Márciusban költöztem erre a rohadt Pestre. Mit mondjak? Semmit sem éreztem. A vicinális kizötyögött Szekszárdról, elfutottak mellettem a házak, ha jól emlékszem, egyik-másik ismerős utcánál fintorogtam. Köpök rád, sohase lássalak – ezt gondoltam magamban, de azért örömet nem éreztem. Pedig hát a „nagy lehetőségek” felé indultam. Ezen most már röhögnöm kell. Azért persze megérte eljönnöm – vagy mit tudom én.
Gyalogh Laci csalt fel Pestre.
– Marha vagy, Misikém – mondta –, elrohadsz abban a koszfészekben. Gyere Pestre! Melózni tudsz, más meg nem kell. Villanyszerelőre szükség van mindig fönt is. Ott, édesapám, lesznek lehetőségeid. Tanulás, klassz melók meg minden… és a nők, édesapám… a Pipacsban voltál már?
Honnan tudja, hogy tudok melózni? – ez jutott eszembe. Nyilván csak úgy rámondta. Pedig tényleg tudok, belém fészkelte magát ez a rohadt szakma, mindenembe beleivódott, ha levágnák a karomat, biztosan egy villanyszerelőtest meg -fej nőne hozzá. De hát ezt Gyalogh nem tudhatta. Igaz, kicsit részegek voltunk már. Hülye egy találkozás volt. Karácsony este. Nem tudtam az ünnepekre megmaradni Szekszárdon – gondoltam, teljesen mindegy, hová megyek. Az első autóbusz Pécsre indult, megvettem a jegyet, és Pécsett a főtéren egy nagy hodály kávéházban kötöttem ki. Három-négy öregúr ült csak bent, s közvetlenül az ajtó mellett egy szomorú szemű lány. Később bejött egy vöröses hajú, magas fiatalember rendkívül szigorú arccal, öt konyakot rendelt, mintha várna valakiket, de ahogy a pincér eléje rakta, azon nyomban megitta mind az ötöt, hunyorgott, és halkan elénekelte a Mennyből az angyalt. Az arca akkor már korántsem volt olyan szigorú. A produkció közben bejött Gyalogh. Nagy ovációval üdvözöltük egymást – már amennyire egy ilyen nagy, méltóságteljesen csendes teremben lehetséges.
Gyaloghnak sem volt senkije.
Mi is konyakot ittunk, jól belemelegedtünk a dumába, s egyszer csak úgy éreztem, nem is olyan rossz ötlet az a Pest. Közben Gyalogh fogadni akart velem, hogy a szomorú szemű lány kurva. Biztosan nem, azt mondtam én, és nem fogadtam, ilyesmibe én nem fogadok. Később Gyalogh odament a nőhöz, valamit mondott neki. Rátámaszkodott az asztalára – valahogy nekem nagyon kellemetlen volt ez a mozdulat –, aztán legyintett és visszajött.
– Megjátssza magát! – mondta. – Pedig biztos, hogy kurva.
Erre a vörös hajú odafordult hozzánk – hallhatta, amit Gyalogh mondott, mert a szomszéd asztalnál ült. Az arcán meg a nyakán piros foltok égtek, megint olyan szigorú lett, mint amikor bejött.
– Az. Kurva! – mondta kicsit akadozó nyelvvel. – De máma szenteste van.
Gyalogh legyintett, erre a vörös hajú valami zöld vadászkutyáról kezdett beszélni, szerettem volna végighallgatni, pedig nem nagyon lelkesedem a részeg dumákért, de ezt a zöld vadászkutyás históriát szívesen meghallgattam volna. Gyaloghnak azonban folyvást járt a szája, s a vörös hajú is inkább csak magának beszélt.
Tízkor kirúgtak bennünket a kávéházból. Zártak. „Nekünk is van családunk, kérem” – mondta bocsánatkérően a pincér. A vörös hajú erre harsányan röhögni kezdett, a lány sírva fakadt, Gyalogh meg azt mondta:
– Ezt a befújást megspórolhatta volna.
Valami lebujban ittunk tovább, éjfél felé egy rendőr igazoltatott bennünket, Gyalogh hőbörgött, hogy még karácsonykor is pisztergálják az embert.
Másnap délután ébredtem fel Szekszárdon, a fene tudja, hogyan ültem fel a buszra. A fejem olyan volt, mint egy moslékosdézsa, s csak arra emlékeztem, hogy valahol valamilyen boltíves kapu alatt belehánytam a hóba. Nem szeretem az ilyen hecceket. Rohadt karácsonyom volt.
Gyalogh februárban írt. Mindent elintézett.
