– Egy Eszter nevű lányt szeretek – mondta Halmai –, az állomásfőnökünk rokona. Tanítónő különben, és nagyon szép melle van.
– Fogd be a pofád! – sziszegte Albert.
– Csak azért mondom, hogy tudjátok – folytatta alázatosan Halmai –, ha megdöglenék itt, szóljatok neki.
– Nekünk is van nőnk, kispofám – mondta Mirkó, oldalra fordított fejét kissé megemelve, nem tudta, a hangja eljutott-e Halmaihoz, mert nagyon halkan beszélt. Az biztos, hogy Albert hallotta, mert ő feküdt középen, jobbra tőle, alig pár centire Mirkó – a könyökük időnként összeért –, balra, kissé távolabb Halmai.
Egy árok menedékes, fűvel benőtt oldalában feküdtek, lábuk beleért a vérehulló fecskefűvel és sással benőtt pocsolyába.
– Látsz valami mozgást? – kérdezte Albert.
– Nem. Bizonyára mozdulatlanul lesnek – felelte Mirkó, és kicsit följebb mászott, vállával elérte az árok szélét.
– Csússz vissza! – dühöngött Albert, és Mirkó azonnal engedelmeskedett.
– A falig sem tudunk eljutni észrevétlenül – mondta Halmai –, hát még a falon át.
A másik kettő nem szólt, talán azért, mert a felhők közül kivillant a hold, ezüst derengés rebbent át a tájon, az árnyékok élesebbek lettek.
A kerítés meg az árkuk között egy szemmel láthatóan művelés alatt álló földdarab húzódott, bár különös gazdája lehetett, hiszen összevissza, minden rendszer nélkül vetett a földjébe kukoricát, napraforgót meg úri tököt. A tök indái befolyták a földet, a szőrös leveleken harmatcseppek csillogtak. Imitt-amott néhány szál kukorica szökött az égnek – az árokból irdatlan magasnak látszottak –, a felcsillanó holdfényben jól látták: némelyik száron két szépen fejlett cső sötétlik.
– Bevethette volna az egészet kukoricával – mondta Mirkó.
– Nyilván nem engedték – vélte Albert, de a hangján érezni lehetett, máson gondolkozik, s azonnal meg is kérdezte: – Milyen magas lehet a kerítés?
– Kettő, kettőötven között – mondta Halmai.
Kis csend után Mirkó hozzátette:
– Annyi.
– Azt hittem, bakot kell állnunk – mondta Albert.
– Egy ember is fel tud mászni – hallatszott Mirkó hangja.
A hold megint elbújt, a kőkerítést csak a fölötte világosan felsejlő égből érezték.
– Valamelyikünknek előre kell menni – mondta Albert.
– Megyek – mondta szinte azonnal Mirkó.
– Ne ugrálj – suttogta tompán Albert –, az elsőt majdnem biztos, hogy lelövik.
Csend ereszkedett közéjük, az éjszaka titkos eredetű neszei felerősödtek, a megfeszített hallóidegek pattogtak a fülükben.
– Tökszárból klassz dudát lehet csinálni – mondta Halmai.
– Micsoda? – kérdezte Albert, s csak ezután jutott tudatáig a mondat, mert azonnal hozzátette: – Nem vagy normális.
Úgy tetszett, közben mosolyog, s nagyon szereti Halmait az ide nem illő gondolat miatt.
– Mit gondolsz, a kerítésig ér a tökföld? – kérdezte Mirkó.
– Azt mondták, egy dűlőút elválasztja a földet meg a falat – mondta Albert.
– Sehol se látni őrtornyokat – fordult feléjük Halmai, s amazok hangtalanul bólintottak, az őrtornyok hiánya őket is izgatta; az ellenfél legkisebb jelzése, létének legparányibb bizonyítéka megnyugtatta volna őket.
A kőfal azonban mozdulatlanságba dermedt. Lőrés nem látszott rajta, s fölötte is csak a világosabb, egyszínű felhőktől tarkított eget látták; sem egy fa, sem egy épület körvonala nem sötétlett fölötte.
– Lehet, hogy nem puskával lőnek – mondta Albert.
– Hát? – kérdezte Halmai meglepődve, mint akit lehangol minden másfajta halálnem.
– Nem mindegy? – nevetett Mirkó. – Akármivel lőnek, megdögölhetsz.
Albert hangja fagyosan csengett, a magányos napraforgók és sötét kukoricaligetek különös jelentőséget kaptak tőle.
