Igen, hát vannak életrevaló emberek – gondolta Illés Ézsaiás. Hanyatt feküdt, a szalmazsák nyomta a hátát.
Azt mondta a kis spinkó: Az a hülye gyerekkorod, az! Mit akarsz, vén ló vagy, és mindig ezt a gyerekkort fújod! Az a pocséta pusztád! Beledöglesz, vedd tudomásul, sohase lesz semmid. Semmid! Illés Ézsaiás nagyon szerette a kis spinkót. Vihorászott hát a kiabálásán.
Mikor is volt ez? Három vagy négy hete.
Nem vagy te életrevaló, kiskomám!
Persze, fájt neki, hogy nem vagyok életrevaló, gondolta most az ágyban, és kihúzta kezét a takaró alól, meztelen karját körülfolyta a kopár, sötét szoba nedves, ragacsos levegője.
Fájt neki, nem fájt neki, úgy itt hagyott, mint a pinty!
Sehejhhahaj, ihitthahagytahak ehengehemehet – énekelte egy romantikus opera stílusában, de oda sem figyelt, ehehehe, önkéntelenül tolult elő a torkán.
Kimászott az ágyból, didergett. Most meg azt énekelte, hogy: Rehehumás leheszel.
Húzta a zokniját, és erélyesen rászólt magára: Hülye, abbahagyod a kornyikálást! És aztán énekelve: a kohornyikáháláhást.
Belebújt a cipőjébe, és kicaplatott a klozetra. „Soha a büdös életben nem lesz angolvécés lakásod. Még albérleted se!” – mondta neki annak idején a kis spinkó. Merthogy nem szeretett reggelente átvonulni a gáderon, a főbérlő meg a másik albérlő orra előtt.
Ami azt illeti, Illés Ézsaiás se szeretett.
Az öregasszony már kint állt az ajtóban, és mosolygott Illés Ézsaiásra. Szerette.
– Vasárnap van, Illés úr – mondta.
– Örvendezzünk – válaszolta kenetteljesen a fiú, egy szál gatyában, atlétatrikóban.
– Ne örvendezzen, aludjon – vigyorgott az öregasszony.
– Kijöttem megmelegedni, mert a piszok odúja olyan, mint a jégverem.
Az öregasszony boldogan letottyant a padra.
– A maga piszkos agya, az jégverem – válaszolta csinált gőggel.
Így szoktak beszélgetni. Marháskodva.
Az atlétatrikós ugrált az udvar közepén. A szederfa alsó ágát akarta elérni.
– Látja, mit kell melózni egy könnyű kis reggeliért – mondta, és leesett az egyik cipője.
Kinyílt a középső ajtó, kidugta fejét egy másik öregasszony. Töpörödött volt, de az arca összeaszottan is húsosnak tűnt. Ebben az összeaszott húsban rejtezett a szeme. Mint a kés.
– Ne zuhujjon – mondta –, alszik a Lajoska.
Illés Ézsaiás egy marék szedret tömött a szájába.
– A levelet is megeszi! Mint a kecske – örült a padon ülő öregasszony. A tulaj.
– Nem hallja?! – mondta a másik.
– Csöre néném, hát zuhulok én? – fordult a fiú sírós ábrázattal a főbérlő felé. – Mondja meg ennek a vén boszorkánynak, zuhulok-e.
– Igenis, zuhul. Zuhul. Zuhul – mondta Csöre néni, és kipirult az izgalomtól.
– Vén boszorkány a nagymamája, érti – rikácsolt a másik.
Csöre néni piszokul élvezte. Fogta a hasát.
– Helyesbítek, ifjú boszorka, alig múlt száztíz éves – trillázott a fiú.
– Nem normális! Nem normális ez. Vegye tudomásul, azért hagyta itt magát a Katóka is. Mert maga nem normális.
Egyszerre Katókázza! Amíg itt lakott, csak a büdös kurva járt ki neki. Most bezzeg Katóka.
– Kahatohókaha – énekelte Ézsaiás.
– Ne ordítson, nem érti! – rivallta a vénasszony.
