Egyszer csak dübögni kezdett ám a föld: Döbb, döbb.
– Ajaj – mondta Mikkamakka –, jön a Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon.
Ott is állt már a tisztás szélén.
Feje köcsög, lába tuskó, hasa hordó, füle lepény, a melle melence, a szája kemence.
– Szóval itt hevertek s heherésztek – mondta. A hangja csikorgott és nyikorgott.
– A fű puha, hát heverészünk, és heherészünk is, mert…
– Na, mondd ki, merd kimondani! – rikkantott Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon.
– Hát hogy is mondjam… ugyanis… – dadogott Mikkamakka – heherészünk, mert…
És itt közbevágott Bruckner Szigfrid.
– Mert jó a kedvünk.
Ó, bár ne szólt volna! Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon elfeketedett a méregtől, Mikkamakka meg feddő pillantást vetett Bruckner Szigfridre. „Ej, te buta, nem tudod, hogy azért a legdühösebb Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, ha valakinek jó a kedve?” – mondta a pillantása. Ő maga meg azt mondta:
– El ne hidd, kedves Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, szegény Szigfrid eszét elvette a mérhetetlen szomorúság; Éppen hogy rosszkedvükben heherészünk. Nagyon rissz-rossz a kedvünk – bizonygatta, de Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon toppantott tuskólábával, lebbentett lepényfülével, kaccantott kemenceszájával.
– Nekem akarsz te… velem akarsz te… – icsorgott-vicsorgott, sárgállott a fogsora. – Nyaktiló, pallos, szájpecek, felperzselés, só és hamu! Ti jókedvűek vagytok, amikor itt a Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon?! Majd adok én nektek!
– Hiszen egyáltalán nem vagyunk jókedvűek – mondta sírósan Vacskamati.
– Kuss! – mondta Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon. – Itt vihorásztatok, röhécseltetek, talán még vicceket is meséltetek egymásnak, miközben hallhattátok, hogy közeledem.
– Nem hallottuk – tiltakozott Ló Szerafin –, csak a vége felé, éppen hogy, alig-alig; annyira, hogy döbb, döbb…
– Igen, igen, s azt hittük, a fülünk cseng – toldotta meg Aromo.
– Vagy hogy egy üres hordó gurul – bólogatott Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa.
– Dömdödöm – mondta Dömdödöm.
– Vagy hogy dobol egy dobos – így Vacskamati.
– Vagy?! – kérdezte ordítva Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, és szigorúan Szörnyeteg Lajosra nézett. – Szerinted mi volt?
Szörnyeteg Lajosnak reszketni kezdett a térdekalácsa.
– Én azt hittem, hogy… izé… hogy döböl egy döbös.
– Hi! – mondta dühödten Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon. Aztán még dühödtebben: – Hu! Éppen hogy csak… fülcsengés, üres hordó… dobos… döbös… És azt nem láttátok, hogy elsötétül az ég? Hogy villámok csapkodnak, mennykövek verdesnek? Hogy eső hullik, jég potyog, hó szálldos? Hogy fütyül a szél, és recseg az erdő? Azt nem láttátok?
Egymásra néztek nagy álmélkodva. Még hogy jég? Mennydörgés? Hó? Szél? De hiszen úgy sütött a nap, mintha sose akarná abbahagyni, szél egy sóhajnyi se, felhő egy rongyocska se. Aromo már éppen szólni akart, de Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon folytatta.
– Mert ahol én járok, elsötétül az ég, villám csapkod és zivatar zúg, hó esik, jég zuhog… és… és ti ezt nem láttátok!
– Aj, de mennyire, hogy láttuk – kapott észbe Mikkamakka, és a többiekre kacsintott – azért is volt ilyen rossz a kedvünk, mert aztán áztunk-fáztunk és citeráztunk.
– Nem volt rossz a kedvetek – toppantott Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon -, heherésztetek. Hallottam.
– Talán a füled csengett – mondta Aromo.
– Vagy tücsökcirpelést hallottál – bólogatott Ló Szerafin.
– Vagy döbölt egy döbös, mi?! – mondta gúnyosan Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon. – Elég a szövegből!
Elhallgatott, bugyután bámult maga elé.