– Lehet, hogy mérgezett nyíllal lőnek. Esetleg lézerrel. Egy hang sem hallatszik.
Nem válaszoltak, elképzelték, ahogy valamelyikük csendben összerogy, s mozdulatlanul fekszik a tökindák között.
– Sorsot kell húznunk – mondta Albert –, én mindkettőtöket egyformán szeretlek, és tudom, ti is szerettek engem.
– Ne hülyéskedj – mondta Halmai, a hangja elvékonyodott.
– Nem hülyéskedik – mondta Mirkó –, te is tudod, hogy így van.
Hallgattak, tudták, Halmai miért szólt: ezekben a percekben nem szabad arról beszélni, hogy szeretik egymást.
– Húzzál – mondta Albert.
Három gyufaszál látszott a mutatóujja meg a hüvelykujja csíptetőjéből.
Mirkó húzott.
– Egész – mondta.
– Te jössz.
Albert Halmai elé tartotta a két szálat, Halmai gondolkodás nélkül húzott, a másik kettő azonnal látta, a rövidet húzta.
– Megyek – mondta, a hangja rekedtesen csengett, s azon nyomban kúszni kezdett előre.
– Állj – mondta Albert.
– Mit akarsz?
– Ez így nem igazságos.
– Úgy van, nem igazságos – helyeselt sietve Mirkó, érezte, a lehelete forró lett, közelebb csúszott a másik kettőhöz, szinte már Albert hátán feküdt. – Én három közül választottam, sokkal kisebb esélyem volt, hogy én húzom a rövidebbet.
– Ne hülyéskedjetek – mondta Halmai.
– Nem hülyéskedünk. Dugjál te is – mondta szigorúan Albert, és három gyufaszálat nyomott Halmai kezébe. – Az egyiket törd el!
Megint húztak. Albert határozott kívánságára előbb Mirkó, utána ő. A rövidebb Halmainál maradt.
– Ez a sors. – Halmai nevetni próbált, és felemelte az eltört gyufaszálat.
– Úgy lenne igazságos – mondta Mirkó –, ha még egyszer húznánk.
Halmai nevetett, ez a nevetés már jobban sikerült, mint az előbbi.
– Fölösleges. Akármelyikőtök húzná, kettő-egy ide. Szevasztok, srácok.
Könnyed akart lenni, ez a „szevasztok, srácok”, mégis nagyon súlyosan hullott eléjük. Megszorították a kezét.
– Ne csinálj hülyeséget – mondta Albert –, óvatos légy.
– Az az Eszter biztosan nagyon szeret téged – suttogta Mirkó.
Ez a mondat is fölösleges volt, mindhárman a földhöz szorították az arcukat. A föld jó hűvös volt.
Halmai elindult, éppen alkalmas volt a perc, a holdat sötét felhő takarta. Angolnamozdulatokkal csúszott ki az árokból, a másik kettő szívszorongva leste, a tökindák alig hallható súrlódását recsegő zörejnek érezték.
Kisütött a hold. Halmai megmerevedett, bal válla egy napraforgó vaskos tövének támaszkodott, lába beakadt a tökindák közé. Nem merte magát elengedni, azt gondolta, ha meglazítaná izmait, a lábára tekeredő tökindák vad ropogással törnének össze.
Félt.
Eszterre gondolt. Puha mozdulatokkal járt az asztal körül, egy pohár vizet adott neki, s Halmai pontosan emlékezett, a mozdulatban, ahogy a poharat odanyújtotta, sokkal több volt, mint amennyit egy pohár víz odanyújtása föltételezhet.
Csak tűnjön el a hold – gondolta Halmai. A kőkerítést nézte, úgy érezte, árnyak mozognak a fal fölött. Visszafojtotta lélegzetét.
Tintakék felhő kúszott a holdra, Halmai megmozdult a szinte tökéletesnek látszó sötétségben.
Kukoricaszárak között kúszott, az éles zöld levelek zizegtek.
– Hol van? – kérdezte Albert.
– Nem látom – mondta Mirkó.
Előbbre kúsztak, fejük kiemelkedett az árokból.
Kisütött a hold, már nem volt idejük visszacsúszni, fejüket a nedves fűre nyomták.
Sziszegő hangok úsztak hozzájuk, különös füttyjelek. Albert összerándult.
– Lövik – mondta, de fejét meg sem mozdította, belebeszélt a nedves fűbe.
Mirkó nem válaszolt, Albert megrémült, nem törődve a veszéllyel megemelkedett, feléje fordult.
– Mirkó!
