Ezer éve nem látott barátokat a legnagyobb marhaság meglátogatni – gondolta Simf. De vitte a lába. Kipp-kopp, mint egy okos szerkezet, a lába rátalált a vadidegen városkában a vadidegen utcára. Kipp-kopp. A lábra hallgatni kell, néha a lábra kell hagyatkozni – gondolta Simf. Kipp-kopp.
A rozoga kertkapu tárva-nyitva, hopp, talán be se szokták csukni. A félrebillent, megfeketedett léckapu fölöslegesnek tetszett. Igen, a szemérme miatt – gondolta Simf –, ilyen állati szemérmes embert azóta se láttam.
Ahogy görnyedten ül a menza asztalánál. Egy burok van körülötte. Vaskossága anyagtalanul kiterjed, ott feszül az arca előtt, a szeme előtt, vaskossága óvja a térdét, mellét, hozzáférhető szíve hozzáférhetetlen.
Simf agyán átvillan, hogy vaskaput képzelt ide. Feketét. Ha nyitva van, akkor se lépjen be csengetés nélkül az ember.
A léckapu, mint egy kifáradt harcos. Nagy elszánás újkorában se lehetett benne.
Murva csikorgott a talpa alatt. Sok virág jobbról és balról. Összevissza dőlt szárak és hetyke gazok. Valaki valamibe belekezdett. Aztán magára hagyta a virágait. Amott szőlőlugas. Kemény, már-már kegyetlen arcél. Rend, gléda, permettől pöttyös levelek. A szőlő nem akart szót váltani a virágokkal. Mintha a virágok nem is léteznének. A szőlő azért olyan, mert ott vannak a virágok.
Zörgés, durranás, bőgés, tramtata.
– Fel a kezekkel, idegen harcos!
Simf megadóan feltartja a kezét.
Amazok ketten, ott előtte a murván, tollasan, kardosan, puskásan. A nagyobbik: kő, jó vaskos, vaskossága jólesően nyomja Simf mellét, a kicsi, mint a fény, szárnyra kapni készülő könnyűség. A nagy mogorva arccal szegezi neki a kardot, a kicsi mosolyog, micsoda kék szem, gondolja Simf, a keze fönt.
– Ki vagy?
– Második Rákóczi Ferenc – mondja.
A nagyobbik homlokán ráncok.
– A fejedelem?
– Az. Erre vezettek száműzetésem útjai – teszi hozzá nyakatekerten.
– Leengedheted a kezed – mondja a nagyobbik, és a kicsihez fordul. – A fejedelem.
– Éljen! – kiált a kicsi, és kitárt karokkal szédibabázik.
– És ti kik vagytok?
– Indiánok.
– Kuruc vagy labanc indiánok?
– Kurucok! – kiált a nagyobbik, a kicsi meg bevágtat a virágágyásba, csapkod a fakarddal, és ordít:
– Kurucok, kurucok, kurucok!
Második Rákóczi Ferenc diadalüvöltések közepette vonul a házba.
– Megőszültél – mondja.
A férfi bólint, régi vaskossága nem hagyta el. Szemérme sem. Meg kéne ölelni – gondolja Simf –, de csak a kezét szorongatja. Vaskossága már kőből való. Csigabiga. Simf mosolyog, a vaskosság meg ragyog.
– Ó, olyan sokat beszélt magáról – mondja a nő, Simf megbűvölten áll fel, körüllengi a szalmasárga haj, az égkék szem fénye.
– Micsoda szép feleséged van! – mondja akaratlan, és már tudja is, hogy hibázott, a nő lebegőn elfordul, hogy melle szép íve felvillanjon a vendég előtt, a férfi vaskossága megszűnik ragyogni, a szék reccsen alatta, a háromszoros súly nyomja a széket.
– Üldöznek? – kérdezi a nagyobbik gyerek.
Simf rázza a fejét.
– Nem. Győzelmes csatára készülök. A szárnysegédemet várom.
– Tegyél föl egy kávét – mondja a nő. – Ja, és bort. Iszik? Remélem, iszik.
Simf bólint, a vaskos férfi lassú, levegőtördelő mozdulatokkal feláll, hallatszik a konyhából a poharak csörömpölése.
– Ó, maga jár-kel a világban! – mondja a nő elragadtatással. – Arról a nagy útjáról olvastunk. Az csodálatos lehetett.
– Igen, járok-kelek – mondja mogorván Simf, a nő megérinti a vállát. Mint a láng, a keze. Égett, vörös folt Simf vállán. A konyhában rikoltozik a kávédaráló.
– Jöjjön, megmutatom a lakást.
Simf kelletlenül föláll.
– Mikor jön a szárnysegéded?
– Bármikor itt lehet.
– Menjetek játszani! Egy-kettő, ki az udvarra!
– Stregovácnak hívják – mondja Simf –, egy nagy aranylánc függ a nyakában. Nemsokára meghalljátok a lódobogást.
– Lovon jön?
