Vége felé járt már a nyár, észrevétlenül sárgulni kezdtek a fákon a levelek, és a gyerekek egyre többet beszéltek az iskoláról.
– Tudod, hogy ebben az évben én is iskolás leszek? – kérdezte egyik nap Peti.
Erre nem is gondoltam. Ó, nagyon gyorsan múlik az idő!
– Mit gondolsz, Szigfridet magammal vihetem az iskolába?
– Nem hiszem – mondtam.
A pajtában Szigfridék és Arabella otthonosan berendezkedtek. A padlásról lehoztak még egy ágyat Szilviának. Szigfrid továbbra is egy földre terített pokrócon aludt. Ez nem tetszett neki, időnként méltatlankodott is, de Szilvia ilyenkor szigorúan ránézett, és Szigfrid jobbnak látta elhallgatni.
A falon képek is lógtak. Arabella az ágya fölé akasztotta Roberto fényképét, Szigfrid pedig egy másik fényképet szedett elő valamelyik bőröndje mélyéről, és a bejárattal szemben egy nagy szegre akasztotta. A kép egy oroszlánt ábrázolt trópusi parafa sisakban, ahogy egy pálma alatt áll, és végtelen büszkeséggel végigtekint a tájon.
– A nagyapám – mondta meghatottan Szigfrid –, idősebb Bruckner Szigfrid. Nézzétek meg azt a testtartást. Mintha magamat látnám.
Mindez egy vasárnap délelőtt történt. Valamennyien együtt ültünk a pajtában. Arabella táncolni tanította Gabriellát. Egy darabig ezt néztük. Gabriella pompás tanítványnak bizonyult, a legbonyolultabb lépéseket is percek alatt megtanulta. Egy-egy kecses mozdulata után Szilvia elragadtatással tapsolt.
– Nagyon ügyes vagy – mondta Arabella, sőt még Szigfrid is elismerően bólogatott.
A rendőrt vártuk, mert a múltkor úgy beszéltük meg, hogy most vasárnap délelőtt rendezünk egy kiadós feketepéter-csatát. A rendőr azonban valami miatt késett, s így apró-cseprő dolgokról beszélgettünk. Egyszer csak nyílott a kapu.
– Az őrmester! – kiáltott örömmel Szigfrid.
De tévedett.
A kapuban egy oroszlán állt, mancsában szállodacímkékkel teleragasztott bőrönddel. Meglátott bennünket, és rögtön elindult a pajta felé. Frakkban volt, vakító fehér ingben és a meleg ellenére csokornyakkendőben.
Fensőbbséges ábrázattal közeledett, hanyagul lóbálva a cifra bőröndöt.
Nem köszönt, csak megállt a pajta előtt, fitymálva nézegette, aztán letette a bőröndöt, ráült, és egy fehér zsebkendővel legyezgette magát. Szigfrid éppen meg akarta szólítani, mikor az idegen oroszlán köhintett, és így szólt:
– Nem tudnak köszönni?!
– Széttépem! Fogjatok le! – suttogta Szigfrid.
– Úgy tudom, a vendég köszön először – mondta csodálkozva Arabella. – És ebben az esetben ön a vendég, ha nem csalódom.
– Bizonyos esetekben valóban a vendég köszön először – mondta gőgösen az idegen oroszlán –, de abban az esetben, ha én vagyok a vendég…
Az én szócskát jó erősen megnyomta, majd jelentőségteljesen ránk nézett.
– Nem tudom, kit tisztelhetünk ebben az énben – gúnyolódott Szigfrid.
– Micsoda? – kérdezte csodálkozva az idegen. – Nem ismernek?
– Nem – feleltük kórusban.
– Uraim – kelt fel ünnepélyesen az idegen oroszlán –, doktor Kis János áll önök előtt!
Hatást várva körülnézett, bizonyára azt hitte, erre a névre mindannyian leborulunk előtte. Titokban a többieket kémleltem, mert először azt hittem, csak én nem hallottam eddig doktor Kis Jánosról, de a többiek is éppen olyan értetlenül bámultak, mint jómagam.
– Örvendek – mondta Szigfrid, örülve az alkalomnak, hogy végre már ő is bemutatkozhat –, Bruckner Szigfrid vagyok, a szavannák királya.
Az idegen ügyet sem vetett Szigfridre, még mindig ránk bámult, és újból megszólalt:
– Uraim, ha nem jól értették volna: doktor Kis János vagyok.
– Fogalmunk sincs, ki az a doktor Kis János – mondta Arabella.
– Micsoda udvariatlanság! – morgott dr. Kis, majd hangosan ezt kérdezte: – Ki itt a gazda?
– Én – mondta a kisfiú –, azazhogy mindannyian.
– Szeretném bejelenteni, hogy itt fogok lakni – mondta dr. Kis János, és bement a pajtába.
– Jól van, kérlek, de legalább azt mondd meg, ki vagy – kiabált utána Szigfrid.
– A világ leghíresebb oroszlánja vagyok – hallatszott a válasz a pajtából. – Most pihenni térek, ne zavarjatok!
– Csak azt szeretném tudni, hol akarsz pihenni – kérdezte harciasan Szilvia.
– Az ágyamon – válaszolt dr. Kis.
– Miféle ágyadon? – érdeklődött a kisfiú.
Dr. Kis odamutatott Arabella ágyára.
– Hogyisne! Az az ágy Arabelláé.
– Nem értem – méltatlankodott az idegen oroszlán. – Tulajdonképpen örülnötök kellene, hogy szóba állok veletek.
– Miért?
– Mert dúsgazdag vagyok, és hatalmas. Palotáim vannak Valparaísóban, Montrealban, Chicagóban, Antwerpenben, Tokióban, Delhiben, Zanzibarban, Hobartban és Singapore-ban. Földjeim Svédországban, Tanganyikában, Peruban, Nepálban, Venezuelában és Laoszban. Gyáraim New Yorkban, Berlinben, Cape Townban és Honoluluban. Nem beszélve egyéb ingó- és ingatlanaimról. Boldogok lehetnétek, hogy leereszkedem hozzátok. Nem értelek benneteket!
– Ha ennyi palotád van, miért nem mégy a palotádba lakni, miért jössz a mi pajtánkba? – kérdezte haragosan Peti.
Az idegen oroszlán, akit dr. Kis Jánosnak hívtak, lehajtotta a fejét.
Elszomorodott.
– Tudjátok, olyan egyedül voltam – mondta halkan.
Mindannyian hallgattunk.
– Ezzel kellett volna kezdened – mondta aztán Gabriella.
Peti odament dr. Kis Jánoshoz, és kezet fogott vele.
– Míg nem szerzünk ágyat, a földön kell aludnod – mondta neki.