– Jó a kedvük – dörmögte. – Heherésznek – mormogta. – Netalán még bukfencezni is szoktatok?
– Dehogyis, ugyan, hogy képzeled! – zúgták ezek.
– Merő szomorúság az életünk – vette át a szót Mikkamakka. – Csak szenvedünk, sírunk, szomorkodunk, bánatoskodunk – hazudta, de Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon se esett a feje lágyára, avagy éppen hogy a feje lágyára esett, ki tudja. Mindenesetre így szólt a köcsögfejű, tuskólábú, hordóhasú, lepényfülű, melencemellű, kemenceszájú, hígvelejű széllelbélelt:
– Hazudtok! És most halljátok a büntetést. Mától tilos az erdőn a bukfenc!
– A bikfenc is? – kérdezte Vacskamati.
– A bikfenc is, és a bukfenc is – toppantott zordan Zordonbordon –, és aki megszegi a tilalmat, az halál fia! Megértettétek?!
– Hogyne, hogyne, megértettük – bólogatott Mikkamakka. És magában azt gondolta: „Csak menj már, tűnj már, pusztulj innen.”
El is ment. Döbb, döbb – döngött a föld.
Na, kitört ám a hihi és a haha. A felhőtlen égig ért a jókedvük.
– Ezt a tökfejt, ezt a bárgyút, ezt a rövid agyvelejűt! – mondogatták boldogan.
– Még ha az evést tiltotta volna meg, vagy a napozást – rötyögött Bruckner Szigfrid –, de a bukfencet! Majd épp az én vén csontjaimmal állok oda bukfencezni!
Hahotáztak.
– Ez éppen annyi – mondta a nevetéstől fuldokolva Aromo –, mintha azt tiltotta volna meg, hogy állva aludjunk. Hihi, ki a fene alszik állva?
– Nono! – mondta Ló Szerafin.
– Nana! – mondta Nagy Zoárd.
Elgondolkozva rájuk néztek. Tényleg! Hiszen Ló Szerafin állva alszik. Mert az öreg lovak állva alszanak. Meg állva alszik Nagy Zoárd is. Mert a fenyőfák is állva alszanak.
– Ajaj! – vakarta a fejét Szörnyeteg Lajos. – Ez most azt jelenti, hogy nektek fekve kell aludnotok!
Ettől valamennyien elszomorodtak.
Mikkamakka az égre emelte a szemét.
– Ne bomoljatok! Hiszen egy árva szóval sem mondta, hogy nem szabad állva aludni. Bukfencezni nem szabad.
– Tényleg, de buták vagyunk – nevetett Vacskamati –, hiszen csak a bukfenc tilos!
– Meg a bikfenc – mondta Szörnyeteg Lajos.
– És a bukferenc – tette hozzá szomorúan Aromo.
– Kit érdekel – legyintett Ló Szerafin –, ki szokott itt bukfencezni?
– Dödöm – mondta Dömdödöm.
– Már hogy te szoktál? – csodálkozott Ló Szerafin. – Igaz is, szoktál. De még mennyire! – És elnevette magát, mert eszébe jutott, ahogy Dömdödöm esetlenül és boldogan veti a bukfenceket.
– Ami azt illeti… – kezdte Aromo, és el is hallgatott nagy szomorúan.
– Az ám – jutott eszébe a többieknek –, hiszen Aromo is minden reggel bukfencezik! „Bikfi-bukfi-bukferenc!” – kiabálja, és mint egy guriga száguldozik a füvön. Az ám! És Vacskamati is! Mekkorákat bukfencezett a múltkor is örömében.
Hökkenten néztek egymásra. Te úristen, itt betiltották a bukfencet! A bikfencről és a bukferencről nem is beszélve!
Úgy ültek a tisztás szélén, mint egy gyászoló gyülekezet. Nem is szólalt meg sokáig senki. Aromo a földet bámulta, Mikkamakka vakargatta az orrát, Bruckner Szigfrid a nadrágtartóját babrálta, Ló Szerafin tisztogatta a szemüvegét, Vacskamati a körmét rágta, Nagy Zoárd a távolba meredt, Dömdödöm magában gubbasztott, Szörnyeteg Lajos ráncolta a homlokát.
