Az ibolya még délután háromkor sem volt hajlandó megszólalni.
– Ebédszünet – mondta bosszúsan a bizottság vezetője. Kürtőkalapját hátratolta, homlokán verejtékgyöngyök. Kigombolta a mellényét, meglazította a nyakkendője csomóját.
A bizottság tagjai, a piperés-puccos nő, az acélos-akaratos férfi és Simf, követték az elnököt egy tölgyfa alá. Az ibolya hallótávolságon kívül maradt.
– Ennek aztán beszélhetünk! – mondta a piperés-puccos nő, és egy plédet terített a fa alá.
Zörömböltek az alumínium ételesdobozokkal, lehuppantak a plédre. Az acélos-akaratos félúton a pléd felé magába tömött egy kemény tojást. Csak Simf téblábolt a pokróc előtt, a hat láb mint az ágyúcső meredt feléje.
– Csak azt szeretném mondani… – motyogta, de a piperés-puccos rálöttyentett egy mézes mosolyt.
– Maga miért nem eszik? – kérdezte.
Jól láthatták persze, hogy Simf nem hozott magával semmit, ingben, farmernadrágban állított ki ide az erdőbe.
Simf pislogott a ragacsban.
– Csak azt szeretném mondani…
– Egyen – nyújtotta feléje az elnök a dobozát. Nagy, varangyos rántott húsok szorongtak a dobozban.
– Köszönöm – rázta a fejét Simf –, azt szeretném mondani, hogy nem értem, miért hívtak engem ide.
– Nem ért egyet a bizottság céljaival? – Az elnök keze megállt a falattal.
Hat élesre töltött szem meredt Simfre.
– Nem – mondta Simf.
Az acélos-akaratos hirtelen lenyelte a kemény tojást – ádámcsutka fel, ádámcsutka le –, és fel akart ugrani, de az elnök intett neki. Erre visszahuppant.
– Szóval nem akarja megmenteni az ibolyát? – kérdezte szomorkásan az elnök Simfet.
– Ön, uram, egy kedves ember – gesztikulált Simf –, de micsoda megmentés ez?! Micsoda sárba nyomó, keresztre feszítő megmentés, gyilkos megmentés! Ön engem megkínált az ebédjével, de…
– Azt akarja, hogy pusztuljon el az ibolya, hogy tűnjön el a föld színéről! – rikácsolt a piperés-puccos.
– Éppen hogy – próbálkozott Simf, de a piperés-puccos beléfojtotta a szót:
– Ezért is nem szólalt meg az ibolya. Maga miatt! Mert sugárzik magából az értetlenség. És a rosszakarat.
– Én nem tudom, hogy miért hívtak ide engem. Ha tudom…
– Azért hívtuk – mondta nyugodt hangon az elnök –, mert tudjuk, hogy jó barátságban van az ibolyával.
– Nem vagyok! – tiltakozott Simf. – Egyszerűen csak tisztelője vagyok. Szeretem. Két szót ha váltottam vele életemben.
– Akkor is – folytatta az elnök –, mégis magához bizalmasabb. Magának talán jobban hisz.
– Az könnyen meglehet – mondta Simf –, de én azt szeretném, ha az ibolya olyan maradna, amilyen volt.
– Az acélos-akaratosból egy haragos böffenés szakadt ki, a piperés-puccos lebiggyesztette a száját.
Az elnök elmosolyodott.
– Kicsit maradi gondolkozású ön – mondta, és bekattantotta a bicskáját. – Rosszul szereti az ibolyát. Nem gondol a körülményekre.
– Miféle körülményekre? – kérdezte Simf.
– A vegyszerekre, a lánctalpakra, a monokultúrákra, a folyók és a levegő szennyezettségére… gondolja el, a védtelen ibolya!
Simf hallgatott.
– A maga maradi szeretete megölné, végleg elpusztítaná – folytatta az elnök.
Fölemelkedett a pokrócról, jobb kezét atyáskodva Simf vállára tette.
– Higgye el, mind a négyen ugyanazért harcolunk – mondta, és mind a négyen elindultak az ibolya felé.
Az ibolya ott csücsült a fűben. A nyakát – már ahogy tőle telt – behúzta. Az elnök és a piperés-puccos melléje guggolt, az acélos-akaratos hátrább állt, rágicsált egy fűszálat, dudorodtak a rágóizmai. Simf kissé távolabbról szorongva bámulta őket, mint egy utcai balesetet.
– Mert gondolja meg – mondta az elnök az ibolyának –, magát bárki leszakíthatja, a kalapja mellé tűzheti, vagy elhajíthatja, rátaposhat. Hogyan tud védekezni? – Itt hatásvadász szünetet tartott. – Sehogy! És ha vegyszereket mos ide az eső, a leveleit megsárgítja, a virágját lekonyítja. Mit tud csinálni? És ha jönnek az erdőbe a fakipurcantó gépek, az ágnyakazó gépek, a miszlikbe vágó gépek, az egyengető gépek, a szétziláló gépek, akkor mit tud csinálni?
