Ma is, mint mindig, pontosan fél ötkor befejeztük a munkát az Építészeti Hivatalban. Letettük a vonalzókat, ceruzákat, a kapuban elbúcsúztunk egymástól, és elindultunk hazafelé. A nagy házak, amelyeket terveztünk, ezalatt jóízűen szundikáltak a papíron, vagy talán éppen beszélgettek, és megmutogatták egymásnak az erkélyeiket és emeleteiket. Erről persze nem tudhat senki, mert a hivatal ilyenkor már teljesen üres.
Nem siettem. Jó melegen sütött a nap. Sétálgattam és fütyörésztem.
Mindig a Levendula és az Orgona utcán járok haza – a mi városunkban az utcáknak csupa ilyen szép virágnevük van. De nemcsak a nevük szép, gyönyörűek az utcák is, nagy lombú fáikkal, tenyérnyi kis virágágyásaikkal. Ilyenkor nyáron a fák alatt kellemes hűvös van, és jólesik alattuk sétálgatni. Ráadásul por sincs, mert erre autók nem járnak – túl szűkek és girbegurbák az utcák. Én a magam részéről, bevallhatom, nagyon örülök ennek. Véleményem szerint minden városba kellenek olyan utcák, ahol nem járnak autók. És az is jó, ha ezeknek az utcáknak virágnevük van.
Hazafelé menet először az Orgona utcán megyek végig. Az Orgona utca derékszögben a Levendula utcába torkollik. Itt, pontosan az Orgona utca torkolatával szemben áll egy ház. Magas kőkerítése van, amelyre az építőmester mindenféle díszt fabrikált, oly módon, hogy a téglák egy részét kijjebb rakta a falban, mint a többit. Rátarti és előkelő díszek, de azért látszik, hogy az építőmester csuda jókedvű volt, amikor csinálta. Régi a kerítés is meg a ház is. Az udvart még sohasem láttam, de gondolom, hogy szép lehet. A gesztenyefa miatt, amelynek lombja átnyúlt a kőkerítésen. A ház oldalát zöld repkény futotta be. Az ablakkereteket barnára mázolták, csak a nagy, üveges terasz farészei voltak fehérek. Szigorú, vastag fala volt a háznak – abban az időben, amikor építették, még ilyen vastag fal volt a szokás –, és régi, megbarnult, mohás cserép fedte.
Én csodálatos házakat tervezek. Többemeletes valamennyi, és csupa üveg, szín meg villogás. De hogyha egyszer majd magamnak építek házat, akkor pontosan ilyet tervezek, mint ez a Levendula utcai. Ezt már régen elgondoltam magamban, a kerítése is éppen ilyen magas, díszes kőkerítés lesz, és a repkény is ugyanúgy futja majd körül. Talán csak a falai lesznek vékonyabbak.
Mindenesetre titokban, szabad kézzel lerajzoltam a tervet egy darab papírra, és még udvart meg gesztenyefát is terveztem hozzá, bár ez már nem egészen az építész feladata.
Nem tudtam, ki lakik a házban, soha sem bemenni, sem kijönni nem láttam senkit. Pedig nagyon furdalta az oldalamat a kíváncsiság, és azt gondoltam, hogy aki ebben a házban lakik, az nekem biztosan nagyon jó barátom lenne.
Barátok okvetlenül kellenek az embernek.
Ma azonban, éppen mikor odaértem, kinyílt a ház kapuja, és egy kisfiú lépett ki rajta. Vékony, szemüveges, szőke kisfiú. Egyenesen rám nézett, mintha engem várna, aztán riadtan körülkémlelt, hátha meglátja valaki. Nem járt arra senki. A kisfiú rám hunyorított, és intett:
– Gyere.
Nem ellenkeztem, tudtam, hogy nagyon fontos dologról van szó, és utána indultam.
A kapu mögött kavicsos út ágazott ketté, az egyik ág szürke kőlépcsőhöz vezetett, melyen a házba lehetett bejutni, a másik pedig a haragoszöld, elvadult kertbe vitt. Középen hatalmas gesztenyefa trónolt.
A kertbe mentünk. Lábujjhegyen, hogy ne csikorogjon a kavics. A kisfiú időnként hátrafordult, rám nézett, és a szája elé tette az ujját:
– Pszt!
A kert hátsó végében egy régi-régi pajta állt. Falától nagy foltokban lehullott a vakolat, és fazsindelyes tetejét is jól megtépázta az idő. Nagy, kétszárnyú deszkaajtaja is kopott volt, és töredezett, széles rések tátongtak rajta. Az egyik szárnya kissé előredőlt, mintha el akarna hasalni.
Megálltunk. A kisfiú intett, hogy hajoljak hozzá közelebb, és halkan ezt suttogta a fülembe:
– Nézz be! Itt van az oroszlánom.
Bekukkantottam a résen. A pajtában, kirojtosodott karosszékben egy nagyon öreg oroszlán ült. Orrán fekete keretes pápaszemet viselt, és újságot olvasott.
– A szemüveget csak nagyzási hóbortból teszi föl – súgta a kisfiú –, nincs benne üveg. Különben nagyon rendes öreg oroszlán. Bruckner Szigfridnek hívják.