5.

Szolga Erzsébet válasza fogságának harmadik hetében – tehát jóval két héttel a levél elküldése után sem érkezett meg.

Végül már csak erre a levélre gondolt, szabadulása lehetőségét sem latolgatta, számára a világ csak a levél jöveteléig tartott, már azzal sem törődött, mi lesz a tartalma, azt se bánta volna, ha Szolga Erzsébet halálhírét hozná – legalábbis azt gondolta, hogy nem bánná –, csak jönne már, tudta, ha meglátná az ismerős, hosszúkás sárga borítékot, rajta Szolga Erzsébet nyíltságról árulkodó, szép, lendületes betűit, egyszerre megnyugodna, talán órákig fel sem bontaná, hanyatt vágódna az ágyon, szorongatná a levelet, és nem érezné magát többé elveszettnek.

Eleinte mozdulatlan merevséggel – megizzadt az erőlködéstől, hogy fel ne ugorjon – várta Káptalan érkezését, még akkor sem kelt fel, amikor a főhadnagy már a rácsnál állt, csak a második vagy harmadik felszólításra ment ki, s bár erre feltehetően semmi szükség sem volt (miért ne lehetett volna nyugtalan?), nyugalmat mímelve, zsebre dugott kézzel sétált ki a rácshoz, szóba sem hozta a levelet – ha van, úgyis megkapja –, s úgy érezte, csatát veszít, ha észreveszik izgalmát.

Aztán csatát vesztett.

Minden zajra, ami Káptalan érkezését is jelenthette, fölugrott, a rácshoz rohant. Ilyen zajokat – valóságosakat, hallucinációkat – napjában százszor hallott. A tigris minden kirohanásnál felborzolt szőrrel morgott. Csak tépne szét, csak ugorna már nekem, gondolta Makos Gábor, és gyűlölködve nézte az idegsokkosnak látszó állatot, de kimondani mégsem merte soha a dühös kívánságot – emlékezett rá: a tigris majd minden parancsát teljesíti.

Káptalan érkezésekor már nem öltött álarcot, nem érdekelte Káptalan, markolászta a rácsot, és köszönés helyett ezt kiáltotta: – Levél?

A tigris ilyenkor a háta mögé furakodott, ijesztő látvány lehetett a kimerült, roskadófélben levő férfi, háta mögött a felborzolt szőrű, hideglelősen reszkető tigrissel.

Összefolytak a napok, az egyhangúságot csak fokozta, hogy őrei – Káptalan vezetésével – mindig pontosan délelőtt tízkor és este ötkor jöttek, szótlanul a rács elé rakták az ételeket. Káptalan most már azt sem kérdezte meg, hogy van, az ételhozás módja is megváltozott, régebben kíváncsian nézték őt, s valamennyien előrejöttek a rácsig, most megálltak a konyha túlsó ajtajában, csak egyetlen ember – mindennap másik – jött a rácshoz, lerakta az ételeket, undorodva elvonszolta a küblit, a többiek álltak az ajtóban, mint egy merev, közönyös szoborcsoport, behallatszott a vécélehúzó nyikordulása, a lezuhogó víz sirregése, az ember visszajött, szótlanul letette a küblit, Káptalan személytelenül tisztelgett, és elmentek.

Levél nem jött.

Sokáig remélte, hogy az ezredesnével vagy Adriennel szót válthat, de már napok óta egyikük sem jelentkezett, pedig néha éjszakánként őrjöngve rázta a csengőt, üvöltözött – az öreg ház vastag falai visszhang nélkül nyelték magukba a hangot. Üvöltéseire a tigris kínlódva tekergett a földön, tagjai szinte kificamodtak, fölborzolt szőrével olyannak tűnt a félhomályban, mint egy eszelős rajzának csak megbomlott aggyal elképzelhető démona.