Mondom, a vonaton nem éreztem semmit. Csak egyszer, mikor Bikács után megláttam Egerespusztát. Tiszta idő volt, a dombok közül kivillogott a magtár teteje. Vajon az öreg szederfa megvan-e? Biztos meg, azt mondják, rajta van a katonai térképeken, és az ilyen fát nem lehet kivágni. Ez nagy szerencse, nagyon örültem, hogy a szederfa sérthetetlen. Katonáéknál az alföldiek mindig röhögtek rajtam, hogy az eperfát szederfának mondom. Azt kérdezték: „Talán dinnyefa is van tifelétek?” Akkor is mindig erre az öreg szederfára gondoltam – és vigyorogtam. Ha az ember vigyorog, nem bántják, azt mondják, közülünk való. Ha meg elszomorodik, nekiesnek – ezért hát vigyorogni kell.
Francba ezzel a szederfával. Az ember nem maradhat örökké gyerek. Prószát ettünk meg szemes főtt kukoricát, csürköztünk a két ház között, és a kanászjelre azt mondtuk: „Kanászgyel”. Kész. Ennyi az egész. Meg nyáron, mikor lejártunk a Sióra fürödni, a talpunkat égette a forró homok.
Az évek elszállnak. Csak a tutyimutyi emberek ragaszkodnak a régi, vén szederfákhoz meg a kanászgyelhez. Átmentem a kattogó, füstszagú kupé másik oldalára. Azért se nézem! Észre se vettem: a fogamat összeszorítottam.
Gyalogh nem várt – igaz, nem is ígérte. Rohadt nagy város ez a Pest. Kétszer is eltévedtem, amíg megtaláltam a munkásszállót. Topogtam a fehér-fekete köves előcsarnokban: Na, Miska, kezdődik az új élet, mondtam magamnak, és nem tudom, miért, súlyos szomorúság telepedett rám.
Álltam a szobaajtóban a bumfordi, zöld katonaládával. Négy emeletes ágy. Azt reméltem, hogy egy nagy hodályban fogok lakni vagy két-három személyes szobában. A hodályba csak besurran az ember, legfeljebb az ágyszomszédjának megmondja, kicsoda-micsoda, magára húzza a pokrócot, és kész. Egy vagy két emberrel is könnyebb. Dumál egyet az ember – még talán jól is esik –, közös ismerősök kerülnek elő, közös munkahelyek meg mindenféle. Két arcot hamarabb meg lehet szokni. A nyolcas meg tízes szobákat utáltam.
Pocsék ez a katonaláda. Rég el kellett volna dobnom a fenébe. Egy jóképű bőrönddel mindig hazafelé tart az ember – a zöld katonaládások meg messziről jött idegenek. Talán akkor is, ha hazamennek.
– Jó estét – mondtam, s persze mindjárt megláttam az egyetlen üres ágyat. Leraktam elé a ládát – mindenki engem nézett, ez különösen zavarba hozott, talán el is vörösödtem.
Hatan a szoba közepén álló asztalnál ültek, sorra mindegyikkel kezet fogtam, mindannyiszor hülyén elmotyogtam a nevemet. Nem voltak sem barátságosak, sem ellenségesek – mint a sok helyen megfordult emberek általában. A röhögés csak később kezdődött.
– Az az üres szekrény – mondta valamelyikük, és amikor megfordultam, akkor vettem észre: a sarokban az ágyon ül valaki.
Félhomályban ült, csak a szeme világított, a tartása nagyon álmosnak, elengedettnek tetszett.
– Bocsánat – mondtam, és bementem a két ágy képezte folyosón, nyújtottam a kezem felé. – Csak most vettem észre.
Az ágyon ülő felállt – a fény ráesett az arcára, a szeme most tompább fényű lett, inkább kiálló pofacsontjai villogtak, szembetűnővé vált az alsó ajak alatti, sötétre árnyékolt folt, a kicsi hátraugró áll, ami a kiálló pofacsontok ellenére is puhává tette az arcát. Ezen az arcon mégis volt valami ijedt keménység.
Két kézzel csimpaszkodott a kezembe, szorosan fogta, mintha sohasem akarná elengedni, ebben volt valami természetellenes. Az asztalnál ülők elcsendesedtek, nemcsak egyszerűen azért, mert éppen nem szólt senki, ez valahogyan más csend volt: várakozó. Kicsit ijedten próbáltam kihúzni a kezem a markából, s akkor mindent elsöprő röhej tört ki az asztalnál, a fiú hirtelen elengedte a kezem, összerándult, nagyon szánalmas lett. Valaki megszólalt az asztalnál:
– Pukedlizzál, Gyuri!