Az ibolya megmoccant, mintha mondani akarna valamit.
– Na, mondja csak! – biztatta az elnök. – Ne hagyja, hogy kibeszéljük itt a tüdőnket! Szólaljon meg végre!
De az ibolya nem szólt.
– Őmiatta van – bökött Simf felé a piperés-puccos.
– Éppen fordítva! – mondta dühösen Simf.
– Talán miattam, mi?!
A piperés-puccos harciasan fölugrott.
Simf ettől megsajnálta.
– Igen – mondta csendesen –, mert bűzlik a kölnitől. Az ibolya utálja a kölniszagot.
Az acélos-akaratos – foga között fűszál – felmordult.
– Meg maga miatt – mondta neki Simf. – Itt áll reggel óta, egy szót se szól, csak fel-felhorkan, mint egy fenéken billentett gőzmozdony. Ezt meg különösen nem bírja az ibolya.
Az acélos-akaratos elindult volna Simf felé, de az elnök egy kézmozdulattal visszaparancsolta.
– Lehet, hogy igaza van – mondta –, menjenek egy kicsit távolabb.
A két céklafejű paprikajancsi hátrébb húzódott, Simf meg odaguggolt az ibolya mellé.
– Most mondd, amit akartál – mondta neki.
(És máris ibolyállott az ibolya ibolyahangja.)
– Csak azt akarom mondani, elnök úr, hogy egyszer rám lépett véletlenül egy szarvasünő, és kibírtam, aztán átment rajtam egy rönkszállító szekér jobb hátsó kereke, a ráf mélyen belenyomott a földbe, de másnapra már vidáman talpra álltam, az összes levelem, mint új korában, s ehhez képest a lánctalpas erdőgazdasági traktor szinte semmiség, alighogy átgázolt rajtam, már fel is emelkedtem.
– Ugyan! – mondta az elnök. – Hát azt hiszi, hogy fárasztanám magam holmi szarvasünők, szekerek meg lánctalpasok miatt! A mostani gépek már tüzet okádnak, amerre járnak, kiég minden, még a fák is nehezen fogják elviselni, nem egy ibolya! És a tűz még semmi, de a sugarak, gázfelhők, a szétfröccsenő mérgek!
– Igazán? – kérdezte megszeppenve az ibolya.
– De még mennyire – lendült bele az elnök –, és ha ilyen körülmények között sikerülne is valami véletlen szerencse folytán megmaradnia, akkor jönnek az emberek! Elözönlik az erdőt, letépnek, szétmarcangolnak minden virágot. Elsőnek az ibolyákat. Hát nem ért engem?!
– És… és mit kellene tennem?
Az elnök csillogott az örömtől.
– Először is ezek helyett a puhány, húsos levelek helyett borotvaéles acéllemezeket növeszteni, karmos, erős csápokat kibocsátani, minél nagyobbakat, szúrják, tépjék az ellenséget. A szár vasbetonból legyen, sűrűn, mint a sündisznót a tüskék, szuronyok borítsák. Illat helyett…
– Az illat is? – kérdezte megrendülten az ibolya.
– Illat helyett mérges, büdös gázokat kell termelni, és ez a maradi virág se kell, sokkal célszerűbb egy robbanótöltet a helyén. Ha közelednek…
– Na és akkor a beporzás? – szólt közbe az ibolya. – Ahogy a csipkefinom, virágporos csáp megérinti a bibét… Mi lesz a méhekkel, darazsakkal?
– Ugyan – legyintett fölényesen az elnök –, darazsak, bogarak! Hol lesznek azok nemsokára! Egy darab se lesz belőlük, mutatóba se. Sugárhajtású műdarazsak intézik a beporzást. Pontosan, előre meghatározott program szerint. Erről majd mi gondoskodunk.
– Értem – mondta elgondolkozva az ibolya. – És mondja, ha mégis egyszer-egyszer kedvem kerekedne virulni, illatozni… akkor…
– Megválni a fegyverzettől, csupaszra vetkőzni? No nem, ezt ön se gondolja komolyan. Különben az új életforma új törvényeket, új szokásokat hoz. Majd meglátja, egy idő után eszébe se jut az a csacskaság, hogy virulni meg illatozni.
Az elnök várt egy darabig az ibolya válaszára, de hiába. Az ibolya hallgatott. Az elnök fölállt hát, és győzedelmes léptekkel odament a piperés-puccoshoz és az acélos-akaratoshoz.
Az ibolya segélykérően nézett Simfre.
– Mit csináljak? – kérdezte sírósan. – Hiszen így az egésznek semmi értelme.
– Ne törődj velük – suttogta gyorsan Simf. – Megőrültek. Én nem hagylak, ne félj!
Amazok felől hangos nevetés hallatszott. Biztosak voltak a győzelemben.
– De hát mit tudsz csinálni? – kérdezte az ibolya.
