– Még nem jön – mondta a paraszt, és visszaballagott a kerítéstől a konyhaajtóba. A felesége kijött a szobából, éppen ágyazhatott, pihe akadt a hajába.
– Mit mond? – kérdezte.
– Még nem látni, nem jön – mondta még egyszer a paraszt.
Egy darabig nézték egymást, a paraszt furcsán tűnődve figyelte a feleségét, kívülálló számára talán ellenségesnek tűnt volna az arckifejezése, de az asszony tudta, hogy nem ellenséges.
– Észreveszi – mondta aztán az asszony.
A paraszt erre nem szólt, zömök, rövid ujjú kezével belenyúlt az asszony hajába, és kivette a pihét.
Olyan volt ez a mozdulat, mint a simogatás.
– Csak te ne félj semmitől – mondta később.
Az ellenőrt a kutya vette észre először. A paraszt a kapu felé fordult a konyhaajtóban. „Nem lehet több tizenhat évesnél – gondolta magában –, esetleg tizenhét…” Pár lépést tett a kapu felé. A gyerek babrált a kilincsen, de nem boldogult vele.
– Jó napot – mondta a paraszt.
A másik ott a kapunál erre fölemelte a fejét, és elmosolyodott.
– Jó napot – mondta. – Maga Lidi Kovács János?
– Én vagyok – válaszolt a paraszt, de csak úgy nyitotta ki a kaput, hogy a fiú ne tudjon rajta bejönni. Amaz a kezét nyújtotta, és azt mondta:
– Illés Ézsaiás vagyok, diák. Én leszek az ellenőr.
– Hát akkor jöjjön – mondta a paraszt, és egészen kinyitotta a kaput.
Az asszony egy pillanatra kinézett az ajtón, aztán mindjárt be is húzta a fejét.
A gazdasági udvar felé mentek, elöl a paraszt, mögötte Illés Ézsaiás, a diák. A paraszt kövér volt, döcögve lépkedett, minden lépésénél kicsit megrogyott, mintha éles fájdalom szúrna a térdébe.
– Fáj a lába? – kérdezte a diák.
– Fáj.
– Megütötte?
– Nem, sokat használtam őket.
Kis, rendetlen asztag állt a tyúkól mellett, körülötte szétdobálva hosszú szálú rozskévék.
A paraszt megállt, és azt mondta:
– Ez az. Tizennégy kepe.
Kicsit elváltozott a hangja, valahogy vékonyabb lett, mintha ideges lett volna, de a diák, úgy látszik, nem vette észre. A rozskévéket nézte, körüljárta az asztagot. Az arca ugyanolyan volt, mint az előbb. „Nem ért hozzá” – gondolta magában a paraszt, és egy pillanatra elmosolyodott.
– Minek magának ennyi zsúp? – kérdezte a másik.
– A tetőre. Akár az egészet le lehetne dobni.
Mind a ketten a házat nézték. A zsúpfödél horpadt volt, rongyos, és néhol penészes is.
– Hát ezt tényleg le – mondta a diák.
Aztán megint visszament a rozskévékhez, egyet felállított.
– Magasabb, mint én – mondta elismerően, és nyitott tenyérrel belenyúlt a kalászok közé. – A feje is szép.
– Nem panaszkodhatok – mondta a paraszt.
– Mit mondott, hány kepe? – kérdezte hirtelen a diák.
A paraszt nem válaszolt mindjárt, félt, hogy megint vékonyabb lesz a hangja. Annak sem örült, hogy a diák kepét mondott – ezek keresztet szoktak mondani.
– Tizennégy.
– Ez?
– Ez. Annyira kaptam az engedélyt.
– Hát ha annyira kapott engedélyt, akkor jó.
Elég lett volna harminc is, gondolta magában a paraszt, igaza volt az asszonynak, ki az a marha, aki negyven kepét tizennégynek néz?
– A mázsa? – kérdezte a diák, és körülnézett.
A paraszt kinyitotta a pajta egyik ajtószárnyát. Ott állt a mázsa.
– Nem áll egyenesen – mondta a diák.
– Nem használtuk – mondta a paraszt, és megfogta a mázsán a hátsó karikát.
– Várjon – szólt neki a diák, és ő is lehajolt, ő meg elöl fogta meg –, kifelé húzzuk!
A mázsa egyenesen állt, mind a ketten ott guggoltak mellette. A diák összefogta a két nyelvet, elengedte, nézte a finom himbálódzást, és azt mondta:
– Most jó lesz, igaz?