A puha arcú azonnal pukedlizott, két kézzel kifelé húzta nadrágja szárát, mint a lányok szokták a szoknyájuk szélét.
– Üljön le – mondtam neki gyorsan –, ne bolondozzon, üljön le – és lenyomtam az ágyra, az asztalnál tovább röhögtek, feléjük fordultam, az asztalfőn ülő arisztokrata-finom arcú, szőke fiú elhúzta a homloka előtt, nagy – finom fejével furcsa ellentétben álló –, bütykös, savaktól mart kezét, és azt mondta:
– Süsü… süsü, szegényke.
Olyan ez, mint amikor váratlanul hideg vízzel öntik le a embert.
Fáradtnak éreztem magam, de azért kicsit odaültem közéjük. A szekszárdi munkahelyről, órabérekről, főnökökről esett szó, ahogy ez ilyenkor szokás. Valamennyien villanyszerelők voltak. A süsü még mindig ugyanott ült, ahova lenyomtam. Felé böktem a fejemmel.
– Ő is?
Nevettek.
– Fenét. Szurkos a drágám.
A hang tele volt gúnnyal, nem mertem megkérdezni, mi az, hogy „szurkos”, minél előbb szerettem volna túl lenni ezen a bolondon, bántam, hogy egyáltalában szóba hoztam.
Hamarabb lefeküdtem, mint a többiek. Kicsit zavart, hogy a süsü még mindig ott ül az ágya fejénél, s mereven rám bámul. Mi az anyád istenit bámulsz rajtam?! – gondoltam, és mérgesen rángatni kezdtem az ágyneműt, hátha megérti és elfordul.
El is fordult.
Jó kényelmes ágy volt, nem mondom. Aki még nem lakott ilyen tömegszállásokon, és nem aludt sodronyos vaságyban, nem is képzeli, hogy milyen tipp-topp ágyakat foghat ki az ember. Merem állítani, hogy az albérleti, egyik felén vetett családi ágyak meg kihúzhatós rekamiék a bokájáig sem érnek az ilyen ágyaknak.
Egy darabig csak forgolódtam – főleg az zavart, hogy az asztalnál a többiek halkabban kezdtek beszélni miattam. A süsü láthatta, hogy nem tudok elaludni, mert egyszer csak fölállt, odalépett az ágyamhoz. Egy darabig tátogott, mint akinek nehezére esik a beszéd. Hát hiszen nehezére is esett. Úgy buktak ki a száján a hangok, mint repedt stanecliból a krumplik.
– Lámpa – azt mondja, persze, nem ilyen világosan, az l betű formálgatásának kétszer is nekikezdett, az m-et sokáig elhúzta, s a pa csak úgy csattant a végén.
Mi a rossebet akar ez a lámpával? Széttártam a kezem. Erre megfordult, leszerelte az ágyáról a kis piros pislancsot, s mutatta, hogy odaadja, ha kell.
– Ol-vas – szótagolta. A szeme ragyogott, az arcán kisfiús fintor vibrált, mintha nem tudná, mosolyoghat-e vagy sem.
– Kuka, a szentségit – kiáltott valaki az asztalnál –, miért nem hagyod a szakit aludni?! Az istenfádat!
Megszeppenve ült le, a lámpát ügyetlen mozdulatokkal szerelte vissza az ágyára.
Aludj, Miska, aludj, a villám csapjon ebbe a koszfészek életbe! Nagyon begorombultam, a legfurcsább az, hogy nem is tudtam, miért. Fene egye meg ezt a kukát, miért nem tud nyugodni!
Már kezdett egybefolyni előttem a világ, talán már kicsit aludtam is, mikor éles, szaggatott hangok ütötték meg a fülemet, mintha közvetlen mellettem kalapáccsal egy vasdarabra vágott volna valaki. Fölriadtam. Persze nem kalapált ott senki, csak valami hadaró beszédű jött be a szobába – annyira jellegzetes volt a hangja, csakis olyan lehetett, akit még eddig nem hallottam –, az ilyen ember nem tud halkan beszélni, az isten tudja, miért ordítanak ezek mindig, engem még akkor is idegesít, ha rendesen ébren vagyok, hát még így, ha egy ilyen köszörűkőhang az álomból rángatja vissza az embert. Olyan művezetőféle lehetett ez a papagáj, s nem is lehetett buta, mert egy újításról beszélt, igazán talpraesett dolog volt, csillagkapcsolás, vagyis egy olyan megoldás, hogy a villanymotor nem ég le, ha kihagy az egyik fázis, hanem automatikusan kikapcsol. Azt, hogy művezetőféle, abból tudtam, hogy az újítását más gyárnak adta be – a saját üzemében egy vasat sem kapott volna érte, mert műszaki beosztásban köteles újítani –, szóval, e miatt a rohadék miatt nem tudtam aludni.