– Csend – suttogta Mirkó –, ez egy madár. Éjszakánként gyakran hallottam. Apám a nevét is megmondta.
A füttyjelek nem szűntek, most már mind a ketten előrefigyeltek, próbálták az árnyak közül kikeresni Halmait. Mereven figyelték a növényzet apró rezzenéseit, már-már megszólították egymást, hogy ott van, aztán mégsem szóltak, amit észrevettek, csupán egy nagyobbra nőtt tök sötét foltja volt.
A holdfényben most már jól látták a kőfal meg a föld között húzódó dűlőutat, a kocsikerekektől kimart két homoksáv világosan fénylett.
– Az úton nem tud átjutni – mondta Mirkó –, biztos észreveszik.
– Még ketten vagyunk! – mondta Albert, a hangja elszántan csengett.
Most határozottan hallották a tökindák ropogását.
– Ott van! – suttogott diadalmasan Mirkó.
Megnyugodtak, eszükbe sem jutott, hogy Halmait a kőfalon belülről is megláthatták. Nem vették le szemüket barátjuk jól kirajzolódó sötét sziluettjéről, mereven, szinte pislogás nélkül bámulták akkor is, amikor megint felhő takarta a holdat.
Halmai nem mozdult.
Lehet, hogy öt perc, de az is lehet, hogy órák teltek el.
– Mi van vele? – kérdezte Mirkó.
– Nem tudom – mondta Albert, aztán kis szünet után hozzátette: – Itt várj.
Előrekúszott.
Mirkónak úgy tűnt, Albert hihetetlenül nagy zajt üt, a fűre szorította az arcát, nem is sejtette, mennyire megkönnyebbülne egy puska dörrenésétől.
Aztán elült a zaj, Mirkó újra felemelte a fejét, látta a tökindák között Albert mozdulatlan testét, de egy pillanatig sem hitte, hogy ez a test élettelen. Nem tudta elképzelni, hogy Albertnek valami baja essék. Elöl, pár lépésre a dűlőúttól meglátta Halmait is. Halmairól könnyebben el tudta képzelni, hogy már halott, de akkor – majdnem fölkiáltott örömében – Halmai megmozdult, fölegyenesedett, két hosszú lépéssel átugrott a világos dűlőúton, és a kőfalhoz lapult. Mirkó látta, hogy Albert lehúzza a fejét.
A kőfal sötét árnya alatt alig látszott Halmai.
Remegtek.
Egy pillanat, és fel kell ugrania a falra.
Halk füttyenések, távol hirtelen villanás, a kerítés fekete csíkja a villanás után fénylőn égett Mirkó szemében. Villámlik – mondta magában. Szerette volna, ha vihar kerekedik. Minden egyszerűbb lenne.
Halmai ebben a pillanatban dobta fel magát a kerítésre, Mirkó foga összecsikordult, Albert felől tompa kiáltást hallott, mintha azt mondta volna: Halmai!
Mit csinál ez az állat! Halmai a kerítés tetején feküdt, az arcát fektében a kőfalon túlra fordította.
Lelőtték – gondolta Mirkó –, nyilván lelőtték, különben már régen beugrott volna. Albert arcán nagy cseppekben folyt a veríték.
Halmai megmozdult. Lassan felemelkedett a kőfalon. Befelé lógatta a lábát.
A marha, azt hiszi, majálison van – dühöngött Albert, s kicsit megemelte a felsőtestét.
Halmai hátrafordult, széles ívben intett.
– Gyertek – kiáltotta.
Azonnal fölálltak, lassú léptekkel indultak a kőfal felé.
– Mi van? – kérdezte a fal alatt Mirkó. Fojtott hangja nevetségesnek tűnt.
Halmai hangosan nevetett, az arcát nem lehetett látni, mert nem fordult feléjük.
Egyszerre kezdtek mászni, Mirkó ért fel előbb.
A három ember sziluettje sötéten villogott a kőfal felett. Ültek a falon, lógatták a fejüket. Körülfolyta őket a tücsökciripelés meg az éjjeli madarak titokzatos füttyögése.
– Mehetsz a nődhöz – mondta Mirkó.
– Most már biztos, nem kellek neki.
– Talál magának mást. Könnyen találhat, szép melle van – mondta Mirkó, s mindhárman nevetni kezdtek. Magukban nevettek, halkan, csak a hátuk rázkódott.
– Egye meg a rosseb – mondta Albert.
A három kőfalon ücsörgő alak hátulról is nagyon szomorúnak látszott.