Ma találkoztam a kórházban Peti apjával.
– Kedves doktor úr, a fia érdekében ígérje meg, hogy nem bontatja le a pajtát – mondtam neki. – És mondja meg neki, meglátja, azonnal meggyógyul.
– Ha csak azon múlik, kérem, én igazán… De azok a rettenetes oroszlánok…
– Az oroszlánok nagyon kedvesek… higgye el.
– Hát én nem bánom… az a fő, hogy a fiam meggyógyuljon.
Peti boldogan nézett az apjára.
– Hát mégsem bontatod le?
– Ha neked olyan fontosak azok az oroszlánok… – mosolygott az apja.
Sietve szaladtam a pajtába, hogy megvigyem az örömhírt: a pajta marad. De mikor közel értem, hallottam, hogy valami szokatlan lárma hallatszik bentről.
Ott ült a pajtában az egész társaság, mindenki lármázott, és a csoport közepén meglepetve ismertem meg a kis kövér cirkuszigazgatót, akinek a cirkuszában Szigfrid föllépett.
– Hogyne, ismerem Robertót, nálam is dolgozott egy darabig – mondta éppen az igazgató, amikor beléptem. – De mikor Európába jöttem, megvált a társulattól. Téged keresett, Arabella. Azt mondta, biztosan Amerikában vagy, ő ott marad.
– Tudtam, hogy keres! Ugye megmondtam? – kiáltott föl boldogan Arabella.
– Eljöhetsz velem. Most Amerikába készülök. Szívesen szerződtetlek.
Ekkor váratlan dolog történt. Gabriella sírva fakadt.
– És én? – hüppögte. – Úgy szeretnék veletek menni.
– Gabriella! – kiáltottam föl. – Hogy képzeled?
– Mit kiabálsz? – nézett rám Arabella. – Gabriella csodálatosan táncol. Bármelyik cirkusz szívesen alkalmazná.
– Igazán? – kérdezte az igazgató. – Nem táncolnál kicsit?
– De nagyon szívesen! – mondta Gabriella, és táncolni kezdett. Könnyedén és kecsesen, mintha örök életében táncosnő lett volna. Az igazgató elragadtatással tapsolt.
– Na ugye? – mondta diadalmasan Arabella.
– Gabriellát is szerződtetném – mondta az igazgató. – De hát tudjátok, hogy nem lehet. Neki rajzolnia kell. Házakat tervezni.
Gabriella elszomorodott.
– Nem baj – vigasztaltam –, azért táncolhatsz. Délutánonként, ha befejeztük a munkát, majd táncolsz, és én tapsolok neked.
Gabriella rám mosolygott.
– Holnap indulunk – mondta az igazgató.
Másnap megjött a kisfiú. Meggyógyult, az arca ragyogott az örömtől. Elújságoltuk neki, hogy Arabella elmegy tőlünk.
– Érthető – mondta a kisfiú. – Arabellának meg kell keresnie Robertót. Ez érthető.
De azért elszomorodott egy kicsit.
– Akkor holnap búcsúestet tartunk. Jó? Minden barátunkat meghívjuk, és ha megengeditek, apát is.
– Édesapádat? – kérdezte csodálkozva Szigfrid.
– Persze. Őt – mondta a kisfiú, és mosolygott. Másnap valamennyien összegyűltünk a pajtában. Ott volt Szigfrid, Szilvia, Arabella, Gabriella, a kisfiú, Jenő, a cirkuszigazgató, a rendőr és én. Már javában folyt a vidám tréfálkozás, mikor kopogtak. A kisfiú édesapja lépett be.
– Apa, bemutatom neked a barátaimat.
– Örvendek! – állt fel Szigfrid. – Bruckner Szigfrid vagyok, a szavannák ura.
– Én is örvendek – mondta a férfi, és kezet fogott Szigfriddel. – Korábban kellett volna találkoznunk.
– Még nem késő – mondtuk egyszerre mindannyian.