– Nézd, Apu, mit rajzoltam – mondja a fiam.
Fekete vonalak a hótiszta papíron.
Ez egy csipkés krumpli – akarom mondani, de még idejében visszaszívom, hogy is gázolhatnék bele ilyen felnőtti korlátoltsággal egy négyéves méltóságába. Különben is, krumplinak ez nagyon kecses, robbanékony, van benne valami titokzatos erő. És ni csak: szeme is van! Nem kétséges, ez egy állat. És mi az, hogy csipkés? Az állat hátán rejtélyes kinövések, fura taréjok sorakoznak, talán egy őskori sárkánygyík viselhetett ilyen díszt, ilyen félelmetest és ilyen megejtően szánalomraméltót.
– Nagyon szép – mondom, mert tényleg nagyon szép.
– Tudod, mi ez?
– Mi?
– Ez egy tüskés varabin.
Gyanakodva kutatok állattani ismereteim között… tüskés varabin… hát az meg miféle szerzet lehet? Hallottam én ilyen állatról? Vagy csak egyszerűen félremond valamit? Hiszen a gepárdot is gepárducnak mondja, a dögkeselyűt dögkeserűnek, a muflont liftonnak, a hiúzt héhúznak.
Féltem atyai tekintélyemet, még azt találom mondani, hogy ez az állat nem létezik, s erre előhozza a rongyosra nézett „A természet képekben” című könyvet, s valamelyik szakadozott lapon megmutatja a tüskés varabint.
Fondorkodom hát egy kicsit, mindent tudó felnőttábrázatot öltök, s mintha csak vizsgáztatás céljából kérdezném:
– Meg tudnád mondani, hol láttál tüskés varabint?
– De hiszen együtt láttuk.
– Hol?
– Hát amikor nézted az álmomat. Nem emlékszel?
Igen? – döbben belém. Hát akkor láttuk? A közös álmunkban? Dehogyis felejtettem el! Hogy is felejthetném?!
Néhány hete vendégségben voltunk valahol, és úgy adódott, hogy egy ágyban kellett aludnom a fiammal. Sokáig firgett-forgott, rugdalódzott, karattyolt. Egy kicsit untam már.
– Aludjál! – mordultam rá.
– Jó – mondta komolyan –, elalszom. – És súgva hozzátette – nagyon szépeket fogok álmodni. Nézd te is!
Tehát onnan való ez a fránya tüskés varabin. Csakhogy a fiam nem tudja, hogy lekéstem az álmát. Nem tudtam elaludni. Először az örömtől; hogy íme, itt van egy ember, aki jó szívvel és barátságosan az álmába invitál. Aztán meg a bánattól, hogy hiszen lehetetlen ajándékot adott, nem ülhetek be – mint egy moziba – álma közepébe. Pedig lehet, hogy csak kishitű voltam. Mert aztán, amikor nagy nehezen sikerült elaludnom, színekről álmodtam. Égő vöröseket láttam, szelíd kékeket és olyasféle habkönnyű zöldeket, amilyeneket csak kora májusi, ligetes réteken lehet látni.
Könnyen meglehet, hogy nem is én álmodtam, hanem az ő álmát láttam. Honnan is álmodtam volna én olyan csoda színeset?
Lám-lám, ha akkor sikerül korábban elaludnom, már régóta ismerném a tüskés varabint.
– Nálatok, Rácpácegresen, volt tüskés varabin? – kérdezi.
Rácpácegres az én gyerekkorom színtere.
Hirtelen ki akarom mondani, hogy nem volt, de aztán gyanakodni kezdek. És azok a távoli estéli füttyögések? A félhomályos bokrok között sejtelmesen elsuhanó árnyak? Azok a finom, alig hallható dobbanások a padláson? S amikor a szél fújt, az a dudaszó a kéményben? Az mi volt? Nem kétséges, a tüskés varabin ott mozgott körülöttünk Rácpácegresen, csak nem volt hozzá szemünk. Vagy nem tudtunk eléggé rajzolni. De akárhogy is volt, most negyven évre visszamenő hatállyal megszületett a tüskés varabin. És jó darabig létezni is fog, abban biztos vagyok. Hacsak a rossz szelek el nem fújják.