– Csönd – mondta komoran a fiú –, ha maga késő éjszaka verheti a fiát, én is trillázhatok reggel. Szivárogjon vissza, vén boszorkány!
Erre az villámgyorsan visszaszivárgott.
– Hallotta maga is? – kérdezte felvillanyozva Csöre néni.
– Nem vagyok süket! Bár a fülemet nem ragasztottam a falra.
Erre Csöre néni is elkomorult.
Az aszalt arcú boszorka tényleg verte a fiát. Lajoskát, aki idestova negyvenedik évét taposta. Ezek jó murik mindig. Lajoska üvölt: „Kegyelmezz drága édes egyetlen jó anyám durr te piszok durr te részeg pernahajder durr édes jó anyám durr cafrákra költöd a durr pénzed durr kegyelmezz drága egyetlen durr…”
Jó muri, de nem lehet tőle aludni.
– Talán én szorítom a fülemet a falra, he, talán azt akarja mondani…
– Ide figyeljen, öreganyám – mondta komolyan Illés Ézsaiás –, meddig lakott itt a kis spinkó?
– Mit spinkózza a feleségét – kiabált az öregasszony.
A fiú leült mellé a padra.
– Na, komolyan kérdezem.
– Hát az… mikor is…
Az öregasszony lehunyta a bal szemét, a jobbal merően nézte az eget.
– Most Péter-Pálkor volt három éve, hogy hazahozta.
A fiú felugrott, nevetséges bakugrásokkal leindult a vécé felé, és megint énekelt:
– Most háhárom éhéve – és magára csapta az egykor zöldre mázolt ajtót.
– Le ne hugyozza nekem az ülőkét – csörtetett utána Csöre néni hangja, ő meg kibődült, végigénekelve az oktávot:
– Fehel vahan hahajtvaha!
Az idő piszokul elszalad. Lellén találkozott a Krémerrel. Ez az, talán akkor kezdődött! Zöld lombot tűztek már a vörös téglás ház tetőszerkezetére, még egypár nap, és rajta a tető, Krémernek háza van. „Honnan ismered?” – kérdezte Kati. „Együtt jártunk suliba” – súgta neki, s közben vigyorogva integetett egykori osztálytársának. A férfi mészfoltos nadrágban állt a háza előtt, megpuhult, megkopaszodott, de volt az arcán valami jóféle keménység, amitől Illés Ézsaiás nem merte neki mondani, hogy Csömcsöm. Mert az iskolában így hívták.
Ott állt hát Csömcsöm a háza előtt, mészfoltos nadrágban, és Illés Ézsaiás azt mondta neki: „Szevasz, Józsi!”
Tartóztatta őket, de ők mentek, mert indult a vonatuk.
– Mekkora marha volt ez a Csömcsöm – mondta Katinak az állomás felé menet. – De súgni nagyon lehetett neki. Egy kilométerről meghallotta a légyzümmögést.
Illés Ézsaiásnak röhöghetnékje támadt, eszébe jutott Csömcsöm résnyire szűkült szeme, ahogy a súgó szájmozgását figyelte, s feszesen figyelő arcára ugyanakkor megpróbálta ráplántálni a tanárra tisztelettel figyelő, jól felkészült diák vonásait.
– Mit vihogsz – szólt rá Kati nyersen, a fiú először azt hitte, tréfál, de meglátta kőszínű, most árnyalatok nélküli szemét, s megértette, hogy a felesége igazán haragszik.
– Mi lesz belőled – folytatta, most már nyoma sem volt a hangjában az előbbi ingerültségnek, szomorú lett, kicsit meg is görnyedt –, úgy szerteszállsz, mint a pitypang.
– Mikor a gyerekek azt kérdezik, hogy „hány az óra”, és tele pofával ráfújnak – szellemeskedett szerencsétlenül Ézsaiás.
De az asszony nem akart most játszani. Azt mondta, most már nem is szomorúan, csak nagyon szelíden:
– Úgy!
Az ellene irányuló haragot jól bírta Ézsaiás, a szomorúságot nem annyira, de a legfájóbb sebeket a szelídséggel lehetett rajta ejteni.
