos Gábor sohasem parancsolgatott neki, úgy is mondhatni, semmilyen feladat elvégzését nem követelte meg tőle. Az a néhány „menj arrébb”, „gyere ide”, „feküdj le”, nem számított, azt megérti egy valamirevaló kutya is. És most, amikor a tigris megindult a fővadász felé, Makos Gábort megint elfogta az a torokszorongató izgalom, amit a veszély perceiben érzett, s amikor a tigris első szóra engedelmeskedett, ugyanaz a mámor, amit az Attila utcai házban érzett. Amikor emberek sorsáról döntött.

Magához intette a tigrist.

A tigris összeszűkült szemében megint emberi értelem fénylett, mint mindig, amikor parancsra várt. Makos Gábor most értette meg, hogy a melléje szegődött csodálatos állat kezdettől fogva valamilyen feladat teljesítésére szeretne utasítást kapni. Egy bizonyos feladatéra, de hogy mire, azt Makos Gábornak kell kitalálnia.

Különösmód nem izgatta a férfit ez a rejtély, bármilyen pontosan értette is. Csak arról szeretett volna meggyőződni, engedelmeskedik-e neki az állat. Verejtékes munkával kiásott gödreire esett a pillantása. Nevetségesnek érezte a kis földhányásokat.

– Betemetni! – mondta a tigrisnek.

A tigris a legközelebbi gödörhöz ugrott, és másodpercek alatt betemette, mancsának gyors ütésével még le is döngölte. Odalépett a másodikhoz, precíz, takarékos mozdulatokkal dolgozott, csak a döngölés mancscsapásaiban volt egy kis vadság, a szükségesnél nagyobb erővel ütött, olyasféleképpen, mint aki egy ostoba dolog lerombolásában örömét leli.

Makos Gábort máskor mindig szorongás fogta el, amikor a tigris a parancsait teljesítette. Most nem. Most majd felröppent a büszkeségtől.

– Állj! – kiáltotta –, csak a jobb oldali sort.

A tigris azon nyomban nekilátott a jobb oldali sornak. Újra megállította.

– Átugrasz a kerítésen, kívülről megkerülöd a kertet, és itt, velem egy vonalban visszaugrasz.

Élvezet volt nézni a könnyed szökellést, ahogy átsuhan a kerítés fölött – Makos Gáborban egy pillanatra a városházi ugrás rémlett fel, megrezzent, de ijedelme nem tartott egy villanást se, csak átrebbent rajta, mint éjszakai lámpa fénykörén a denevér.

A tigris elnyújtott, hosszú ugrásokkal futott, szélsebesen, s Makos Gáborral egy vonalban, lassítás nélkül futása irányával negyvenöt fokos szöget bezárva, lendült át a kerítésen.

A férfi akkor már kiszemelt három madarat, egy magas szilfán gubbasztottak.

– A középsőt idehozod – s a tigris már a kerítésnél futott, amikor kis bűntudattal hozzátette:

– Élve.

Egy fehér villanást látott. Összeszűkült a szeme, az arca megkeményedett, már a markában érezte a vergődő, meleg madártestet. Biztos volt benne, hogy tigrise elhozza neki. A középsőt. Nem látta ugyan pontosan, hogy melyik két madár röppent fel – ólomlassúnak tűnt szárnycsapásuk, szinte csak akkor lendültek el az ágról, amikor a tigris már földet ért.

S már ott is volt a kezében a madár. A rigónál alig valamivel nagyobb tarka madáron – nem tudta, hogy szajkót tart a kezében, nem ismerte a madarakat – egyetlen sérülést sem talált.

– Jól van – mondta a tigrisnek, s aztán összeszorított foggal: – Most röptében fogd el!

Ellebbentette a madarat.

A tigris nem is sietett, megvárta, amíg a szajkó elég jelentős magasságba emelkedik, és csak akkor ugrott utána. Az ugrás sebességéhez képest a visszaesés lassított felvételnek hatott. Makos Gábor megcsodálta a földre érés puhaságát, és elégedetten intett a tigrisnek.

– Elengedheted.

Azt várta, hogy a tigris szájából kiröppen a madár de a szajkó rongycsomóként hullott a földre, Makos Gábor először nem is értette, mi történt, csak a tigris tekintetéből fogta fel, hogy ez a madár többé nem fog repülni. Szégyent és – egy madár elpusztulásához képest túlságosan nagy – szánalmat érzett. Odabotorkált a madárhoz, fölemelte, egy darabig tanácstalanul álldogált, aztán beledobta egy gödörbe, és a cipőjével földet kotort rá. A tigris lesunyt fejjel, behúzott farokkal nézte, mintha neheztelne. Makos Gábor kedvetlen lett, bement a lakásba, végigvágta magát a heverőn. Még akkor is ugyanúgy feküdt, amikor Szolga Erzsébet megérkezett. Rossz kedve már a lány hangjától elmúlt. Ilyen szépnek még sohasem látta. Mintha még a homloka íve is más lett volna. A szeme megnőtt, megfényesedett, áradt belőle az öröm.

Lehuppant a székre, Makos Gábor látta, hogy nagyon fáradt, de a lényéből sugárzó boldogság így még meghittebb lett, a kimerült fejfélrehajtás hitelesítette Szolga Erzsébet örömét.

– Kislányuk született – mondta –, mire kiértek a mentők, már megvolt.

Maga elé tartotta a kezét, előbb a keze fejét, azután a tenyerét bámulta, mint egy csodát. Fölugrott, Makos Gábor ölébe ült, szorosan átfogta a nyakát.

– Nehéz volt? – kérdezte Makos Gábor, s egy pillanatra olyan büszke lett, mintha maga segítette volna világra a gyereket.

– Igen – mondta a lány –, nehéz volt. Erzsébet lesz a neve. És mi leszünk a keresztszülei.

Makos Gábor Szolga Erzsébet örömének részese lett.

A lány pedig a kézfogásra gondolt. Amikor négyszemközt maradtak a mentőorvossal, a férfi megszorította a kezét. „Tudja, hogy maga nélkül elpusztultak volna.” „Tudom” – mondta Szolga Erzsébet, és örömében nyakába borult az orvosnak.

Már-már a nyelvén volt, hogy azt mondja Makos Gábornak: nélkülem elpusztultak volna, de aztán visszaszívta a mondatot. Kicsit el is pirult bele. S gyorsan így szólt:

– Ferenc azt mondta, járhatnád vele az erdőt.

– A fővadász?

– Igen. Nagyon rendes ember, azt hiszem. Egy kicsit hetyke. Akár a bajusza. De rendes.

– És a tilalom?

– Azt mondta, nem számít. Az ő tudta nélkül senki sem járhat az erdőn. Soha nem tudja meg senki.

– És ő? – fejével a tigris felé bökött.

– Nem fél tőle. Látta, hogy egy szóra engedelmeskedik neked. Azóta nem fél… Hát biztos, szokatlan lesz neki eleinte, akár fél, akár nem – nevetett Szolga Erzsébet, és kicsit alázatosan a tigrisre nézett. Mintha a jóindulatát akarná megnyerni az erdőjáráshoz.