Volt egyszer két király. Szomszédok voltak, a házukat egy léckerítés választotta el egymástól. Egy tavaszi napon Egyik király jókor reggel kiment a kertjébe, hogy megkapálja a sárgarépát. Ahogy kilépett az ajtón, abban a pillanatban lépett ki a szomszéd házból Másik király.
– Jó reggelt! – mondta barátságosan Egyik király.
– Adj' isten! – válaszolta ugyanolyan barátságosan Másik király.
Ilyen barátságosak voltak mindig, sohasem veszekedtek, pedig már elég régóta laktak egymás mellett. Olyannyira nem veszekedtek soha, hogy a negyedik házban lakó király még azt is kétségbe vonta, hogy igazán királyok.
Odaballagtak a kerítéshez, kezet szorítottak, s megkérdezték egymást: „Mi jóra készül szomszéd?” Mindenik azt mondta: „Sárgarépát akarok kapálni.” Erre el is nevették magukat, mert ez már évek óta így ment, mintha éjszaka kitalálták volna egymás gondolatát: mindennap ugyanarra készülődött mindkettőjük, s majd mindennap ugyanazt is csinálták. No de hiszen ez nem csoda: akkor kapálták a sárgarépát, amikor megjött az ideje; a búzájuk is egyszerre érett meg, persze hogy egyszerre aratták. Fát vágni is együtt jártak az erdőre, mert fát vágni télen szokás – mikor vágtak volna máskor?!
Annak idején lányuk is egyszerre született, s éppen ebben az időben került eladósorba mind a kettő. Erről beszélgettek sárgarépa-kapálás közben. Nyugodtan beszélgethettek, a sárgarépa ágyása mind a kettőnek közel volt a kerítéshez – nem is kellett abbahagyni a kapálást.
– Felséged mikor adja férjhez a lányát? – kérdezte Egyik. A királyok ugyanis leggyakrabban felségnek szólítják egymást. Ez ugyan nem jelent semmit, mert van olyan király, aki azt mondja a másik királynak, hogy felség, és közben azt gondolja magában, pernahajder. De ez a két király, amikor azt mondta, felség, magában is azt gondolta, hogy felség.
– Hát én hamarosan – mondta Másik –, már van is három kérője a lányomnak.
– Az enyémnek is három van – mondta Egyik, és megbeszélték, melyik kérő kicsoda-micsoda. Persze mind a hat legény királyfi volt.
– És felséged tudja-e már, melyik közülük a legkülönb?
– Én biz még nem. És felséged?
– Én sem.
– S hogyan választja ki a legkülönbet?
– Még nem tudom, de azt hiszem, próbára kellene tenni őket.
Ebben aztán meg is egyeztek, csak azt nem tudták eldönteni, milyen próba felelne meg a legjobban. Elhatározták hát, hogy délután ünneplőt öltenek, és meglátogatják a közel lakó, öregebb királyokat, akik már férjhez adták a lányukat, s megkérdik őket, milyen próbatételt alkalmaztak. Izombizom király azt mondta:
– Össze kell ereszteni mindegyiket a hétfejű sárkánnyal, s amelyik legyőzi, azé legyen a lányotok.
– És ha mind a három legyőzi? – kérdezték a királyok.
– Akkor a tizenkét fejűvel, ha azt is, akkor a huszonnégy fejűvel és így tovább! – mondta Izombizom.
A két király hümmögött, de azért megköszönte a tanácsot, és egy házzal odábbállott.
Csakkincs király azt mondta nekik:
– Amelyik a legtöbb kincset hozza, annak adjátok.
Eszerece király egy feladványt mondott el:
– Adjatok nekik kilenc egyforma golyót, a kilenc közül egy legyen kicsit súlyosabb, mint a többi, de ezt szemmel ne lehessen látni. Amelyik egy kétkarú mérleggel két mérésből ki tudja választani azt az egy nehezebb golyót, annak adjátok.
Nyalkabalga király csodálkozott, hogy ilyesmit kérdeznek. Nem kell oda semmi próbatétel annak adják, amelyik a legszebb.
Amikor a két király hazafelé ballagott, igencsak vakarta a fejét.
– Hát ezekkel a tanácsokkal nem sokra mentünk.
– Bizony nem.
– Mert lehet valaki erős, gazdag meg szép, de mit ér vele, ha például lusta?
– Vagy netalántán gonosz.
– Bizony – bólogatott Egyik.
