6.

Egy éjszaka koppanást hallott az ajtaján. Világos nyári éjszaka volt, a holdfénynél akár olvasni lehetett. Egyszerre emelték fel a fejüket a tigrissel, ebből gondolta, hogy nem hallucinál, hiszen a tigris is meredten figyelt. Kitárta az udvar azaz a „kifutó” felé vezető ajtót.

A rácsnál egy nő állt, hátulról érte a holdfény körvonalai élesen kirajzolódtak. Csak akkor ismerte meg, amikor megszólalt.

– Gábor! – suttogta a nő.

– Mit keres itt, Adrien? – kérdezte hökkenten a férfi, és kilépett az ajtónyílásból.

– Azt mondta, szeretne egy üveg konyakot. Elhoztam – maga elé mutatott, a rácson belül a földre tette az üveget.

– És az őrök?

– Hátulról jöttem – a kert felé intett –, ismerem a járást.

– Nem bántották magukat?

– Nem, nem… az újvárosban kaptunk lakást egy bérházban. Én azért jobb szerettem itt.

Mindketten a rács mellett álltak, Makos Gábor jól láthatta Adrien kicsit elnyúlt, gyengéd arcát, megértette, hogy a lány nem a konyak miatt jött.

– Gábor én mindent megtennék magáért. Ne haragudjon, hogy idejöttem – suttogta Adrien.

– Adrien, maga a legrendesebb a világon. Senkim sincs, csak maga – mondta ellágyultan Makos Gábor, lefejtette a rácsról Adrien kezét, és csókolgatni kezdte a tenyerét.

Adrien ekkor felsikoltott, elrántotta a kezét, s a szomszéd ház faláig hátrált.

Makos Gábor szélütötten nézett rá, egy pillanatig nem tudott felocsúdni gyengéd érzéseiből, értetlenül nézte a falhoz lapuló lányt.

– Megbántottam? – kérdezte.

– A tigris! – suttogta Adrien.

Makos Gábor hátrafordult, s a szoba ajtajában meglátta a tigrist. Fehér szőre fluoreszkált a holdfényben, szeme világított, mint a szentjánosbogár. Olyan volt, mint egy fantom.

– Azonnal visszamész! – parancsolta neki Makos Gábor.

A tigris engedelmeskedett, de nem fordult meg, behátrált a szobába, s a benti sötétből még erősebben világított a szeme.

– Idejöhet – mondta a lánynak.

– Ne haragudjon, nem merek…

A ház elejénél sietős lépések kopogtak.

– Hé! Van ott valaki? – hallatszott egy férfihang.

– Én vagyok – mondta Makos Gábor –, levegőzöm.

– Beszélgetést hallottam – mondta gyanakodva az őr, s egyre közeledett, csizmái idegesen kopogtak a kövön.

– A tigrisnek beszéltem – mondta gyorsan Makos Gábor, s egyúttal egy ugrással kint termett a kifutóban, az őr megtorpant.

– Jó, jó – mormogta –, csak ne nagyon mászkáljanak ki éjszaka.

– Mit van úgy berezelve, azt hiszi talán, elfűrészelem ezt a rohadt rácsot?

A tigris felmordult, az őr felé ugrott, hátsó lábaira emelkedve fenyegetően támaszkodott a rácsnak.

A fegyveres szó nélkül hátat fordított, elindult a ház eleje felé. Ezzel egy időben Adrien is kiugrott a ház árnyékából, s eltűnt a kert bokrai között.

Makos Gábor tűnődve állt egy darabig a holdfényben, rossz sejtelmei ellenére rántott egyet a vállán, fölemelte a konyakot, és bement a szobájába.
Ekkoriban már nem ment ki Káptalan elé a rácshoz, sőt gyakran még szót sem váltott vele. Feküdt az ágyon, megvárta, míg elmennek, s nagy sokára kelt fel megnézni, mit hoztak. Talán Káptalannak is jobb volt így, legalábbis egy idő után már ő sem szólt be, nem is köszönt, ha nem látta a férfit. Másnap reggel mégis bekiáltott.

– Makos Gábor! Beszédem van magával.

– Mit akar?

– Lesz szíves kifáradni!

A hang semleges volt, éppúgy jelenthetett rosszat, mint jót.

Fölkelt, átlépett a látszólag alvó tigrisen.

– Az éjjel járt önnél valaki!

– Semmi közük hozzá!

– Ne ordítson, semmi szükség rá!

– Ki ordít!? A fene ebbe a rohadt bagázsba. Hordják el magukat!

Káptalan is megdühödött.

– Vegye tudomásul, hogy büntetőszankciókat léptetünk életbe.

– Takarodjanak!

Káptalan előhúzta a pisztolyát, összeszűkült szemmel célozta meg Makos Gábort.

– Azonnal bemegy a szobájába!

Makos Gábor megriadt, egy pillanatig farkasszemet néztek. A konyha hátteréből előléptek Káptalan emberei, géppisztolyuk csövét Makos Gáborra emelték.

