Mindig titokban jártam a Levendula utcai házban, mégsem voltam soha olyan izgatott, mint másnap, amikor először nyomtam meg a csengőt bejelentett látogatóként.
Peti nyitott ajtót.
– Szervusz, miért csöngettél? Apa itthon van.
– Hozzá jöttem.
Csodálkozva rám nézett.
– Apához? Nem értem. Mit akartok ti egymástól?
– Hivatalos ügy. Építészeti – mondtam gyorsan, és elhatároztam, hogy nem szólok az átépítési tervről Petinek. A bontásról meg különösen nem. És még valami más is megfogamzott bennem, de ezt akkor még magam sem tudtam, csak később döbbentem rá. Mindenáron meg kell akadályozni a pajta lebontását! Nem szabad lebontani!
Pár perc múlva, mikor szemben ültem Peti apjával, már szilárd meggyőződésem volt ez. A pajtát az életem árán is megvédem.
– Tudja, nem is annyira a csúnyasága miatt akarom lebontani ezt a rozzant pajtát. Inkább a fiam miatt. Tegnap itt volt az öcsém. Nagyon szereti a fiamat. A gyerek mesélt neki valami oroszlánról meg egy artistanőről, aki itt lakik a pajtában. Nem tudom, milyen nevet mondott, már nem emlékszem… Valami Bella vagy ilyesféle…
– Arabella – csúszott ki a számon, de azt hiszem, egyébként is megmondtam volna.
– Az – nézett rám furcsán. – Tényleg ezt a nevet mondta a fiam. Olyan komolyan beszélt róluk, mintha valóban élnének. Megmondom őszintén, félelem fogott el, és gyanakvó lettem. Reggel kimentem megnézni, van-e valami a pajtában. Természetesen üres volt.
– A pajta nem üres, doktor úr – mondtam, és keményen s szemébe néztem.
Furcsán nézett rám, aztán valamerre a szoba sarka felé bámult, és bizonytalan lett.
– Az öcsémet kivitte a fiam a pajtába. Azt mondta neki: „Megsimogathatod Szigfridet.”
– És? – kérdeztem mohón.
– Nem tudom, együtt mentek el és beszélgettek. Fura népség. Nem értem.
Valaki kopogott.
– Bejöhetek? – hallottam Peti hangját az ajtó mögül.
– Csak gyere – felelte az apja.
A kisfiú bejött az ajtón. Rögtön a küszöbön megállt, és hol az egyikünkre, hol a másikunkra nézett. Aztán megkérdezte:
– Na, jó barátok lettetek?
– Szamárságokat kérdezel – mosolygott az apja. – Beszélgettünk az építész bácsival.
Még egypár szót váltottunk, aztán fölálltam.
– Elmegyek, megnézem a helyszínt.
– Elkísérlek, ha megengeded – mondta Peti.
– Kisfiam, hogy mered tegezni az építész bácsit?
– Ó, mi már régóta tegeződünk – mondtam.
A doktor úr csóválta a fejét. Valami nem tetszett neki.
Ropogott lábunk alatt a kavics.
Szerettem volna valami másról beszélni, de láttam, hogy elkerülhetetlenül be kell vallanom mindent.
– Édesapád le akarja bontatni a pajtát, és melegházat akar helyette építtetni, virágoknak.
– Lebontani?! És hol laknak akkor Szigfridék?
– Édesapád nem törődik Szigfridékkel!
– Nem, melegházban nem lakhatnak. Csak ez a pajta jó nekik. Igaz?
– Igaz – mondtam.
– És te? Rád miért volt szükség?
– Én tervezem a melegházat.
– Komolyan? Viktor…
Beszélni sem tudott a meglepetéstől.
– Nem kell félned – siettem a válasszal –, majd kitalálunk valamit. Mindenesetre jó, ha én vállalom a tervezést.
– Lehet, hogy igazad van. De ugye nem csapsz be?
– Hogy csapnálak be! Ne beszélj butaságokat!
A pajta ajtaja kitárult.
– Na végre! – mondta Szigfrid. – Csakhogy itt vagytok… Mi az? Miért lóg az orrotok? Csak nincs valami baj?
– Á, dehogy. Elfáradtunk.
– Elfáradtatok? Miben?
– Hát mindenfélét csinál az ember…
– Akkor éppen jó. Feketepétert játszunk. Az jó fáradtság ellen – mondta Szigfrid. – Tudsz feketepéterezni? – fordult hozzám.
– Persze, tudok, és szívesen játszom veled.
– Príma! Még két embert kérünk… Nem halljátok?… Arabella!
– Nem tudok feketepéterezni, és kedvem sincs – mondta Arabella.
– Ebben a pillanatban érkezett meg Gabriella. Nagyon izgatott volt, arca kipirult, és egy kicsit lihegett is.