Megtörtént, hogy napokig feküdt egy helyben, Káptalan szólítására sem kelt fel az ágyról, nem is válaszolt, az ételhozók még az előző napi szállítmányt is ott találták reggel a rács előtt. Feszülten figyelt – talán tudtán kívül –, abban reménykedett, hogy meghallja kintről az öregasszony vagy Adrien motozását, nem tudta elképzelni, miért nem jönnek soha a konyhába.

Nem hitte, hogy Szolga Erzsébet hűtlen lett hozzá, mégis haraggal gondolt rá néha, de a düh fogcsikorgató perceit mindig rongycsomó-ellágyulás követte, leroskadt a földre, arcát a padlóhoz szorította, és nyüszítve, könnyezve nyögdécselte a lány nevét. Ettől mindig megkönnyebbedett.

Egyik éjszaka halk neszekre ébredt. Mintha kopogást hallott volna. Soha nem aludt mélyen fogsága kezdete óta, még álmában is feszülő idegekkel figyelt a külvilágra, mindig ugrásra készen, várakozón.

Felült, a csend telefolyta a fülét, mintha búgó tengeri csigákat szorított volna a rácshoz, már-már azt hitte, hallucinált, amikor határozottan megismétlődött a halk, ijedt kopogás. Fölkattintotta a villanyt, az éberen figyelő tigris hunyorgott a hirtelen fénytől. Megint várt egy kicsit, a kopogás most már sürgetően, de az előbbinél alig erősebben ismétlődött.

Fölugrott, a rácshoz rohant.

A konyha túlsó bejáratánál – ahol az őrök szoborcsoportja szokott várakozni – sápadtan állt Adrien, még a kilincset sem engedte el, nem is köszönt, amikor a férfit meglátta.

– Oltsa el a lámpát! – suttogta.

Makos Gábor visszalépett, lekattintotta a villanyt, és fénytől vakult szemmel tapogatózott újra a rácshoz. Bár Adrien izgalma átragadt rá, mégis túl hangosan szólalt meg, megkérdezte, miért kell eloltani a lámpát, de be sem tudta fejezni, a lány ijedt pisszegése félbeszakította.

– Figyelhetnek – mondta, kis szünet után alig hallhatóan hozzátette: – Gábor, ne haragudjék rám!

– De hát az istenért, mi van? Már azt hittem, elköltöztek.

– Nem, csak megtiltották, hogy magával beszéljünk, nem is szabad mutatkoznunk maga előtt. Ne haragudjon, anyám idegroncs lett már.

Makos Gábor elhűlve hallgatta a lányt, szorosan a rácshoz tapadt, szeretett volna Adrienhez közelebb kerülni.

– Látja, még én panaszkodom… – mondta szisszenő nevetéssel a lány –, sokat gondolok magára… – itt elhallgatott, aztán egymás után többször is megismételt egy szót, szinte sírva, nem lehetett pontosan érteni, mit.

– Jöjjön közelebb. Szeretném megfogni a kezét – mondta tompán Makos Gábor.

– Nem merek, ne haragudjon, nem merek…

Makos Gábor a rácsnak nyomta a fejét, a halántékát embertelen fájdalmat okozva szorította a két vasrúd.

– De ha valami kívánsága van… szeretnék tenni magáért valamit. – Távolinak tűnt a hang, magának Adriennek is idegenül csengett. Néhány pillanatig szótlanul álltak a sötétben, aztán Makos Gábor elvékonyodott hangon megszólalt:

– Konyakot. Egy üveg konyakot hozzon, és adjon fel egy levelet. Félóra múlva jöjjön érte.

– Konyakot csak holnap tudok hozni – suttogta Adrien, de erre a férfi már nem felelt, visszament a szobába, meggyújtotta a villanyt, durván nekilökte a széket a tigrisnek, amikor leült az asztal mellé.

Pár perc alatt elkészült a levéllel, kuszán, gondolatról gondolatra ugrálva írt, sok betűt kihagyott, ezt észre is vette, amikor elolvasta a levelet, de nem javított ki benne semmit – ezt máskor bizonyára nem mulasztotta volna el –, megcímezte a borítékot, lekattintotta a villanyt, és a levéllel odaállt a rácshoz, várta Adrient.

