– Mit iszol?
– Mindegy. Amit te.
– Két gint – mondtam a pincérnek.
Izolda elfintorította az orrát, utálkozó arcot vágott.
– Tudod, hogy én még sohasem ittam gint?
– Most iszol. Fenyőszaga van és marja a torkodat. Jó.
Bambán bámultam magam elé. Megint mehetnékem támadt. Már napok óta nem találtam a helyem sehol. Rohadt vasárnap délután. Ezt különösen gyűlöltem. Az ember lődörög, itt ücsörög, ott ücsörög, elegem van ebből az egészből. Pedig a kávéház tetszett, mikor először voltunk itt. „Látod, nem is olyan utolsó hely ez – mondtam Izoldának –, klassz kis kávéháza van.” Azt ugyan már akkor is utáltam, hogy mindig bámulnak, de később megszoktam, és nem törődtem vele. Különben is a kávéházba csak beugrik az ember, lehajt egy kávét vagy valami rövidet, elnyújtózik a kényelmes székeken, a barátaival beszélget, vagy a munkájára gondol… De így! Itt ülünk már dél óta. Eleinte kellemes volt nézni a nagy üvegtáblához csapódó hópelyheket, meg érezni a friss hideget, amit az újonnan érkezők hoztak be kabátjuk ráncaiban.
– Mire gondolsz? – kérdezte Izolda.
– Arra, hogy utálom ezt a kávéházat.
– Mikor először voltunk itt, akkor szeretted.
– Akkor szerettem – válaszoltam túlságosan is kurtán, mert megint gúnyt éreztem a hangjában.
A pincér tálcástul elénk tette a két gint, kicserélte a teli hamutartót.
– Olyan színű, mint a víz – mondta Izolda.
A jó pálinka mindig olyan színű, mint a víz – gondoltam magamban, de nem szóltam semmit.
Egy darabig szótlanul nézett rám.
– Most mit mérgelődsz?
– Nem mérgelődöm. Csak utálom ezeket a finom kis szemrehányásokat… Van anélkül is épp elég bajom… Úgy csinálsz, mintha nekem különös örömem telnék ebben az egészben.
Ezt marhaság volt mondani. Izoldát nem az érzelmeim érdeklik, hanem a tények. S egyébként igaza is van. Egyszerűen csak lakni akar. Az öregasszony mondta, hogy holnap kivág bennünket. Az öregasszonynak is igaza van. Kell neki a lakás. Kár Izoldát bántani.
– Nézd, Zsoli-mackó! – kiáltott Izolda, a szeme nagyra tágult, és az alsó ajkát beszívta.
Ki a fene az a Zsoli-mackó? – gondoltam, de azért nem fordultam hátra, megvártam, míg a férfi az asztalunkhoz ült.
– Szervusz, Méri! Látod, a sors útjai…
– Hogy kerülsz ide, Zsoli-mackó?
Nem volt rajta szerencsére semmi mackós. Szikár, őszülő, sűrű hajú fickó volt. Az a típus, aki most, ötvenéves korában is rendszeresen a Szigetre jár teniszezni. Tudományosan étkezik, vigyáz a vonalaira. Inni néha többet iszik a megengedettnél, de csak azért, mert az előkelő. Én ezt sosem tudnám csinálni, sokkal rendszertelenebb vagyok. Talán azért nem szeretem az ilyen embereket. Azzal vigasztalom magam, hogy soha nem érzik a játék örömét. Pedig lehet, hogy érzik.
Parfümszagot árasztott, és ez megnyugtatott. Legalább lenézhettem.
A keze jó hűvös volt.
– Nézd, Zsoli-mackó, a férjem – mutatott rám Izolda –, ugye, még sohasem láttad?
– Szóval, te vagy a nagy rabló. Elragadtad a mi kis Mérinket a kőrengetegből.
Látszott rajta, nem vagyok neki rokonszenves.
– Nem rossz hely ez – mondta Izolda. – Te mit keresel itt?
– Lent voltam Fonyódon. Betörtek a villába, leugrottam rendet csinálni.
Tele szájjal nevetett.
Izolda megint beszívta az alsó ajkát.
– S te ezen csak nevetsz?
– Minden télen betörnek. Megszoktam már.
Felemelte Izolda poharát, beleszagolt.
– Ejha! Gin.
Megint nevetett. Mit röhög ez az állat!?
– Jó fenyőszagú – mondta Izolda, és elmosolyodott.
– S különben? Hogy vagytok Pest nélkül?
– Jól – mondtam.
