Elhatározta, hogy megszökik. Bár tudta, mi jár érte. Neki is végig kellett néznie, mit műveltek azzal a hetedikes fiúval, aki tavaly megszökött, de már a hídnál elfogták. Talán egy ilyen kis gyereket, mint én, nem vernek meg annyira. Még csak kilencéves volt, harmadikos. Persze, lelke legmélyén tudta, nincs kímélet, ugyanúgy megvernék őt is. De engem nem fognak el. Az a hülye miért a hídon akart átmenni? Talán nem tudott úszni. Jóleső bizsergés futott át rajta. Én bezzeg tudok. Akármilyen furcsa is. Mert hol tanult volna meg? Mikor? Tegnap délelőtt mégis kiderült, hogy tud. Néhány fiúval, Sivár kíséretében, strandra mehetett. Életében először volt strandon. Ott állt a nagymedence szélén, s olyan erővel érezte: tud úszni, hogy belefájdult a feje. Beugrott a vízbe, tempózni kezdett; keze, lába magától értetődően tette a dolgát. Játszott. Még soha nem érezte magát ilyen boldognak. Hát hazudtak, amikor azt mondták, hogy nekem nincs apám, nincs anyám, hogy kitett gyerek vagyok. Úszott. Fröcskölte a vizet. Vedd tudomásul végre, hogy kitett gyerek vagy, nincs apád, nincs anyád, a te családod én vagyok és az intézeti fiúk. Tessék végre megérteni! itt senkinek a szüleit nem ismerjük, az a néhány meg, akiét mégis, jobb, ha nem tud róla, mert gonosztevők és gyilkosok gyerekei. Érted?! Légy boldog, hogy a te szüleidről nem tudunk semmit. Ezt ordította Sivár. A hangja, mint az ostor. Sivárt Családfőnek kellett szólítani. De hiszen ordíthat most már, amit akar. Úszott. Aztán a nevét hallotta.
– Azonnal gyere ki!
Sütötte a talpát a forró beton.
– Hogy mertél bemenni a mély vízbe?
Vigyázzba vágta magát.
– Családfő kérem, én tudok úszni.
– Honnan tudnál, te szerencsétlen! Nem tudsz! Megértetted?! Nem tudsz. Mars a kis vízbe!
Már a nyelvén volt, hogy „De hiszen láthatta, hogy tudok”, de Sivár arcára pillantott, és jobbnak látta lenyelni a mondatot. Bement a kismedencébe, guggolt a térdig érő vízben. Mélyen lehajtotta a fejét, hogy senki se láthassa az arcát.
Akkor igaz. Mégiscsak igaz. Nem képzelgés. Lám, a keze meg a lába emlékezett. Ő meg csak kutat a felsejlő emlékfoszlányok között, de soha egy arc, egy hang nem jön elő, csak kavargó, bizonytalan érzelmek. Pedig már itt van a nyelve hegyén, hogy kimondja, csak egy pókhálónak kell átszakadnia, hogy választ kapjon az egész világot átjáró hiányra. Sokszor annyira erőlködik, hogy megfájdul a feje. De a pókháló csak nem szakad át.
Este Tombor odaintette magához. Talán megint le akar keverni egy pofont. Tombor volt az intézetben a legerősebb fiú. Olyan volt, mint egy fekete hegy.
– Szóval te tudsz úszni?
Mindegy, hogy mit mondok, ha meg akar verni, úgyis megver.
– Tudok.
Tombor hosszan nézte őt, mintha viaskodna magában valamin, beharapta a szája szélét.
– Egy kinti ember azt mondta nekem – mondta Tombor –, hogy nem emlékszik rá, mikor tanult meg úszni. – Jelentőségteljes szünetet tartott, körbepillantott, hogy meggyőződjék róla, nincs a közelben senki, s lehalkította a hangját. – Mert kisgyerek korában víz mellett laktak.
Egész éjszaka vizekre gondolt. Milyen lehetett az a víz? Egyszer elvitték őket a Balatonra. Még hajókáztak is. Jó erősen lehunyta a szemét, és megpróbálta fölidézni a tavat. Ahogy a partról látta, ahogy a hajóról, és elmenőben, az autóbuszról. De nem mozdult meg benne semmi. Voltak a Dunánál is, nézték a két part között ingázó komphajót, az autók a hátán, mint a katicabogarak. S egyszer télen a mohácsi kikötőben. Egy hattyúpár úszkált a jégtáblák között. De emlékezete mélységei ezekre a képekre sem bolydultak meg. Hol lehet az a víz? Merre?