Nagy sokára jött vissza. Makos Gábor szeme akkor már hozzászokott a sötétséghez, ő irányítgatta a sötétben félénken feléje csoszorgó lányt, s hogy ne kelljen egészen közelre jönnie, teljes karhosszal kinyújtotta feléje a levelet. Nagyon szerette volna, ha Adrien keze az övéhez ér, de nem ért össze a kezük, s a lány aztán már nem is szólt semmit, sietve, szinte menekülve ment ki a levéllel a konyhából.

Másnap hiába várta Adrient. Reggel Káptalan tüntető kedvességgel beszélt vele, néhány lépést előbbre is jött a konyha közepe felé, de a többiek mogorva arca, ellenségesen tűző szeme gyanússá tette ezt a szokatlan kedvességet.

Dél felé furcsa döndüléseket hallott – nem tudta mire vélni. Este meghallotta Adrien üvöltését, nem tudta pontosan kivenni, mit üvölt, zavarta az öregasszony behallatszó jajveszékelése is, valami olyasmit vélt hallani, hogy „Gábor, Gábor elvisznek… jaj”, aztán mintha ezt a szót hallotta volna, hogy „levél”, de semmit sem értett pontosan, s egyszerre, mintha éles kés metszette volna el a kiáltozást, csend támadt, Makos Gábor az asztalhoz ugrott, fölkapta a kulcsot, reszkető kézzel illesztette a zárba, kimászott a résen, felrántotta a konyha ajtaját. Felüvöltött. A belső ajtón kívül egy széles, keresztpántokkal átlózott, tömör vasajtót talált. Belülről nem volt kilincse. Szűkölve feszítette neki a vállát, az ajtó meg sem moccant, Makos Gábor erejét vesztve csúszott a küszöbre. A tigris félőrülten futkosott a konyhában Makos Gábortól a rácsig, egy-egy pillanatra reszketve megállt a férfi előtt megint parancsváróan, türelmetlenül, s mikor Makos Gábor a konyha kövére csúszott, a tigris felmordult, a vasajtóhoz ugrott, és még az ugrás lendületével jobb mancsát a keresztpántok ikszére vágta.

A tömör vasajtó ujjnyi szélesen, a tetejétől az aljáig végigrepedt. Egyetlen lehetséges reakcióként elüvöltötte magát:

– Vissza! Vissza!

A tigris lesunyt fejjel, vinnyogva ment vissza a rácshoz, s bemászott az ajtón. Ez furcsa volt, még soha nem hagyta egyedül Makos Gábort. Bár most nem is gondolhatott szökésre, hiszen a végigrepedt vasajtó még szilárdan állt a ajtókeretben. Ő is visszamászott, ekkor villant eszébe a külső rács, kiszaladt a kifutóba, a lendület már elvitte a rács ajtajáig, bár ekkor már látta, hogy két behemót lakat fityeg az ajtón – a kulcsai hát nem értek semmit.

Másnap, amikor az ételhozók zajára kisietett a rácshoz, szigorú, ráncba szedett homlokok, résnyire szűkült szemek és géppisztolycsövek fogadták. Az igaz, nem feltűnően tartották feléje az egyenruhások a géppisztoly csövét (vagy nem is feléje, csak a tigris felé), úgy tettek, mintha mit sem törődnének a lezseren vállukra dobott fegyverrel, de Makos Gábor tudta, hogy görcsösen feszülő ujjakkal markolják a fegyver agyát, és az első gyanús mozdulatra lőnek. Nem a tigrisre, őrá!

A fegyverektől megijedt, bár az is rögtön világossá vált előtte, hogy a kintiek félnek tőle, a vasajtón tátongó repedéstől megrémültek.

– Mi történt itt tegnap? – szólalt meg szemrehányó hangon, akarata ellenére csipetnyi gúny is fűszerezte a kérdést, ez nyilvánvalóan Káptalannak szólt, aki galádul becsapta a vasajtóval és lakatokkal. A főhadnagy nem a kérdésre válaszolt. Arcán nyoma sem látszott a régi udvariasságnak, most ugyanolyan szürke tekintettel nézett rá, mint a beosztottjaira.