– Csak tudod, azért imádkozom, hogy az éjjel sok hó essen, mert holnap hókunyhót kell építenünk – mondta nevetve Izolda.
– Hókunyhót?
– Igen. Kidobnak bennünket az albérleti palotából. Háromszor hármas vacak luk. De eddig legalább volt hol aludnunk.
– Hát nem ígértek lakást, mikor lejöttetek?
– Nem ígértek – mondtam.
– Csak szocialista feladatot kapott a mérnök úr, lakást nem – mondta a feleségem, és kiitta a ginjét.
Az arcomat figyelte. Szándékosan bántott. Nem tudom, melyik a rosszabb, a szándékos vagy az akaratlan szurkálódás.
– Majd lesz lakásotok – mondta meggyőződés nélkül a teniszbajnok. Aztán egy darabig hallgatagon bámult maga elé, és hozzátette: – Bár tökéletesen mindegy. Az élet lakással is, meg lakás nélkül is egy rakás szerencsétlenség. Csak néha van egy-egy kis napfény. Egy-két csodálatos villanás.
Vén pozőr! A hamutartót forgatta maga előtt. Finom, ideges ujjakkal. A bal keze mutatóujján zöld köves aranygyűrűt viselt.
– Igaz, mérnököm? – nézett rám.
– Az élet szarságáról ráérünk akkor is filozofálni, ha már háromszoba-összkomfortban lakunk.
Nem jött zavarba. Nem az a fajta. Csak Izolda nézett rám csodálkozva. Nem tudom, miért!
– Nem rossz… Szellemes – mondta a teniszbajnok.
– Megint kitört belőle a kocsis – mondta a feleségem nagyon kedvesen.
– Még három gint – szólt a pincérnek Zsoli. – Ha már azzal kezdtétek.
– Azt hiszem, Izolda nem kér többet – morogtam.
– Kicsoda?
– Engem hív Izoldának.
– Izoldának! Kedves, nagyon kedves. Meg is érdemled, finom vagy, kecses, középkori csipkék illenének rád.
A hangja kövér, puha hernyó volt.
– De ő a kezem miatt nevezett el. Azt mondja, olyan a kezem, mint egy lótuszvirág. Pedig sohasem látott még lótuszvirágot.
– Abbahagyhatnád – mondtam. Nem volt visszautasító a hangom, csak halk. Kint az üvegtábla mögött már sötét árnyak úszkáltak. A könnyű hópihéket néztem. Táncoltak a lámpák sárgás fényében.
– Zsoli-mackó, te már láttál lótuszvirágot?
– Láttam. Szépek.
– Tényleg olyanok, mint a kezek?
– Nem, nem olyanok.
A lámpákat időnként meghimbálta a szél.
– Csak nem mérgelődik, mérnököm? Nem kell ezt szégyellni!
– Nem szégyellem. Csak fölösleges róla beszélni.
Mikor elment, megint kezet fogott velem.
– Remélem, nem hófúvásos az út – mondta.
A kezemen éreztem a kölniszagot. A nadrágomhoz dörzsöltem a tenyeremet.
– Mit csinálsz? – kérdezte Izolda.
– A kölniszag – mondtam.
Elfordította a fejét. Eredetileg talán az volt a szándéka, hogy Zsoli-mackóról mesél, de erre elfordította a fejét. Egész este hallgatott. Záróráig. Akkor mentünk haza. Jólesett volna egymásba karolni, de mindegyikünk azt várta, hogy a másik kezdje.
A barna, pattogó politúrú asztalon tervrajzok hevertek.
– A rajzaid – mondta Izolda.
– Holnap visszaviszem az irodába. Nem tudok itt dolgozni.
– Meg amúgy is kidobnak bennünket. Akkor is vissza kell vinned, ha tudnál itt dolgozni. A főtéren nem rajzolhatsz.
– Holnap lesz lakásunk. Akárhogy is!
Izolda nevetett.
– Kidobod az igazgatódat, és a helyére költözöl?
Szerencsére csak egy heverőnk volt, a nagymamitól örököltük. Nem fűtöttünk, össze kellett bújni.
– Miért voltál utálatos az öregúrral?
– Olyan a hangja, mint egy nagy kövér hernyó… „középkori csipkék illenének rád”… pfuj!
Izolda jóízűen nevetett, a teste finoman rázkódott a nevetéstől, a mellemhez szorította a fejét. Aztán azt mondta:
– Medve-bedve!
Mégsem lakhatunk hókunyhóban – mondtam magamban –, hiszen a kislány egyszer azt mondja, „medve-bedve”, és minden hó meg jég elolvad.