– Persze. Majd meglátjátok, Stregovác lova a legszebb a világon.
– Na, egy-kettő!
A fiúk kitódulnak az ajtón.
A nő arcát megszínezi a vér, tekintete sárgarigóruhába öltözött karvaly. Hess!
– Tudja, mi ki sem mozdulunk innen, a lugasában babrál, meg az a rettentő kémia… Maga is annyira szereti a kémiát?
– Nem – mondja Simf őszintén, és szívből sajnálja, hogy nem szereti annyira a kémiát.
– Mit kellett rimánkodnom, hogy ezt végre megcsináltassa! Nézze.
Egy újdonatúj ajtót nyit ki, látszik, most törték a falba. Üvegezett, félkész szobába vezeti Simfet, malterfoltok odabent, a fal még vakolatlan.
– Nem akarta, azt mondta, hogy négy szoba elég. – Simfre mosolyog. – Kicsit maradi.
– Ilyen volt mindig – mondja Simf. – A legrendesebb volt, akit valaha is ismertem.
– Igen – mondja boldogan a nő, mintha egy elmarasztaló ítéletet írna alá –, igen, nagyon rendes – és úgy fordul Simf felé, hogy a melle súrolja a karját.
A férfi burája már áttörhetetlennek tetszik, száz kilométerre ül tőlük. Simf melléje húzza a székét, régi rossz cipőik jutnak eszébe meg a közösen hordott télikabát.
– A télikabátra emlékszel?
Talán emlékszik. A gyerekek berontanak,
– Még nem jön. Kint voltunk az utca végén. Mikor jön?
– Már alig kell várni – mondja Simf.
– Kicsoda? – kérdezi a nő, s közben a karja hófehér.
– A szárnysegédje. Táltos paripán.
– Ó, de vicces ember maga! – nevet a nő.
– Nem vagyok vicces. – Simf a földet nézi maga előtt. – Stregovácot várom. Azért jöttem, mert itt kell találkoznunk. Én Második Rákóczi Ferenc vagyok.
A nő most már harsányan nevet. Egy hang se igaz a nevetéséből.
– Látja, ez is hiányzik az életünkből. A játék. Csak a robot, a robot. Élni kellene már kicsit, élni!
A férfi hirtelen kiemelkedik gubbasztó pózából.
– Aranysarkantyúja lesz Stregovácnak – mondja –, és éles szögekkel kivert ezüstbuzogánya.
– Hurrá! – kiáltják a fiúk.
– Most már ne bolondítsák őket – mondja a nő –, úgyis olyan fantáziálósak. A múltkor is…
– Átugrat a kerítésen – szakítja félbe a vaskos férfi, már újra ragyog –, körülvágtázza a házat. Előre, győzelemre, Stregovác!
– Előre! – üvöltenek a fiúk lobogtatják fakardjukat.
– És színházban se voltunk már hónapok óta – mondja a nő –, látja, megmozgathatná egy kicsit a barátját.
– Minden győztes csata után tárogatót hallgatunk. Mert győzünk, igaz, fejedelem?
– Győzünk – bólint Simf.
– Egészen megvadulnak, ne csinálják ezt velük.
– Nem csináljuk, értse meg, hogy Stregovácot várom – mondja a kelleténél hangosabban Simf, és a düh piros lencsékkel pöttyözi tele a pofacsontja környékét, szemét az angyalarcú nőre emeli, tekintete akaratlan végigfut ívelt, hosszú nyakán, duzzadó mellén s a két varázslatos comb közé ékelt háromszögön, dühe kitágítja nyaka ereit, arcán a vörös lencsék összeolvadnak. Hű, de kívánja ezt az asszonyt!
– Stregovác jönni fog! – üvölti, és szeretné átkarolni barátja vaskos vállát, hogy érintésétől erő és igazság szállja meg, de már nincs szükség érintésre sem, a vaskos férfi kiegyenesedett, fénylik és kiabál:
– Stregovác jönni fog!
– Stregovác, Stregovác! – üvöltik a fiúk.
– Őrültek, őrültek vagytok – riad meg a nő –, tiszta őrültek! – És ekkor paták csattogása, vörös sörény villan fel az ablakban, ott vágtázik a ház körül egy kuruc vitéz.
– Stregovác! – kiáltják a fiúk.
– A virágaim, a virágaim – ordít eszelősen a nő –, letapossa a virágaimat!
Kirohannak a kertbe, Stregovác a gazba fulladt virágok között feszít vörös paripáján, baljában csillog ezüstbuzogánya.
– Fejedelem, indulhatunk.
– Ezek kurucok – mutat maga mellé Simf, Stregovác bólint, a két fiú, a férfi meg Simf felpattannak Stregovác lovára, a ló szökellve indul.
– A virágaim, jaj, a virágaim! – sikolt a nő, de Stregovác lovának patája nem is érinti a virágokat. Száguld a két gyerekkel, a férfival, Stregováccal és Simffel. Egyre kisebbedik.