– Ön fogoly – mondta, erőteljesen megnyomva a szavakat, s ebben a hangsúlyban az is bennfoglaltatott, hogy Makos Gábornak itt nem lehet kérdeznivalója.

– Köszönöm, hogy idejében felhívta rá a figyelmet.

A tiszt nem válaszolt, intett az emberének, s az a szokásos módon odavitte az élelmet, vizet, és elvitte a küblit.

Káptalan most már nem is tisztelgett, egyszerűen sarkon fordult, valamennyien az ajtó felé igyekeztek, de Makos Gábor kiáltása megállította őket.

– Kitörök innét! A tigrisnek nem állhatjátok útját!

Mintha hátraarcot vezényelt volna, úgy fordultak meg valamennyien. Azt hitte, a géppisztolyokat most ráfogják, de nem, ugyanúgy álltak, mint az előbb, a fegyverek lezseren lógtak a vállakon.

– Figyelmeztetem – mondta megvetően Káptalan, nyilván idegen volt neki az eszelős üvöltözés –, figyelmeztetem, hogy az épület körül őrök állnak. Azonnal lőnek. – Jelentőségteljes szünetet tartott. – Fa nem a tigrisre. Önre. Érti!?

A tigris mintha megbolondult volna, hátsó lábaira állva táncolt a rács előtt, de veszett ugrándozásában nem volt erő, csak idegesség, ezt a kintiek is észrevették.

Megbűvölten nézték a tigrist, Makos Gábor is tágra meredt szemmel bámulta, s ahányszor a tajtékozó állat szőre finoman megérintette a lábát, összerázkódott, mintha áramütés érte volna. Végül a tigris négy lábra ereszkedett, pár pillanatig leszegett fejjel bámulta Káptalanékat, aztán anélkül, hogy lépett volna előredőlt, fejét a rácsnak nyomta. A három karvastagságú vasrúd vajpuhán hajlott a feje előtt. Csattantak a géppisztolyok závárai. Makos Gábor elkiáltotta magát:

– Vissza!

A tigris azon nyomban engedelmeskedett, szűkölve hátrált be a szobába, vinnyogott, olykor szinte emberi sírásnak tűnt a hangja.

Az emberek ámulva nézték az előredudorodó vasrudakat, az állat szörnyű ereje megbénította valamennyiüket, Makos Gábor is reszketve állt a helyén.

Káptalan lassan Makos Gáborra emelte a tekintetét, s mikor megszólalt, Makos Gábor álmélkodva nézett rá, emberi volt a főhadnagy hangja, benne reszketett még az iménti félelem, ámulat és zavar.

– Ne csináljon semmi ostobaságot. Vigyázzon. – Lehajtotta a fejét, cipője orrával kereszteket rajzolgatott a padlóra – ez szöges ellentétben állott addigi katonás magatartásával, majd újra Makos Gáborra nézett. – Az öregasszonyt és a lányát elvittük innét. Saját érdekükben. Megértheti. Nem történik semmi bántódásuk.

A szelíd hangtól Makos Gábor felbátorodott, sziszegő gyűlölettel kiáltotta:

– Hát a leveleim? Mi van a leveleimmel?

Az üvöltésre a tigris megint kiugrott a szobából, mozdultak a fegyvercsövek.

– Ne üvöltsön! – suttogta Káptalan.

A tigrisre nézett, szeretet, szánalom meg harag kavargott benne.

– Menj vissza! – mondta gyöngéden, s a tigris most hang nélkül ment vissza a szobába.

– Mi van a leveleimmel?

– Miért akarja tönkretenni? – kérdezte csendesen Káptalan.

– Kicsodát? – nézett rá csodálkozón, tudta ugyan, hogy csak Szolga Erzsébetről lehet szó, de időt akart nyerni, mert az a változat, hogy a lány tönkremegy, ha értesül a helyzetéről, eszébe sem jutott.

