Mindennap találkoztunk Szigfriddel a pajtában. Csodálatos dolgokat mesélt a szavannákról és a cirkuszról, de mindig kicsit sietve és felületesen; látszott rajta, hogy egyre csak azt a napot várja, amikor az Altamero megérkezik.
Végre aztán eljött az a nap is. Mindenki az utcán tolongott, mert a cirkusz látványosan vonult be a városba. Elöl egy hatalmas elefánt jött, díszesen felszerszámozva, a hátán egy törpével. A törpe erős, mély hangon kiabált:
– Itt az Altamero, a világ nyolcadik csodája! A legpompásabb állatsereglet, amelyet valaha is láttak! Az Altamero a Csodák Csodája! A műsoron csak világattrakciók.
Az elefánt meg a törpe után hatalmas kocsi következett. A kocsin aranyozott ruhás légtornászok és erőművészek nyaktörő mutatványokat végeztek.
Aztán nagy ketrecekben különféle állatokat hoztak. Zsiráfok, fókák, orrszarvúak és tigrisek. A tömeg ujjongva nézte a színes fölvonulást, és időnként hangos éljenzésben tört ki.
A hosszú sor végén, a lakókocsik és a felszereléseket cipelő autók után egy rozzant kis teherautó baktatott. Zöldre festett acélketrec billegett rajta. A rács mögött egy szomorú oroszlán ült piros pulóverben.
A cirkuszt a vásártéren állították fel. Hatalmas sátor, égnek meredő csúccsal, körülötte kocsik sokasága. Az állatokat még külön kerítéssel is körülvették, s ha valaki meg akarta nézni őket, jegyet kellett váltania.
Csak Szilviát lehetett megnézni ingyen, mert Szilvia zöld ketrece ott
állt a bejárat előtt, alatta egy felirat:
SZILVIA
CSODÁLATOS ATTRAKCIÓK!
NÉZZE MEG AZ ALTAMERO MŰSORÁT!
ILYENT MÉG NEM LÁTOTT!!!
Szilvia nem törődött a nézelődőkkel, fáradtan legyezte magát a farkával, és valamerre a ketrec belseje felé pislogott. Néha elaludt, ilyenkor a nézelődők benyúltak egy hosszú bottal, és megpiszkálták. Szilvia vicsorogni próbált, de ez egy cseppet sem volt félelmetes, mert hiányoztak a fogai.
Peti, Gabriella és én még az első nap meglátogattuk Szilviát.
– Mondjátok neki, hogy Szigfridtől jöttök – tanácsolta Szigfrid, és egészen a kapuig kísért bennünket.
– Szervusz, Szilvia! – mondta Peti izgatottan. – Szigfridtől jövünk.
Szilvia ránk nézett fátyolos, öreg szemével, aztán újra elfordult.
– Nem érted? – kiabált a kisfiú. – Szigfridtől jövünk!
– Ne hazudj, menjetek innen – mondta Szilvia.
– De értsd meg, Szilvia, ki akarunk szabadítani – mondtam.
– Igazán Szigfridtől jövünk – mondta Gabriella is –, nagyon hiányzol neki.
– Lehetetlen – mondta Szilvia gyanakodva –, be akartok csapni. Szigfrid meghalt.
– Dehogy! Él, és jól van.
– Még a fekete keretes szemüvege is megvan.
– A szavannákról szokott mesélni.
– Az öt tigrist is elmesélte? – kérdezte Szilvia, és izgatottan felállt.
– El. Így csinált a fejével… és az öt tigris hatfelé szaladt.
– Drága, hazug Szigfridem! – mondta elérzékenyülve Szilvia. – Hol van?
– Nálam lakik a pajtában. Gyere el hozzá! Nagyon szeretne már látni, és a pajta elég tágas, elfértek benne ketten is.
– De hogyan? Láthatjátok, hogy be vagyok zárva. Soha ki sem nyitják a ketrec ajtaját. Lehet, hogy már a kulcs is elveszett.
– Nincs olyan ketrec, amit ne lehetne kinyitni – mondta Gabriella.
– Ezt nem lehet. Ez nagyon erős ketrec – szomorkodott az oroszlán. – De beszéljetek az igazgatóval. Talán elenged.
Az igazgató egy nagy, vajszínű kocsiban lakott, az asztalán mindenféle írás hevert.
– Légy szíves, add nekünk Szilviát – mondta a kisfiú.
– Hogyisne! – mondta az igazgató. – Ki lesz akkor a reklám?!
Az igazgató magas, barna ember volt, az állán kunkori szakáll ágaskodott.
– Gonosz vagy – mondta neki Gabriella. – Nem tudom, ha megöregszel, és így bánnak veled, mit szólsz majd!
Az igazgató fölényesen nevetett, és a szakállát simogatta.
– Ti sem bánnátok jobban vele.
– Dehogynem, mi a barátai lennénk!
Valaki kopogtatott az ajtón. Egy csupa izom, atlétatrikós óriás lépett be.
– Dirikém, Szilvia nem akar enni. Sétálni akar.
– Mi az, hogy sétálni?! – ordított az igazgató. – Nincs séta!
– De dirikém…
– Semmi dirikém! Azonnal eltakarodsz… Ti is takarodjatok! Nem érek rá veletek foglalkozni, fontosabb dolgaim vannak.
Az óriás előreengedett bennünket. Szomorúak voltunk, lógott az orrunk, Gabriella legszívesebben sírt volna.
– Rossz kedvében van – mondta vigasztalóan az óriás –, nem kell azért elkeseredni.
– Nagyon kegyetlen a gazdád – mondta Peti.
– Persze, hiszen ez a foglalkozása. Cirkuszigazgató. Ha szeretné az állatokat, etető lenne, mint én. Mert én etető vagyok. Baltazárnak hívnak.
Sorban kezet fogott velünk, és ránk mosolygott.
– Hadd hallom, mit kértetek. Hátha segíthetek. Csak etető vagyok, de azért sok mindenben segíthetek.
Mindent elmeséltünk neki. Figyelmesen és megértően hallgatott.
– Én is ismertem Szigfridet – mondta végül. – Rendes oroszlán volt. De nagyon nagy fába vágtátok a fejszéteket. Gondolkozni kell.
Összeráncolta a homlokát, és gondolkozott, aztán egyszerre csak mosoly terült az ábrázatára.
– Megvan! Arabellával kell beszélnünk.