Másnap reggel csodálatosan jó kedvem volt. Legszívesebben dúdoltam volna, de a szobában többen is dolgoztunk, így hát csak magamban mosolyogtam, és olyan vidáman rajzoltam a terveket, ahogy még soha.
Nem tartott sokáig az örömöm. Kilenc óra felé Peti apja fölhívott telefonon. A tervek után érdeklődött. Hümmögtem, hímeztem-hámoztam.
– Szeretném, ha ma este elhozná – mondta.
Kis idő múlva valaki beszólt, hogy egy kisfiú keres. Peti volt. A szemét vörösre sírta, kócosan, egy szál ingben állt az előcsarnokban. Éppen hideg szél fújt, kiadós nyári vihar ígérkezett.
– Peti, azonnal menj haza, megfázol! – kiabáltam rá, de ő csak pityergett.
– Hallottam, amikor apával beszéltél. Apa azt mondja, holnap lebontják a pajtát. Ma reggel már volt ott egy ember, megnézte, és azt mondta, holnap hozzá lehet kezdeni.
– Ne félj, Petikém! – mondtam, pedig még magam sem tudtam, mit teszek.
Este, persze tervrajzok nélkül, nehéz szívvel indultam el a Levendula utcai ház felé. A kapuban egyenest belerohantam Peti apjába. Dúlt volt az arca, első pillanatban meg sem ismert.
– Jó, hogy jön – mondta aztán idegesen. – Peti…
– Csak nem történt valami baja?
– Kórházban van – mondta az apja, és lehajtotta a fejét.
Peti, miután tőlem elment, nem ment haza. Azt az embert akarta megkeresni, akivel az apja a bontást megbeszélte. Az utcán érte a hideg nyári vihar.
– Azonnal belázasodott. Lehet, hogy tüdőgyulladása van.
Peti csendesen, lehunyt szemmel feküdt a fehér kórházi ágyon. Mosolyogni próbált, mikor megismert.
– Szervusz, hogy van Szigfrid? Nem beteg?
– Nem – mondtam. – Szigfridnek semmi baja. Azt üzeni, hogy gyógyulj meg.
– Már megint ez a Szigfrid! Ki az a Szigfrid? – mondta ingerülten az apja.
– Szigfrid jó barátunk, apa, egy oroszlán. Ő lakik a pajtában.
Az apja elfordult, és tárgyalni kezdett egy kopasz, fehér köpenyes orvossal.
– Szeretném, ha Szigfridék meglátogatnának – mondta Peti. – Nagyon egyedül érzem magam. Mit gondolsz, oroszlánokat beengednek a kórházba?
– Nem tudom. Majd megkérem a főorvost.
Következő látogatásom alkalmával Gabriellával együtt fölkerestük a főorvost. A folyosón találtuk meg, egy ápolónővel és egy fehér hajú, idős orvossal beszélgetett. A főorvos az a kopasz volt, akivel a múltkor Peti apja tárgyalt.
– Jó napot! – köszöntünk. – Főorvos úr, egy különös engedélyt szeretnénk kérni – mondtam.
– Csak tessék – intett.
– Szeretnénk Petihez behozni az oroszlánjait.
– Micsoda? Kórházba oroszlánokat? Mit képzel?
– Azt hiszem, hamarabb meggyógyulna a kisfiú.
– A kisfiú oroszlánok nélkül is meggyógyul.
– És az oroszlánok is nagyon szeretnék látni őt.
– Szó sem lehet róla!
Elindultunk Gabriellával a kijárat felé. Azon gondolkoztam, hogy valamiképpen mégiscsak be kellene hozni Szigfridet, mikor valaki utánam kiáltott. Az ősz hajú orvos volt.
Odasietett hozzánk, és azt súgta:
– Hozzák csak nyugodtan az oroszlánokat.
Másnap megint telefonált Peti apja, de most már szó sem volt a tervekről. Peti állapota rosszabbodott, arra kért, hogy látogassam meg Gabriellával együtt.
Nem volt látogatási idő, de azonnal elrohantunk a kórházba. Peti arcán piros lázrózsák égtek, és már beszélni sem tudott. Csak nézett ránk szomorúan. Lefogyott a betegség alatt, szeme akkorára nőtt, mint egy dió.
– Azonnal hozom Szigfridéket! – kiáltottam.