– Jézus, Mária, úgy futottam – hadarta. – Baj van, a rendőrség az eltűnt oroszlánt keresi. Ide is jön egy őrmester. Azt hiszem, házkutatást akar tartani.
– Ide a pajtába csak nem jön? – mondta Arabella.
– De igen, erre jön, talán már itt is van.
– Viktor, segíts! – suttogott a kisfiú.
Kimentünk a pajta elé.
Az úton valóban egy rendőr jött a pajta felé. Szigorú arcot vágott, és a kezében egy papírt lobogtatott.
– Jó napot! – mondta. – Ez itt egy házkutatási parancs. Állítólag maguknál oroszlánok vannak.
– Nálunk oroszlánok? Honnan tetszik gondolni? – kérdezte Peti.
– Ez valami tévedés lehet – toldottam meg én is a hazugságot. – Itt nincsenek oroszlánok.
– Tegnap az Altamero cirkuszból megszökött egy oroszlán. Itt kell lennie. És itt kell lennie a balerinának is, aki megszöktette. Le kell tartóztatnom őket.
– De rendőr bácsi, itt senki sincs. Tessék benézni a pajtába. Hiszen fölfalna bennünket az oroszlán.
– Az igaz – mondta a rendőr –, erre nem gondoltam. Igazuk van. Köszönöm, viszontlátásra!
– Elmegy – súgta boldogan Peti.
– Várjon egy kicsit, biztos úr! – hallatszott ebben a pillanatban egy borízű hang a pajta felől.
– Szigfrid! Most mi lesz? – sápadt el Peti.
A rendőr megfordult. Szigfrid ott állt a pajta előtt, és barátságosan mosolygott.
– Van szerencsém, biztos úr! Csak azt szeretném megkérdezni, nem tud-e véletlenül feketepéterezni. Mert kevesen vagyunk.
– Aha, szóval itt rejtőzködsz! – kiáltott a rendőr. Félretolt bennünket, és belépett a pajtába. – Sőt a kisasszony is itt van – nézett a rendőr Arabellára. – Szép fogás. Letartóztatom magukat!
– De miért? – kérdezte Arabella.
– Mert vétettek a törvény ellen.
– Milyen törvény ellen?
– Hm, hm – hümmögött a rendőr. – Hát megszöktek a munkaadójuktól, és… és bejelentőlapjuk sincs – tette hozzá diadalmasan.
– De mi azért szöktünk meg a munkaadónktól, mert rosszul bánt velünk. Szilviának különben már régen nyugdíjba kellett volna mennie.
– És nem engedett el az igazgató, képzelje, biztos úr – mondta Szilvia –, bezárt egy szűk ketrecbe, és a bejárat elé ültetett. Hiába kértem, hogy ne kelljen ott ülnöm, mert az emberek állandóan piszkálnak és gúnyolnak, mert öreg vagyok. Rám se fütyült!
– Szegényt mindig bántották – mondta Peti –, itt meg nyugodtan élhet. Hiszen annyit dolgozott.
A rendőr hümmögött, és Szigfridre mutatott.
– És ez az úr kicsoda?
– Szigfrid vagyok, a szavannák királya.
– Kicsit hazudós. Sohasem látott szavannát – mondta Szilvia.
– Ugyan, az nem számít – mondta a rendőr. – És itt jól érzik magukat? – kérdezte aztán.
– Jól! – feleltük mindannyian.
– Csak feketepéterezni tudna valaki – akadékoskodott Szigfrid.
– Én tudok – mondta a rendőr –, és éppen lejárt a szolgálatom, leülhetünk.
– És a letartóztatás? – kérdezte Arabella.
– Ugyan! – mondta a rendőr. – A törvény az igazság mellett áll. Holnap letartóztatom a cirkuszigazgatót.
– Milyen indokkal? – kérdeztem.
– Hogyhogy milyen indokkal? Hát mert rossz ember! Az nem elég?
– Ne fecsegjetek annyit, osztok – hadarta Szigfrid.
– Vigyázzanak, csalni szokott – figyelmeztetett bennünket a felesége.
– Ugyan, anyus! – méltatlankodott Szigfrid.
– Érdekes! – mondta a rendőr. – Két Fekete Péter van nálam.
– Ugye mondtam, hogy csal! – kiabált Szilvia.
– Mit jár a szád? Nem nekem van két Fekete Péterem!
– Erre Arabella is odajött, belenézett Szigfrid lapjába.
– Tényleg, Fekete Pétered nincs kettő, de csupa egyforma kártyát osztottál magadnak.
– Nem illik belenézni a lapomba!
– Csalóval nem játszom – mondtam.
– El ne menj, el ne menj! Véletlen volt! – kiabált rémülten Szigfrid. – Többet nem csalok.
És tényleg, többet nem csalt.