– Hát mit csináljak, ha ilyen vagyok – mondta fojtott haraggal, s felesége buta, öntömjénező gőgöt is érzett a hangjában –, szegény vagyok, kész. Miért nem a Papadopuloszhoz mentél feleségül, vagy hogy a francba hívják azt a görögöt.
– A görögöt nem Papadopulosznak, hanem Onassisnak hívják. És különben is hülye vagy, fiam. Nagy hülye. Engem az nem érdekel, hogy szegény vagy. Az érdekel, hogy mi lesz belőled, érted.
A fiú hallgatott.
– És nagyon pontosan tudod, hogy ezt nem a jövőben megszerzendő házakra, autókra, tankhajókra és aranyláncon lógó toronyórákra értem. Szegényen is lehet valaki belőled. De legyen! – Kati már megnyugodott, megnyugtatta saját hangjának üteme, meg talán az is, hogy végre rátalált a helyes megfogalmazásra –, de te csak játszol, szétszórod magad. Ábrándozol. Nem vetted észre, minden vereséged után a pusztádba kapaszkodsz. Hogy mentetek a Sióra fürdeni, és a meztelen talpatokat égette a forró homok. Hogy apáddal kézen fogva jártatok a kukoricaföldek között, meg ősszel hogy futottak azok a, micsodák is – megakadt, a fiú idegen tekintetet vetett az arcára –, ja igen, ballangkórók vagy hogy hívod, meg mit tudom én. Képtelen vagy a harcra! Igenis, ez azt jelenti, hogy képtelen vagy a harcra.
– Áskálódjak, alakoskodjak, ne riadjak meg, ha valakinek ki kell tekerni a nyakát – mondta fölényesen a fiú. Úgy vélte, igaza van.
– A nagy szívjóságod! Az a keresztényi – húzta el a száját Kati. – Tudod, mi a jóság? Tudod?
– Tudom – mondta –, egy kalap szar.
– Kár fölényeskedned – mondta gúnyos kis szusszanás kíséretében Kati. – A jóság legtöbbször álcázott gyávaság. És az ábrándozók is gyávák. Vedd tudomásul!
– Szóval gyáva vagyok – mondta fájdalmas fintorral a fiú.
Kati megtorpant, hirtelen úgy érezte, nagyon igazságtalan, ez a fintor megnyitotta mellében szeretetének zsilipjeit, átkarolta Ézsaiás nyakát, vállára húzta a fejét. Anyás, féltő mozdulat volt.
– Ó, te, ó, te – suttogta.
Ettől Illés Ézsaiás is elérzékenyült, s kissé színészies felhangokkal azt mondta:
– Ne haragudj rám – aztán jóval később hozzátette, s ez sem tűnt sokkal őszintébbnek: – Lehet, hogy nem vagyok életrevaló.
Kati nem szólt semmit, szorosan belekarolt. Így összekapaszkodva vágtak át a vasúti töltésen, bár külön-külön sokkal könnyebb lett volna felkaptatni s leereszkedni meredek oldalain.
– Annak a tanárnak mégis igaza volt – mondta Ézsaiás.
– Milyen tanárnak?
– Azt mondta: Ha van itt köztetek, marhák, értelmes és jófejű, már most közlöm vele, hogy a társadalomnak nem az értelmesekre és jófejűekre van szüksége, hanem azokra, akiknek megvan a tornacipőjük, körzőjük, vonalzójuk.
– Egy fityfenét volt igaza – mondta Kati.
De most már lehetett a hangja bármilyen, Illés Ézsaiás az ölelésétől biztonságban érezte magát, s azt hitte, az a legszebb a világon, hogyha hülyéskedik.
– Kastélyt veszek a kis spinkónak – szavalta –, elnyerem a fizikai, kémiai és természettudományi Nobel-díjat. És cipőt is veszek neked.
Kedvderítő nyári reggel volt, hosszúra nyúlt, borzongató árnyakkal. Ézsaiás kedvét lehűtötték a tenyérnyi udvar nedves felhőket böfögő dzsungelszerű virágágyásai. Buja, húsos levelű, délszaki virágokkal rakta tele az udvart az öregasszony, a harmincas évek úri divatja most jutott el eddig a külvárosi félparaszti portáig. Dáliákat ültetett. Pedig ültethetett volna kukacvirágot is.