– Elloplak – suttogta Simf. – Otthon a szobámban egy nagy cserépbe ültetlek. Öntözlek, gondozlak. Az ajtóra kétszer ráfordítjuk a kulcsot. Reteszt is szerelek föl. Tavasszal kiteszlek az erkélyre, ott pompázhatsz, illatozhatsz.
Az ibolya hitetlenkedve nézett rá.
– Darazsakat is szerzek – mondta gyorsan Simf – és madarakat. Ott röpködnek körülötted. Beszélgethetsz velük.
Az ibolya ámulva nézte Simfet.
– És gyermekeid lesznek – folytatta Simf –, unokáid és dédunokáid. Tiétek az egész szoba. Mindent ellephettek, az asztalt, a székeket, a szekrényt. Meghódíthatjátok az egész házat, és aztán majd kiáradhattok a kertbe… az utcára. Visszafoglalhatjátok az erdőt.
– Biztos? – kérdezte az ibolya.
– Persze hogy biztos – mondta Simf.
– Akkor vigyél. Csak ezek meg ne lássák!
– Ne félj! – mondta Simf.
Az ujjaival körülárkolta az ibolyát, óvatos mozdulattal, vigyázva, hogy a gyökerek közt maradjon elegendő föld, kiemelte a helyéről, becsúsztatta az inge alá. Mintha csak úgy mellékesen, besétált a fák közé, s amikor a bizottság már nem láthatta, futóra! Lihegve szaladt hegyeken-völgyeken, szittyós réteken, marhalegelőkön, baltacimföldeken, kerteken keresztül. Az ibolya szelíden, puhán a hasa bőréhez simult.
Éppen időben ért az állomásra, felkapaszkodott a már induló vonatra. A fülkében éppen egy üres hely volt, lehuppant fáradtan. Az ibolya az inge alatt. Az utasok meg furcsán bámulták, Simf végignézett magán, de nem látott semmi rendelleneset. Az ingén az ibolyadudort egyáltalán nem lehetett észrevenni. De azért bámultak. Simf mereven ült, nem nézett senkire.
Csattogott a talpfákon a vonat. A váltókon ritmusát vesztette, aztán újra monoton-monoton-monoton.
És egyszer csak egy icurka-picurka csiklandós szúrás Simf hasán. Az inge elejét előbbre húzta, hadd legyen nagyobb helye az ibolyának. És most már nem is csiklandósan, most már fájt. Egy szúrás a hasa bőrén. Fészkelődött. Egy pengeél. Érezte, ahogy a penge nekifeszül a bőrének. Lassan kiverte a víz. A verejtékcseppek előbb megültek az orra tövén, aztán potty, a mellére hullottak.
Már a hazai állomáson lassított velük a vonat, amikor egy nő megszólalt a fülkében:
– Vérzik. Átvérződött az inge.
– Semmiség – nyögte –, egy kis karcolás.
Otthon, a szobájában, amíg a bögyéből kivette az ibolyát, sebes lett mind a tíz ujja.
– Megőrültél – mondta az ibolyának –, miért csinálod ezt?!
Pengeleveleket, vaskarmokat növesztett az ibolya, vasbeton szárt, szuronyokkal. Koppant, amikor Simf az asztalra tette.
Gyorsan egy cserepet keresett, erdei földdel bélelte, óvatosan beletette az ibolyát.
– Most már abbahagyhatod – mondta –, már jó helyen vagy. – És tenyere sebeiből kiszívta a vért.
Az ibolya nem szólt. Simf vizet hozott, de az ibolya rászólt:
– Ne öntözz! Berozsdásodom.
– Te eszedet hagytad! – kiabált Simf, a bádogkannát az asztalra csapta.
Besötétedett, Simf csüggedten ült az ágya szélén, nézte az őrült ibolyát. Az acéllevelek meg-megcsillantak az ablakon beszüremlő reklámfényben.
Úgy, ruhástul dőlt el az ágyon, elnyomta az álom. Másnap keccenő, csengő zajokra ébredt. Ijedten fel akart ugrani, de a jobb vállába beleszúrt valami. Visszahanyatlott.
Az ibolya már behálózta a szobát, kardliánok, szuronyerdők meredtek Simf felé. Szólni sem tudott, nyöszörgött. Lassú mozdulatokkal lecsúszott az ágyról, hogy a szúrós, éles vasak meg ne sértsék, de olyan sűrűn szőtte már be a szobát a sok éles lengő-lógó fém, hogy mire hason csúszva kijutott a lakásból, már csupa seb volt a homloka, válla, háta, combja. Csurgott belőle a vér. Az utcai kútnál lemosta magát, a sebeket égette a víz.
– Mi történt magával, Simf úr? – kérdezte a szomszédja.
Simf nem válaszolt. Mint egy alvajáró, elindult a város belseje felé, vállak, mellek között imbolygott, a piros lámpákra megállt, a zöldekre elindult. Sodródott az emberek között. Arra gondolt, hogy este majd hazamegy, óvatosan lenyomja a kilincset. Kellemes illat csapja meg, és az asztalán zöld, húsos levelek között ott kuporog egy kedves ibolya.