– …azt mondja a főmérnök, nem használhatjuk – kéremszépen, nemhasználhatjukkéremszépen, mert az én embereim úgysem tudnák megjegyezni, hogy automatikusan állt meg a motor, és addig nyomnák a gombot, amíg le nem égne, értitek, ezt mondta, amíg le nem égne, mondom neki, főmérnök elvtárs, akkor én legközelebb szerkesztek a maga embereinek egy seggbe rúgó gépet is, hihi, ha már ekkora marhák, kérem szépen, ha már ekkora marhák, arra talán megkapom az újítási díjat…
Ó, a locska anyádba, miért pont éjnek idején kell erről povedálnod?! Izegtem-mozogtam, erre állt fel aztán megint a kuka, nyilván engem figyelt, odament az asztalhoz, a szája elé rakta az ujját, és kinyekeregte:
– Piszt, alszik! – Nem úgy mondta, hogy pszt, ez már magas fokú artistamutatvány lett volna számára, a mássalhangzók közé biggyesztett egy i-t is, hogy a fene egye meg. Persze hogy megint dühbe gurultam, éppen ez a kuka vesz a szárnyai alá engem, mindjárt az első este, nem is hiányzik más. Világos, hogy nem törődtek vele – meg velem se –, azt mondja a kukának a gyors beszédű:
– Ni csak, a Gyuri! Na, te szurokvitéz, tudod-e, miért visel a rendőr derékszíjat?
A kuka rázta a fejét, vigyorgott örömében, hogy szóba állnak vele.
– Azért, hogy legyen hova kapaszkodnod, ha kinyalod a seggit.
Harsányan röhögtek, én is röhögtem a pokróc alatt, úgy kell neked, taknyos kuka, mit ugrálsz!
Hát ez volt az első pesti napom. És aztán a többi sem volt sokkal különb. A melóba hamar belejöttem, megismertem egy-két új gépet, és belekezdtem a telepkezelői tanfolyamba – nem jelentett tulajdonképpen semmit, az ember ugyanazt csinálja azután is, mint addig, de negyven fillérrel több órabért kap, ami persze szintén nem számít – három húsz naponta, na bumm, de legalább elmegy az idő. Bámulom azt a csontgolyókopasz előadót, és nem gondolok semmire.
Igaz is, Gyalogh elvitt a Pipacsba. A szultán sem viselkedhetett volna különbül, ha megmutatja egy szegény csórónak a háremét. De hát ez a hárem legyen csak az övé. Mit tudom én, a kurvák valamiért engem sohasem szerettek… próbálkoztam én már, ki nem próbálkozott… de öt perc múlva mindegyik úgy nézett rám, mint egy rakás szerencsétlenségre. Itt meg egy csomó ortopéd szivar rángatta a jobbnál jobb nőket. Hiába, a pénz… Megjegyzem, engem ezek a nők akkor sem állhatnak, ha tele vagyok dohánnyal.
Bent az üzemben az adagolónál dolgozik egy kis fruska, helyre kis feneke van, szép hosszú, szőke haja, de a pofácskája olyan a lelkemnek, mint a világháború, valamilyen Katinak hívják. Hát ezzel a Katival eldumálok néha – nem érdekes ügy, persze, bár már egyszer majdnem mondtam neki, hogy este jöjjön el velem valahova – Békés megyei vagy hova való, s ha valami síkosat mondok neki, csak úgy lángol az a csúf kis pofája, Hát ezt a Katit én többre tartom az egész Pipacsnál.
Még a Margitszigetet szerettem a legjobban. Csak az zavart, hogy olyan szabályosak az utak. A fű lenyírva, rálépni tilos – a rosseb az egészet!
Gyaloghnak mondtam, hogy sehogy se jövök ki én ezzel a Pesttel. Azt mondta: „Nem vagy te életrevaló, kisapám.” Hát az lehet, az bizony nagyon meglehet.
Egyre melegebb lett, az emberek már ingujjban jártak. A Nyugati körül lődörögtem legtöbbet, fene tudja, miért. Tülekedés, szuszogó vonatok, érkezők meg indulók – egyedül voltam, mint kutyaszar a hóban.