Ezt meg ki gondolta volna! Ennyit tesz, ha tilos a bukfenc! Nahát, Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon!
– Mit gondolsz – fordult ekkor sóvárogva Aromóhoz Ló Szerafin –, egy magamfajta öreg ló megtanulhat bukfencezni?
– Hohó, de még mennyire! – mondta felvillanyozva Aromo. – A bukfencet a magadfajta öreg lovaknak találták ki. Semmi az egész. Idenézz! Fej a talajra – s már le is tette a fejét a fűre, pamatfarkincája az ég felé meredt.
– Jaj – mondta Mikkamakka –, nehogy bukfencezz!
– Az ám – kiáltott Bruckner Szigfrid –, hiszen akkor halál fia vagy! – És a grabancánál fogva felrántotta Aromót.
Hű de szomorúak lettek, csak úgy áradt belőlük a szomorúság, még a napot is elfelhőzte!
S ekkor az öreg tölgy megszólalt a hátuk mögött.
– Gyertek csak ide!
Köréje sereglettek.
– Ti is gyertek közelebb – mondta az öreg tölgy a többi fának.
Közelebb jöttek.
– Ti is – intett a tölgy az erdei állatoknak, s jöttek a szarvasok, hódok, rókák, vaddisznók, borzok, őzek, hiúzok, medvék.
Sustorogtak, sutymorogtak. A sustorgásból néha ki-kihangzott egy-egy pehelyhihi, egy-egy ólomhaha, egy-egy pengecsivit, egy-egy dorongbrumma.
Valamit ezek eldöntöttek ott. Mert amikor szétszéledtek, már nyoma sem volt szomorúságnak a tisztáson. Aromo harsogó hangon magyarázott.
– Az a fontos, hogy a fejet jól előrehajtsuk… kézzel támaszt, lábbal lendít… mi sem egyszerűbb ennél!
– Nekem magyarázol, nekem, aki cirkuszban léptem föl annak idején? – vetette oda foghegyről Bruckner Szigfrid, de nem folytathatta, mert… döbb, döbb, döbb… jött ám! Mindenki tudta ki. A köcsögfejű, tuskólábú, hordóhasú, lepényfülű, melencemellű, kemenceszájú.
Ott állt a tisztás szélén tuskólábán Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon.
– Hrrr – morrantott –, miféle pusmorgás, mocorgás, sutymorgás volt itt? Mi?! Talán jó a kedvetek? Talán megszegtétek a parancsomat? Hé! Tilos a bukfenc!
Mikkamakka elkiáltotta magát.
– Bikfi-bukfenc-bukferenc!
Nosza az öreg tölgy, nosza az erdő, nosza a madarak, nosza az állatok, nosza a füvek!
– Fej lent, láb lendít! – vezényelt Aromo, és már villant is pamatfarka. Bukfencezett.
– Dömdödöm – mondta Dömdödöm. Egyszer fentről, egyszer lentről, onnan, ahol éppen a feje volt. Bukfencezett.
– Hihi, forog a világ! – rikkantott Ló Szerafin, pedig nem a világ forgott, hanem ő. Bukfencezett.
És Mikkamakka is, Vacskamati is, Szörnyeteg Lajos is, Nagy Zoárd is, az öreg tölgy is, a többi fák is, a császármadarak is, a pityerek is, a gerlék is, az ölyvek is, a siketfajdok is, a pintyek is, a pacsirták is, az uhuk is; a szarvasok is, a hódok is, a rókák is, a vaddisznók is, a borzok is, az őzek is, a hiúzok is, a medvék is.
Bikfi-bukfenc-bukferenc – bukfenceztek.
Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon földbe gyökerezett lábbal állt a tisztás szélén, vicegett-vacogott félelmében.
– Jaj, elgázolnak, jaj, elsöpörnek, jaj, elsodornak, jaj eltipornak! – jajgatott, és gyorsan előrehajolt, köcsögfejére támaszkodott, tuskólábával lendített. Bukfencezett. Megint újra. Bikfenc. Megint újra. Bukfenc. Megint újra. Bukferenc.
Elbukfencezgettek alkonyatig. Kisfejű Nagyfejű Zordonbordonnak sajgott ám a háta.