Futottam a pajtába. Már messziről hallottam, hogy valaki kiabál. A pajta ajtajában ott állt dr. Kis János, ugyanolyan ünnepélyesen, feketébe öltözve, ahogy érkezett, kezében tartotta a szállodacímkés bőröndöt. Vele szemben Szigfrid állt és kiabált.
– Nagyon unalmasak vagytok ezzel a cirkuszi hűhóval meg ezzel a kisfiúval – mondta dr. Kis János –, unlak benneteket.
– Csak menj a palotáidba! A gyáraidba! A földjeidre! – üvöltött Szigfrid. – Senki sem hívott, senki sem tartóztat!
– Mit kiabálsz? – kérdezte szelíden Szilvia. – Hadd menjen, ha menni akar.
– Igen, de éppen most, mikor beteg a kisfiú – méltatlankodott Szigfrid, de dr. Kis János akkor már messze járt.
– Látod ezt az aljast… – fordult hozzám Szigfrid.
– Nem érdekes! – mondtam sietve. – Azonnal gyertek velem. Peti rosszul van.
– Micsoda?! Rosszul van! Futás! Szilvia, hol a nadrágtartóm?
De ezt csak megszokásból kérdezte Szigfrid, mert akkor már futott is Szilviával és Arabellával együtt.
– Jenő hol van? – kérdeztem.
– Alszik – legyintett Szilvia.
De a nagy sürgés-forgásra Jenő is fölébredt.
– Mi az, hova rohantok? Várjatok! – kiabált.
– Beteg a kisfiú! Rosszul van – kiáltott neki vissza Szilvia.
– Én is megyek! Várjatok! – kiabált.
Szélesre tártuk a kórterem ajtaját. Természetesen Szigfrid tolakodott be elsőnek.
– Szervusz, Petikém… Izé… Miért nem nevetsz? Szigfrid vagyok…
Peti mosolygott.
– Mit ordítasz? – suttogta Szigfridnek Szilvia.
– Dr. Kis János hol van? – kérdezte Peti.
– Elment meglátogatni a rokonait, még akkor, amikor megbetegedtél – hazudta Szigfrid. – De mutathatok neked egy-két produkciót; ha akarod, nagyon szívesen fejen állunk Szilviával együtt. És Arabella táncol neked… ne törődjél dr. Kis Jánossal… Akarod, hogy fejen álljunk?
– Nagyon kedves vagy – mosolygott Peti. – És Jenő is a rokonait látogatja?
– Tényleg: Jenő. Hol van Jenő?
– Hiszen elindult velünk – mondta Arabella.
A folyosóról bejött az ősz hajú orvos.
– Petikém, egy oroszlán van kint, azt kérdezteti, bejöhet-e. Azt mondja, Láz Jenőnek hívják.
Jenő besompolygott az ajtón. Mindenki elhallgatott a meglepetéstől. Jenő nyakkendőt kötött, és a cipője fényesen csillogott.
– Szeretném, ha meggyógyulnál – mondta, és zavartan babrálta a nyakkendőjét.
– Leveheted a nyakkendődet, ha szorít – mondta neki Peti.
– Á, kösz, nem szorít egyáltalán – dadogta zavartan Jenő.
Aztán közelebb ment az ágyhoz, és így szólt:
– Tudod, van egy zseniális tervem. Ha meggyógyultál, szervezünk egy cirkuszt. Te leszel az igazgató. Az egész világot beutazzuk. Viktor megtervezi a sátrat és a lakókocsikat, Arabella és Gabriella táncolni fognak, Szilvia labdamutatványokat csinál, én pedig saját költeményeimet szavalom. Jó, mi?
– És én? Engem kihagysz? – kérdezte megbántva Szigfrid.
– Ja, igaz, te leszel a jegyszedő.
– Széttépem! Azonnal széttépem – sziszegte Szigfrid, de aztán jóízű mosolyra fakadt, mert látta, hogy Peti csillogó szemmel nevet.
– Most már biztos, hogy meggyógyulok. De ugye továbbra is a pajtában laktok? Megkeressük Robertót, és ő is velünk lakhat – mondta a kisfiú. – Csak apának meg kell mondani, hogy ne bontassa le a pajtát.
– Ne félj! – mondtuk egyszerre. – Nem bontatja le.