Fehér gyolcsingben volt. Azt mondja, ő is beállna közénk kukoricát szedni. Résziból szedtük a Kiss tekintetes földjén. Na, éppen most, amikor ilyen rossz a termés. Nekünk is alig jut. Nézd meg, mekkora csövek. Gyuvi mutatta neki. Tényleg. Akkorika, mint egy termetesebb hüvelykujj – „hüvék”, mondták Rácpácegresen –, ráadásul szem is csak ritkásan van rajta. A legény csak mosolygott.
– Tudjátok mit, nekem elég az is, amit elhagytok. Majd mögöttetek szedem.
– Hát ha nem vagy eszeden, csak rajta.
Fújdogáltam az ujjaim végét, mert megfájdultak. Csuma nélkül szedtük a kukoricát. Megfogja az ember az elszáradt bajusz alatt a burokleveleket és egy rántással levetkőzteti a csövet, utána tőben eltöri, a csuma rajtmarad a száron. Aki széket akar vele befonni vagy szatyornak, miegyébnek szánja, az csumástul szedi, aztán télen külön kukoricafosztást rendez – az jó mulatság szokott lenni –, s csak aztán kerül a góréba a kukorica. De Kiss tekintetesnek csuma nélkül kellett, fújkálhattam hát az ujjam végét.
– Nincs cucád? – kérdezte a gyolcsinges.
– Micám?
Benyúlt a zsebébe, és a kezembe nyomott egy madzagra kötött kihegyezett fadarabot. Nem nagyobbat, mint egy rendesebb ceruzacsonk. A madzagnál fogva a csuklójára akasztotta az ember, s a fadarab hegyes végével fölhasította a kukorica burokleveleit, így könnyebben le tudta húzni. Cuca ide, cuca oda, azért fájtak az ujjaim. Igaz, nem annyira.
A nyakunkba akasztott zsákba vagy lazsnakba szedtük a kukoricát. Amikor megtelt, kiballagtunk a föld mellé, mindenkinek volt egy saját kupaca, hozzáöntöttük, ami a zsákban volt, és visszaballagtunk a sorok közé. Hallották már, hogyan csisszegnek a kukorica száraz levelei?
A kupacok lassan nődögéltek. A gyolcsingesről meg is feledkeztünk, csak estefelé, a munka befejeztével jutott eszünkbe.
– Hát a gyolcsinges?
– Meglépett.
– Még hogy utánunk szedi! Nevetséges.
Az már igaz, ezen az oldalon, ahova mi hordtuk a leszedett kukoricát, nyoma sem volt a munkájának. De aztán valamelyikünk átment a kukoricaföld másik oldalára, és nagyot kiáltott meglepetésében.
Ott állt a gyolcsinges, egy hegynyi kukoricahalom mellett.
– Ezt mind te szedted?
Körülálltuk.
– Máskor ne hagyjátok el a javát – mondta mosolyogva.
– Ebben valami suskus van – mondta Molnár Jopi.
– Hej, Jopikám – mondta a gyolcsinges –, bárcsak úgy volna.
Hátat fordított, elindult az országút felé.
– Honnan tudja a nevedet?
Jopi megrántotta a vállát.
– Mintha Szabatonban találkoztam volna vele.
– Ez nem szabatoni. Ez annak a csillagmajori embernek a fia, aki kanászostorokat fon.
– Ez ugyan nem, azt én ismerem.
Közben kiért az országútra, határozott léptekkel ment Simontornya felé.
– Hé, ember, hova megy?
– Mi legyen a kukoricájával?
De nem fordult hátra.
Jósvai Jancsi megrázkódott.
– Mindjárt gondoltam.
– Mit?
– Nem láttátok? Halotti ing volt rajta.
Az ember eltűnt a sűrű növendékakácok mögött. Gyanakodva néztük a kukoricahalmot. Azt vártuk, eltűnik, mint aki szedte. Kivettem a zsebemből a cucát, hátha azon látszik valami rendkívüli. Hiába, látszatra közönséges madzag volt, és közönséges fa. De az inge, az nem igaz, hogy halotti volt. Nagyon is élő ing volt az.