Na meg ez a kuka! Fönt dolgozott a kemencéken, azért hívták szurkosnak, mert a csövekből neki kellett kikotorni a forró szurkot. Istenemre, rohadt egy meló! A blokkban tizenkét kemence van, mégis a töltők is meg az ürítők is ráérnek szusszanni egyet, csak ez a szerencsétlen, ez nem, ez jár, mint a bolondóra, egyik csőtől a másikig, kurkálja azt a ramaty szurkot, ráfröcsög a kezére, olyan már a keze, mintha minden órában kétszer sörétes puskával közvetlen közelről belelőnének. Hát a munkájára nem lehet panasz. A másik blokkon egy vén szivar csinálja ugyanezt – azt hiszem, az se tiszta egészen, normális ember nem vállal ilyen munkát –, de az sokat ücsörög, állandóan ordítozni kell vele, mert bedugulnak a csövek. Mégis amikor ennek a szerencsétlen kukának lenne egy szusszanásnyi ideje, máris marháskodnak vele. Beküldik az irodába a bakdaruért, ez az ökör meg olyan örömmel fut, hogy én még ilyent nem is láttam. Ott bent meg megkérdezik tőle, mivel akarja elvinni a bakdarut, nevetve mutatja, hogy a kezével, mert ő erős ám, mire szalasztják vissza, hogy a kétágú bakdaru vagy a kecskebakdaru kell-e. Én nem tudom, mi szórakozást találnak ebben?
De a legtöbbször mégis a kapuhoz küldözik.
– Kuka, egy nő vár a portán!
Most már gyanakszik – fene tudja, hány éve csinálják vele –, tekergeti a nyakát, idegesen pislog, erre meglóbálják neki a telefont, „most szóltak föl”, és már rohan is, csak úgy kopog az otromba bakancs a vaslépcsőkön. Ezek meg röhögnek, ahogy a torkukon kifér.
Talán ott rontottam el ezt az egész ügyet, mikor legutóbb fönt voltam a blokkon. Gyuri ott állt a szénporos emberek előtt, csak a szemük fehérje villogott, de így is látszott, hogy majd megpukkadnak a visszafojtott nevetéstől – tekergette a nyakát. Mikor meglátott, felderült az arca – mégiscsak egy szobában lakom vele –, és hozzám fordult.
– Igaz? Várnak? Miska úr, igaz?
A jó anyjáért hív engem Miska úrnak, nem tudom, de mindig így mondja.
– Kicsoda?
– Engem, a portán. Várnak?
A többiek kacsingattak, mutogattak, mondjam már, hogy persze.
– Eszed tokját, Gyuri, csak kurkáld azt a rohadt szurkot.
Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy ez az igazság, visszament a szurkos vödréhez. Az emberek olyan fancsali képpel néztek rám, mint a kocsmázók egy áhítatos, buggyant szerzetesre. Ott egye őket a rosseb. Meg ezt a süket kukát is!
Este megyek haza, a kuka ott ül a földön az ágyam előtt, és suvickolja a cipőmet. Olyan hirtelen elöntött a pulykaméreg, majdnem belerúgtam.
– Micsinálsz! A kuka úristenedet!
Kirángattam a kezéből a cipőmet, és legszívesebben kivágtam volna az ablakon. A többiek persze röhögtek.
Ettől kezdve kerültem a kukát, korábban mentem be, hogy ne kelljen vele együtt beöltöznöm, munka után meg inkább vártam egy félórát, s csak aztán mentem fürödni. Mit érdekel engem ez a bolond! Fürdés közben mindig hideg vízzel fröcskölték, meg odalopóztak melléje, elcsavarták a meleg vizes csapot, ráfolyt a jéghideg víz, akkorákat ugrott, mint egy bakkecske… Legalább nem telik unalmasan a fürdés se.
Épületszerelő koromban egy volt grófi kastélyba küldtek dolgozni. Mondták, hogy hülyegyerek-intézet, legalább olyat is látok. Nagy park közepén feküdt ez a kastély, hozzáragasztottak egy modern részt is. A hátsó kapun mentem be, zsupsz, bele a szürke ruhás, kis vakarcsok közé. Mit mondjak… nem lehet azt elmondani, olyiknak a nyála folyt, a másik meg járás helyett kacsázott, billegett, mint egy bicebóca. Ahogy megláttak, futni kezdtek felém – földbe gyökerezett a lábam –, körülálltak, mindegyik nevetett, belekapaszkodtak a kezembe meg a nadrágom szárába, kerekre tágult szemmel néztek, istenem, nem volt azoknak emberi a szemük, olyan volt – isten bocsássa meg –, mintha kis állatok néztek volna rám, ragaszkodás az volt a szemükben, de nem volt az emberi, fene tudja, milyen volt, elkapott a félsz is, meg jó is volt, hogy ismeretlenül úgy körém sereglettek – nem tudom, én még olyan furán sohasem éreztem magam. Egy vékonyka, fehérbe meg kékbe öltözött nő volt velük, odajött hozzám, nevetett, és azt mondta: „Magát biztos szeretik a gyerekek, igaz?”, aztán megmutatta, merre van a gondnoki iroda.