– Jó – válaszolta Lidi Kovács, és a diák arcába nézett.
Illés Ézsaiás a mérleg nyelvét figyelte, és semmit sem lehetett kiolvasni az arcából. Kerek arca volt, a szemét most résnyire összehúzta, mintha rövidlátó lenne.
„Mégiscsak ért hozzá” – gondolta magában a paraszt, és apró hullámok indultak meg a mellében – dühös lett.
A diák a fűrészbakra ült. A fal mellé tette a fűrészbakot, hogy legyen hova támasztani a hátát. A paraszt nyolc kévét rakott egymás mellé a ponyvára, félkörívben a kalászukkal összefelé, a kötelüket nem oldotta meg. Sántikálva bement a pajtába, leakasztotta a szegről a cséphadarót, gondosan leszedegette róla a pókhálót, s megnézte, elég erős-e a szíj. Elég erős volt.
Már a cséphadaró tapintásától elérzékenyedett, aztán ott állt a földön hasaló kévék előtt, rátámaszkodott a cséphadaró nyelére. A kévék nagyon alázatosak voltak – a fejüket feléje nyújtották. Lidi Kovács most megint érezte a fülledt nyárszagot – minden nyár szagát –, a reggelszagot – ködös, harmatos meg perzselően száraz reggelek szagát – és a száraz gabona szagát.
Egy masszában látta az asztagot meg az előtte heverő nyolc kévét. Hangosan trombitálva kifújta az orrát, és nagyon gyorsan megtörölte a szemét is. Azt mondta magában: „Marha vagy, Lidi Kovács.”
A cséphadaró egyhangúan bufogott.
A paraszt megnézte a kévéket, belemorzsolt a kalászokba, és a diákra pislantott. A diák a nap felé tartotta az arcát, de a szemét nem csukta le – feléje nézett.
– Így jó lesz? – kérdezte a paraszt. A kévéket akkor már kirázta, és talpra állította.
A diák leszállt a fűrészbakról, odament, bele sem nyúlt a kalászok közé, és azt mondta:
– Nem lesz jó, még tele van szemmel.
Egy darabig nézték egymást, a paraszt inkább szomorú volt, mint mérges. Aztán a diák lehajtotta a fejét.
Lidi Kovács visszarakta a kévéket a ponyvára – a cséphadaró megint bufogott. A diák számolt valamit egy papíron.
– Mit számol? – Letette a cséphadarót, és leült a favágó tuskóra, a homloka már vizes volt, megtörölte az inge ujjával.
– Legalább tíz mázsa rozsa lesz… Ha nem tizenkettő.
– Rosseb lesz tizenkettő… tizennégy kepébül.
– De ez nem tizennégy. Ez még harmincnál is több.
– Ne mondjon már ilyent – mondta halkan a paraszt, és újra megtörölte a homlokát. Egy darabig nem tudott fölkelni a tuskóról, kiszaladt az erő a lábából. Aztán mégis fölkelt – hiszen föl kell kelni, és vak dühvel verte a kévéket. A térde minden ütésbe belesajgott – ez most jólesett neki, még nagyobbakat ütött, hogy jobban fájjon a térde.
Nemsokára tele lett szemmel a ponyva.
– Szólok az asszonynak, föl kell menni – mondta a paraszt.
A diák megint leszállt a fűrészbakról.
– Hagyja csak, majd én segítek.
– Ne fárassza magát – mondta ellenségesen a paraszt.
A diák erre elnevette magát, és elkezdte összekotorni a falapáttal a szemet. A paraszt állt és nézte.
– Tartsa a zsákot, papa – mondta Illés Ézsaiás, és a paraszt kezébe nyomta a zsákot.
Kis parasztzsák volt, keskeny, két fekete csík volt ráfestve, és tintaceruzával a név: Lidi Kovács János.
– A polyvára meg a törekre mennyit számítanak le?
– Öt százalékot.
– Az nagyon kevés. Több ez, mint öt százalék.
– Hát tényleg elég kevés – mondta helybenhagyólag a diák.
Most már nem kellett szólni, hogy verje ki rendesen, Lidi Kovács nem hagyott a kévékben szemet. Olyikat, amelyik túl vastag volt, meg is bontotta.
– Szép zsúp lesz – mondta a diák.
A paraszt nem válaszolt.