Másnap olyan volt, mint az alvajáró, nem tudott semmire figyelni. Félt. Magának sem akarta bevallani, de aztán csak ki kellett mondania. Megszököm. Délben erőnek erejével tömte magába az ebédet, nehogy föltűnjön, hogy nem eszik. S délután már csak az udvart vizslatta, a drótkerítést, a kőfalakat. Tudta, hogy este elengedik a kutyákat, és a sánta őr egész éjjel ott kóvályog a házban meg a ház körül. A fiúk azt mondják, fegyvere is van, s fel van hatalmazva a lövésre.
A hálótermük ablaka alatt, jó emeletnyi mélységben, egy raktárépület állt. Annak a lapos tetejére kellene valahogy kijutni. Ott a kutyák észre se vennék, de ha észrevennék se tudnák elérni. A raktár tetejéről átjuthat a posta udvarára, s bár lehet, hogy a postát is őrzik, úgy gondolta, onnan már könnyebben kijuthat az utcára, s ha már ott van, nem fogják meg soha.
Legnehezebbnek a tetőre jutás ígérkezett. Célszerű volna kötélen leereszkedni, de honnan szerezzen kötelet? Lehetetlenség. Marad az ugrás. Majd mezítláb ugrik, hogy ne szóljon olyan nagyot a bádogtető. Vissza-visszament a raktárépület mellé, méregette a távolságot. De igazából csak föntről, a hálóterem ablakából látszott, hogy mennyire nem lesz egyszerű. Eltökéltségén ez már nem változtatott. Meg kell szöknie és meg is szökik. Legszívesebben a ruhájára vette volna föl a hálóingét, de Nyeszege úgy figyelte, mint aki tudomást szerzett a terveiről, így hát szép komótosan levetkőzött, éppen csak a zokniját nem vette le, meg a cipője zsinórját kötötte össze, hogy ugrás közben majd a nyakába akaszthassa.
Most.
Pár perce még valami szúró feszültséget érzett az alvó gyerekek neszeiben, de most már ernyedten és fölszabadultan szuszogott a terem, úgy gondolta, alszik mindenki. Kígyómozdulatokkal öltözött, az összebogozott fűzőnél fogva megmarkolta a cipőjét, a nyitott ablak felé siklott.
Valami mozdult. Megdermedt, a falhoz simult. Vége mindennek. Felfedezték.
Az árnyak közül a hálóinges Tombor magasodott elő.
– Ne tojj be. Szereztem kötelet – suttogta.
A kötelet az ablakfára tekerte, a végét puhán kiejtette a sötétbe.
Ő még akkor is a falhoz lapult, de aztán engedett a görcs. Nem létezik, hogy át akar verni. Az nem létezik.
– Mozogj már!
Nyakába kanyarította a cipőt.
– Kösz – suttogta, és kilibbent az ablakon. Puha dobbanással ért a bádogtetőre, még látta, ahogy Tombor fölhúzza a kötelet, s máris odaát volt a posta udvarán.
Világosodott az ég alja, amikor kiért a városból. Indult a forgalom is, egy-két halványodó lámpájú autó húzott el mellette. Jobbnak látta, ha letér az útról, tudta, hajnalban fölfedezik, hogy megszökött, és a nyomába erednek. Lehet, hogy kutyákkal. Azt a másik fiút is kutyákkal üldözték. Nem árt, ha minél kevesebben látják. Leereszkedett a töltés melletti kukoricásba. Egy darabig a derékszögben az útnak futó sorok vonalát követte. Így egyre távolodott az úttól, a betonon futó kocsik zaja halk zümmögéssé szelídült. Megállt, rossz érzés fészkelődött benne, először azt gondolta, talán a harmatos kukoricalevelektől átvizesedett ruhája miatt. De nem. Rossz irányba megyek – mondta ki hangosan. Hogyhogy rossz irányba, amikor fogalmam sincs, merre kell mennem? Az igaz, de eddig egy pillanatig sem jutott eszébe, hogy rossz irányba megy, csak itt a kukoricásban. Balra fordult. Most párhuzamosan haladt az úttal, merőlegesen a kukoricasorokra. Megnyugodott, úgy érezte, újra megtalálta a helyes irányt. Akár a vándormadarak.
Már felkelt a nap, amikor kiért a kukoricásból. Vacogott a hajnali hidegben, a nedves ruha lúdbőrös hátához tapadt. Felmászott egy meredek domboldalon, a tetőn ritkás, bodzabokrokkal tűzdelt akácerdő. Futott a fák között, hogy átmelegedjen. Már fogott a nap, száradt rajta a ruha.
Leereszkedett egy völgybe. A látóhatár szélén fűzbokrok csipkézte, alacsonyka töltés húzódott. Nagyot dobbant a szíve. Futásnak eredt.
A töltés terelgette folyócska láttán elkiáltotta magát.
– Megvagy!