Hátralépett, de az ajtót eltorlaszolta a tigris. Előreszegzett fülekkel állt az ajtókeretben, szemhéja rezdülése nélkül nézte a katonákat.

– Ezt még megkeserülik!

– A szobájába! – harsogott Káptalan.

A tigris ugrott. A rács, mint a vaj hajlott előtte. Eldördült egy lövés, Makos Gábor ijedten hasalt a földre. Valaki egy sorozatot engedett a tigrisbe, de oda se neki, az állat erélyes csapásokkal verte szét a rácsot, a kintiek jobbnak látták menekülni. Még volt idejük bezárni a konyha másik ajtaján levő keresztpántos vasajtót, de alig hangzott el az utolsó kulcscsikordulás, a tigris már ott állt az ajtónál, és jobb első mancsával rémületes erejű ütést mért rá. Ez már a második vasajtó volt – az első helyett, amelyet már annak idején a tigris megrepesztett, újat, erősebbet szereltek fel –, de ez is éppen úgy repedt ketté az első csapásra, mint a korábbi.

Elhalt a futó lábak robaja, a tigris tétován hátranézett. Makos Gábor feltápászkodott, kibújt a rács tigris szakította széles nyílásán. Egy darabig bámulta az ajtó repedését, majd intett.

– Verd szét!

Az állat rávetette magát az ajtóra. A vasajtó nem egész egy perc alatt szétroncsoltan fordult ki sarkaiból. A tigris azon nyomban kiugrott, a kijárat felé rohant a folyosón.

– Állj! – kiáltott Makos Gábor.

A tigris négy lábát előrefeszítve fékezett, körmei nyiszegve csúsztak a kövön.

Nem tudott mit kezdeni magával. Először nagy szomorúság, aztán ólmos fáradtság telepedett rá. A szétvert vasajtón keresztül visszament a konyhába, átbújt a rács résén, lefeküdt, és azon nyomban mély álomba merült.

Motorok recsegő zajára riadt, falat mozgató tompa dübörgésre. Felült, feszülten figyelt. Páncélkocsik. „Nyilván körülvették a házat – gondolta –, meg akarnak ölni, porrá lövik az épületet vagy fölrobbantják. Kifüstölnek, mint egy, dúvadot!!”

Felugrott, a dögnehéz szekrényt egyetlen mozdulattal az ajtó elé tolta. Óvatosan kikémlelt a konyhába. Semmi mozgás. De a konyhaablakon keresztül jól láthatta egy páncélautó házra szegezett géppuskáját.

A tigris elnyúlt testtel, szemét lehunyva feküdt az oldalán, elégedetten, félelem nélkül. Nyugalma észrevétlen átterjedt a tárgyakra, a rendetlen szoba, a félretolt szekrény, az átszakított rács, a szétvert vasajtó otthonossá kezdett válni – s lassan-lassan Makos Gábor is megnyugodott.

Rázendített a tücskök éjszakai kara, a monoton, békés cirpelés sértetlenül érkezett hozzá, mintha kint nem is állnának éberen figyelő páncélmonstrumok.

Amikor felébredt, éles fénycsóva esett az arcára. Először azt hitte, valaki zseblámpával világít be az ablakon, de aztán rájött, hogy fényben úszik az egész udvar – égnek a páncélautók reflektorai. Zavarodottan nézett körül, olyan érzése támadt, mintha legintimebb dolgait lesnék meg. Becsukta a konyhára nyíló ajtót. Az ajtó résein így is beszűrődött hozzá néhány halvány fénycsík, ettől már nyugodtan alhatott volna, hiszen vannak sokkal világosabb éjszakák is – ezek a tolvaj fények mégis idegesítették, forgolódott, nem tudott elaludni.

Felugrott, felkattintotta a villanykapcsolót. A szoba azonban sötét maradt. A villanyt is kikapcsolták. Félrelökte a szekrényt, és feltépte az udvari ajtót. Visszahökkent a szemébe csapó éles fénytől. Úgy érte a vakító világosság, mint az ökölcsapás, az egyensúlyát is elvesztette, belekapaszkodott az ajtófélfába.

– Mit akartok itt?! – üvöltötte. – Takarodjatok innen!

A páncélkocsik némán álltak, egy hang, egy moccanás nem hallatszott.

– Oltsátok el a lámpákat! Oltsátok el! – ordította.

Felcsattant egy figyelmeztető lövés az utcán álló páncélkocsiból. Bizonyára a levegőbe lőttek, mert a becsapódás zaját nem lehetett hallani.

Makos Gábor visszalépett a szobába, remegve támaszkodott a falnak. A tigris az ajtó felé fordulva állt, lekushadt, ugrásra készen, földöntúli fényben égő szemét várakozóan Makos Gáborra emelte.

– Intézd el őket! Menj! – sziszegte.

A tigris egyetlen ugrással szakította át az udvari rácsot, rávetette magát a legközelebbi páncélkocsira. Villámgyorsan mozgott, mancsa alatt előbb reccsent a páncél, mint ahogy felhangzott az első puskalövés.