Hát szörnyűséges dolgokat láttam én ott, borzasztó, hogy ilyen kis vakarcsok születnek a világra. Másnap mondtam a főnöknek, küldjön mást, azt mondta: „Mit marháskodsz, Miska, mi vagy te, angolkisasszony?” Így hát odajártam egy hétig, a gyerekek amikor megláttak, mindig körém sereglettek, bámultak mosolyogva, kerekre nyílt, tompa fényű, kutyahűséges tekintettel – az isten verje meg!
Negyedik nap – valami társalgófélében véstem a falat a vezetéknek, tele volt pingálva különben a fal törpékkel, tündérekkel meg mindenféle mesealakokkal – bejött hozzám a vékonyka kis ápolónő, úgy emlékszem, valamilyen Jolinak hívták, azt mondja, vigyázzak a festményekre, ha lehet, mert ő csinálta, és nem sok ideje van javítgatni, meg jobban is szeret a gyerekekkel lenni, hát vigyázzak. Beszélgettünk, s akkor mondtam neki, jobb lenne ezeknek mind egy injekciót adni, sokkal jobb lenne nekik, kampec, vége ennek a szörnyű kis életüknek, mire ez a Joli nekikezd nekem bőgni, „maga egy vadember, nem ember maga, hogy mondhat ilyet”, azt mondja, és ott is hagyott mindjárt.
Utolsó nap meg egy kiskölyök belefulladt az állami gazdaság halastavába, nagy szaladgálás kezdődött az egész házban, figyeltem én ott az embereket, legtöbbjén nem volt egy csepp szánalom se, mintha csak egy macska döglött volna meg, „az istenit, vizsgálat lesz itt nekem” – hajtogatta az igazgató, a többiek arcán meg látszott – eggyel kevesebb, na bumm, majd jön helyette másik, úgyis több van a kelleténél, de ez a Joli megint csak bőgött, olyan szívszaggatóan hüppögött, nem normális ez, gondoltam magamban, de aztán bent a konyhában láttam, hogy bőg a szakácsnő is: „Szegény kis Gyulus” – azt mondja, és akkor jöttem rá tulajdonképpen, ezeknek a kölyköknek nevük is van.
Talán emiatt nem tudtam ettől a kukától szabadulni. Egyszer mégiscsak együtt öltözködtünk, siettem valahová. A kuka éppen a nadrágját húzta. Valaki rászólt:
– Kuka, bolha mászik rajtad, megcsíp!
Ő meg csak nevetve húzta a nadrágját, ingatta a fejét, tudja ám, hogy ez csak tréfa, mire az a süket odaugrott hozzá, és a cigarettája parazsát a meztelen fenekéhez nyomta.
– Mondtam, hogy megcsíp!
A kuka üvöltött, fölugrott a levegőbe, a bokájára csúszott a nadrágja, és elvágódott a földön.
– Mit csinál?! Maga vadállat, mit csinál?! – üvöltöttem, és elkaptam annak az embernek a grabancát. Lehet, hogy verekedés lett volna belőle, de lefogtak bennünket. Az emberek általában mellém álltak, ez jólesett, de azért attól a naptól kezdve senki sem volt velem olyan barátságos, mint korábban.
És aztán hiába kerültem a kukát, már nem tudtam tőle szabadulni.
Szeptemberben jól bedurrantottam magamnak. Lent a pincében lerohadt egy motor, töksötét volt, belenyúltam a csavarhúzóval: bumm! Összezártam két fázist, akkorát villant az a rohadt masinéria, mint egy tüzérségi össztűz. A szememnek befellegzett. Kézen fogva vezettek az üzemorvosiba, piros meg kék karikák táncoltak előttem, szálltak felém, összezsugorodtak, aztán növekedni meg távolodni kezdtek. A doki kérdezte, volt-e már ilyen esetem, mondtam, ez a harmadik.
– Egy hétre utazzon haza. Pihenjen, és hordjon sötét szemüveget. A fényt mindenképpen kerülje.
Haza! Dokikám, ebben a félkomfortos világban ilyesmi nem jutott ám mindenkinek!
A munkásszállóban feküdtem, olyan magamra hagyottan, hogy az már fájt. Ilyen lehet, ha valakit a börtönben sötétzárkába csuknak.
Délben óvatos motoszkálást hallottam magam körül, valaki megérintette a kezem, evőeszközök csörömpöltek, és megszólalt egy hang:
– Le-ves.