Kilenc óra felé mázsáltak először. Kijött az asszony is. Öt zsákot raktak a mázsára, a diák segített a parasztnak.
– Na – mondta a paraszt, amikor az ötödik is fent volt, és összedörzsölte a tenyerét.
A diák komolyan nézett a parasztra.
– Miért nem méri? – kérdezte a paraszt.
– Hat zsák volt – mondta a diák.
Az asszony megfordult, és gyors léptekkel bement a házba.
A hatodik zsákot a kicsépelt kévék alá dugta a paraszt. Szótlanul húzták elő – ezt is ketten –, és rátették a többire.
– Három mázsa huszonnégy! – Kicsit számolt: – Az tisztán háromszázhét kiló nyolcvan deka.
– A zsákra mennyit számolt?
– Kilót. Annyit szoktunk.
A paraszt bólintott.
Most már lassabban csépelt, fáradtan, elnyűttnek látszott.
– Búzája mennyi lett? – kérdezte váratlanul a diák.
– Nem mindegy? – mondta szomorúan a paraszt, és megrántotta a vállát.
– Miért?
– Mert elég se lett a beadásba. A géptől elvitték.
Most megint hosszú ideig nem szóltak, a paraszt tette a dolgát, a diák az eget nézte. Később Lidi Kovács megint leült a tuskóra, és azt kérdezte a diáktól:
– A maga apja paraszt?
– Nem – mondta a diák.
Lidi Kovács erre lehajtotta a fejét, és legyintett. Alig észrevehetően csinálta – csak magának, de a diák meglátta.
Megint mázsáltak. Most már nem próbálkozott semmivel a paraszt, fölrakták a zsákokat, és nekitámaszkodott a pajta falának.
Az asszony megint kijött, nézte a diákot, ahogyan a súlyokkal bíbelődik, és azt mondta:
– Az isten áldja meg, nem lehetne kevesebbet mérni?
– Hallgass! Eridj be! – mondta mérgesen a paraszt.
A diák fölnézett az asszonyra, elvörösödött.
– Nem lehet – mondta szigorúan.
Az asszony bement, a köténye sarkával törölgette a szemét. Lidi Kovács belefelejtkezett a cséplésbe, a szabályos bufogás megnyugtatta.
A kutya megint ugatott. Egy alacsony, himlőhelyes arcú férfi állt a kapuban aktatáskával.
A paraszt abbahagyta a cséplést, és halkan azt mondta:
– Aktatáskás.
– Az – mondta a diák –, a körzeti ellenőr.
– Nem harap a kutya? – kérdezte a himlőhelyes.
A paraszt mondta, hogy nem, és rászólt a kutyára.
– Jó napot, Kutas elvtárs – köszönt a diák. A paraszt is mondta: Jó napot.
– Na, megy a munka? – kérdezte Kutas, és biccentett.
– Megyeget – mondta a diák.
– Hány keresztre kapott maga engedélyt? – kérdezte Kutas a parasztot.
– Tizennégyre.
– Nem több ez?
– Nem több – mondta a diák –, megszámoltuk.
– Hányasával rakta a kereszteket?
– Tizennégyesével – mondta a diák –, itt annyival szokás.
– Nem tizennyolcasával?
– Nem. Tizennégyesével.
– Annyival – tette hozzá a paraszt, és a hangja remegett.
Megint a diák szólalt meg:
– Nagyon szép rozs. Először én is többnek néztem.
Kutas megnézte az elcsépelt kévéket. Sokáig morzsolgatta a kalászokat, aztán biccentett. A legalsó kévéket kihúzta, hogy nincs-e valami alátéve.
– Hány zsákkal van? – kérdezte aztán.
– Tizeneggyel – mondta Illés Ézsaiás.
– Mennyi lett?
A diák belenézett a papírjaiba, és megmondta a számot.
– Mérjük le – mondta Kutas.
Pontosan annyi lett.
– Nyissa ki a padlást.
– Nincs ott semmi… egy kis hajma meg régi lószerszámok.
– Azt mondtam, hogy nyissa ki a padlást.
– Na, nyissa már ki – mondta a diák szelíden.
A himlőhelyes felment a padlásra.
A paraszt lent maradt a diákkal.
– Nekem fáj a lábam – mondta a paraszt.
– Tudom – válaszolta a diák.
Kutas lejött a padlásról, és megnézte a lakást is. A konyhában talált egy zsákot. Félig volt valamivel.
– Ebben mi van? – kérdezte.
– Tavalyi bab – mondta az asszony.