Bent a szobában aztán végleg elröppent a kedve, az órára nézett, még csak hét óra, te úristen, mit kezd ezzel a vaskos, egyre melegebb vasárnappal. Kinyitotta az egyetlen működő ablakszárnyat, de ettől a szoba nyirkossága nem szűnt, s a félhomály is csak világosabb szürke, ellenséges, még több kellemetlen részletet látni engedő lett.
Illés Ézsaiás olyan reménytelenné vált, mint a szobája, csüggedten ült az ágya szélén. Ráadásul úgy érezte: ez az állapot végleges, most már sehogy sem tud kikecmeregni ebből a szobából s ebből a rossz szomorúságból sem. Mégiscsak igaza volt Katinak – gondolta fáradtan, s önmagának színészkedve nevetett –, s bár lelke legmélyén kétely támadt, úgy hitte, valóban a gyerekkora utáni nosztalgiája mindennek az oka.
Az a rohadt puszta!
Feltöltődött dühös energiával,
Most leszámolok veled!
Magára kapkodta ruháit.
Éppen elérte a gyorsot. Sokan utaztak, csak a peronon jutott neki hely. Ez csak fokozta dühét, összeszorított foggal bámult ki az ezerszer látott tájra, nézte az elsuhanó, hegyoldalba települt falvak fehér házkockáit, és nem jutott eszébe semmi, csak valami megmagyarázhatatlan idegenséget érzett – el sem tudta képzelni, hogy valaki ide, ehhez a tájhoz, ezekhez az elfutó falvakhoz tartozzon úgy, ahogy ő tartozik a pusztájához, s mindazokat, akik valami baljós véletlen folytán mégis ide tartoztak, kitaszítottnak vélte. De pusztája – vagy inkább magaelleni ingerültsége így sem csillapodott – olyan indulatokkal támasztotta vállát az ajtó piszkos üvegének, mint egy robbantgatni induló terrorista.
A kalauz szokványos kérdésére adott válasza meglebegtette.
– Meddig? – kérdezte szórakozottan a kalauz.
Illés Ézsaiás egy darabig meghökkenve bámulta az ismerős arcot – pedig tudta, hogy csak innen a vonatról emlékszik erre a bajuszos, semmilyenforma férfifejre –, s csak aztán, az arc miatt már ezer utazás emlékétől feltöltődve válaszolt:
– Ferenctornyáig.
Ferenctornya. A név megbillentette – magában még egyszer elismételte, mint egy varázsigét, ámulattal figyelte a szót, olyanképpen, mintha már évek óta áhítozna egy tökéletes, valami kifejezhetetlent kifejező hangsorra, amiről már-már ezerszer azt hitte, csak egy pillanat, egy röpke kis erőfeszítés, s máris kimondhatóvá válik, de a kuszaságból mégsem zengett fel soha ez a hangsor, elérhetetlenül lebegett előtte – vagy a koponyája belsejében –, emlékfoszlányok, hínárként sodródó töredékek, füstszerű semmi között, és sohasem sikerült megkaparintania, birtokba venni, megnyugodva kimondani, hogy kitisztuljanak a homályos foltok, emléktéglák szabályos, szépen konstruált rendbe álljanak, hogy nagy fényesség, kristálytiszta levegő vegye körül őt.
Most itt van!
Ferenctornya.
Már végigröppent a ferenctornyai állomástól a pusztáig vezető tizennégy kilométeres földúton, azazhogy nem is röppent, valaki vitte a hátán, igen, egy lány, orrában érezte a zsíros haj szagát, s előrebukó, fáradt gyermekarcán érezte a lány pihés nyakáról rákenődő, jó szagú verejtékcsöppeket, látta az éjszaka baljósan integető fáit, emlékezett a dombokra és a völgyekre, Ferenctornya előtt az út éles kanyarodójára, a szurdékok falán felkapaszkodó sűrű berbécsre, s valami ellenséges indulatra is, ami a lány hátából áradt a testébe, és egy szó, persze, rozmaring, de nem tudta, mit kezdjen ezzel a szóval, valahogy az állomáshoz kapcsolódott és Fried úr bőrgyárához. Rozmaring.