Az igazgató előtt álltam, a lábam besüppedt a puha szőnyegbe. Nagyon friss és jókedvű volt minden a sarokban álló pálmától meg attól, hogy a frissen esett hó beragyogott az ablakon.
– „Medve-bedve” – ezt mondogattam magamban.
– Igazán nagyon sajnálom – mondta az igazgató, és merően nézte a tintatartót. – Igazán sajnálom – mondta még egyszer. – Pedig nem mehetsz el, nagyon fontos, szép munkád van, nem hagyhatod itt, nem is hagynád szívesen, igaz.
Medve-bedve, persze hogy nem. Csak a feleségem egy huzatos kapu alatt ül piros plédbe burkolózva egyetlen fotelunkon, és olvas. Azt mondta, onnan csak akkor mozdul el, ha lesz lakás.
– Nem tudott volna várni még legalább egy hetet az a vén sárkány?
– Azt mondta, nem.
– Még egy lehetőség – mondta az igazgató. – Sárika, hívja fel nekem az Ingatlankezelőt.
Az Ingatlankezelőnél egy nagy ádámcsutkájú, sovány férfi könyveket lapozott előttem. Időnként megállt, az ujját az írás alá tette, és félhangosan, mormolva olvasott.
– Ez az! Ez jó lesz. De nem tőlünk hallotta, megértette? Maga beköltözik, mi följelentjük, és kész.
– Aztán?
– Aztán semmi. Várjon csak!
Kiszólt az ajtón:
– A Riba szaktársat kéretem.
Riba szaktárs olyan volt, mintha ikertestére lett volna az igazgatónak. Sovány, nagy ádámcsutkájú.
– Lalikám, a Hegyhát utca tizenkettőről…
– Igen, kérlek, a mosókonyha üres, nem használják… ha ezt akartad kérdezni.
– Ő az, aki mindent tud a vállalatnál – mondta mosolyogva az ádámcsutkás.
– Sőt, még valamivel többet, például azt is, hogy jövendőbeli házmestere rendkívül morózus figura. Kényelmetlen perceket fog önnek szerezni. És siessen, mert kis felesége megfázik…
– Honnan tudja?
– Riba mindent lát, Riba mindent tud, Ribát nem lehet átejteni, Riba tizenöt éve lakásügyeket intéz.
– Riba egy papagáj – tette hozzá az igazgató.
Mind a hárman nevettünk.
Csak kint az utcán jutott eszembe a feljelentés. A hó roszogott a lábam alatt, és elképzeltem, hogy az ismeretlen mosókonyhából rendőri felügyelettel kidobálják egyetlen karosszékemet és a nagymamitól örökölt heverőt. A nagymamitól örökölt heverő lába égnek áll, és egy nagy bajuszos, atlétatermetű, morózus házmester az igazság megdicsőült ábrázatát öltve, ujjal mutat a kapu felé.
Bementem az ügyészségre.
A fiatal ügyész felállt és kezet fogott velem, elhadarta a nevét. Csak a doktort értettem.
– Azért jöttem, mert engem fel fognak jelenteni.
– Rágalmazás?
– Nem, jogosan jelentenek fel.
– Foglaljon helyet.
Leültem.
– Még ma önkényesen elfoglalok egy mosókonyhát.
– Ja, az más – mondta az ügyész. – Jelenleg hol lakik?
– Jelenleg isten szabad ege alatt.
– Ön az a mérnök, aki az új lakótelep építkezését vezeti?
– Igen. Honnan tudja, azt hittem, csak a Riba, vagy hogy hívják…
– Nem, nem csak a Riba – nevetett. – Egyébként félelemre nincs ok. Csak költözzön be. Mi majd kimegyünk, irkálunk, fölszólítjuk, hogy azonnal hagyja el a helyiséget.
– És?
– Semmi és! Természetesen, nem hagyja el.
– Nagyon köszönöm.
– Ne köszönje, tőlem különben sem hallott semmit.
– Persze.
– Szép lesz az új lakótelep?
– Majd ha jön felszólítani, megmutatom a tervrajzokat. Jó?
– Nem sokat értek ám hozzá.
– Majd elmagyarázom.
Az utcán már fütyörésztem.
Hegyhát utca tizenkettő. Nagy, sárga kapualj. Hatalmas rézkilincs. A falon csengőgombok, mellettük kis névtáblák. A legfelső gomb mellől valaki letörte a névtáblát, és ceruzával, botladozó betűkkel ezt írta oda: Úristen.
Ez lesz a házmester – gondoltam, és megnyomtam a gombot.
Valaki zörgött a kulccsal.