Így volt, nincs mit tagadni. A kuka hordott nekem enni, a kenyér szurokszagú lett a kezétől.
Később sétálni is elvitt, a hónom alá nyúlt, mikor dadogni kezdett, tudtam, nagyot kell lépnem, járdaszegély következik. A Duna-partra vitt legszívesebben, ült velem a lépcsőkön, és mondogatta:
– Víz… víz… nagy víz…
Az idegességtől remegni kezdett a gyomrom.
Mikor dolgozni kezdtem – egy hónapig még napszemüvegben jártam –, elhatároztam, elviszem a kukát moziba. A Roccót néztük. Mikor a két testvér verekedett, a kuka minden ütésre fájdalmasan felnyögött – akármelyik kapta –, és olyan erővel megszorította a karom, hogy majdnem fölordítottam.
Aztán egyszer szájon vágott. Októberben. Éppen a születésnapomon.
Kicsit már tintásan mentem haza, rózsaszínben láttam a világot, a srácokra is mindjárt ráragadt a jókedv, hülyéskedtünk. A kuka az ágyán feküdt, égett fölötte a pislancs. Mesekönyveket nézegetett. Beiratkozott a könyvtárba – talán röhögtek is rajta, mikor kiderült, hogy nem tud olvasni –, mesekönyveket hordott haza, és esténként elalvás előtt nézegette a képeket. Néha az is előfordult, hogy éjszaka, mikor már mindnyájan aludtunk, a kuka felkattintotta a pislancsát, és elmerülten bámult egy színes képet. Most odaálltam elé. Életemben először mondtam neki, hogy kuka:
– Kuka! Én téged szeretlek.
– Tudom, Miska úr – mondta boldogan mosolyogva, és a könyvet a hasára ejtette.
– Eljössz velem mulatni.
– Igenis, Miska úr – már ugrott is.
Egy lebujba mentünk, ötödrangú kurvák és kétes stricik gyülekezőhelyére. A zene viszont jó volt, a pállott szájú pincér lezser mosollyal rakta elénk a konyakot. A kuka nagyokat röhentett mellettem, szemmel láthatóan élvezte a helyzetet. Aztán odaült az asztalunkhoz egy kopott kis szőke prostituált.
– Kisapám, mit fizettek?
– Ájem inglis, duju szpik inglis? – mondtam neki.
– Fűzöd ám a nagynénikédet, sükedék.
Erre tovább nyomtam neki az angol halandzsát, már-már kezdte bevenni, hogy nem vagyok magyar.
Gyuri tekergette a nyakát, ijedten nézett rám, megérintette a nő kezét, és rázta a fejét. Aztán szemrehányóan rám nézett.
– Miska úr, ne, ne, Miska úr – motyogta.
Elröhögtem magam.
Jó, erjedt ködök települtek az agyamra, egyet-kettőt táncoltam is a szőkével, nem érdekelt tulajdonképpen, kivel táncolok, csak jó volt himbálódzni a fülledt, zenével telített levegőben a lengő karok, megcsavarodó testek között.
Aztán a szőke azt kérdezte:
– Ez a barátod?
– Az.
– Miért nem beszél?
– Mert ő a perzsa sah, és csak a Nagy Radzs-an-Bajjam ünnepén szabad megszólalnia.
– Elmész a francba a hülye szövegeddel!
– Majd a Nagy Radzs-an-Bajjam ünnepén.
Suttogóra fogta a hangját:
– Félküllős a haverod, mi? Süsü!?
– Talán más témára térnél, kuplerájok hercegasszonya!
– Vigyázhatnál a szádra.
– Na látod, ez már elviselhető téma.
– Volt már nővel?
– Mondom, hogy szállj le róla!
– Két kilóért lefekszem neki.
– Tűnj el, szép liliom!
– Na, megadod a két kilót?
Dühbe gurultam.
– Hordd el magad innét!
– Ne, ne, Miska úr, ne! – mondta a kuka, és a lányra nézett. Csillogott a szeme, és azt hajtogatta: – Szép lány, szép lány.
– Te hülye! – mondtam neki. – Ringyó, nem szép lány!
A nő erre közelebb húzódott a kukához, simogatni kezdte a karját. Valamit suttogott neki. A kuka vigyorogva belenyúlt a belső zsebébe, kihúzott egy csomó százast, a jó ég tudja, honnan volt ennyi pénze. A nő erre még közelebb húzódott hozzá.
– Na, Gyuri, nyomás! Megyünk – mondtam neki.
Rázta a fejét.
– Nem megy! – mondta a nő.