Elmozdult az ablaktól, elszégyellte magát. A dühe miatt, mert acsarkodva akart nekitámadni a pusztának. Eszébe jutott a magtár előtt álló öreg szederfa – gyerekkora fáinak métervastag törzsű királya –, a szederfa gúnyosan nevetett indulatain, mozdulatlan és bölcs volt a szederfa.
Most már elfelejtette, milyen céllal indult évtizede nem látott pusztája felé, most már csak a bizsergő örömet érezte a mellében, ahogy végigmegy a ferenctornyai állomástól a pusztáig vezető földúton, kanyarokkal és dombokkal találkozik, s átvág majd a Paphegyen végigkanyargó gyalogösvényen – jó lenne, ha búzával lenne bevetve, gondolta, az ösvények búzában a legszebbek – s még a domb tetejére sem ér, már kibukkan a puszta. Először a magtár piros teteje, aztán a disznóhizlaldáé, s nemsokára látszik a három hosszú cselédház párhuzamos sávja, az intézőlakás barna teteje, az óriási kert, a két fehércseresznyefa vaskos kupolája, a juhar a kiskonyha mellett, a csikókarám, a gerendákból rótt kétvödrös kút – hallotta a húszliteres, böhöm favödör csattanását a vízben –, a tehénistálló, a két góré és a kisebbik szederfa a Kissaroknál.
A vonat átrobogott a folyóhídon – most kezd fékezni, gondolta –, és abban a percben tényleg fékezett, a menetirányban ülőket mintha szívta volna valami előre. Illés Ézsaiás sajnálta a többi utast, hiszen fogalmuk sincs, mit jelent ez a fékezés. S már eszébe is villant, igen, az állomástól balra egy kis virágoskert, zöld kerítésű, abban volt a rozmaring.
Amikor leszállt, rögtön észrevette, hogy ahová a kertet képzelte, ott salakos kis tér van néhány paddal. A vonat elsistergett, ő meg odabaktatott a piros sapkás forgalmistához.
– Bocsánat, nem virágoskert volt ott valamikor?
– De – mondta a forgalmista –, az volt.
– Volt benne rozmaring?
– Micsoda?
Már bánta, hogy belekezdett a beszélgetésbe, de azért lemondóan megismételte.
– Rozmaring.
– Hát várjon csak – mondta felélénkülve a vasutas –, tátika, tátika az biztos volt benne. Arra emlékszek. De rozmaring! Milyen az a rozmaring?
– Nem tudom – mondta meglepődve. Eddig eszébe sem jutott, milyen pontosan a rozmaring –, azt hiszem – tette hozzá később –, hosszú szárú, apró sűrű levelekkel, valahogy olyasféle, mint a cickafark, csak sokkal nagyobb.
– Nem – mondta a vasutas –, ilyesmire nem emlékszem.
És barátságosan elmosolyodott. Illés Ézsaiás ezzel a mosollyal vágott neki az útnak.
A bőrgyár után, még bent a faluban, megszűnt a kövesút, mintha pontosan tudná, nem érdemes tovább vezetnie, itt vége a civilizált világnak. A falu utolsó házai már kiszélesedő, homokos, kátyús földutat fogtak közre, s az utolsó ház, a községi bikaistálló úgy állt a burjánzó beléndek és papsajt között, mint Petőfi Kutyakaparó csárdája. Izgatottan kereste, megvan-e még az istálló mellett a bikakörmölő, gyerekkora legendás faépítménye, az erős gerendákból rótt vastag vassarkalásokkal és -bilincsekkel megerősített kalitka, amelyben mozdulni sem tudott a feldühödött bika, miközben nagyra nőtt körmeit vésték, reszelték. Hogy miért nyugtatta meg, hogy még mindig ott állt a megrozogult, megfeketült gerendarács? Talán azért, mert azt hitte tőle, a távolba vesző út végén egy változatlan világot talál. Megtalálja a pusztát.