Átjárta a víz szaga, a vízbe lógó ágú fűzbokrok otthonosan mocorogtak.
Ez az a folyó! Ebben tanult ő úszni!
Ha kell, tízszer is végigjárom a forrástól a torkolatig. Százszor is. Megtalálom őket.
Ekkor hallotta meg a kutyák ugatását. Jönnek. Megtalálták a nyomát. Villámgyorsan levetkőzött, ruháiból egy kis batyut kötött, beleereszkedett a vízbe, s hagyta hogy az erős sodrás lefelé vigye. Igyekezett a vízbe lógó fűzfabokrok takarásában maradni.
A kutyák izgatott ugatásából következtetett rá, hogy az üldözők elérték a vízpartot. Most már emberi hangok is vegyültek a zajba, hallani vélte Sivár vakkantásszerű parancsszavait. Egy vízre terülő, nagyobb bokor alatt lehorgonyzott, belekapaszkodott egy lecsüngő ágba és várt. A hangok előbb közeledtek, majd távolodtak, aztán hirtelen csend lett, mintha az üldözőket elnyelte volna a föld.
Másfél óra is beletelhetett, mire elmozdult a bokor alól. Ellilult szájjal, vacogva úszott át a másik partra, mert úgy érezte, üldözői az innenső parton maradtak. A töltésen túl egy végeláthatatlan kendertábla hullámzott. Ezt választotta búvóhelyül. Hanyatt feküdt, teli tüdővel szívta magába az erős, friss kenderillatot. A harmadik lélegzetvételnél már aludt. A kendertábla halkabban zizegett, nehogy megzavarja álmát.
Másnap estére ért haza.
A gyurgyókafészkekkel luggatott homokfal látványa úgy érte, mint az áramütés, a vére meglódult. Behunyta a szemét, kinyitotta. Balra, a gerincen egy nagy fának kell állnia, lassan fordította a fejét, igen, ott van; ott, akár arra se nézzen most már, ott a fa a látómezeje szélén. Itta magába a tájat. Emlékek robbantak benne, mint a tűzijáték petárdái, a pókháló átszakadt, fogta egy toronymagas férfi kezét, árvíz volt, igen, a háta mögött hagyott táj akkor víz alatt állt, bokáig ázott benne a csomóba rakott kukoricaszár… az nem lehetett más, csak az apja… Akkor itt egy út vezet fölfelé. Ott kell lennie a kiszögellés mögött. Futott. Fölérek arra a kis dombra, és ott lesz a ház. Ott kell lennie.
A ház homloka sárgán ragyogott a valószínűtlen esti fényben. Ez volt az a kép, amely ott lebegett mindig emlékezete peremén, amelyről sohasem szakadtak le a fekete, gomolygó ködök. Most, hogy teljes pompájában kibomlott előtte, úgy megkönnyebbült, azt hitte, fölrepül. Ragyog sárgán a ház homloka. A ház homloka. A ház. És most legbelül, túl a titkok határán, megszólalt egy női hang. Azt mondta: Ferkó… De hiszen az én vagyok! Ferkó vagyok! Ferkó. Ezek még a nevét is elvették. Kiabálni kezdett.
– Itt vagyok! Megjöttem! Ferkó vagyok!
A kiáltás szétrebbentette a varázst, üres, ijesztő csönd támadt utána. Megszeppent. Lehet, hogy üldözői itt bújtak el a ház körül? Vagy odabent lapulva várják? Egy jegenye vastag törzse mögé lépett. Fülelt.
Moccanatlan csönd.
Lábujjhegyen óvakodott a ház felé. Miért nem mozog itt senki? Miért van itt ilyen csönd? Egyre gyorsabban lépkedett, aztán már nem törődött semmivel, futott.
A kapu tárva, s az udvaron… szélütötten megállt… az udvaron egy döglött kutya hevert. És… és mi ez? Döbbenten hajolt le hozzá, a kutya lábait valaki összedrótozta. És a száját is. Most látta csak meg a kutya pofáján, a szőr alól kikandikáló, összecsavart drótvéget. És abban a pillanatban kibukott belőle:
– Tücsök!
Eszébe jutott a kutya neve. A hangra az állat szeme megrebbent. Él. Él! Feszegetni kezdte az összecsavart, vastag drótvéget, nehezen ment, aki ezt rátette, fogóval húzta meg. Kínlódott, fölhasadt az ujja.
– Tücsök! Kiskutyám!
A kutya halkan nyüszögött, s amint megszabadította a dróttól, kitátotta a száját, mintha soha többé nem akarná becsukni. Levette a drótot a lábáról is, a kutya szédelegve egy tócsához vánszorgott, lefetyelte a vizet.
Elszorult szívvel lépett a házba, a vastag, barna ajtó kenetlenül nyikorgott, mintha sírna.