– Azt a lányt – válaszolta a főhadnagy –, Szolga Erzsébetet.

Amikor a tiszt kimondta a nevet, vak düh öntötte el, mintha legszemélyesebb, szentül őrizett dolgaiba túrtak volna ocsmány, szennyes kezekkel. Ropogó ujjakkal szorította a rácsot, a harag szaggatott, artikulátlan hangokat csalt a torkára – éppen úgy nyüszített, mint az imént a tigris.

De a tigris erre a hangra már nem moccant, mintha reménytelennek ítélné a helyzetet.

– Nyugodjék meg – mondta a főhadnagy, s most már az egész beszélgetés folyamán ezt a póz nélküli, őszinte hangot használta –, ha igazán szereti, helyesli, amit tettünk.

– Mit csináltak?

– Megírtuk neki, hogy ön eltűnt, valószínűleg külföldre szökött. Azt írtuk, nem tudjuk, miért tette, s neki azért írtunk, mert tudomásunk szerint ő volt az egyetlen, akivel ön kapcsolatban állt.

Nekitámaszkodott a rácsnak, ereje elhagyta.

– S ő… és ő eddig egyszer sem írt?

– De igen – mondta Káptalan –, többször is. Nem sok értelme van, de ha akarja behozhatom, bizonyára engedélyezik.

– Piszkok! Rohadékok!

Sírva fakadt. Szánalmas látványt nyújtott az arcát csíkozó könnyekkel. – Fölbontották… – értelmetlenül motyogott, egyre halkabb lett a hangja, bement a szobába, az ágyra dőlt, rázta a zokogás. A tigris odaállt mellé, melegen, vigasztalni akarón nézett rá, a szeme barnának tűnt. Makos Gábor kinyújtotta a kezét, és megsimogatta ragyogó fehér, selymes, tiszta szőrét.

A tigris tekintetétől megnyugodott. Furcsa jó érzés ömlött szét benne, nevetségesnek érezte korábbi félelmeit.

Szolga Erzsébet leveleit csak másnap olvasta el. Eleinte azért nem kezdett hozzá, mert undorodott az idegen szemektől megbecstelenített levelek láttán, később már sóvárogva nézte őket, de megpróbált uralkodni magán, tovább akarta élvezni a várakozás kellemes perceit.

Aztán habzsolva olvasott, olyannyira, hogy másodszori olvasásra ismeretlennek tűnő részeket talált. Pár óra múlva már betéve tudta Szolga Erzsébet leveleit. A világos, tisztán rajzolt betűkkel írt sorokból kiderült, hogy a lány még mindig nagyon szereti őt, s az elmaradt levelek nem bizalmatlanságot, hanem féltést ébresztettek benne.

A meleg szavak furcsamód hatottak Makos Gáborra, ahelyett hogy biztonságérzetét növelték volna, elgyengítették, kínos reménytelenséget keltettek benne. Tulajdonképpen most fogta fel Káptalan szavait: „Miért akarja őt tönkretermi.” Ezek azt hiszik, helyzete végleges, összezártsága a tigrissel megmásíthatatlan. Pusztán ez a tény talán nem is zavarta, a tigris valamiképpen már az életéhez tartozott, nem is lett volna jó nélküle, tudta, hogy a rabság semmiképp sem tarthat örökké – de azt is tudta, hogy együttlétük minden más, emberi kapcsolatát lehetetlenné teszi, s elválasztja tőle Szolga Erzsébetet is. Ebbe a gondolatba nem tudott beletörődni, naphosszat idegesen mászkált föl s alá a tenyérnyi szobában, éjszakánként rosszul aludt, hánykolódott az ágyban, s számtalanszor arra riadt, hogy kiabál.

Nyugtalansága átragadt a tigrisre is, s a sok felesleges mozgás, ideges hang átmeneti jelleget kölcsönzött a lakásnak, Makos Gábor úgy érezte, élete változás előtt áll.