A táj illata nem változott. Ugyanúgy állt össze a föld, az út menti gazok meg a közeli békanyálas vizek, s talán a kék ég szagából, mint évtizedekkel vagy talán évszázadokkal ezelőtt. Olyanformán dobogott a keréknyomok szabdalta út mellett a keményre taposott földű gyalogösvény is. Néhány fára is ráismert, gyerekkorában szedrészni is járt erre, mintha bizony a tíz kilométerrel távolabbi szederfák jobb gyümölcsöt termettek volna, mint a pusztához közel levők.
Ringatta az út, mint a bölcső.
A tél. Elképzelhetetlen fehérség. Nemcsak a táj, nemcsak a kinti világ volt fehér, de fehér volt belül is minden. A nyár burjánzó volt, kiismerhetetlen, tele illatos, növényi szárakból buggyanó nedvekkel, megfoghatatlan kamaszvágyakkal. A tél a védettség és a tisztaság évszaka volt. A lovak prüszkölve futottak az estében is körös-körül fehérlő tájban, pokrócokba bugyolálva ültek a szánban, a lovak csengői burát vontak köréjük, védőfalat.
Elődereng egy nyár is, álmos nyárvége, az árokparti beteg akácokon már sárgul a lomb, a nap ádázul tüzel, a homokos út selymesen éget. A góréban egy félhomályos este, a nagyfiú ott áll közöttük, kialudt, fekete végű csikk a szájában, a sliccét gombolja. „Na, megmutatom nektek.” A nagy, fehér nemi szerv világít az estében, egy pillanatra megáll az idő, ősi titkok nehezednek a bámész kisgyerekekre, de hazafelé menet, amikor barátjával átbújik a csikókarám két vízszintes gerendája között, Bicléder megszólal: „Azért van neki ekkora, mert kutyatejjel kenyi.” Kutyatej! Szinte hallotta az apja hangját: „Ez mocsári kutyatej, de van színeváltó kutyatej, magyar kutyatej, farkas kutyatej…” És még bizonyára mondott egypárat. Megmutatta a vérehulló fecskefüvet, az angolperjét, a régi csenkeszt és a kígyósziszt is. De ebből ő már csak az apja hangjára emlékezett. Előrémlettek a pusztai csillagok is. A kocsiplaccon aludtak Ördög Lőrinccel egy szekérderékban. Sokáig nézték a csillagokat. Hajnalban dideregtek, és harmat szállt az arcukra… És Konkoly Margit szép, buja fehér feneke. Kikkel is leste? Bedzsó, Bicléder, Hötöle, Tyutyusz, Krémer Jopi… igen, ott volt Konkoly Bütyök is. Őt is érdekelte a nővére feneke. Nagy, dromedár lány volt Konkoly Margit, a disznóistálló mögé ballagott be a mellig érő gazba, komótosan felhúzta a szoknyáját, és leguggolt. Észbontóan fehéredett a gaz között a titkok két feszülő félgömbje, a kis banda megbabonázva bámulta a kitüremkedő ürülék vastag, barna hurkáját. Utána szótlanul, fehér arccal szedték egymásból a ragadáncsot és az alattomos kódistetűt. Meghajló faágak, verébtojások zöldes-barnás pöttyei és egy sárba ragadt csizma. Ez a sárba ragadt csizma visszabillentette a valóságba, újra szemügyre vette a tájat, tudta, nemsokára meglátja a pusztát, de hogy a sárba ragadt csizma honnan került az emlékezetébe, nem tudta, mégis erős érzelmeket váltott ki belőle, s legalább olyan fájdalmasat, mint amikor Kati bejelentette, hogy elmegy.
A Paphegy ösvényén járt már, nem ahogy szerette volna búza között, a Paphegyet kukoricával vetették be, éles, kapkodó levelek között kanyargott.