Megkezdődött a csata. A tigris úgy harapta át a géppuskák csövét, mint a csirkecsontot, robusztus mancsa alatt recsegve repedt a páncél. Néhány nehezebb lőfegyver is közbeszólt, riadt emberi hangok kavalkádja szűrődött be Makos Gáborhoz, a félelem hátborzongató üvöltései. Aztán felbúgtak a motorok, a páncélkocsik menekülni próbáltak. Most már nem lőtt senki, eszelős emberi hangok rikoltották túl a motorok búgását. A riadt hangok miatt lépett ki Makos Gábor az udvarra. Hajnalodott. Akkor már csak egyetlen páncélkocsi állt az átszakított kerítés fölött, megrogyott kerékkel. Belelőttek véletlenül, vagy a tigris tette tönkre, nem tudhatta, de nem is törődött vele, csak a páncélkocsi legénysége érdekelte, hiszen a fúriaként cikázó tigrisnek szemmel láthatólag csak másodpercek kellettek, hogy kifejtse az embereket a páncéljaik védelméből, mint dióbelet a burkából.

– Állj! – kiáltotta. – Idejössz!

A tigris szoborrá merevedett a páncélkocsi tetején, Makos Gábor felé fordította a fejét, mint aki nem szívesen hagyja abba a pusztítást.

– Gyere ide! – mondta neki szelíden Makos Gábor.

A tigris leugrott a páncélkocsiról, és besomfordált a szobába.

– Halló! – kiáltott a páncélkocsi felé Makos Gábor. – Élnek?

Válasz nem érkezett, a szánalmasan szétcincált páncélkocsi mintha térdre ereszkedve kegyelemért könyörgött volna.

Makos Gábor félelem nélkül közelítette meg a roncsot, eszébe sem jutott, hogy rálőhetnek. Egy darabig fülelt a páncélkocsi mellett. Halk nyöszörgést hallott.

– Megsebesültek?

Elhaló hang hallatszott belülről. – A tigris…

– Ne féljenek a tigristől – mondta Makos Gábor, s hátranézett, hátha ott áll mögötte. De ezúttal, mintha tudná, mi a kötelessége, bent maradt a szobában.

– Nyugodtan elmehetnek, semmi bántódásuk nem esik – folytatta megkönnyebbülve.

– Átharapta a páncélt – mondta valaki belülről.

– Ne féljenek, a tigris hallgat rám.

Visszament a szobába, becsukta az ajtót, s a konyhaablakból figyelt. Tíz percig semmi sem mozdult. Aztán lassan felemelkedett egy elrongyolódott vasajtó, riadt, egyensapkás fej kémlelt körül az udvaron. Egymás után bújt ki a három fiatal katona, utolsónak a tiszt, és futásnak eredtek az Attila utcán lefelé.

Három napig nem történt semmi. A kintiek nyilván nem tudták eldönteni, mi történjék vele – s ő élvezte ezt a törvényenkívüliséget, megkönnyebbült tőle, hogy nem jön hozzá senki. Jó párszor azon kapta magát, hogy fütyörészik.

Három nap múlva elfogyott az ivóvize.

Ahogy a szomjúsága erősödött, úgy inalt el felhőtlen jókedve. De a kapun nem mert kilépni, feltételezte, hogy a történtek ellenére sem hagyták őrizetlenül, az is lehet, hogy a ház körül tisztes távolban egész erődrendszert építettek ki.

Másnap reggelre szomjúsága elviselhetetlenné vált. Kiállt a ház ajtajába, s ahogy kiszáradt torkától tellett, üvöltözni kezdett. Eleinte csak személytelenül hallózott, amikor azonban nem kapott választ, Káptalan nevét kiáltozta.

De se Káptalan, se más nem jelentkezett. Elgondolkozva nézett a tigrisre.

– Egy kútig el kell jutnunk. Élni akarok – mondta hangosan. A tigris mintha értené, nagy lendülettel kifutott az ajtón, a kapunál leült, és várakozóan nézett hátra.

Makos Gábor utánament, a falhoz lapulva kikémlelt. Az utca két végén egy-egy tank állt.

– Na! – mondta a tigrisnek.

Az állat azon nyomban kiugrott a tankok elé, tétován körülnézett, vajon merre induljon. Mindkét oldalról lőni kezdtek. A tigris arra rohant, ahonnan az első lövést leadták.

Makos Gábor a falhoz lapult, hallgatta az aszfalton megcsúszó lövedékek sivítását. A hangokból igyekezett rekonstruálni, mi történik odakint.

A lövöldözés csak pár másodpercig tartott, aztán meghallotta a felbőgő motorok hangját. Teljes gázzal menekülnek! Elmosolyodott.

A tigris visszafutott, leült az utca közepén, s megint utasításra várt.

Kikémlelt a fal mögül. A tankok eltűntek, üres volt az utca. Kilépett a járdára. Visszafojtotta a lélegzetét, úgy érezte, minden mozdulatát fegyvercsövek követik. Elindult a legközelebbi közkút felé.

Rádőlt a nyomókarra, arcát a vastag sugárban csurgó víz alá tartotta.