Így váltak el. Otthon mind a kettő elővett kilenc golyót, egyforma súlyúakat, csak egy volt valamivel nehezebb, meg egy kétkarú mérleget, és próbálták megoldani Eszerece király feladványát. Még éjfélkor is méricskéltek, de sehogy sem sikerült megoldani. Erre aztán dühösen odavágtak golyót, mérleget, s azt gondolták, már miért kellene egy olyan okos vő, aki azt is tudja, amit ők nem.
S aztán már csak egy hónap múlva találkoztak.
– Holnap lesz az esküvő – újságolta Egyik király.
– Nálunk is – mondta Másik király. Még csak nem is csodálkoztak, hogy ez is egyszerre lesz. Megszokták már.
– Azon se csodálkoznék – mondta Másik király –, ha véletlenül ugyanolyan próbatételt találtunk volna ki.
– Pedig én elég furcsát eszeltem ki – mondta Egyik király. – Beszurkoztattam mind a háromnak a kezét.
Másik király szeme felcsillant.
– Én is – mondta. – S azt mondtam nekik, egy hónap múlva jöjjenek vissza, de addig nem szabad kezet mosniuk.
– Akárcsak én.
– No és mi volt, amikor visszajöttek?
– Hát – mondta Egyik király –, beállított az első, és szégyenlősen zsebre dugta a kezét. Mondom neki: „Na, mutasd csak a kezedet!” „Ne haragudjon felséged” – mondja, és elém nyújtja a kezét. Bizony arról egy cseppig lekopott a szurok. „Hát te mit csináltál?” – kérdeztem. „Tudja, felséged, eltörött a kocsim kereke” – mondta. „Na és?” „Hát meg kellett javítanom, ha nem akartam egy hónapig ott ülni az árokparton. S mire megjavítottam, megéheztek a lovaim, el kellett menni szénát kaszálni; mire hazaértem, ott is várt a tömérdek munka. Dolgoznom kellett. Lekopott hát a szurok.”
– Szakasztott így volt az én lányom első kérője is – mondta Másik király -, csak nem a szekere törött el, hanem a háza teteje szakadt be.
– A második kérő meg – folytatta Egyik király – sokáig nem akarta előhúzni a zsebéből egyik kezét sem. Azt gondoltam, nyilván ő is dolgozott, az ő kezéről is lekopott a szurok. Aztán nagy unszolásra előhúzta a bal kezét. Nem kopott le arról biz egy csepp se. Mondom neki, a jobb kezét is mutassa. Nem nagyon akarta, de addig erőltettem, míg végre előhúzta. Arról meg lekopott a szurok. Nem mondta meg, miért csinálta, de később magamtól is rájöttem. Nyilván nem tudta kiszámítani, mi tetszik majd nekem. Gondolta, ha szükséges, a szurkos kezét mutatja, vagy ha másképpen alakul, akkor azt, amelyikről lekopott.
– Érdekes! – mondta Másik király. – Az én lányom második kérője is be akart csapni. Csak nem egészen így. Zsebre se tette a kezét, úgy jött, és feketébb volt rajta a szurok, mint eredetileg. „Te – mondtam neki -, ez nem az a szurok, amit egy hónappal ezelőtt rákentünk.” De ő csak erősködött, hogy bizony az. Végül aztán mégis kiderült: a régi szurkot, ahogy hazaért, lemosta a kezéről, s csak mielőtt újra hozzánk indult, akkor kente be. Na és a harmadik?
– A harmadik egy rongyból bugyolálta elő a kezét, ugyanúgy volt rajta a szurok, ahogy rákentük. Azt mondta, azért csavarta rongyba, hogy óvja a szurkot, minél kevesebb kopjon le róla.
– Szakasztott így a miénk is! – kiáltott fel Másik király. – Azt mondta, inkább dűljön össze minden, de ő akarja feleségül venni a lányomat. Ezért óvta a szurkot.
– Hát ez érdekes. Ha nem tudnám, hogy más-más három királyfi volt, még azt hinném, hogy ugyanazok jártak felségednél is meg nálam is.
– No, és felséged melyiket választotta? – kérdezte nagy érdeklődéssel Másik király.
– Hát ez nem is lehet vitás – mosolyodott el Egyik –, a legkülönbet. Azt, amelyiknek a munka a legfontosabb, s nem számít neki, hogy kopik a szurok, vagy nem kopik.
Másik királynak erre leesett az álla.
– Hát érdekes. Mert én azt tartottam a legkülönbnek, amelyik a lányom miatt mindent félbe-szerbe hagyott inkább, mintsem hogy lekopjon a kezéről a szurok.
A két király azóta is azon vitatkozik, melyiküknek volt igaza.