– Rosseb, nincs is bezárva – hallottam aztán a mérges hangot, és egy apró, szemüveges, hegyes orrú férfi lépett ki a kapu mögül.
– Mit csönget, nem látja, hogy nyitva van?!
– Bocsánat, a házmester úrral szeretnék beszélni.
– Én vagyok – mondta, és a szemüvege fölött gyanakodva rám nézett.
– Fontos dologról lenne szó.
– Mondja, ha fontos.
– Van itt a maguk házában egy üres mosókonyha. Állítólag nem használják.
– Haha, de még mennyire, hogy használják!
Vakartam a fejem.
– Talán be akar költözni?
– Azt mondták, maga egy rendes ember, magával lehet beszélni.
– Ne is folytassa.
Mi lenne, ha szájon vágnám? – gondoltam. Bal kézzel szájon vágnám, és belökném a sarokba. Én hülye, minek kellett szólni!
– Különben sem lehet benne lakni – mondta a házmester. – Itt van, nézze meg.
Kinyitotta a kaput. A kapualjból egy sötét lyuk nyílt.
– Akkor meg sem nézem – mondtam. – Szóval, nem lehet?
– Nem.
– Pedig ezt magának szántam.
Egy százast toltam az orra elé.
– Mit gondol rólam!
Bevágta az ajtót.
Néztem a sárga falat. Nagy betűkkel ez volt ráírva: Úristen.
– Nem segítenének? – kérdeztem a srácokat. Diákok voltak.
– Mit kellene segíteni?
– Egy heverőt meg egy fotelt elhozni innen egy kapualjból.
Elmeséltem nekik, hogy kidobtak az albérletből. Azt is, hogy jogtalanul költözöm be.
– Klassz – mondta az egyik, szemmel láthatóan a vezérük, és be is mutatkozott.
– Sanyi.
Aztán már rendelkezett is:
– Kővári, te itt maradsz. Mikor meglátsz bennünket, beszimatolsz a házba, és ha tiszta a levegő, intesz. Rendben?
– Rendben – mondta Kővári.
– Nem jobb lenne addig is leszerelni az ajtót, hátha eszébe jut az Úristennek, és bezárja?
– Tényleg – mondta a Sanyi nevű.
– Áh – mondtam sietve –, dehogyis.
Tizenkét perc múlva a mosókonyhában voltunk. Az ajtót betámasztottam belülről egy doronggal.
– Az ablakokat meg kell pucolni – mondta Izolda.
Valaki kiabált az ajtó előtt.
– Réder úr! Beköltöztek a mosókonyhába.
Úgy látszik, az Úristent rendes nevén Rédernek hívták. Hallottam, ahogy kiabált:
– Hívjanak rendőrt!
– Ez az Úristen – súgtam Izoldának.
– Miféle Úristen?
– Hát Réder úr, a házmester.
A rendőr jó félóra múlva jött. Fölírta a személyi igazolványunk számát, a munkahelyünket. Néhány lakó kíváncsian leste a jelenetet. Réder úr üvöltött:
– Önkényesen beköltözni, micsoda disznóság!
– Ne kiabáljon – mondta neki a rendőr.
– Szóval maguk a kapu alatt laktak? – kérdezte aztán tőlünk.
– Igen – mondtam.
– Fel fogom jelenteni magukat.
Réder úr bólogatott.
Aztán csend lett.
– Nézd, fűteni is lehet – mondta Izolda.
Nagy vaskályha állt a sarokban. A falak szürkék, koszosak, pókhálósak voltak. Középen egy rozzant asztal is állt. A hideg beton sütötte a lábam.
– Majd sok szőnyeget terítünk le – mondta Izolda.
– Rohadt, ronda élet – morogtam.
– Hohó! Hol van ez még a háromszoba-összkomforttól, na, megállj csak!
Valaki kopogott.
– Ki az?
– Házmester.
Elvettem az ajtónak támasztott dorongot. Ott állt a hegyes orrú kis ember. A szemüvege most nem volt rajta. Egy nyaláb hasított fa volt a karján.
– Itt van fa, fűtsenek be, a rádió bemondta, hogy hideg lesz az éjjel. Mínusz tizennyolc.
Ott álltam a mosókonyha közepén egy nyaláb fával. Hallottam, hogy a szél elfütyöl a piszkos ablak előtt.
– Azonnal tedd le a fát, és gyere ide. Valami fontosat akarok mondani – mondta Izolda. A nagymamitól örökölt heverőn ült. Átfogta a nyakam, magához húzott, és azt mondta.
– Medve-bedve.