– Kösse ki.
Az asszony kikötötte. Kutas belenyúlt, egy darabig nézegette a tenyerén a babot, aztán visszapergette a zsákba.
– Jól van – mondta. Elővett egy füzetet, beleírt valamit, aláíratta a diákkal, és elment.
A paraszt megint csépelni kezdett. A mozdulatai sokkal vidámabbak lettek.
– Egy tyúkot is fejbe kellene kólintani – mondta később.
A diák megrántotta a vállát.
– Éntőlem!
– Maga zsidó? – kérdezte aztán a paraszt, és hirtelen hozzátette: – A neve miatt gondolom.
– Nem, unitárius vagyok – mondta komolyan a diák.
– Az meg miféle szerzet?
– Semmilyen. Egy vallás. De az mindegy, nem?
– Az aztán tényleg mindegy – mondta a paraszt, és bement a feleségéhez.
Az asszony kijött később, és elkapott egy tyúkot.
– Úgysem tojik rendesen – mondta.
Két óra felé készült el az ebéd, éppen mázsáltak, mikor az asszony kiszólt.
– Ha meg nem sérteném, egy kis ebéddel megkínálnánk – mondta a paraszt.
– Köszönöm – mondta –, hoztam ennivalót.
– Mégis, egy kis meleg étel – mondta az asszony, de a diák a fejét rázta.
– Nem.
A paraszt megrántotta a vállát, és bement.
Negyedóra alatt végeztek az ebéddel, a diák zsíros kenyeret evett zöldpaprikával.
– Kicsit elfáradtam – mondta estefelé a paraszt –, de most már mindjárt meglesz.
– Szépen dolgozott – mondta a diák, és megint segített fölmerni a rozsot.
– Kész – mondta aztán a paraszt, de nem mosolygott. Nézte a diákot. – Tizennégy zsákkal még nem mértünk le.
– Hova akarja vinni? – kérdezte a diák.
A paraszt egy darabig hallgatott, aztán megismételte:
– Tizennégy zsákkal még nincs lemérve.
– A padlásra akarja? – kérdezte a diák.
– Oda – mondta a paraszt.
– Az összeset?
A paraszt sokáig nézte a diákot, aztán megrázta a fejét.
Hátrament a pajtába, szétdobálta a szénát, és valamit matatott. A diák közelebb ment. Lidi Kovács elkotorta a földet. Deszka volt alatta. Fölemelte a deszkákat, és belenézett a verembe.
– Ezt a tizennégy zsákot ide kellene – mondta.
– Nem dohosodik meg? – kérdezte a diák.
– Nem – mondta Lidi Kovács –, két zsák búza is van lent. Ki van bélelve deszkával.
Lidi Kovács fölsegítette a diák vállára a zsákokat.
– Nem nagyon nehéz?
– Ezek kicsi zsákok. Zsákoltam már máskor is.
Tizenkét zsákkal a padlásra vittek, tizennéggyel a verembe. A diák kicsit lihegett a végén. Aztán elővette a papírjait.
– Gyújtson csak egy szál gyufát – mondta a parasztnak, mert már sötét volt.
– Hat mázsa húsz kilója lett tisztán, érti? – mondta a diák, és zörgött a papírokkal a gyufa fényében. – És délután kettőkor befejeztük.
– Értem – mondta a paraszt. – Hat mázsa húsz, és délután kettő. A zsúpot meg majd gyorsan fölrakom.
– Az bizony jó lesz.
A diák berakodott a táskájába, és kezet nyújtott.
– Egy kis vacsorát elfogadhatna – mondta a paraszt.
– Nem, várnak otthon – rázta a fejét a diák, a sötétben nem lehetett látni, hogy mosolyog-e.
– Legalább egy pohár bort – erősködött a paraszt.
– Az jó lesz – mondta a diák.
A kis parasztszobában barátságos fények úszkáltak. A két férfi az asztal mellett ült, az asszony a férje mögött állt. A diákot nézte. Éppen úgy ült, mint az ura, fáradtan a könyökére támaszkodott. Lidi Kovács kitöltötte a bort.
– Egy csöpp noha sincs benne – mondta.
– Igyék, édes fiam – mondta az asszony.
A diák hálásan ránézett.
A kapuban még azt mondta a paraszt:
– Ne kerülje el a házunkat, ha erre jár.
– Nem kerülöm – válaszolta halkan a diák, és nagyon fáradtan elmosolyodott.