– Gyuri nem megy! – mondta a kuka.
– De jössz, a szerelmes istenedet! – Megfogtam a karját, és rángatni kezdtem.
Erre – se szó, se beszéd – felállt, és szájon vágott.
Fénylő, iszonyú szemekkel állt velem szemben. Vicsorgott.
Éreztem, hogy fölrepedt a szám, lüktető fájdalom csapott bele. A zene elhallgatott, mindenki minket nézett. A pállott szájú pincér karon ragadott, és rángatni kezdett. A bal kezemet a számra szorítottam, és engedelmesen megindultam mellette kifelé.
– Százötven a cech – mondta az ajtóban.
A kezébe nyomtam két százast.
Ködös, dögletes időben ballagtam haza. Elhúzott mellettem két villamos is, de gyalogolni akartam. A számra szorítottam a zsebkendőmet, és nagyokat köptem. A vérem kátrányszagú volt.
Két idegen hozta haza másnap Gyurit. Először nem ismertem rá. Vörös, véres cafat volt az arca, a ruhája rongyokban lógott rajta. Alaposan elverték. Nagy nehezen levetkőzött – nem is mert rám nézni –, lefeküdt, és a fal felé fordult. A sötétben fölkeltem, átkutattam cafattá tépett kabátja zsebeit. Világos, egy vasat sem hagytak nála a szemetek.
Másnap átrakták a betegszobába, két hétig nem láttam. Nem is voltam rá kíváncsi.
Aztán valaki mondta, azért gyógyul olyan nehezen, mert enni sem akar. Mereven, hallgatagon fekszik, mint egy katatón.
– Jobb is lenne neki, ha elpatkolna. Miért él az ilyen! – ezt mondta a másik.
Azonnal fölkeltem, végigkopogtam a folyosón, a betegszobában fölkattintottam a villanyt. Felém fordította a fejét. Egy darabig némán bámultuk egymást, aztán azt mondta:
– Miska úr, Miska úr.
A hangok még nehezebben tolultak az ajkára, mint korábban.
Az ágya szélére ültem, megigazgattam rajta a takarót. Mekkora marha vagyok!
Nyögött, és folytak a könnyei, iszonyatos erővel szorongatta a kezemet.
– Szépen pofán vágtál, szarházi – mondtam neki.
– Miska úr, Miska úr!
Másnap bevittem neki a pislancsát meg a meséskönyveit. Boldogan vigyorgott, és azt mondta:
– Ol-vas!
Ott ültem hát az ágya szélén, és A rút kiskacsát meg A féllábú ólomkatonát olvastam neki. Nagyokat nyelt az izgalomtól, a szeme kerekre nyílva csillogott. Mekkora marha az ember, istenem, mekkora marha!
Becsületszavamra, nem a kuka miatt mondtam fel. De már nagyon rám feküdt ez a lompos, csatakos város, az idegen emberek, a személytelenül, fröcskölve száguldozó autók, a villamosok hideg, sárga kígyói. Nem tehetek róla, nekem hideg, sárga kígyók.
Az újságot böngésztem hetek óta, s mikor a komlói hirdetést megtaláltam, örömmel füttyentettem: Ez kell neked, Miska! Már elképzeltem, ahogy a fehér, habkönnyű tájon rohan velem a vonat.
Fák, fehérlő földek. A vonat majd elhúz Egeres mellett is. Távolról derengett egy másik munkásszálló mosdójának betonvályúja, latyakos völgyek, rohadt egyedüllét, de ez akkor nem számított. Mennem kellett.
És megint csak nem éreztem semmit, amikor benyitottam a Kelenföldi pályaudvar zöld ajtaját. A kőre behordták a lucskos sarat az emberek. Majd a vonatban meleg lesz, és a táj fehér.
A fal mellé tettem a zöld katonaládát, és beálltam a sorba. Valaki meglökte a kezem. Odébb húzódtam, azt hittem, véletlen. Újra meglökte. A kuka. Ott állt mellettem, ijedt, esdeklő arccal nézett rám, a kezében ócska, barna papundeklibőröndje.
– Mit akarsz? – mondtam dühösen.
– Én is… Miska úr, én is.
– Éppen te kellesz nekem! Meg egy púp a hátamra! Hülye.
Nevetett. Hogy az ég szakadna rád!
Nem volt idő povedálni, a pénztárablakhoz hajoltam.
– Kettőt Komlóra.
Kattog a vonat. Repül mellettünk a fákkal csipkézett, fehér táj. A kuka boldogan bámul ki az ablakon. Nemsokára meglátjuk Egerespusztát. Úgy nyomja valami a mellem. Káromkodni szeretnék.