A konyhában két feldűlt szék, az asztal mellett egy széttört tányér, valami ételféle folyt szét belőle, de nem lehetett megállapítani, hogy mi, mert vastagon zöldellt rajta a penész. A konyhaszekrényen egy letakaratlan fél kenyér. Megérintette, kőkemény volt. A kutya fölélénkült a víztől, utánajött, szorosan odaállt a lába mellé és sírt. Leguggolt, megsimogatta. Gyűjtögette a bátorságot, hogy be merjen lépni a szobába.
Megkönnyebbült. Nem volt senki odabent. Se eleven, se holt. Az ágyak vetetlenek, mintha most keltek volna ki belőlük. Az elfüggönyzött ablakhoz lépett, kitárta. Tekintete azonnal a képre röppent. Az anyja ágya mellett lógott a kép. Honnan tudta, hogy ez az anyja ágya? Odalépett, a dunyhára tette a kezét. A képen egy család. Barna, mélyről tüzelő szemű fiatalasszony egy karon ülő gyereket szorít magához. Válláig ér a bajszos, kissé már kopaszodó férfinak, aki jobb karjával átöleli őket, bal kezét meg egy nagyobbacska lány vállára teszi. Akkor hát van testvére is. Mert a karon ülő, az ő. Szomjasan ugrált a tekintete egyik arcról a másikra. S mintha darabokban szakadt volna föl belőle a név: Zsuzsi. Zsuzsinak hívják a testvérét.
A kutya sírt. Okos, barna szemét ráfüggesztette és nyüszögött. Mintha hívná.
– Megyek. Gyerünk, Tücsök.
Hátra-hátranézve vezette őt az istállóba. A jászol mellett elnyúlva hevert egy tehén, a fejét furcsán, természetellenesen tartotta, a szarva beakadt a marhaláncba, mintha vitustáncot járt volna, mielőtt ebbe a véglegesnek látszó mozdulatlanságba dermedt. Azt hitte, a tehén már nem él. A kutya ide-oda szaladgált a tehén és egy, az istálló sarkában elrekesztett kutrica között. A kutricában, a töredezettre taposott alomszalmán elnyúlva feküdt egy kisborjú. Így szemre benne sem volt élet. A kutya magas hangon vakkantgatott, mintha mondani akarna valamit.
– Azt mondod, hogy élnek, igaz?
A kutya bizonyára jobban tudja. Kinyitotta a kutrica ajtaját, a magatehetetlen borjút, két első lábánál fogva, odavonszolta a tehénhez. Érezte, hogy a borjú lába meleg. Él. A borjú fejét odaigazgatta a vöröslő, keményre duzzadt tőgyhöz. A kis állat orrlikai megmoccantak.
– Odanézz – mondta a kutyának.
A borjú tétován mozdított egyet-kettőt a fején, aztán mohón szopni kezdett. A tehénből különös, rövid hang szakadt ki, nem lehetett tudni, a fájdalom vagy a megkönnyebbülés hangja volt-e.
Vizet kell neki adni! Az istállóajtó mellett állt a vödör, fölkapta, a kútkerék gyorsvonatsebességgel robogott, a favödör nagyot csattant lent a vízben. Minden erejét beleadva húzta a vizet.
A kút nyikorgása mintha harci riadó lett volna; az ólban nyöszörögni kezdtek a szomjan halni készülő süldők, röffentek a dögrováson levő kocák, a bezárt tyúkólból panaszos, elhaló kárálás hallatszott.
Húzta a vizet. A kutya minden vödörbe beleivott, mint aki egy életre biztosítani akarja magát szomjhalál ellen.
A tehén már a második vödör után felállt, vigyázva, nehogy a borjára lépjen. A disznók, amint ittak, máris elfelejtették, hogy valaha is szomjasak voltak és teli torokkal, egészséges ordítással kérték az ennivalót.
A bezárt tyúkokat az ölében hordta ki az itatóvályú mellé, s azok, ahogy ittak, bámulatos gyorsasággal tértek magukhoz, mintha az előbb még nem félholtan hevertek volna az ülőkék alatt.
Talált korpát, szemeskukoricát. Megetette az állatokat, a tehén elé szénát is tett. Időnként ránézett a kutyára, hogy jól csinálja-e. A kutya elismerően csóválta a farkát.
Jóleső fáradság fogta el, lámpát gyújtott, tüzet rakott a csikótűzhelyben, tojást sütött. Megfelezte a kutyával. Fáradt, darabos mozdulatokkal, mint egy férfi, levetkőzött. Az apja párnájára tette a fejét, az anyja takaróját húzta magára.
A kutya kint a küszöb előtt. Békésen, jóllakottan szuszogott a tanya.
Elaludt ő is.