Még a domb tetejére sem ért, meglátta a magtár piros tetejét. Azt hitte, elérzékenyül, de csak megriadt – ahogy rég áhítozott találkozások előtti pillanatban szokott az ember. De ez a riadalom csak pár pillanatig tartott, addig, amíg ki nem tárult előtte a völgy markába rejtett épületcsoport. Mert akkor már ujjongó diadal fogta el – egy pillanatig sem érezte természetellenesnek, pedig attól ujjongott, hogy ez már nem az a puszta! A disznóistállót lebontották, eltűntek a górék, a juharfát és a fehércseresznyefákat kivágták. Az egykori kertben néhány felvonulási épülethez hasonló, alacsony, palatetős ház szerencsétlenkedett, eltűnt mind a két régi kút is – ebben a pillanatban villant eszébe, hogy az egyik kutat már az ő gyerekkorában betemették, s csak azután fúrták a másikat, a két kút hát egyszerre csak az ő emlékezetében élt –, a csikókarámok helyén új, piros falú istállók emelkedtek.
Hát győztem – gondolta –, érdemes volt eljönni. Azonnal vissza is akart fordulni, de aztán meggondolta magát, beballagott a pusztába, de most már úgy, mint egy előkelő idegen.
Bekopogott az első, az úthoz legközelebb eső lakásba. Fél karéjba gyülekeztek köréje az üvöltöző, vicsorgó kutyák, és ettől elmúlt a bekopogás pillanatában érzett félelme. Ez a vicsorgás legalább ismerős volt.
Ismeretlen nő nyitott ajtót, ellenségesen méregette.
Nem tudta, mit kérdezzen, zavart mozdulattal körbemutatott, és az csúszott ki a száján:
– Ez, ugye, állami gazdaság?
– Az. Kit keres?
– Illéséket – mondta gondolkozás nélkül. – Tizenöt éve még itt laktak.
– Illésék itt nem laknak – mondta az asszony. – Mink csak négy éve jöttünk ide – tette hozzá elgondolkozva –, akkor már nem voltak itt. Nem is hallottam róluk.
Felsorolta a régi puszta minden lakóját. Nem telt sokba, tizennyolc család volt. Az asszony eleinte a fejét rázta, látszott rajta, nem hisz ezekben az idegen nevekben. De aztán néhány név fölrémlett neki, megnyugodott. Azt is megmondta, hova költöztek. Szabaton, Alsópél, Ökörállási tanya. Illés Ézsaiás ezektől a nevektől határozta el, hogy mégiscsak végigsétál a pusztán. Felkaptatott a lórédomb mályvával benőtt oldalán – (mályva? itt úgy mondták: máva, de most már nem érdekelte nagyon), elsétált a két istálló között, végigment a régi kerten. Egyre szomorúbb lett, a paphegyi diadal lassan kifolyt belőle.
Botorság volt idejönnöm – gondolta magában.
Visszafelé menet az állomásra felvette egy terepjáró. Valami agronómusféle utazott benne, kérdezgette Illés Ézsaiást, mit keres erre, rokonai vannak talán, vagy itt lakott valamikor?
– Nem, sohasem laktam itt, rokonaim sincsenek – válaszolta –, de úgy hallottam, errefelé nagy rozmaringtelepek vannak. Azt kerestem.
– Rozmaringtelepek? Ugyan – nevetett az agronómus –, jól becsapták magát.
– Alaposan – bólintott Illés Ézsaiás.
A vonaton ismerősökkel találkozott. Söröztek.
Éjféltájban ért haza. Végigvágódott az ágyon. Próbálta magában felidézni a pusztát, s egyszer csak azon kapta magát, hogy a régi pusztát látja, két kúttal, juharral, górékkal, fehércseresznyefákkal. Elnevette magát, fölugrott, villanyt gyújtott. Emlékezett rá, hogy Kati képét valamelyik könyv lapjai közé dobta. Meg akarta nézni. Talán azért, hogy valahogy a mai napját elmondja neki. De nem találta. A lexikonban is kereste, de ott sem volt. Az R betűnél megállt. Rálapozott a rozmaringra.
Rozmaring (Rosmarinus officinalis) évelő, fás szárú, örökzöld félcserje; finom illatú, illó olajat tartalmazó száraz levelei vannak.
– Rosmaharinus ohoffihicinálihis – üvöltötte hülyén, és már semmi kedvet nem érzett hozzá, hogy Kati képét előkeresse.