Írni szenvedés. Hát még rosszat írni! Amikor a vad gyötrelmek, nekifeszülések, fogcsikorgatások után elkészült írás bandzsalítva rávigyorog az emberre. Mit, vigyorog?! Röhög! Ugye, nem erre gondoltál – mondja –, és zörgeti rissz-rossz mondatait, nyöszörögnek benne a helyüket nem lelő szavak.
Ez a szárnyas emberem most már tizedszer fogott ki rajtam.
Nem tudom megírni.
Roggyantan bámulom a papírt, a betűk akár egy poloskaraj.
– Apu, írtál valamit?
A lányom. Hétéves, másodikba jár.
– Igen – mondom szégyenkezve.
– Mese?
– Valami olyasféle akart lenni.
– Olvasd föl!
– Nem lehet.
– Miért?
– Mert rossz.
– Hogyhogy rossz?
– Úgy, hogy gondoltam valamit. Meg éreztem valamit. És meg akartam írni.
– Meg is írtad.
– Meg, de nem az lett belőle, amit gondoltam.
– És amit éreztél?
– Az meg különösen nem. Nem sikerült.
– És most mit csinálsz vele?
– Itt marad ebben a füzetben. Ez lesz a koporsója. Majd egyszer talán nekifogok újra, és megírom. Hátha sikerül.
– És ezt nem mutatod meg senkinek?
– Nem.
– Nekem se?
– Neked se. Mondtam már, hogy rossz.
– De én nagyon-nagyon szeretném hallani.
– Nem lehet. Nagyon-nagyon rossz mese.
– Amit te írsz, az nekem sohase nagyon-nagyon rossz. Olvasd föl!
Kezdek megtörni. Igazán szép tőle, hogy az írásaim neki sohase nagyon-nagyon rosszak.
– Hát nem bánom.
Szenvedek. Ez most a büntetés, ez a fölolvasás.
A történet egy emberről szól, aki nagyon szeretne repülni. Hisz benne, hogy neki egyszer szárnya nő. Az írásban, sajnos, ez az ember jellegtelen, nincs arca, csupa mellékes dolgot mondok el róla. A lányomat ez szemmel láthatóan nem zavarja, feszülten figyel. Még a lélegzete is elakad, amikor csapnivaló emberemnek csapnivalóan elkezd nőni a szárnya. Vakítóan fehér szárnyak. De ahogy én ezt leírtam! Nincs benne semmi igazi szárnynövés. A lányomat ez sem érdekli, várja, hogy az ember fölrepüljön. De az ember nem tud fölrepülni, mert a szárnya iszonyatosan súlyos. Meg sem tudja mozdítani. Tartani sem bírja. Összeesik a kozmikus súly alatt, beszakad alatta az aszfalt, egyre lejjebb süllyed, még megvillan a hófehér szárnyvég, és összezárul fölötte a föld.
– És?
– Mit és?
– Hogy van tovább?
– Sehogy. Ennyi az egész.
– Mi lesz a fehér szárnyú emberrel?
– Hallottad. Elnyelte a föld.
Nem szól semmit, tétován átmegy a másik szobába.
Napok telnek el, szárnyas emberemet igyekszem betuszkolni tudatom egy rejtett zugába. Majd… talán… egyszer máskor. Most csak egyet akarok: elfelejteni, elfelejteni! Már-már sikerül, a kudarc egy gombostűfejnyi nyomássá szelídül odabent. S akkor előáll a lányom. Nagyon komoly, még a két kihullott tejfoga helye is komolyságot erőltet magára.
– Írtam egy verset – mondja.
Nocsak, mit meg nem érek! A kéziratpapíron bukdácsoló verébfejbetűk, a sorok szabadon kószálnak. De semmi kétség, az írásnak első ránézésre is vers formája van. A címe: Egy lepke.
Első olvasásra a vers mélyebb értelmét nem fogom föl, fönnakadok a „véres csontok vázán”.
– Ezt a „véres csontok vázán”-t, ezt honnan vetted?
– Petőfi is ilyeneket írt, nem?
Ez komoly tekintély-érv, nem is tudok rá mit mondani.
– Különben a verset neked írtam. Meg a szárnyas emberednek.
– A szárnyas emberemnek? – a gombostűfej sajogni kezd.
– Igen, mert az nem lehet, hogy csak elsüllyed és vége.
– Hanem hogy lehet?
– Amikor elsüllyed, zuhan egyre lejjebb és lejjebb, és egyszer csak egy nagy, fekete terembe ér. Ebben a teremben lakik a hét feketeszárnyú.
– Kicsoda?
– A hét feketeszárnyú. És a te fehér szárnyú emberednek meg kell küzdenie velük. Le kell győznie mind a hetet.
– Le tudja győzni őket?
– Persze hogy le! És akkor egyszeriben elég erős lesz hozzá, hogy elbírja a szárnyát. Akkor mindjárt tud repülni. Ki tud repülni a föld belsejéből, és ha akar, elrepülhet a csillagokba.
Csak ülök lehajtott fejjel, szomorúan és mégis reménykedve. Hát lehet, hogy ez a gyerek sokkal többet tud a világról, mint én? Hát ezért ágált és ellenkezett az én szárnyas emberem, mert kegyetlenül és reménytelenül elsüllyesztettem volna, ahogy egy kutyát sem illik?
– Érted? – kérdezi.
– Értem – bólogatok, holott azt kellene mondanom: Most megmentettél.
Hol járhat most szárnyas emberem? Még csak zuhan? Vagy már küzd a feketeszárnyúakkal? Vagy talán már emelkedik? Akárhol van, sose veszítse reményét. Ezt üzeni neki a lányom.