Ahogy Rácpácegresen mondták: nyárára. Nyárára le szokott jönni nyaralni Széni nagyságos. Elment érte a nagydorogi állomásra a hintó, s akkor már könnyű izgalom lebegett a puszta fölött. Mert nem akármilyen öregasszony volt Széni nagyságos. Az még hagyján, hogy úgy tudott káromkodni, mint egy kocsis. Bodonyi kosárfonó, aki ebben a műfajban vezette a rácpácegresi rangsort, szégyenében több napra elbujdosott, amikor először hallotta Széni nagyságost káromkodni. Bodonyi kosárfonó ugyanis elpirult, mint egy szűzlány Széni nagyságos egy szófordulata hallatán. Nagy szégyen.
Egy ideig szóbeszéd tárgyát képezte, hogy Széni nagyságos nem is igazi úriasszony, csupán egy állomási málházó leánygyermeke, akiből valami bártáncosnő vagy ilyesféle lett, de feleségül vette egy dúsgazdag, amitől aztán egyszerre megnagyságosodott, de a lelke mélye persze… tetszik látni, hogy káromkodik. De aztán ez az elmélet nagyot bukott, amikor valami véletlen folytán egy csapat arisztokrata tévedt Rácpácegresre. Állítólag még egy igazi herceg is volt köztük. Csak látták volna, hogy lekonyult a fennhordott orruk, amikor szembetalálták magukat Széni nagyságossal. Akkor már ugyan erősen hajlott állapotába fordult, de az ezüstfogantyús sétabotjával, különlegesen fésült haja szürkésfehérével, és persze a hanghordozásával pillanatokon belül olyan tekintélyre tett szert, hogy aki nem vak, láthatta, bárkinek bármi is a rangja, ő ott a legelőkelőbb. Nagy rácpácegresi győzelem volt. Legalábbis mi annak éreztük. Azt gondoltuk, akármennyire különbözik is, azért Széni nagyságos mégiscsak közülünk való. Pedig az igazi nevét is akkor hallottuk először: Polixénia. Így aztán soha többé nem vitatta senki, hogy Széni nagyságos igazi nagyságos.
Az előbb említettem, hogy erősen hajlott állapotába fordult, de ebből ne a korára tessenek következtetni, mert arra is igaz ugyan, de jelen esetben nem arról van szó. Hanem a betegségéről. Előfordul más öregasszonnyal is, hogy kétrét hajlítja a kor, úgy botoznak végig az utcán, mintha valami lánykorukban elvesztett tárgyat keresnének a porban. Ők azonban valamiképpen magától értetődően hajlottak, mintha számukra ez volna a legtermészetesebb. De Széni nagyságos szálfaegyenesen érkezett a nyaralásra. Csakhogy aztán éjszakánként roppanásokat hallottunk, mintha egy hatalmas faprésen szorított volna egy óriás, és a fájdalom visszafogott sóhajait is hallani véltük; ahogy valaki iszonyatos fájdalmában magába fojtja a kitörni készülő ordítást.
Másnap Széni nagyságos egy kicsit halványabb volt, a szeme alatt sötét karikák, s aki jobban odafigyelt, láthatta: nem tudott kiegyenesedni. Pár nap múlva már határozottan hajlottnak látszott, és újabb égbezengő roppanások és visszafojtott jajok után olyan lett, mint egy u-szög, alacsonyabban volt a feje, mint botja ezüst kampója. Akkor aztán nagy elhatározással – látszott a viselkedésén, hogy minden esetben nagy elhatározás szükségeltetett hozzá – elküldött Szotyori Istvánért.
– Hozza őket, István – mondta, és kibotozott a kút melletti térre.
Szotyori már tudta a feladatát, s a bámészkodni elősereglett pusztaiak figyelme fénykörében kihajtotta a négy igásökröt. Nyakukba rakta a jármot, csattant a fán a járomszög kerek gombja. A tézslát - - így nevezik a járomra szerelt farudat, amelynek láncos végére kellett akasztani a vonni való terhet – csak úgy a földön vonszolták maguk után az ökrök, a láncszemek meg-megcsörrentek.
Szotyori a kút mellett néhány hajsszal, csálival, ostorpattintással egymásnak háttal fordította a két pár ökröt, és a tőle telhető legfinomabb modorban intett Széni nagyságos
– Tessék parancsúni! – és mutatta a helyet az ökrök között.
Széni nagyságos odatipegett, egy hosszú pillanatig mozdulatlanul állt. Balogné szerint ilyenkor imádkozott. Na éppen, talán inkább az ördöggel komáz, gondolta Bodonyi kosárfonó. Széni nagyságos meg odanyújtotta a botját Szotyorinak.
– Fogja meg, István.
Leült, majd meggörbült hátára fordult, olyanformán feküdt ott, mint egy a csücskeivel ég felé meredő kifli. Szotyori kötelet szedett elő, ráhurkolta az egyiket Széni nagyságos lábára, a másikat a nyakára. Ez utóbbit olyasformán, hogy ne legyen rajta csúszó hurok, ne tudjon megszorulni. Aztán a kötelek másik végét rácsomózta a tézslaláncokra. Egy kicsit még bajmolódott az ökrökkel, előbbre léptette őket, épp annyira, hogy a kötelek feszüljenek.
– Most jó? – kérdezte Széni nagyságost, és az öregasszony azt válaszolta:
– Kezdjen csak hozzá, István.
Szotyorin látszott, hogy izgul. Krákogott, szorongatta az ostort.
– Most figyelj! – mondta csendesen, de jól hallhatóan, s az ökrökön valóban látszott, hogy figyelnek. Aztán elbődült:
– Na, te!
A hangra a négy ökör előredőlt, huszonnégy mázsa feszítette a kötelet, pengve recsegett Széni nagyságos hátgerince, ripp-ropp, jaj, kéjesen sziszegett és kiáltozott, lúdbőrös lett le a férfiember háta. S amikor már éppen lépni akartak volna az ökrök, Szotyori elkiáltotta magát:
– Hóha!
A négy nagy test elernyedt, az ökrök visszahuppantották lépésre emelt lábukat. Szotyori kibogozta a köteleket, és segített Széni nagyságosnak fölállni. Sudár volt, egyenes. Szotyori átnyújtotta neki az ezüstfejű botot, és Széni nagyságos fiatalos léptekkel végigsétált a pusztán.
Itt akár abba is hagyhatnám, hiszen amúgy is töredékről van szó. De azért elmondom a végét. Az utolsó nyáron Széni nagyságos súlyosabban meggörbült, mint bármikor. A fájdalom hangjait sem tudta már annyira visszatartani, mint korábban. Az ökrök teljes erővel nekiveselkedtek, de se roppanás, se kéjes sóhaj. Szotyori ordítva biztatta az ökröket, mindhiába. Aztán egy nagy csattanás hallatszott, de a várttal ellentétben Széni nagyságos nemhogy egyenesedett volna, hanem még jobban összezsugorodott. Szotyori szerint akkorka lett, mint egy gyerekököl, s aztán még akkora se. A kötelek végén nem volt semmi, az ökrök térdre estek, egyikük fájdalmasan elbődült.